<= Az előző bejegyzésért katt ide: Svájc, a természeti csodák és mérnöki bravúrok országa

Legutóbb a Matterhorn lábánál búcsúztunk el Svájctól, és most az a vidéke várt ránk, ahol szinte már túl sok a félelmetesen gyönyörű gleccserekből, rabul ejtő tavakból és a váratlan érdekességekből, mert ennyi csodának nem is lenne szabad rejtőznie ilyen pici helyen.

Miután késő este megérkeztünk a lütschentali kempingünkbe, másnap hajnalban az időjárás máris korai ébresztőre szólított minket. Mivel az utazás egész hátralevő részében ez a kemping szolgált a bázisunkként, tulajdonképpen tetszőlegesen variálhattuk az összes programot az aktuális előrejelzés alapján (kivéve persze az előre lefoglalt gleccsertúránkat, de erről majd később). Így hát Zweilütschinen és Interlaken településeken áthaladva megcéloztuk a Brienzersee északkeleti partját. /Apróbb nyelvészeti kitekintés, hogy a svájciak néha a végletekig egyszerű megoldást választanak a települések elnevezésére: hiszen a Zweilütschinen (magyarul Két Lütschine) a Fekete-Lütschine és a Fehér-Lütschine patakok összefolyásánál található, míg Interlaken (magyarul Tavak Között) a Thunersee és a Brienzersee között./

A Hardegrat gerinc túrája csak erős idegzetűeknek való - vagyis mint később kiderült, nem nekünk. :D Mindenesetre reggel még nagyon lelkesen pattantunk fel a Brienz Rothorn Bahn fogaskerekűre, amely a Brienzer Rothornra zakatol föl, 2.350 m magasra.  Mint már megszokhattuk, itt sem kellett kivárni a 20. század elérkeztét, hogy megnyissák a turisták számára a vasutat, hiszen mindössze két évnyi építőmunkálatot követően, már 1892-ben átadták. A felfelé vezető út jó egy órás volt, mivel féltávnál, a Planalp megállónál hosszú szünetet tartottunk, hogy hideg vízzel hűtsék a gőzmozdonyt. A vonatjegy természetesen nem épp olcsó, de valahol érthető is, mivel egy forduló alatt a gőzös 250 kiló szenet és 2000 liter vizet pöfékel el.

A gerinctúra végig párhuzamosan halad a Brienzersee-vel, a Journey Era túraajánlója szerint fittebb túrázóknak körülbelül hat óra végig járni, viszont számolni kell a sok helyen nagyon-nagyon-NAGYON kitett szakaszokkal. Természetesen erre csak öntelten legyintettünk, és élveztük az elképesztő körülményeket, amikben részünk volt. A gerinc árnyékos, északi oldaláról egyfolytában gomolygott fel a szürke felhőzet, és néha-néha kisütött a nap is, így hosszasan gyönyörködhettünk a kőszáli kecskékben és a Brocken-hegyi kísérteteinkben. Valójában a gerinc már a vonatból is irdatlanul hosszúnak és néhol rémisztőnek tetszett, hát még amikor elértünk a legmeredekebb részéhez, ahol könyörületet nem ismerve szakadt a mélybe mindkét oldalon. Itt  a szégyen a visszafordulás, de biztonságos elvet alkalmazva inkább vettünk egy hátra arcot és egy kis kerülő után visszatértünk a járt útra.

