<= Az út első felében Capri szigetén és a Vezúv környékén barangoltunk, itt olvashatsz az ott gyűjtött élményeinkről
Az Amalfi-part egyszerre hökkenti meg és nyűgözi le a szemlélőjét. Távolról figyelve meghökkenti, mert a meredek, durva hegyoldalakba brutál terepre építettek városokat az itt élők, megmutatva, hogy nincs, amit az emberiség kellő akarattal ne tudna elérni. Ugyanakkor lenyűgöző is a természet és az emberi környezet harmonikus idomulása egymáshoz. A hamisítatlan olasz életérzés pedig betölt mindent, miközben ámulunk-bámulunk: sétáljunk a dús ültetvények között, barangoljunk a kis óvárosokban, vagy dugózzunk Olaszország egyik leghíresebb tengerparti útján, igazából mindegy, mert a dolce vita festői világában kalandozunk.
Capri után áthelyeztük a székhelyünket a Sorrentói-félszigetre. Mivel az Amalfi-partra, ami a félsziget fő nevezetessége, lakókocsival csak éjszaka lehet behajtani, ezért a félsziget finoman szólva se dúskál a kempingekben. Mi az egyetlen számunkra ideális helyen lévő lehetőséget, az Agricampeggio Oasi Verdét már márciusban lefoglaltuk. Ez volt az egyik legspeciálisabb kemping, ahol eddig Olaszországban jártunk: kicsit nomád, mindössze nyolc parcellája van, amelyek egy árnyat adó citromfarmon osztoznak egymással.
Már Caprin eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy ez a vidék elsősorban a tehetős turistákat vonzza. Az Amalfi-parton teljesen bizonyossá váltunk benne, hogy közülük is főleg a nagyon jómódú amerikaiakat. Mi ezt főképp annak tulajdonítjuk, hogy a dolce vita klasszikus filmjeiből sokat forgattak ezen a vidéken, olyan kultikus színészek főszereplésével, mint Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Anita Ekberg vagy Humphrey Bogart. Talán ennek köszönhető az is, hogy errefelé az olaszok tökéletesen beszélnek angolul.
A drágaság az ételekben is tetten érhető. Vannak éttermek, amik teljesen korrekt áron kínálnak pizzát és más fogásokat, de nagyon könnyű figyelmetlenségből belefutni lehúzós helyekbe is. Hogy ne hagyjuk ott minden vagyonunkat, az egyik ilyen étteremben menekülőútként insalata capresét (capri salátát) rendeltünk, amivel az asztalra kitett kenyérrel együtt nagyjából jól lehet lakni, legalábbis a nyári melegben. A mozzarella Olaszország ezen vidékéről származik, és innen ered a saláta is, ami mozzarella- és paradicsomszeletekből készül olívaolajjal, sóval és bazsalikommal meghintve. A hihetetlenül könnyed, nyári ízvilág mellett csak hab a tortán (avagy balzsamecet a capri salátán), hogy színei az olasz zászlót imitálják. Ha még könnyedebbé szeretnénk tenni a salinkat, akkor megbolondíthatjuk rukkolával és oregánóval is.
A Sorrentói-félsziget csücskében a Sorrentóban látott lidókhoz képest egy sokkal természetközelibb strand rejtőzik: a Bagni Regina Giovanna. Csak hogy egy in medias resszel bele is vágjunk a látnivalókba. ;) Egy tengerparti szirt mellett érünk ki a házak közül, amelyen egy Kr.e. 1-2. századi előkelő, római villa nyomai találhatók. Ennek a kikötőjét az ókorban egy természetes kis öböl alkotta, aminek bejáratát mesterségesen megerősítették. Ma körbe lehet sétálni az öblöt, és egy meredek lépcsőn le is lehet ereszkedni, hogy megmártózzunk a vizében. Ez nem az a strand, ahol hosszú órákat eltölt az ember, mert egy talpalatnyi hely sincs kifeküdni vagy leülni, mégis elbájoló ez a kis zsebkendőnyi oázis. A villa romjai mellett a szirteken csodálatos napozóteraszokat találni, káprázatos kilátással a Vezúvra.
