<= Az előző részben Harry Potter nyomdokaiban kalandoztunk

Miután egy kicsit belekóstoltunk Dél-Skóciába, elérkezett az idő, hogy a Glencoe-völgyön átkelve elérjük az igazi Skót-felföldet (vagyis a Highlands-et). Itt már igazán úgy éreztük, hogy megérkeztünk abba a Skóciába, amiről mindenki ódákat zeng.

Ez már a végtelen, zöld fűtengerek, a csipkézett tengerpartok, a fantáziavilágból előlépett hegyek földje. Fogadjunk, hogy nektek is meséltek már ismerősök valamiféle furcsa hibernációban arról, hogy mennyire varázslatosnak tartják Skóciát. Ugye-ugye? Most akkor az én teljesen szubjektív és nyálcsöpögős beszámolóm következik a Skót-felföld délnyugati feléről és szigetvilágáról (ld. lila szakasz "alsó" része).

Mull szigetére (Isle of Mull) aprócska komppal keltünk át. Mull az ún. Belső-Hebridák második legnagyobb szigete Skye után, összességében pedig a negyedik legnagyobb sziget Skóciában (és Nagy-Britanniában is). A közeli, belső szigetvonalat a szárazfölddel összekötő kompjáratok a norvég fjordokon átkelőkhöz hasonlítanak. Ugyanolyan mindennapi menetrendjük van, mint nálunk a volánbusznak vagy a vonatnak. Viszonylag kevés várakozás után már a szigeten autóztunk, és valahogy sikerült akkora puffert felhalmoznunk, hogy nemcsak a fővárost, Tobermoryt tudtuk bebarangolni, hanem innen még a sziget híres világítótornyához is elsétáltunk.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Hebrid%C3%A1k#/media/F%C3%A1jl:Hebridesmap.png

Tobermory apró, színes kis házikóiról híres, amelyek a falucska halászcsónakokkal pettyezett öblét szegélyezik. A legtöbb épületben a nyári szezonban kis inn (fogadó) vagy helyi portékákat kínáló bolt működik, de van egy kis helytörténeti múzeum is, egyszóval: javában zajlik az élet. A mólón meg lehet figyelni a hagyományos mulli halászkosarakat, amiket úgy alakítottak ki, hogy a halak befelé be tudjanak úszni, de ki már ne jussanak. Tobermory tagolt partvonala sosem kedvezett a hajóknak, korabeli térképek szerint több száz roncs hever a tengerfenéken a partok mentén. Nem véletlen, hogy az ennyire cikcakkos partvidéken elkél egy világítótorony, Skóciában több mint 200 ilyen építmény őrködik a hajók biztonsága felett. A Rubha nan Gall világítótorony 1857-ben állít működésbe. Fém gyalogos híd köti össze a szárazfölddel, ez az egyik a mindössze kettőből Skóciában, amit hídon lehet megközelíteni. A világítótornyot üzemeltető család évtizedekig a szomszédos kis őrbódéban élt, és éjjelente az ő felelősségük volt gondoskodni az őrlángról. A skót világítótornyokat, amik a születésükkor mérnöki csodának számítottak, kb. 150 éven keresztül Robert Stevenson és leszármazottjai építették. A családnév nem véletlenül lehet ismerős, hiszen Robert Stevenson unokája, Robert Louis Stevenson a Kincses sziget szerzője.

Mi próbáltunk nem gondolni semmilyen kalózkalandra, amikor felszálltunk a jó előre, március magasságában lefoglalt Staffa Tours-os lélekvesztőnkre. Foltossal még nem utaztunk ennyire kis hajón, de ő természeténél fogva lelkes hajókázónak bizonyult, mi pedig bebiztosítottuk magunkat a szokásos Daedalon-adaggal. Kiderült, hogy az utunk során először az időjárás igazán kegyes kedvében van, hiszen egész nap ragyogó napsütés kísérte az utunkat. A hajótúránk Tobermoryból indult kora délelőtt. A választható lehetőségek tárháza végtelen, de mi feltétlenül olyan túrát szerettünk volna választani, ahol 1) magunkkal vihetjük Foltost, 2) ki lehet szállni Staffa bazaltorgonás szigetén, 3) elvisznek lundanézőbe is. Már a túra leírásától teljesen izgalomba jöttünk, hát még a hajóra felszállva.