Másnap nem gőzös, hanem felvonó segített minket megközelíteni a túránk elejét, de nem is akármilyen, hanem a Grindelwaldból Pfingsteggre közlekedő, hüttét idéző kis retró konzervdoboz csipkefüggönnyel és élő virágokkal. Romantikus alkatok figyelmébe ajánlom, hogy akár privát gyertyafényes vacsorákra is ki lehet bérelni. ;) A Bäregg hüttét szemeltük ki az onnan nyíló kiváló panoráma miatt célpontnak, de aztán még kicsit megtoldottuk a túrát. Ezen az útvonalon akár egészen a Schreckhornhüttéig (azaz a Szörnyűséges csúcs alatti menedékházig) el lehet egyébként jutni, de mi megelégedtünk a bárányokban és gleccserekben gazdag kilátással. A Bäregg hütte egészen elképesztő kálváriát tudhat maga mögött, mert menedékháznak lenni a svájci Alpokban nem éppen életbiztosítás: az első házat még a gleccser túloldalára emelték, de annak visszahúzódása miatt megközelíthetetlenné vált; próbálkoztak egy újabb kezdeménnyel a jelenlegi oldalon, de azt többször elvitte a lavina; a legéletképesebb változat, a Stieregghütte egy tekintélyes sziklaomlás áldozatává vált, amikor már a szakadék szélén táncolt, bezárták és elszállították. A mai épületet 2006-ban nyitották meg.

Másnap is Grindelwald felé ígértek elfogadhatóbb (=kevésbé esős) időt, hát ezúttal is innen vágtunk neki a túránknak. Ezúttal First felvonóállomásáról indultunk a Bachalpsee-hez vezető, könnyen járható egy órás túrára. Ez a tó a közvélekedés szerint a legszebb svájci tavak közé tartozik, de nekünk épp nem ezt az arcát mutatta, ami mondjuk egyeseket nem gátolt meg abban, hogy FÜRÖDJENEK benne. Sokkal jobban tetszett például a firsti Cliff Walk kilátóplatform, ahol ismét minden körülmény adott volt a halojelenség- és Brockenhegyikísértet-spottinghoz.

A szürkeségben ezután elporoszkáltunk a fent említett tóig, de az út elég unalmas és zsúfolt volt, a tó pedig finoman szólva se hozta meg a várt túravégi katarzis érzését. Gondoltunk egyet és továbbindultunk mellette, hátha később szebbé válik az idő, aztán olyan magasra kapaszkodtunk, hogy a táblák által jelzett, 2.681 m magas Faulhorn csúcsa már inkább volt közelebb, mint a tó, amit magunk mögött hagytunk. Akkor meg miért ne másszuk már meg? Majd melegszünk egy jót a tetején épült hegyi hotelben. :) Odafönt - dacára a kavargó felhőknek - csodák csodájára észak, azaz a Brienzersee felé sütött a nap, így végre némi színt is láttunk a türkizkék víztükör személyében. A melegedésből semmi nem lett, mert odafönt szemerkélni kezdett az eső és zivatargyanús fellegek gyülekeztek, így inkább a nyakukba szedtük a lábunkat lefelé. Elég tanulságos volt a szálló falán talált kiírás: "Heves zivatar során ne hagyja el az épületet! A mosdó és a WC használata szintén nem ajánlott. Az ablakokat és ajtókat zárva kell tartani!" :D Lefelé menet már alaposan esett, és felfedeztük, hogy a mormoták úgy viselkednek eső esetén, mint a hangyák és a giliszták: kibújnak az odúikból a felszínre.

Svájc világhírű hegyóriás-hármasa (a Mönch, az Eiger és a Jungfrau) egyaránt megközelíthető Grindelwald és Lauterbrunnen völgyeiből, gyakorlatilag egy háromszöget zárnak be a két településsel. Mivel Grindelwaldot és a környéki lehetőségeket már elég alaposan feltérképeztük, ideje volt felkeresnünk Lauterbrunnent is, amely a világ legmélyebb U-alakú, tehát gleccser által formált völgye. Amellett, hogy lenyűgözők a méretei, innen lehet megközelíteni Wengent, a lesikló és super-G versenyek ismétlődő helyszínét, a Schilthorn csúcsát, amin az Őfelsége titkosszolgálatában James Bond-filmből ismert forgó étterem található, lehet via ferratázni és ami minket levett a lábunkról: megnézni egy földalatti vízesést. A Trümmelbachfälléhez kicsit felkészületlenül érkeztünk, talán azért, mert csak egy-két képet láttunk róla, én személy szerint nem szeretem már az utazás tervezésekor lerántani a leplet egy látványosság valódi szépségéről. Ezért rövidnadrágban, kis cipellőben indultunk neki a programnak, de legalább egy pulóvert vittünk magunkkal...

