<= A bevezető bejegyzést és Svájcban szerzett szubjektív tapasztalatainkat itt olvashatod el

A Svájcban töltött két hetünkben a hegyeket igyekeztük csak csínjával, beosztva adagolni, valahogy úgy, mint a görög drámákban: először a bevezetés (az ország keleti és északi része, távol a nagy hegyektől), a kibontakozás (a nyugati országrész, az elszigetelt völgyek vidéke), és végül a végkifejlet, a nagy finálé (a leglátogatottabb, központi hegyvonulat). Az osztrák-svájci határt a Bodeni-tónál léptük át, és nagyjából az első Svájcban töltött egy óránkban beláttuk, hogy itt nincs olyan, hogy "kicsi hegy". :D

Első megállónk - Appenzell városa - fölé olyan megdöbbentő fölénnyel magasodik a 2.502 méteres Säntis, mintha csak a végeláthatatlan, zöld legelők nyugalma felett őrködne. Szép időben hat országot (Svájcot, Németországot, Ausztriát, Liechtensteint, Franciaországot és Olaszországot) lehet látni a csúcsáról, és viszont. A környék elsősorban a mezőgazdaságról, azon belül is a marhatenyésztésről és a tejtermékekről híres, így ebéd címen finom érett helyi sajtot falatoztunk. Appenzellben színesre festett, gerendás házak között barangoltunk: a színes-szagos üzletek kínálatáról a mesteri alapossággal kidolgozott cégérek mesélnek. A legrégebbi épületek a 16. század óta állnak háborítatlanul; mint sok más városban, állítólag itt is a főtéren, a Landsgemeindeplatzon tartották a SZABADTÉRI népszavazásokat.

Kora délután felvertük a sátrat kempingben, és mivel éppen délutáni szünet volt a recepción, becsekkolás helyett inkább elugrottunk a sátrunktól is jól látszó Pinut történelmi klettersteighez. Az ösvény nemrégiben ünnepelte a 100. szülinapját, ennek örömére újították fel és tették biztonságosan járhatóvá. A sziklafal közepén megbúvó kis mezőt emberemlékezet óta hasznosították mezőgazdasági célokra, de csak egy nagyon szűk és veszélyes úton lehetett megközelíteni. Ráadásul mivel a tehenek odafent nem tudtak áttelelni, ezért minden ősszel le kellett szállítani őket - de inkább azt mondja meg valaki, eleve hogy vitték őket fel? 

Sajnos méltatlanul kevés időt tudtunk ezen a vidéken tölteni, pedig itt húzódik az UNESCO természeti világörökségbe tartozó Sardona Tektonikus Aréna. Sehol máshol a világon nem figyelhető meg olyan látványosan az alpesi hegy- és völgyképződés, mint itt. A lemezmozgások ütközése során 250-300 millió éves sziklák találkoztak a "mindössze" 30-50 millió évesekkel, és a felszín alatti összepréselődés látványos nyomokat hagyott maga után a mi számunkra is.

A földtörténet és a geológia szerelmesei itt találják az Alpok valaha történt legnagyobb sziklaomlásának helyszínét, egy természetes sziklakatedrálist, illetve kicsi, pancsolásra alkalmas kis sziklamedencéket is. Az egész öt-hat órás túra alatt egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, viszont a tereferélő mormoták meglesésével jó sok időt eltöltöttünk. 2-3000 méteres hegyek félelmetes díszlete vett körül, és még mi akartuk először szoktatni magunkat a kis magaslatokhoz!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Másnap a hegymászás helyett mélyebbre ereszkedtünk a Rajna sekély völgyének szintjénél, és végképp elvesztettük a viszonyítási érzékünket. A földszintnek vélt, évmilliók alatt felhalmozódott hordaléksíkságról alászálltunk a Svájc Grand-kanyonjának is nevezett, háromszáz méter mély Rajna-kanyonba (Ruinaulta). A félelmetesen megdöbbentő méretekkel rendelkező szurdok 10.000 évvel ezelőtt, a korábban már említett flimsi sziklaomlás után született meg. A Rajna útját teljesen eltorlaszolta a lezúduló törmelék, ám a folyó ahelyett, hogy lustán megkerülte volna, addig erőlködött, amíg keresztbe átvágta magát. Számtalan kilátóponton (pl. Islabord, Il Spir) mehetünk végig, egyikről ámulatba ejtőbbek a hófehér sziklák, mint a másikról. A szirtfalak mélysége meglehetősen csalóka, több szintemelkedést tudtunk összehozni, mint a tényleges magashegységekben. A folyón előszeretettel raftingolnak, de akik nem mernek vízre szállni, azok is találnak vadregényes elfoglaltságot: számtalan tűzrakó- és grillezőhelyet. A kanyonon áthalad a Rhaetiai-vasútvonal, amin többek között a Gleccser-expressz panorámavagonos szerelvényei is közlekednek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez volt az egész utazásunk legmelegebb napja, így kifejezetten vártuk a nap megkoronázását, egy kellemes csobbanást a közeli Caumaseeben vagy Crestaseeben. A terveinket a svájci valóság valamelyest felborította: az első tavat zárt, belépős stranddá alakították, a másodikhoz pedig csak akkor értünk már, amikor a nap lemenőben volt és hirtelen zuhanni kezdett a hőmérséklet. Annyira azért nem bántuk, mert a lustizás helyett rábukkantunk a méltatlanul reklámozatlan Felsbachschlucht-ra.