Körülbelül egy óra alatt értük el Staffa szigetét, miközben a környező szigetek és vizek élővilágáról magyaráztak nekünk. Errefelé költenek a sirájhojszák, az üstökös kárókatonák, a lundák, a nagy halfarkasok, a sirályok, a hullámokban pedig kúpos fókát, delfint, óriáscápát, csukabálnát és gömbölyűfejű-delfint lehet spottingolni. Állítólag. Egy kis névetimológia: az old norse nyelvben a staffa donga vagy pillér szót jelent. A vikingek a jellegzetes bazaltoszlopokról nevezték el a szigetet, ami a függőleges farönkökből emelt házaikra emlékeztette őket. Félórás megállót tartottunk a szigeten, így volt idő felsétálni a 42 méter fennsíkra, ahonnan be lehet látni a félelmetes partfalakat. Emellett a Fingal's Cave barlangba is be lehet kukkantani, ami a sziget fő vonzereje. Staffa a 18. század végén vált felkapottá, amikor az első tehetős turisták elkezdték felkeresni. Járt itt Viktória királynő, vagy éppen Felix Mendelsshon is, aki később a The Hebrides nyitányával hírnevet hozott neki. Azt mondják, hogy a nyitányban visszaköszön az a dallam, amit a viharos időben a barlangba becsapó hullámok gerjesztenek. Nehéz elképzelni, de kb. 20.000 évvel ezelőtt, a jégtakaró visszahúzódásakor kb. 125 méterrel alacsonyabban volt a tengerszint, mint ma (a kontinensek és a kőzetlemezek jobban kiemelkednek a világóceánból, hogyha nem nyomja őket a jég súlya), és Staffa akkoriban egy nagyobb sziget része volt Mull-lal, Ionával és a Treshnish-szigetekkel együtt. A látványos bazaltoszlopok úgy alakultak ki, hogy a lassan hűlő bazalt kristályos - leggyakrabban hatszögletű - szerkezetet vesz fel. A jelenségnek egy másik szép lelőhelye az észak-írországi Óriások útja.

Staffán túlzás nélkül egy napot is el lehetne tölteni a természet zseniális kreativitásán merengve, de hamar visszatereltek minket a hajóra, és Lunga, a Treshnish Isles legnagyobbika felé vettük az irányt. Lunga szigetén már nincs állandó kikötőhely, helyette egy víz fölött inogó, mozgó pontonra szállítottak ki bennünket. Pár perc sétával már fent is találtuk magunkat a sziget tetején. Elsőre csodálkoztunk, hogy egyáltalán hogy engedhetik, hogy a lundák védett fészkelőhelyére menjünk, de a lundák nagyon bátrak, az emberi közelség már egyáltalán nem rémiszti meg őket. A kutyákat viszont természetesen nem szabad közel engedni a madarakhoz és a fészkeikhez, ezért mindig felváltva őriztük Foltost tisztes távolságban az út túloldalán. Hogy senki ne sodorhassa veszélybe a lundákat, felügyelők jönnek-mennek a szigeten, és ha kicsit is közelebb megy valaki kutyával, egyből rászólnak.