A Trümmelbachfälle 10 gleccservízesés együttese, amiket egy alagútrendszerből nézhetünk meg zuhatagról zuhatagra. Az Eiger, a Mönch és a Jungfrau 24 négyzetkilométeres vízgyűjtőjéből minden gleccser- és hóolvadék ide ömlik, ami talán kicsit elképzelhetőbbé teszi, hogy másodpercenként 20.000 liter víz zúdul le benne. És hogy miért volt rossz választás a rövidnadrág? Mert az alagútban egész évben 2, ismétlem, 2 fok van, amit még megpsékelnek a jéghideg víz gerjesztette irtózatos széláramok is. A képek nem igazán adják vissza a víz elemi erejét, ezért íme egy videó:

Másnap elsőként egy olyan településre vezetett az utunk, ami nemrég (egészen pontosan 2020. december 19-20-án) fontos sportesemény helyszíne volt. Engelberg és a Gross-Titlis-Schanze a síugró világkupa évről évre visszatérő helyszíne. Nekünk ez már önmagában elég indok volt a település felkeresésére, de ha több időnk lett volna és kevésbé felhős-esős az idős, akkor biztosan kipróbáltuk volna a Rotairt, a világ első forgó felvonóját is a Titlisre:

Ehelyett egy rövid sétát tettünk a sánchoz, és a város bencés kolostorának kertjében valamint sajtüzemében. Gondolkodtatok már rajta, hogy a vatikáni testőrséget miért is hívják SVÁJCI gárdának? Nos, azért, mert itt, az engelbergi kolostorban képezik ki őket. A völgy pontosan olyan, mint azt az alpesi országokban megszokhattuk, a ropogós zöld füvet a muskátlis házak mellett csak az istállók és szénatárolók kis pöttyei törik meg. Az egyik ilyen tehénistállónál egész kis kiállításba botlottunk a Kantoni Tehénvásáron elért helyezések plakettjeiből. :'D

A Szent Gotthárd-hágó - hasonlóan a Bernina-hágóhoz - számunkra túlságosan kiépített volt, viszont ugyanolyan kiváló helyszínnek bizonyult a vonatmegfigyelésre. Sokáig az Alpok legfontosabb észak-déli összekötő útvonalát jelentette. A vasút átjutását a háromezres hegyek alatt a Gotthárd alagút segíti, ami a megépítésekor a világ leghosszabb vasúti alagútja volt a maga majdnem 15 kilométerével. 2016-ra készült el az új Gotthárd-bázisalagút, amely ugyancsak elnyerte ezt a megtisztelő címet, hiszen 57 kilométer hosszú.

Délután szépen lassan csorogtunk vissza a kempingünkbe, de az eső pont elállt egy kicsit, így egy rövid sétára még kiugrottunk a korábban már szemet szúró Münster-Geschinen településen, ami gyakorlatilag egy megelevenedett skanzen. Összesen 40 késő középkori fa- és kőépület áll ma is teljes pompájában: lakóházak, szénatárolók, istállók. A legidősebb ház 1369-ban épült, és a mai napig áll! A falu utcácskáin bóklászni felér egy időutazással, hiszen bármelyik sarkon belebotolhatunk egy hatszáz éves remekműbe. :)