A Sorrentói-félsziget déli vonulatait a világhírű Amalfi-part foglalja el. A félsziget a közeli vulkáni övezetek ellenére zömében üledékes, az egészen végivonul a Monti Lattari hegyvonulat, amely élesen, csipkésen emelkedik ki a tengerből. Aki vízszintest szeretne látni, az ne ideje jöjjön nyaralni. :D És persze az se, aki nyugalomra és slow travelre vágyik. Az Amalfi-part Európa "egyik legfelkapottabb és legdrágább nyaralási úti célja". Ezért is szokták ajánlani, hogy inkább Sorrentóban szálljunk meg, és onnan közelítsük meg az Amalfi-partot hajóval, taxival vagy bérelt robogóval. A tumultus abban is megmutatkozik, hogy minden második autó egy Mercedes Vito vagy hasonló furgon, amivel a turistákat taxizzák.
Saját autóval nekivágni a Costiera Amalfitanának rendkívül naiv és merész vállalkozás. A parti utat, a Costierát (Strada Amalfitanát) 1853-ban építették, és azóta is egy-egy sáv kanyargózik félelmetes magasságban, sokszor teljesen bedugulva több tíz kilométer hosszan a tengerparton. Az Amalfi-part mentén végigfutó út az egyik legszebb, és legalábbis nyáron az egyik legforgalmasabb olasz útszakasz. "Kanyarjai hajmeresztőek, számtalan emelkedője és a tenger felé alábukó lejtője a pazar kilátás ára; gyakran mindössze gyatrának tűnő korlátok óvnak a meredélytől." :D A dudálás itt csuklóból jön kanyar előtt autósnak és buszosnak egyaránt, jelezvén, hogy közeledik. A településeken ezért általában tiltják is a dudálást. A dél-olaszokra jellemző közlekedési mentalitás hamar átvehető. Mivel az útnak nincs egyetlen egyenes szakasza sem, senki nem fog gyorsan menni, ám a kielőzgető motorosok és a szembejövő helyközi buszok néha zavarba tudják hozni az embert.
Az igazi lehetetlen küldetést, a parkolást is az Amalfi-parton ismeri meg az ember. A mélypont egyértelműen Positano, ahol NINCS parkoló. Itt a latin mantra, a dum spiro, spero - amíg élek, remélek - sem segít. Totál esélytelen, hogy saját autóval felfedezzük a várost, mert a kijelölt parkolóhelyeken kizárólag az ott lakók (residenti) állhatnak meg, a főúton pedig kilométerhosszan keresgélhetünk, akkor sem fogunk találni egy fia helyet sem, mert a helyiek befoglalják őket. Az egyetlen lehetőség, ha a városból a hegyre induló úton, Montepertuso környékén kifogunk egy helyet, ami olyan ritka, mint a fehér holló. Ebben az esetben magyjából a fotón látható magasságból kell lebattyogni a centrumba. Bele kell hát törődni, hogy Positanóban nem cél, hogy fogadják az autóval érkező turistákat. A többi városban (Amalfiban, Praianóban és Ravellóban) már minimálisan könnyebb dolga van az embernek, de a fizetős parkolóhelyek nagyon korlátozottak, és csak korán keléssel lehet bebiztosítani őket. Mi arról sem vagyunk éppen meggyőződve, hogy nem lett volna olcsóbb áthajózni Sorrentóból Amalfiba, mint kifizetni a 44 eurós parkolási díjat a nap végén. XD
De ne pazaroljuk tovább az időt a technikai részletekre. Inkább járjuk be az Amalfi-partot egy klasszikus, romantikus zene aláfestésére:
Positano fénykora az 1960-as években köszöntött be, amikor Caprival és a római Via Venetóval együtt a dolce vita világának egyik kedvelt és elegáns menedékévé vált. Ma már nem az az álmos és ismeretlen halászfalu, ami volt. "Nyaranta az utcákon parkolót kereső autók keringenek, a meredek sikátorokban és a vízparton pedig összecsapnak a Nápolyból és a szomszédos városkákból ide érkező egynapos kirándulók hullámai." Mondtam már, hogy útikönyvünk néha kegyetlenül realista és szókimondó? :D A Marina Grande "strandja és vize nem túl hívogató". Sokkal meghittebb viszont a városból egy kis sétányon elérhető fornillói strand. Bár a partszakasz névadó városa Amalfi, számomra Positano lett a legkedvesebb valamennyi település közül. A belvárosa nagyon kicsi, de az a néhány utcácska a kirakodókkal, kézműves boltokkal és mindent beborító virágzó futónövényekkel végtelenül idilli. És persze erre is igaz, mint a legtöbb olasz kisvárosra, hogy attól még, hogy elhagyjuk a turistaközpontot, a külsőbb utcák nem lesznek kevésbé meghittek, sőt!