Láttunk már elég hegyi patak vájta szurdokot az Alpok különböző országaiban, de ez valamennyinél különlegesebb: itt nem az évmilliókkal ezelőtti pusztítás maradványait látjuk: hanem a sebes vizű patak konkrétan MOST, a szemünk előtt vájja be magát a kőzetbe.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Amikor aztán a Crestasee melletti büféhez érve megláttuk az alábbi plakátot, valahogy a maradék fürdőzéshez való kedvünk is elillant eme helyes ízeltlábúak birodalmában. :D

A svájci naptárképekről világhírű, 136 m hosszú Landwasser-viadukt a hidakkal és hegymélyi hurkokkal tűzdelt, világörökségi Albula-vasútvonal legszebb ékköve. Naponta körülbelül 60 vonat halad át rajta, köztük a rikító piros Gleccser-expressz is. Az alagútból már akkor kiszűrődik a halvány morajlás, amikor a vonat még a sötétben robog, aztán elemi erővel kirobban a szabadba, és mi csak hitetlenkedni tudunk a mérnöki tudomány zsenialitásán, ami a 20. század legelején ezt megteremtette.

• 
• 
• 
• 

Még nem szakadtunk el a vonatoktól, hanem a Bernina-expressz nyomvonalát követve felkapaszkodtunk a 2.328 méteren fekvő Bernina-hágóba. Ettől délre már az Adriai-tenger vízgyűjtője található, sőt, a St. Moritz üdülővárosából induló Bernina-expressz végállomása már Olaszországban, Tiranóban van. Az Alpok egyik legmisztikusabb nevű hegycsoportja, a Bernina-masszívum még engedett vetni magára egy utolsó pillantást, mielőtt szégyenlősen magára rántotta volna a felhőtakarót. A rétóromán nyelv legalább olyan mókás, a magyar fül számára idegenül csengő neveket tudott itt megalkotni, mint a vorarlbergi alemann, vagy éppen Dél-Tirol nevei: a Piz Palü, a Piz Zupo vagy a Crast' Agüzza csak néhány a legjobbakból. A Piz Bernina személyében tavaly augusztus óta először ismét egy négyezres lábai előtt álltunk. Az ember ilyenkor igazán parányinak érzi magát. Hát még, amikor beleássa kicsit magát a Bernina-vasút történetébe. A hágón keresztül már az ősidőkben bonyolítottak kereskedelmet, de az 1906-1908-ban átadott vasútvonal új távlatokat nyitott. Számunkra felfoghatatlan, hogy több mint száz évvel ezelőtt HOGYAN voltak képesek ilyen magasságban ilyen extrém körülmények között vasutat üzemeltetni, ami ráadásul sokszor még az áldatlan, télies körülmények között is üzemelt, néha több méteres hófalak között közlekedve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Bernina-csoportot elrejtő felhőpaplan kinyújtotta csápjait St. Moritz városára is, amely a posztapokaliptikus szürkeségben ránk még rosszabb benyomást tett, mint amilyet egy szép napos délutánon tehetett volna. Mint téli olimpiai és üdülőváros, a Dolomitok-beli Cortinához hasonló hangulatot vártunk tőle. Különös, hogy a St. Moritzersee partjáról szemlélve a város képeslapra illő, egységes arculatot mutat, ám az épületeit közelebbről szemügyre véve a legtöbben már semmilyen szépség nincs. Zömében modernek és minden esztétikumot nélkülöznek, egyedül a csili-vili boltok kölcsönöznek némi hangulatot az utcáknak, viszont ezek ahhoz túl drágák, hogy magyar pénztárcával akárcsak a kirakat előtt is leragadjunk. Az egykori település egyetlen maradványa a Ferde torony. 