A lundák az abszolút kedvenc madaraim, már azelőtt is annak számítottak, mielőtt élőben láttam volna akár egyet is. Alfajai élnek Kanadában, Észak-Amerikában, Izlandon, Norvégiában, a Spitzbergákon, a Feröer-Szigeteken, Grönlandon, az Ír-szigeten, sőt Franciaország északnyugati részén is. Természetes élőhelyei az arktikus és mérsékelt övi gyepek, tengerpartok és a nyílt óceán. Vonuló faj, ami azt jelenti, hogy csak a tenyészidőszakban figyelhető meg ezeken a partokon. Természetesen a turistacégek figyelnek arra, hogy előre felhívják a figyelmet, hogy az év melyik szakában melyik állatot mikor lehet megfigyelni a hajótúrák során. A lundák totyogásához, vicces, vitorlázó földet éréséhez és fűrészszerű hangjához semmi nem fogható cukiságban. Az ember alig bírja megállni, hogy meg ne tutujgassa őket egy kicsit. A csőrük a párzási időszakban harsogóan színes, míg télen ezek a színek eltompulnak. Főleg halakkal, rákokkal, csigákkal táplálkoznak, amik miatt bátor búvártúrákat tesznek a víz mélyén, a tengerfenéken. Akár 30 évig is élhetnek, viszont sebezhető fajnak számítanak, egyes kolóniáik a fő táplálékuknak számító homoki angolna túlhalászata miatt ki is pusztultak.

Mullról kiindulva Iona szigetét is érdemes felkeresni, ha belefér az időnkbe. Az apátság a Középkorban épült, de a sziget már az ősidők óta temetkezési- és zarándokhely. Több skót, norse, ír és norvég királynak található itt a végső nyughelye, például a Shakespeare-drámából is ismert Macbethnek.

Másnap reggel ideje volt visszakompolni a szárazföldre, és ha már az előző bejegyzést a Harry Potterrel fejeztük be, most nézzünk meg egy másik filmhelyszínt is. Skócia egyik leglátogatottabb helye az Eilean Donan kastély, amelyet nem illik kihagyni semmilyen valamire való skót utazási műsorból vagy filmből. A számomra oly kedves Boldogító talánban például a kastély szolgált a filmben szereplő arisztokrata skót család otthonaként. A kastélyt a 20. század elején építették újjá romjaiból, azóta is Skócia egyik legprominensebb dinasztiája, a MacRae klán tulajdonában van. Mivel a család tagjai mostanság is gyakran tartózkodnak a kastélyban, egy része nincs megnyitva a nagyközönség előtt. Az Eilean Donan azon kevés helyek egyike Skóciában, ahova kutyussal nem lehet bemenni, így csak kívülről gyönyörködtünk benne. 

A vár szuvenírboltjában értettük meg, hogy a skótok milyen tudatosan figyelnek a hagyományos skót termékek minőségére. Korábban megfordult a fejünkben, hogy veszünk magunknak klasszikus skót tartánból készült sálat szuvenírnek, hogy ugyebár a Lord és Lady címeinkhez méltón tudjunk felöltözni :D, de a tartánból készült termékeknek bizony nincs olcsó, Kínában gyártott utánzata a szűkebb pénztárcájú turistáknak! Az itt árult tartán helyben, Skóciában készül a legmagasabb minőségben, a helyi bárányok gyapjából.

A kastélytól a Belső-Hebridák legnagyobb szigetére, Skye-ra indultunk, ami lassan egy évtizede már kötelező látnivaló minden Skóciába érkező számára. Azelőtt alig ismerték a szigetet, ezért szándékosan stratégiát dolgoztak ki a turizmus fellendítésére. A vállalkozás olyan jól sikerült, hogy a leghíresebb túrákon néha már nyomorogni kell, de ne szaladjunk ennyire előre. Skye-t híd köti össze a szárazfölddel, ami megkönnyíti a turistatömegeknek az átjutást. Persze a sziget szépségéit sok más emberrel megosztva is lehet élvezni, csak érdemes korán kelni, vagy teljesen out of season időszakot választani. Mi a lehető legrusnyább időben érkeztünk Skye-ra, ami az első programunkhoz, a sejtelmes Neist Point félszigethez pont passzolt. Különösen azért volt különleges a táj ebben a ködös, misztikus időben, mert a szebb napokat látott világítótorony mellett életünkben először láttunk valódi ködkürtöt, amit ködös időben volt szokás használni a veszélyes szárazföldi kiszögelléshez közeledő hajók figyelmeztetésére.