Amalfi annak idején Dél-Itália legfontosabb kereskedelmi kikötője volt. Ám mivel limitált volt a terület, ameddig terjeszkedhetett, nem tudott tovább növekedni, amit kereskedelmi szerepe megkívánt volna. Ennyit in nuce - dióhéjban - a történelméről. Útikönyvünk szerint "első látásra Amalfi nem túl vonzó. Tengerparton álló épületei és kicsiny kikötője, valamint a két oldalon húzódó keskeny és köves strandok megfakult, sivár képet nyújtanak." Ezzel szívesen vitatkoznék, mert nem létezik, hogy a tenger irányából a városra vetett első pillantás ne bűvölne el valakit. Mindenesetre a település valódi központja a nyüzsgő Piazza del Duomo. Körben kávézók, szuvenírboltok sorakoznak, és innen csak pár lépés a Limoncellót gyártó Antichi Sapori d'Amalfi, ahonnan dől ki az utcára az összetéveszthetetlen citromillat.
Az ember hamar hajlamos elcsábulni, hogy elhagyja a nyüzsgő várost, és nekiinduljon felfedezni a hegyekbe benyúló szurdokokat, és felkapaszkodjon a tengernyi lépcsőn a teraszos citrom- és szőlőültetvények és a tengertől távolabb eső, néptelenebb, ám ettől sokkal emberközelibb falvak világába. Amalfiból Pontone városkáján keresztül felmászhatunk a méltatlanul elhanyagolt Veliero del Belvedere kilátóteraszra, ahonnan Amalfi és a szomszédos Atrani egyaránt a szemünk elé tárul.
Innen érdemes Atrani városkájába leereszkedni egy újabb szurdokban, és így a városka jellegzetes látképét is megnézhetjük a stranddal és a sziklaalapzaton álló templommal. Ráadásul Amalfira tíz perc alatt visszaérünk gyalogosan egy alagúton keresztül.
A partszakasz egyik leghíresebb nevezetessége a Grotta dello Smeraldo vízi cseppkőbarlang. Mi ezt kihagytuk, mert Amalfiból fejenként 35 euróba került volna a túra, de ha szerencsések vagyunk és találunk helyet a gyűszűnyi parkolóban, akkor a parti útról is meg lehet közelíteni egy lifttel.
Forrás: https://scorcidimondo.it/grotta-dello-smeraldo-gioiello-della-costiera-amalfitana/
A félszigetet pompás ősrégi túraösvények szövik át, amelyek közül is a leghíresebb a Sentiero degli Dei (az istenek ösvénye). Naiv módon azt hittük, hogy itt egy lélek sem lesz, de amikor Praiano városkájából a Convento di San Domenicón keresztül felkapaszkodtunk, és ráfordultunk az ösvényre, tucatnyi turistacsoportba botlottunk. Hamarosan arra is rájöttünk, hogy az igazán gazdag turisták privát túravezetőt fogadnak, aki végigvezeti őket a túrán, és mesél nekik a környékről. Az istenek útja tulajdonképpen a hegyeket átszelő, régi pásztorösvények sorozata Positanótól Praianóig. A csapás helyenként kitett, alattunk és fölöttünk több száz méternyi szikla húzódik.
A terv szerint rövidebb napot tartottunk volna, és megelégedtünk volna a 4-5 órás túrával, de nem tudtunk ellenállni, és lefelé menet tettünk még egy kitérőt a Furore Fiordóhoz, a Vallone di Furore szurdok aljába, ahol a tengeröböl találkozik a hegyekből eredő vízzel. Kicsi, kiépített strand ez, amire a torkolat felett átívelő útról nyílik a legszebb kilátás.
