<= Érdekelnek kalandjaink a Lofoten-szigeteken? Itt olvashatsz róluk
Szerencsére a lofoteni kompon átélt gyomorforgató élmény után férjem hamar magához tért és képes volt még két és fél órát levezetni esti kempingünkig. Már a komp lefoglalása után találtunk egy látnivalót a kempinghez közel, és úgy számoltuk, hogy zárás előtt pont odaérhetünk. Ez az Arctic Circle Center, vagyis a Sarkkör Központ, amit pont az északi sarkkörre építettek. Már szürkületben értünk az épülethez, ami a kopár, lenyúló gleccserektől és felhőktől szürkéllő komor fennsíkon egyes egyedül áll, több órányira bármilyen lakott településtől.
Őszintén szólva mi itt egy kiállítást és némi földrajzi fejtágítást vártunk volna arról, hogy mi a sarkkör (persze szerencsére Svédországban ezt korábban már megtudtuk) jelentősége. Ezzel szemben egy étterem és egy óriási szuvenírbolt várja a látogatókat, aminek azért egy attrakciója tényleg van. Lehet ugyanis levelet és képeslapot küldeni egyenesen innen a sarkkörről. Nem is teketóriáztunk sokat, a Lofotenen előre megvett, megírt és megcímzett képeslapokra vettünk jópofa sarkkörös matricát és bedobáltuk a nagy piros postaládába. Otthon aztán meglestük a rokonoknál a megérkezett képeslapokat, és még sarkkörös pecsétet is nyomtak rá küldés előtt. :) Gyors közvélemény-kutatás után egyébként kiderült, hogy először Skóciába és Írországba érkeztek meg a képeslapjaink, míg Magyarországra csak nagyon-nagyon lassan, a körül, amikor kb. tizenhárom nap múlva mi is hazaértünk fizikálisan.
A központból már csak keveset kellett autóznunk, és megérkeztünk az amerikai fílingű Krokstrand Campingbe. Ahol nincsenek strandoló krokodilok. :D Láttunk viszont az egyik lakókocsinál csirkehálóból kialakított rögtönzött kutyakertet, míg egy másik lakókocsiból élő gitármuzsikát élvezhettünk.
Gyors sátorállítás és vacsi után hamar lőtték a pizsit, mert másnap ismét korán kellett kelnünk, hiszen egy újabb autózós nap várt ránk. Az északi területről az ország csaknem harmadát kellett átszelnünk, ami megint 11 óra egy helyben ücsörgést jelentett. Egészen hihetetlen, de másnap 750 kilométeren keresztül, amíg délnek autóztunk a rengeteg útfelújításon és 80-as szakaszon döcögve, VÉGIG szakadt az eső. Persze inkább ezen a napon essen, mint bármelyik másikon, amikor tényleges programunk lett volna.
Ezen a napon találkoztunk először a norvég "tömegközlekedés" bevett formájával, a fjordon átkompolással. Először meglepődtünk, hogy a kocsi GPS-e milyen aranyosan ábrázolja a kompátkelést, aztán persze a hátralevő több mint egy hétben bőven megszoktuk. :) A legelső alkalommal azt se tudtuk, hogy fognak működni ezek a kompok, még a parton meg kell-e venni a jegyet valamilyen bódéban, vagy felhajtunk a kompra és ott kiszállva kell megvenni? Hamar megtudtuk, hogy itt mindenhol a személyzet sétál végig az autók között és náluk lehet megváltani a 15-20 perces kompút alatt a jegyet. Természetesen kártyával mindegyik kompon (voltunk vagy tíz különbözőn) lehetett fizetni, így pofon egyszerűnek és kényelmesnek bizonyult ez az utazási forma - esőben ki se kellett szállnunk. Azt tapasztaltuk, hogy minden komp más és más, van egyszintes, van amelyiken kötelező kiszállni, van ahol komplett kis beltéri lounge van, létezik emeletes, ahonnan páholyból lehet nézni a kilátást előre, és természetesen mosdó mindegyiken van. Az is nagyon pozitív csalódás volt, hogy bár izgultunk a lassú átkelések miatt, fél óránál többet sosem kellett várnunk kompra és mindig egyből fölfértünk, így nyári időszakban a menetrend abszolút turistabarát.