A Vierwaldstättersee (rétórománul Lag Lucerna :D) arról a négy kantonról (waldstattról) kapta a nevét, amelyek közé befészkelte magát. Amőbaalakját a Reuss gleccser egykori nyúlványai alakították ki, amelyek völgyei a jégárak visszahúzódása után feltöltődtek vízzel. Szebbnél szebb hegyek övezik, amelyekről mind elsőrangú a kilátás, de a non plus ultra a kissé bizarr nevű Pilatus hegy. A legmagasabb csúcsai közötti nyeregig viszonylag kevés erőfeszítéssel feljuthatunk: a Pilatusbahn fogaskerekű tucatnyi piros és fehér szerelvénye csak arra vár, hogy a turisták megrohamozzák őket az alsó állomáson, Alpnachstadban. A "világ legmeredekebb (48% maximális meredekségű) vasútja" cím büszke birtokosaként állandó a csúcsforgalom rajta. A 48% azt jelenti, hogy a vasút körülbelül két méteren belül egy méternyi szintkülönbséget tesz meg. Ó, és persze mikor készítették el azt a mérnöki csodaszámba menő vasúti pályát? 1889-ben! :O A másik irányból egyébként felvonóval is fel lehet jutni ugyanide, sőt akár hajókázással összekötött körtúrát is szerveznek nekünk.

Nagyon izgatta a fantáziánkat a hegy nevének eredete, ezért próbáltunk kicsit utánajárni. Állítólag miután Pilátus öngyilkos lett, testét a Tiberisbe hajították, de a folyó kivetette magából, így ezután a Rhône folyó hullámsírjával próbálkoztak, hasonló sikerrel. Végül a Pilatus hegy oldalában egy pici tóba dobták, hogy ott nyugodhasson "békében" - állítólag ha valaki megzavarja a tó víztükrét, akkor még ma is magára vonhatja a haragját. Pilátus életrajz-rekonstrukciója alapján azért ezt mi nem vettük készpénznek. A hegyhez több, sárkányokhoz kötődő legenda is kapcsolódik, talán ezért lett a Pilatusbahn jelképe a sárkány, olyannyira, hogy a kilátóteraszon egy óriási, kövekből kirajzolt sárkánysziluett is felfedezhető, ha elég távolról és magasról szemléljük.

A Luzerni-tó, amivel gyakran az egész Vierwaldstättersee-t  azonosítják, annak csak egy nyúlványa Luzern városa körül. A zsúfolt városnézés iránti ellenérzésünket itt segített legyűrni a híres Kapellbrücke, mely a világ legidősebb fedett fahídja (1332-ben építették) és a régi városfal (Museggmauer) a gigantikus óratoronnyal. Ráadásul duplacsuklós trolibuszt is láttunk! És akkor ott vannak még a cirádásra festett házakkal körbeölelt macskaköves terecskék, rajtuk bájos szökőkutakkal. Egyszóval bőven van mit nézni a magunkfajta természetbolondoknak is.

Az utazásunk fénypontjának természetesen kétnapos gleccsertúránk ígérkezett az Alpok leghosszabb gleccserén, a jelenleg 22,6 kilométeres Aletsch-gleccseren. Hogyha Norvégiában azt mondtam, hogy a nagybetűs fjord, a földrajzkönyvek prototipikus példája a Geiranger-fjord, akkor a gleccserek esetén ugyanez az Aletsch-gleccser. Már a bevezetőben írtam a dilemmánkról, hogy vállaljuk-e be ezt a nem épp olcsó és számtalan buktatót rejtő kirándulást, de végül egy pillanatra sem bántuk meg. Itt most inkább nem is a döntés hátteréről, csak a konkrét előkészületekről írok, amiket mi megtettünk:

1. a túraszervező cég kiválasztása, a túra lefoglalása: mi a Bergsteigerzentrum Aletsch-et választottuk, a Volken család vállalkozását, és hamar igazolást nyert, hogy a vér nem válik vízzé. A túravezetőnk, Herbert Volken egész biztosan hetven fölött volt, vagyis óriási hegyivezetői tapasztalata volt. Megtudtuk, hogy az üknagypapája a 4.158 méteres Jungfrau első megmászói között volt 1811-ben.

2. az extrémsport-biztosítás megkötése: egész tavasszal azt hittük, hogy a januárban kiváltott szokásos Alpenverein-kártyánk, ami teljeskörű biztosítást ad, pénzkidobás volt. Szerencsére itt végül nagyon is jó szolgálatot tett, mert a benne foglalt biztosítás kiterjed a helikopteres mentésre is, így ezzel nem kellett külön bajlódnunk.