A szép látványnak persze meglett az ára, mert innen vissza kellett kapaszkodnunk pár száz métert, mielőtt irányba fordulhattunk volna Praiano és az autónk felé. Praiano környékén tucatnyi tematikus turistaút található, mi a virágzó agavék ösvényét (Sentiero dell' Agave in Fiore) érintettük, amely a szerelmesek átjárójáról (Passeggiata dell' Amore) nyílik. Az agavék ilyenkor nem virágoznak, de el tudtuk képzelni, mennyire csodálatos látványt nyújthatnak virágzáskor. Arra viszont nem gondoltunk, hogy ez az ösvény totál nem lesz kijárva, úgyhogy valóságos mekkája a kutyakullancsoknak.
Az Appenninek fölött, az olasz félsziget belsejében jellemzőek a magashegységekre jellemző mindennapos délutáni zivatarok. A távolabbi Sorrentói-félszigeten viszont ezek nem tudnak annyira megerősödni, hogy égszakadást okozzanak, így a legtöbbször a fotókon csodásan mutató felhős-napos idő kíséri a hegyi túrákat. A félsziget legmagasabb csúcsát, a Monte Molarét természetesen nem hagyhattuk ki, de az elmúlt napokban egy életre kilépcsőztük magunkat, úgyhogy kerestünk - és szerencsére találtunk - egy alternatív útvonalat, ahonnan egy óra alatt megközelíthető az 1.444 méter magas hegycsúcs. A montepertusói sziklaív helyett a hegylánc másik oldaláról, a Santuario di San Michele Arcangelo al Monte Faito szentély parkolójából indultunk. Ebből az irányból a kaptató mértéke elhanyagolható. A túra során mindössze a csúcs alatt van szükség egy kisebb, figyelmes mászásra, és máris fent találjuk magunkat a világ tetején. A gerinc ezen oldala vetekszik bármelyik közép-európai lombhullató erdő arculatával, míg a tenger felé elnézve ismét elénk tárulnak a jellegzetes, füves-virágos, lépcsőzetes lejtők. Innen egészen a félsziget csücskéig, sőt Capriig ellátni.
A hazaindulás napjára könnyedebb, levezető programokat terveztünk csak, két rövidke városnézést. Ravello a mesésen gazdag paloták és a szép kilátás települése. A 13. században Amalfi gazdag családjai a fekvése miatt villákat és palotákat építettek itt, amelyek közül sok ma fényűző szálloda. Egyikük a Villa Cimbrone, ahol félmillió Ft!-ért szállhatunk meg éjszakánként. A villa angol stílusú parkja mindenkinek látogatható. Legikonikusabb pontja a Terrazza dell' Infinito, avagy a végtelen terasz, amellyel előbb vagy utóbb biztosan fogunk találkozni itt készült fényképeket nézegetve. Ravellóba mindig is zarándokoltak a művészek, járt itt Wagner, Liszt Ferenc, Virginia Woolf, André Gide és még sokan mások.
Vietri Sul Maréban búcsúztunk el a tengerparttól. Ezt a várost az útikönyvek szimplán csak kifelejtik, bár az egyikben legalább egy képaláírásban meg volt említve a neve. Ez azért is méltatlan dolog, mert a város az amalfi-parti majolika (mázas kerámia) fellegvára, nem mellesleg 1997 óta az UNESCO világörökség része. A város hagyományos iparága minden apró utcarészletben visszaköszön.
Ezen a napon a hazafelé úton Toszkánáig jutottunk el, úgyhogy a tavaly őszi toszkán utunkon már bevált Agricamping Spinetában aludtunk meg. Tavaly az akksi meghibásodása miatt a toszkán tájból kevesebbet láttunk, mint szerettünk volna, de ezt most bőségesen bepótoltuk a kemping környékén.
Ezzel zárjuk a mostani beszámolót, és azzal, amit újfent csak megerősíteni tudunk: hogy Olaszország nem tud csalódást okozni. Bármelyik részére is menjünk, a dolce vita ott lesz, hogy kizökkentsen a mindennapokból, és megmutassa, hogy máshogyan is lehet élni. Így zúgtunk bele mi Olaszországba in aeternum - örökre. <3