Trondheim mellett tartottunk egy rövid szünetet, és beugrottunk vásárolni néhány fogyóban levő alapdolgot - paradicsomot, extrudált kenyeret - és híres-neves norvég barna sajtot.
A barna sajt (brunost) Norvégia egyik legjellegzetesebb terméke, ami valójában a tejsavóból (ami a sajtgyártás mellékterméke), tejből és/vagy tejszínből készülő készítmények gyűjtőneve. A brunost tehát nem sajt, és nincs sajt íze se. :D Jellegzetes színét és érdekes, édeskés ízét az összetevők forralása során nyeri el, a tejcukor karamellizálódásával. Az ízét mi legjobban a sós karamellával tudnánk leírni, és nem csoda, hogy a közvélekedés elég megoszló vele kapcsolatban: csak utálni és imádni lehet, köztes állapot nincs. Több fajtája van, a csak tehéntejből készülő és a kecsketejet is tartalmazó, ez utóbbi a legnépszerűbb (és legfinomabb) Gudbrandsdalsost. Először mi a csak tehéntejes változatot vettük, a Fløtemysostot, és mivel ennek a kóstolgatását túléltük, sőt lassan mintha még ízleni is kezdett volna, később vettünk az echte kecskesajtos változatból is, ami még krémesebb és zamatosabb.
Jogos a kérdés, hogy ha nem is igazából sajt, hanem édesség íze van, mihez is fogyasztják a norvégok a barna sajtot. Alapvetően ugyanúgy, mintha rendes sajt lenne, szendvicsbe, pirítósra, kekszekre, gofrira, de barna sajttal töltött palacsintát is láttunk árulni. A sajt nagy előnye egyébként, hogy a hűtőszekrényből kivéve is megőrzi az ízét, így például szendvicsnek is remekül el lehet vinni munkába. Érdekes adalék, hogy a barna sajt 2013-ban még komoly balesetet is okozott, amikor egy alagútban egy 27 tonnát szállító teherautó kigyulladt és a szállítmány nagy zsírtartalma miatt négy napig égett.
Az egész napos eső végére jutalomnak már csak annyit szerettünk volna, hogy legalább az Akslia Campingben a sátorállítás közben ne szakadjon az eső. Ez kevésbé jött össze, ugyanis az ömlő eső és a viharos szél egyvelegében gumicsizmában és poncsóban kellett nekiállnunk felverni a sátrat a hosszú nap után. Nagyon jó üzleti érzékkel a kemping tulajdonosa pont az elemekkel való küzdelmünk közepén jelent meg mellettünk, és finom célzással az egyik kis bungalóra mutatott pár méterre azzal a csábító megjegyzéssel, hogy ha gondoljuk, az szabad... Az útikönyvünk persze felkészített a drága bungalóárakra, így gyanakodva kérdeztünk vissza, hogy mégis mennyibe kerülne? Csodák csodája - vagy inkább megszánt minket :D - csak 100 koronával (3.500 forinttal) került többe, mint a sátorhely, így több se kellett nekünk. Egyből mentem is megnézni a kőlábakon álló, fűthető kis építményt, aminél szebb dolgot el se tudtam képzelni abban a pillanatban.
Az előrejelzés az esti vihar teljes elvonulását ígérte reggelre, aminek kifejezetten örültünk, mivel a világ egyik legveszélyesebb útjának terveztünk nekivágni. Az Atlantic Ocean Road (Atlanterhavsveien) a nyílt óceánon található kis szigetecskéket és talpalatnyi szirteket köti össze 8,3 km hosszan és mint ilyen, az óceán és a szél erejének a legjobban kitett út a világon. Viaduktok és hidak sorozata köti össze a szárazföldeket, amelyekről rengeteg tipikus fotó készült már, például a kicsit saláta Európa-térképünk címlapján is ez van. Az út mentén számos történelmi kis település állt, eredendően az 1300-as években épült halászfalvak, melyek közül Håholmen még ma is áll egy kis szigeten. Ma 5 perces "hajóúttal" lehet megközelíteni a lenti képen látott csónakkal :D, és természetesen hotelként működik. Eredetileg az útvonal helyére egy vasutat terveztek, ami a kis településeken feldolgozott tőkehal és hering elszállításában jelentett volna nagy segítséget.