3. az eljutás megszervezése a túra kiindulópontjára, a Jungfraujoch állomásra: nem kevés értelmezési nehézséget okozott az Aletsch-gleccser környéki felvonójegyek és ilyen-olyan kombijegyek típusainak megértése, ezért végül magát a jegyet nem is vettük meg előre. Hál' Istennek a hegyjegyünket viszont lefoglaltuk, ami utólag óriási szerencsének bizonyult. 11-kor volt a találkozó a vezetőnkkel, és előtte még szerettük volna a lehető legtöbb időt nézelődéssel tölteni. A Jungfraujochra közlekedő Jungfraubahn vasút a Kleine Scheidegg állomásról indul, ahova a korábban már említett lauterbrunneni és grindelwaldi völgyekből is fel lehet jutni. Mi Grindelwald felől érkeztünk, és már a legelső vonaton rosszat sejtető tumultus volt. Bele se mertünk gondolni, mi lesz a második átszálláskor, mikor többszáz másik emberrel együtt a Jungfraubahn első aznapi szerelvényére próbálunk majd feljutni. (Meg kell azért említeni, hogy valószínűleg máskor jobban eloszlik kicsit a tömeg, de a koronavírus miatt idén az első két reggeli vonatot például következetesen törölték.) Az egész svájci utazás alatt egyedül itt tapasztaltunk fejetlenséget, de cserébe akkorát, hogy a vérnyomásunk alapos kiképzésnek lett kitéve. Először beállítottak minket - a hegyjegyünkkel együtt - a tömeg legvégére, hogy várjuk ki a sorunkat. Tolakodás, üvöltözés, félretájékoztatás, beelőzgetés, volt itt minden, egészen addig, amíg nagy nehezen előre tudtunk törtetni egy olyan beléptető kapuhoz, ahol elvileg csak a hegyjeggyel rendelkezőket engedték be (gyakorlatilag mindenki benyomult), így legalább a második vonatra felfértünk.

+1. a vonat nem lekésése Lütschental állomáson: ez nem a szó szoros értelmében vett előkészület, viszont ahhoz, hogy megálljon a vonat és fel lehessen szállni rá, előre jelezni kellett az állomáson a közeledő vonat vezetőjének a felszállási szándékot. :D

És akkor vissza a kétnapos programunk elejére. A Jungfraubahn vasútnak vannak megállói is, például az Eiger gyomrában, ahonnan egy ötperces megálló során kipillanthatunk az Eiger-gleccserre. A vasutat egyébként 1907-ben kezdték építeni, és 1912 augusztusában adták át. Sajnos odafönt csak arra volt időnk, hogy lóhalálában felfedezzük Európa legmagasabban fekvő vasútállomását és a Sphinx-obszervatóriumot, ahol klíma- és atmoszférakutatással foglalkoznak. Azért így is megsasoltuk a 3.571 méter magas kilátóteraszt és a Mönch és a Mönchjochhütte felé vezető ratrakolt sétautat. Svájc luxusimádatát jól példázza, hogy a Top of Europe-nak nevezett létesítményben kapott helyet Európa legmagasabban fekvő óraboltja, csokoládéboltja és postaládája.

Épphogy odaértünk a találkozóhelyre, ahol megismerkedtünk a többiekkel: a 9 fős társaságban rajtunk kívül két német volt, egyébként mindenki más svájci. Hárman nagyjából velünk egykorúak voltak, ők mesélték, hogy bár illik minden svájcinak legalább egyszer megtennie a Jungfraujoch-Konkordiahütte-Fiesch túrát, ők például most vannak itt először. A híroldalakon olyanokról számoltak be ezidőtájt, hogy sok felnőtt svájci életében először jár magashegyi menedékházakban, mert egy normális évben inkább a tengerpartra utazik nyaralni. :O

Megkezdtük a körülbelül három-négy órás ereszkedést az Aletsch-gleccseren esti szállásunkig, a Konkordiahüttéig, túravezetőnk, Herbert történeteit és elképesztő tudását (és a hegyekről meginduló minilavinák robaját) hallgatva. Alig volt felhő az égen, ezért kifejezetten melegünk volt az eleinte még sűrű hóban menetelve, egészen pólóig vetkőztünk. Persze az 50-es napozókrém és az UV-védős Labello, mint alapfelszerelés, már az indulás előtt előkerült mindenki táskájából!