• 
• 
• 
• 
• 

Elhagytuk a trini kempingünket, és egy nagy vargabetűvel, a schaffhauseni Rajna-vízesés (Rheinfall) érintésével vettük az irányt a következő felé. Európa legnagyobb vízesése (150 méter széles, 23 méter magas) az utolsó jégkorszak idején alakult ki, 14-17.000 évvel ezelőtt. 1919-ben felmerült itt egy vízerőmű építésének ötlete, és 1948-ban engedélyt is adtak rá, ám 1951-ben, hála egy 150.000 svájci állampolgár által aláírt petíciónak, az építést elnapolták. A vízesés szerencséje, hogy a számítások szerint az erőmű által termelt áram nyeresége kevesebb lenne, mint a belőle turistalátványosságként származó bevétel. :) A vízesést minden irányból megszemlélhetjük: a vízről hajóról, felülről pedig a Laufen-kastély sziklájának oldalába épült, víz fölé nyúló kilátókból. Mi olyat hajójáratot választottunk, ami a középső sziklánál is tart egy megállót.

• 
• 
• 
• 
• 

Raroni kempingünkből másnap korán reggel átvonatoztunk a bevezető bejegyzésben már említett Goppensteinből Kanderstegbe, majd egyből megcéloztuk az egyik első felvonót az Oeschinensee-hez. Egy egész napot szerettünk volna eltölteni ennek a felfoghatatlanul kék vizű tónak a partján, de a délután érkező zivatar miatt főleg a délelőttöt és a kora délutánt tudtuk kihasználni. Svájc egyik legnagyobb, 56 méter mély hegyi taváról van szó,  amit egy földcsuszamlás hozott létre. Az átlátszatlanság a tavat tápláló gleccserpatakok gleccsertejében lebegő szemcséknek köszönhető. A tóban jelenleg csak a nyugati oldaláról szabad gyönyörködni: egy partközeli és egy távolabbi panorámaösvényről. A tó végéből meredek és kitett hegymászóutak indulnak a Blüemlisalphüttéhez és a Fründenhüttéhez - ez utóbbi felé mi is elindultunk a drótos kapaszkodókkal felszerelt, szakadékperemen táncoló kis csapáson néhány fotó kedvéért. A tó vizén a lájtosabb programokat kedvelők csónakázhatnak egyet. Mi az Oberbärgli kis büfénél szusszantunk egyet, ahol elég traumatikus eseménynek lehettünk szemtanúi: a helikopteres tehénszállításnak. Kellett jó pár perc, míg magunkhoz tértünk, hogy az egyik pillanatban még búsan legelésző tehén szempillantás alatt a levegőben találta magát. Szegényt legalább ugyanannyira sajnáltuk a fejjel lefelé repülős tortúra, mint a rá váró sors miatt (jobb esetben állatorvos, rosszabb esetben vágóhíd). :(

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bár nagyon igyekezett, az eső nem tudta elmosni a délutáni terveinket: a Rhône-gleccser felé közelítve kisütött a nap és a vihar utáni üdvözítő nyugalom érzetét keltette bennünk. A Furka Pass hágóra fölvezető szerpentin egy kanyarjában áll Svájc egyik legtöbbet fotózott épülete, a Hotel Belvedere, amely mindenki szerint egy Wes Anderson-film díszletét idézi. Az ikonikus hajtűkanyar parkolójából elsétáltunk a Rhône-gleccser nyelvéhez, és a bele vájt egyedülálló jégalagúthoz (ice grotto). Az alagút évente körülbelül 30-40 métert (napi 10 cm-t) halad "lefelé" a gleccser mozgásával együtt, ezért is kell minden évben újra kivájni láncfűrésszel. A szezon kezdetén, júniusban még közel 100 méter hosszú, míg a nyár végére 30 méter elolvad belőle.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nekünk visszás volt ez a látnivaló: bár az alagút a belsejében érzetre idegen bolygók, emberi létformának nem alkalmas világában bolyongunk, odakint nem lehet szó nélkül elmenni az emberiség bravúros környezetromboló tevékenysége mellett. A gleccser nyelvét húszezer négyzetméternyi területen UV-álló fehér takaróval fedik le a meleg időszakokban, ezáltal körülbelül 70%-kal csökkenthető az olvadás mértéke. Az elmúlt 120 évben a gleccser saccperkábé 1300 métert veszített a hosszúságából, csupasz, sikamlósra csiszolt kővályút hagyva maga mögött. A helyi szuvenírboltban számtalan régi képeslapot találtunk a gleccser egykori, grandiózus méreteiről: 

Forrás: https://www.amusingplanet.com/2018/11/hotel-belvedere-iconic-swiss-hotel-at.html 

A Furka Passból (2.429 m) a Grimsel Passon (2.164 m) át vettük az irányt a kempingünk felé, egy-egy rövid megállót tartva itt is, ott is. Az utóbbi valamivel érdekesebb, egy mormotaparkot (ahol a kis lapátfogúak miniatűr svájci épületek között szaladgálhatnak) és egy monumentális gátat találunk itt a hozzá tartozó, nem túl barátságos víztározóval.