Végül az autóút megépülésére a lakóknak 1969-ig kellett várniuk, amikor ténylegesen elkészült, a Nemzeti Turista Útvonalak egyikeként, melyek olyan autókázásra kialakított utak, amiket kifejezetten a turistákra kihegyezve gondoltak el. Ezek kivétel nélkül festői természeti környezetben visznek át minket és modern építészeti megoldásokkal kialakított turistabarát pihenőhelyek, kilátópontok és megállók gondoskodnak róla, hogy testközelből és kényelmesen csodálhassuk a természetet. 18 ilyen szakasz van jelenleg Norvégiában, amik közül jó néhányat muszáj érintenünk, ha a leghíresebb látnivalókat szeretnénk sorra venni. Ezek az utak már önmagukban megkapóak, ahogy elegánsan kanyarognak az elragadó norvég tájban.
Az Atlantic Ocean Roadon 4 kilátópontot alakítottak ki, amiket szerencsére mi a felhős-napos időben kényelmesen meg tudtunk nézni, a viharos szél ellenére is.
Nem úgy, mint azok, akik pont ekkor jártak itt:
Az atlanti út után befordultunk a szárazföld felé, hogy a Trollstigen panorámaúton keresztül elérjük esti úti célunkat, Geirangert. Az előrejelzés alapján nagyon bizakodóak voltunk, úgy tűnt, hogy a Trollstigenen pont ideális felhős-napos időnk lesz. Közeledve azonban a reménykedés alábbhagyott, és már csak abban bíztunk, hogy odaértünkkor pont nem fog szakadni az eső. Arra viszont nem számítottunk, hogy az úthoz vezető szakaszon "Trollstigen zárva" táblával és irányítószemélyzettel találkozunk. Megtudtuk, hogy az előző napi egész napos heves eső sziklatömböket mosott az útra, ezért reggel óta zárva van és körülbelül másfél óra múlva nyitják meg. Ez még mindig jobbnak tűnt, mint az elképzelt forgatókönyv, vagyis hogy tuti napokig zárva lesz. A személyzet megnyugtatott minket, hogy egy ideig még el tudunk menni az úton, az utolsó kempingig, majd onnan az út megnyitása után majd tovább is.
Miközben az eső továbbra is hol gyengébb, hol erősebb hullámokban áztatta a tájat, elgurultunk a kempingig, ahol már több tucatnyi autó, lakókocsi és turistabusz várakozott. Óriási káoszban jött-ment mindenki a kemping, a szuvenírboltok, az étterem és a troll-fagyizó között, míg az irányítók próbáltak megbirkózni az értetlenkedőkkel. Vagy egy órán át játszottuk, hogy az autók egy része elindult, amire hirtelen a többiek is ugrottak és feltorlódott a sor, holott az út továbbra is zárva volt. Aztán mindenki lecsillapodott, majd tíz perc múlva kezdődött elölről az egész hajcihő. A személyzet össze-vissza kommunikálta azt, hogy mikor nyitják meg végül az utat, és következetlenül az autók egy részét tovább is engedték az úton, úgyhogy fokozatosan az is szépen bedugult. Időközben mi is egyre közelebb parkoltunk az útra vezető kihajtóhoz, és próbáltuk kipuhatolni, hogy végül mikor indulhatunk majd el. Továbbra is hol ezt, hol azt mondták, az egyik úr egyenesen azt, hogy most már annyian vannak előttünk, hogy ha el is indulunk fél óra múlva, még további két óra lesz, amíg felérünk az út tetejére. Végig erősen gondolkodtunk, hogy ennyi várakozással megéri-e megnéznünk-e a Trollstigent, vagy inkább kerüljünk és más úton menjünk Geirangerbe. Alapvetően ugyanakkor kerülő úton se lett volna sokkal rövidebb az út, persze a várakozás nélkül. Végül addig tépelődtünk, amíg egyszer csak tényleg megnyitották az utat (pontosan másfél órával az odaértünk után!) és mielőtt még túlgondoltuk volna, döntöttünk, hogy megyünk. Megérte!