Herbert mesélt nekünk a gleccser mozgásáról, hogy a meredekség mennyiben befolyásolja a gleccser tüskéinek (gyertyáinak) a nyitottságát. Minél meredekebb a gleccser, annál szétállóbbak lesznek ezek a tűk, a jég annál jobban kitárul (mint egy legyező) és annál kevésbé ül meg rajta a hó. Alapvetés, hogy az alján és az oldalán lassabban folyik a jégár, ami még tovább tördeli a jeget. Életünkben először egészen közelről tanulmányozhattuk a gleccserek oldalán szállítódó hordalékából létrejövő, gyakorlatilag közettörmelékből álló középmorénákat két gleccser találkozásánál. Az Aletsch-gleccser morénái olyan jellegzetesek, hogy saját nevet is kaptak: a legnagyobb, középső moréna a Kranzbergmoräne, míg a keletibb a Trugbergmoräne. Talán ezeknél csak a gleccser felszínén közlekedő sebes patakok nyűgöztek le jobban, melyek összegyűjtik a megolvadt vizet. Attól függően, hogy a jeges víz milyen oldott anyagokat szállít, lehet selymes kék, vagy akár egészen türkizzöld is. Valódi szín-játék, amikor ezek találkoznak.

Itt találkoztunk a számomra legszebb nevű természeti látványossággal: az Ewigschneefelddel, vagyis az Örök Hómezővel. ❤️ Órákig lehetne ecsetelni a különböző felszínformákat, ezért már csak néhány érdekességnek: a gleccsermalom olyan örvény, ami elnyeli és a gleccser belsejébe vezeti a felszínről az olvadékvizeket. A gleccserasztal pedig egy-egy nagyobb szikla alatt képződik, mikor  a szikla árnyéka az adott ponton megvédi a gleccser alkotóanyagát a napsugárzástól és ezáltal az olvadástól.

A túra elején viszonylag gyorsan, lejtőn haladtunk, majd kereszteztük a világ legnagyobb "terét", a Konkordiaplatz-ot, ahol a lábaink 900 méternyi vastagságú gleccsert tapodtak! Tulajdonképpen ez az Aletsch-gleccser négy kisebb alkotó gleccserének (Grosser Aletschfirn, Jungfraufirn, Ewigschneefeld, Grüneggfirn) találkozási és egyesülési pontja. Innen már szabad szemmel is felfedezhető a Konkordiahütte épületegyüttese és az oda vezető 467 lépcsőfok, amiknek a száma csak szaporodik, ahogy a gleccser olvad és egyre alacsonyabbról kell indulni. További mellbevágó adat a gleccserről, hogy a benne raktározott jég súlya 72,5 jumbo jet súlyának felel meg. Hogyha a jég varázsütésre elolvadna, 11 milliárd köbméternyi édesvizet lehetne kinyerni belőle.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Konkordiahüttéből, ami 2.850 méteren épült, elénk tárult az a panoráma, ami bármikor képes mosolyra fakasztani, ha megnézem ezen a webkamerán. Óriási mázlink volt, hogy az eredetileg kiszemelt, egy héttel korábbi turnusra már nem volt hely, mert akkor közel sem volt ilyen szép idő. A svájci előírások szerint mindegyik menedékház csak félüzemben működhetett, így itt a 155 alvóhelynek csak a felét adhatták ki. A hangulat még így is családias volt, mert minket az előírások ellenére is egy közös szobába zsuppoltak be. Meglep valakit, amikor azt mondom, hogy a hüttének van saját postaládája? :D