• 
• 
• 
• 
• 

Másnap egész napra esőt jósoltak, ezért igyekeztünk olyan irányba autózgatni, ahol kisebb volt rá az esély. Végül a három bejárt helyszín mindegyikén megúsztuk, sőt, a Nagy Szent Bernát-hágóban uralkodó 7 fokot és a Gruyéres-i 30 fokot is megjártuk. A Szent Bernát-hágó egy 2.467 m magasan fekvő hegyi átjáró Svájc és Olaszország között, amit már a rómaik idején használtak: kis nyomozással felfedezhetők az egykori szekérút és vallási célú épületek alapzatának maradványai. Évszázadokon át volt az egyik legfontosabb közlekedési és stratégiai pont Európában. A hágó látképét uraló kolostort 1050-ben alapította Menthoni Szent Bernát, hogy a hágón átkelők számára menedéket nyújtson. Itt tenyésztették ki a bernáthegyi kutyafajtát, ami kivételes intelligenciájáról híres, és 1887 óta Svájc nemzeti kutyafajtája. Az ebeket kifejezetten a zord téli körülmények átvészelésére és a lavinák által betemetett zarándokok, utazók felkutatására és megmentésére tanítottak be. Leghíresebb példányuk, Barry 40 ember életét mentette meg "karrierje" során. A kutyusok a nyakukban viselt kis hordócskában a szóbeszéddel ellentétben nem alkoholt, hanem elsősegélykészletet, vagy éppen élelmet tudtak szállítani a bajbajutottaknak.

A barátok az utazókról gondoskodás nemes cselekedete mellett komoly tudományos munkát is végeztek: alaposan dokumentálták az időjárást, bélyegeket, érméket, pillangókat gyűjtöttek és így tovább, így termetes méretű gyűjtemény maradt fenn az utókor számára. A kolostorban mindezekről egy interaktív kiállítást nézhetünk meg, de a legjobb rész mégiscsak a kutyusok szabadtéri kifutóinak bejárása (idén sajnos a járvány miatt simogatni nem szabadott őket).

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gruyéres középkori városkájában csak egy nagyon rövid sétát tettünk, de az alatt is teljesen elbűvölt. Az egyutcás-egyfőteres kis települést átható sajtillat lengi be és bármerre nézünk, muskátlik tengere, kiülők garmadája fogad. Mi nem terveztünk itt sem ebédet, sem múzeumlátogatást, márpedig a falu egyik legfontosabb turisztikai vonzereje a H. R. Giger múzeum (ő alkotta meg az Alien-filmek látványvilágát). A több időt a La Maison de Gruyére sajtmanufaktúrában töltöttünk. Svájc leghíresebb sajtját már 1115 óta készítik a hagyományos recept szerint, és ma már AOP-minősítéssel is rendelkezik. Egyedülálló zamatát a mezei virágok - kömény, kakukkfű, kosbor, viola, nárcisz, turbánliliom, borjúpázsit, lucerna és árpa - adják, amiket a bocik elfogyasztanak. Egy szarvasmarha nagyságrendileg naponta 100 kg füvet és 85 liter vizet fogyaszt el, cserébe pedig 25 liter tejjel ajándékoz meg minket. Viszonyításképpen: 1 kg gruyére sajt elkészítéséhez 12 liter tej szükséges. Ebben a gyárban évente 7000 gruyére-korongot készítenek, amik az érési időtől függően nyerik el színüket és aromájukat.

• 
• 
• 
• 
• 

A Genfi-tó legfontosabb táplálója az a Rhône folyó, amelynek a forrásánál nemrégiben jártunk. A rendkívül száraz és meleg, tágas völgy nyugat felé haladva annyira kinyílik, hogy a dombok lankáin már hatalmas szőlőültetvények is meg tudnak élni. A Svájci Riviéraként emlegetett tóparton át kellett autóznunk Montreux városán: a kaszinók, előkelő hotelek, és luxusautók világából ennyi pont elég is volt, már ennyitől nyomasztani kezdett a szinte tapintható arisztokrata légkör.

A Château de Chillon vízi vár helyén már a bronzkorban állt épület, mivel a Lausanne-tól a Bernát-hágón át vezető stratégiai útvonal egyik fontos ellenőrzőpontja volt. Az  épület kialakítását már maga a rendeltetése determinálta: míg a tó felőli oldalán a filigrán hercegi lakosztály helyezkedett el (sokáig a Savoyaiak tulajdonában volt), a tópart és a hegyek felé tornyok, kettős védőfalrendszer, árkok és őrtornyok állták a látogató útját.