Miről is kapta a nevét a Trollstigen, és honnan is ered a norvégok híres trollmániája? A régi norvég források úgy tartják, hogy a trollok elzárt hegyekben, barlangokban, erdőkben élő, legtöbbször barátságtalan lények, akik sok csínyt és rosszat követnek el az arra tévedő emberek ellen, ha már a sors az útjukba sodorta őket. A kevésbé pozitív ember-troll kapcsolatok ellenére a norvégok előszeretettel vonják be az élet minden területébe a trollokat, legyen szó egy látványos vízesés, PANORÁMAÚT, sziklaalakzat (lásd később) elnevezéséről, vagy akárcsak egy vicces útjelző tábláról. A szuvenírboltok csak úgy tobzódnak a pajzánabbnál pajzánabb trollocskáktól, és a szezont a fazonnal keverő viking trolloktól. :D
A hosszas lenti várakozásnak csodák csodája végül lett jutalma, mert amint elindultunk fölfelé a Trollstigenen, a trollveszély tábla óva intését tudomásul véve, ragyogó napsütés kerekedett, ami végigkísérte utunkat a fent kiépült látogatóközpontig. Innen pár perc alatt el tudtunk sétálni a 240 m magas Stigfossen vízesés fölötti kilátóteraszra, és szerencse, hogy csipkedtük magunkat, mert épp hogy kinézhettünk róla, beködölt a táj és ismét minden eltűnt a fehérségben.
A Trollstigen tulajdonképpen egy 11 hajtűkanyarból álló, több mint 10%-os meredekségű autóút, szintén a norvég turistautak egyike. A hágóig vezető szintkülönbség körülbelül 850 méter, mialatt a hajtűkanyarokon felkapaszkodunk a szinte függőleges völgykatlanban. A fordulók helyenként annyira szűkek, hogy a 12,4 méternél hosszabb járművek nem is férnek el rajta. A lenti sorban állás miatt a feljutás nem volt annyira gyors, mert minduntalan utolértük a nézelődő, fotózó előttünk levőket, de mivel mi is ugyanezt csináltuk tátott szájjal, egyáltalán nem zavart. Engem annyira rabul ejtett a táj, hogy teljesen lehúzott ablakból szinte kiesve próbáltam magamba szívni és megörökíteni a látványt, miközben a kocsiban stílusosan Alan Walker Traveler-je szólt. Párocskám viccesen jegyezte meg, hogy ezek után otthon is lehúzott ablakkal közlekedünk majd nyolc fokban. :D
Fönt végül nem időztünk annyit, mint eredetileg terveztük, így viszont hamarabb átértünk Geiranger fjordvégben megbúvó városkájába, abba a kempingbe, ahol annyiszor elképzeltem már magunkat az óriási óceánjáró luxushajók tövében sátorozva. A Geiranger-fjord, minden földrajzkönyvek prototipikus példája egy kanyargós hegyi útról kiérve tárult elénk. Az Ørnesvingen kilátóponthoz szinte csak úgy repültünk, hogy mielőbb magunkba ihassuk a látványt, és pont akkor sikerült érkeznünk, mikor a fjord végében horgonyzó hajó elsütötte az indulást jelző kürtjelet.
Szerencsénk volt, hogy időben érkeztünk, mivel - bár nem sokkal az Aida kifutása után érkezett még egy, kisebb hajó, a Black Watch, az csak megfordult és kihajózott, - így aznap este nem horgonyozott egy luxushajó se a fjordban. Sokáig gyönyörködtünk a fjord napsütötte zöldes vizében, aztán kénytelen-kelletlen továbbmentünk becsekkolni a kempingbe.
Este tettünk egy sétát a városkában, amiben összességében kicsit csalódtunk. A fjord természeti környezete valóban mesébe illő, viszont maga Geiranger szocialista hotelekkel tűzdelt városa nem sok látnivalót rejt. A helyi kis templomban tudtuk meg ugyanakkor, hogy a templomokban miért lóg hajó a mennyezetről: Noé történetére emlékezteti a híveket minden alkalommal, amikor belépnek. Emellett egy ATM-et is találtunk, ami norvégul csak a vicces minibank névre hallgat. :)
Másnap délelőttre már jó előre, tavasszal lefoglalt hajójegyünk volt egy másfél órás geiranger-fjordi hajókázásra. Bár joggal tarthattunk volna a felhős időtől és a hidegtől a kora reggeli, 8:45-kor induló hajón, a legjobban én mégis a tengeribetegségtől féltem. Szerencsére bebizonyosodott, hogy a tekervényes és szűk fjordon a hullámzás már elenyésző, legfeljebb egy szembejövő hajó dobta meg kis lélekvesztőnket. Az út alatt az audioguide rengeteg érdekességet mesélt a fjord környékéről.