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Este egy rövid beszélgetés után hamar takarodót fújtunk, mivel hajnali 4:40-kor szólt az ébresztő, 5-kor pedig már várt ránk a reggeli. Hajnali 6-kor a kis csapatunk már úton volt, hogy leereszkedjen az egyelőre még sötétbe és árnyékba burkolózó gleccserhez. Mivel a gleccser szélessége kb. 1,5 km, és a keresztirányú hasadékok miatt lehetetlen hosszanti irányban végig gyalogolni rajta, a legkisebb távolságot is hosszú időbe telik megtenni a jégkoronák tetején cikkcakkozva. A túravezetőnk a csapat képességeit felmérve megkísérelt bevinni minket a legizgalmasabb, keskeny peremekből és mély hasadékokból álló sűrűjébe, de az egyik idősebb hölgy, akinek voltak egyensúlyproblémái, viszonylag hamar belecsúszott egy gleccserhasadékba. Az első gondolatom az volt, hogy csak ne haljon itt meg a szemünk láttára, de Herbertnek természetesen volt elég lélekjelenléte, és a hágóvasait jól a jégbe vágva meg tudta tartani a súlyát. Ő nyilván nem most került először ilyen szituációba, de mi jó sokáig nem tértünk magunkhoz a traumából. Lelkileg az sem tett túl jót, hogy itt még teljesen árnyékban voltunk és jeges szél süvöltött körülöttünk.

A hosszú menetelés során gyönyörködhettünk a lyukakban megülő víz áttetsző kékségében és a belefagyott jégvirágokban. A túránk kiszállópontja felé közeledve fokozatosan megjelent a zöld szín is a gleccservölgy oldalában, tanúsítva, hogy a növényzet néhány évtized alatt már újra meg tudja vetni a lábát. Még a végén várt egy izgalmasabb szakasz, mikor a bordázott peremen átkelve leereszkedtünk a szárazföldre. A gleccser szegélyhasadékánál meglehetősen erős az olvadás, így itt hatalmas jégkapuk alakulnak ki - többek között ezért veszélyes felszerelés nélkül, elővigyázatlanul gleccser közelébe merészkedni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Elbúcsúztunk a csoportunktól, hogy még beszuszakoljuk ebbe a napba az Eggishornt, ahonnan talán még a Jungfraujochnál is különlegesebb szemszögből nézhetjük meg az Aletsch-gleccsert. A kilátóval szemközt magaslik az Aletschhorn csúcsa, az innen leereszkedő Mittelaletschgletscher 1970-ig még közvetlen összeköttetésben volt a gleccser főágával.

Még egy jó két órányi vasutazás várt ránk vissza a kempingig, ahol véget ért a körtúránk. Az utolsó napunkat városnézéssel töltöttük, ami a természet szabadsága után kicsit frusztráló és zsúfolt volt, de azért a maga módján érdekes is. Bázel óvárosa nem kutya, de valahogy jobban tetszett nekünk a kihalt német-francia-svájci hármashatáron épült emlékmű. A város egyébként az 1.230 km-es Rajna egyetlen kikötője!

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bern számunkra sokkal hangulatosabb volt, talán a lépten-nyomon kihelyezett zászlók és címerek miatt. Megnéztük a medvevermet, ahol élő medvék éldegélnek, a kaszinót, a parlament monumentális épületeit, és az Aare-folyót, amin lehet bungeeszörfölni. (?) Bernben minden kis téren szökőkútba botlunk, a legbizarrabb közülük a gyerekevő óriást ábrázoló remekmű. Ha szemfülesek vagyunk, akkor még azt a házat is megtaláljuk, ahol Einstein 1903 és 1905 között élt és a relativitáselméleten dolgozott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És végül egy kis csattanó így a végére. Talán a férjem számítógépe is együtt érzett velünk, amikor másnap, hétfőn egyből vissza kellett csöppennünk a napi 8 órás munkába, mert ezzel a képpel köszöntötte: :D