A fjordban egyébként megdöbbenve tapasztaltuk az árapályjelenség hatását, ami még ennyire távol a nyílt tengertől is legalább egy méter szintkülönbséget eredményezett.
A Geirangerben tett sétánk során előző nap felfedeztünk egy közeli, autóval megközelíthető kilátópontot, ahonnan 1476 (a prospektusokon csak gáláns jóindulattal 1500) méter magasról lehet megcsodálni a Geiranger-fjordot - állítólag ez az egyetlen ilyen kilátópont a világon. Természetesen nem hagyhattuk ki, és a tervezett gyalogos kirándulás helyett megindultunk kocsival fölfelé a Dalsnibba csúcsára. Európai viszonylatban normál összegbe került az áthajtás a panorámaúton. Eleinte még láttuk magunk mögött a fjord csillogó kék vizét, ám hamarosan elértük a felhők szintjét, és a csúcshoz közeledve a 4 fokot is. Gleccsernyelvek és kopár, egy-két zuzmóval és mohával pettyezett, autóreklámba illő érintetlen tájban autóztunk, egészen a csúcsig. A parkolóban hagytuk a kocsit, és sálba-sapkába-dzsekibe beöltözve indultunk megszemlélni a mindössze 1500 méteres tengerszint feletti magassághoz képest meglepően télies tájat. Kezdtük megérteni, hogy az egyenlítőtől való távolság legalább ugyanannyira befolyásolja a táj arculatát, mint önmagában a tszfm. Néhány zuzmón és levélkén kívül úgy kellett vadászni bármilyen növényzetre. Ámulva léptünk ki a Skywalk kilátóteraszra, ahonnan hol jobban, hol kevésbé nagy-nagy szerencsénkre valóban kibukkant a Geiranger-fjord a mélységben.
A kilátópontról lefelé megálltunk a Djupvatnet tónál, egész pontosan az 1030 m magasan fekvő Djupvasshytta menedékháznál, ami sokkal inkább egy hegyi hotel. Próba-szerencse alapon megkérdeztük, hogy esetleg hüttepecsétjük van-e, és kicsi értetlenkedés után kerítettek nekünk egy nem túl extravagáns, de azért tagadhatatlanul pecsétnek nevezhető valamit, amivel belenyomhattunk a pecsétkönyvünkbe. Bizonyságot nyertünk, hogy létezik Norvégiában is a pecsétgyűjtés szokása, csak elég kitartónak kell lennünk, hogy a helyiekkel is megértessük ezt. Ezután átkeltünk egy mozgó BARIkádon, és tovább vettük az irányt dél felé.
A gleccserek távolról szemlélése után délután elérkezett az idő, hogy végre közelebbről is megismerkedhessünk eggyel, a Briksdalsbreennel (Briksdal-gleccserrel). Dél felé haladva újabb és újabb fjordok tövét pillantottuk meg, és az egyiknél a Geiranger-fjordban előző nap látott Black Watch luxushajó is felbukkant. Vajon miért olvastam mindig automatikusan Black Witch-nek a nevét? :D A legszebb, hogy másnap, még délebbre ismét "találkoztunk" vele. Megállapíthattuk, hogy hasonló tempóval halad hát dél felé, mint mi, persze azzal a különbséggel, hogy ő éjszaka is mobilis, ezért gyorsabb, illetve hogy valószínűleg némileg mások a megtekintett látnivalók. Fjordról fjordva haladva hamar igazat adtunk a Galaxis-útikalauznak, amiben Slartibartfast, a Föld egyik tervezője a norvég fjordokon végzett tevékenységéért kapott életműdíjat. :D
A Briksdal-gleccserhez közeledve kezdtük igazán felfogni, hogy ennyire északon teljesen hétköznapiak a gyalogosan megközelíthető gleccsernyelvek meglehetősen alacsony tengerszint feletti magasságokon. A Briksdal-gleccser példának okáért 1300 méterig nyúlik le és kb. egy óra alatt 1000 méterre kell felsétálnunk, hogy szemtől-szemben állhassunk vele. A "hosszú" és "megerőltető" kaptató ellen bevethetők - elsősorban turistacsoportok számára - a Jurassic Parc-ból kölcsönzött kis terepjárók. Mi maradtunk a sétánál, ami közben a gleccser olvadékvizét keresztezve alapos zuhanyt kaptunk - nem is csoda, mert másodpercenként 10.000 liter víz zúdul le itt!
A gleccserhez közeledve elhűlve tapasztaltuk az infótáblákon, hogy meddig ért a gleccser 2006-ban, illetve csaknem 100 évvel ezelőtt. A legdurvább, hogy a hozzáértők szerint 9.000-6.000 évvel ezelőtt a teljes Jostedalsbreen, aminek a Briksdalbreen az egyik nyúlványa, elolvadt. Kétségbe így nem kell esnünk a globális felmelegedés miatt.
Egy kis háttérinfó arról, hogy mik is a gleccserek: a friss hó összetömörödésével az eredeti hópelyhekben megtalálható vízmennyiség egyre nő. Azt a havat, ami "túléli" a nyarat, firnnek nevezzük, és ennek tömörödése során egyre növekszik a firnrétegek közötti jégréteg. Amikor ez a massza eléri a 0,84 g/cm3 sűrűséget, onnantól gleccserjégnek nevezzük. Gleccsernek attól kezdve nevezzük ezt a jégtömeget, amikor a lejtő meredeksége eléri azt a szöget, hogy "meginduljon" lefelé. Külön érdekessége a norvég gleccsereknek ragyogó kék színűk, ami annak köszönhető, hogy a jégkristályok alakja és elhelyezkedése miatt a fénynek csak a kék tartományát verik vissza. A kedvenc jelenségem a gleccserek kapcsán az ún. "borjadzás", amikor a gleccser nyelvéből darabok szakadnak le és úsznak tovább a gleccser olvadékvizén. Itt speciel ezt nem láttuk, de később igen.
Innen természetesen dél felé autóztunk tovább, és a Black Watch megszemlélése után elértük a kedvenc norvég kempingünket, a Lyngmo Campinget. TOP 5 indok, amiért nagyon bejött: gyönyörű, tóparti elhelyezkedés; korlátlan, ingyenes forró víz; nagy és fűtött konyha; WC-vel egybeépített zuhanyzó; elfogadható ár. Egyedül a Wi-Fi erősség hibázott kicsit, de erre már rá se rántottunk. Volna. Ha nem pont ezen az estén ellenőrzi párocskám az utazás további részére várható időjárást és szembesülünk vele, hogy az út végére tervezett két, legjobban várt túrázós napon végig pocsék idő lesz, és most kell áttervezni mindent. Kvázi mobilinternettel.
Vacsora közben ügyvédeket is megszégyenítő érvrendszert állítottunk fel amellett, hogy hagyjunk-e ki programokat (de én erről hallani se akartam), vagy variáljuk át úgy a sorrendet, hogy minden felborul, de a végén, ha az időjárás istene is velünk van, minden összejöhet. A kockázat annyi volt csak a teljes újratervezésben, hogy itt északon holnaputánra előre lefoglalt hajójegyünk volt a Jotunheimen nemzeti parkba egy egész napos túrához, így ettől elesünk és nem tudhatjuk, hogy amikor az út végén visszajövünk, jó idő lesz-e és lesz-e még hajójegy. Illetve azt szinte biztosra vehettük, hogy Bergenben esni fog az eső, ami a városnézésben persze nem túlzottan akadályoz. Végül optimista lelkesedésem átragadt férjemre is és a teljes, működőképesnek látszó új programmal a fejünkben feküdtünk le aludni.
Így mentünk volna tovább az eredeti terv szerint és ez lett végül belőle, jól látszik, hogy a szépen beütemezett észak-déli útirányunk helyett a le délre, majd vissza északra és onnan haza megoldást választottuk:
Az út melletti látnivalók közül szintén gyakran említett a Tvinnefossen vízesés, ahol amellett, hogy elámultunk a maja piramisra emlékeztető természetes sziklaalakzatokon, a szuper intelligens, automata, kártyás fizetéssel használható toalett is felcsigázta az érdeklődésünket.