Valamiért becsípődött nekem, hogy egyszer nagyon szeretnék olyan vízesést látni, ahol a víz közvetlenül a partról a tengerbe vagy az óceánba ömlik. A Feröer-szigeteken például van ilyen, de mivel oda nem lehet bevinni saját kutyát, ezért - és csakis ezért :D - egyelőre oda nem megyünk. Kiderült, hogy Skye-on is találni egy ilyet vízesést, mégpedig a 90m magas bazaltszikláról, a Kilt Rockról lezúduló Mealt Falls. A tenger irányából itt a szárazföldből csak függőleges bazaltoszlopok látszódnak, amik hasonlítanak a skótszoknya (kilt) redőire, innen kapta a nevét ez a partszakasz.

Skye szigete híres a dinoaszauruszmaradványairól, egész pontosan a jura időszaki kőzetekbe beledermedt lábnyomokról. Felkerestük hát az An Corran Beach strandot, ahol némi segítséggel sikerült megtalálnunk egyetlenegy nyomot a 18-ból. A lábnyomok kb. 166 millió éve itt vándorló húsevő dinók csoportjától származnak, akik akkoriban egy saras, sekély tengeres területen lófrálhattak. A nyomokat sárrétegek fedték be és őrizték meg fosszíliaként.

Skyle látképét a Cuillin hegytömb dominálja, amely sziklás lejtőivel az ország egyik legdrámaibb hegyvidéki tája, amit csak láthatunk. A Trotternish-gerincből az Old Man of Storr sziklatornya a leghíresebb, mellette a Katedrális tömbje és a Tű magaslik. A kőszobrokat kemény vulkáni kőzetek alkotják, amik sokkal gyengébb jura időszaki üledéken nyugszanak. A felső lávarétegek súlya összenyomta a gyengébb üledékes kőzeteket, így azok megcsúsztak, magukkal hurcolva a felettük lévő bazaltrétegeket. Ezek a bazaltblokkok és tornyok a kb. 6000 évvel ezelőtti földcsuszamlás után megálltak, és a mai napig kiemelkednek. Óva intettek minket, hogy nagyon korán vagy késő délután jöjjünk ide, mert a parkolóba nagyon hamar kikerül a megtelt tábla. Korán reggel még csomó hely volt, és sikerült úgy megjárnunk a kis túránkat, hogy csak lefelé menet kezdtek tömött sorokban szembejönni a turisták. A sziklaformációk nem véletlenül lehetnek ismerősek nektek, ugyanis Skye szigete szerepel például a Prometheus nyitójelenetében, vagy éppen a Csillagporban is. A távolban zord felhők és zivatarok jöttek-mentek, abból a fajtából, amik előszeretettel viszik le az ember fejét. Az a fajta időjárás ez, amikor nincs sötét, csak a felhők annyira barátságtalanok, hogy a fehér foltos kutyánk szinte világított a tájban. :D

A Quairing a sziget fő vonulatát alkotó gerincén található sziklakiemelkedések egy újabb látványos sorozata. Tulajdonképpen egy kráterszerű üreg, amit magas sziklafal és sziklatűk vesznek körül. Van itt Börtön, a focipálya méretű kiemelkedett plató, az Asztal, és a 37 m magas Tű is. A kialakulások a megszólalásig hasonlít az előzőekben már bemutatott képződményekére.

A két nagyobbacska túra után pihenésképpen elautóztunk a Fairy Glenhez, ami egy ligetes, kis dombocskákból álló képződmény, szintén a Csillagpor egyik forgatási helyszíne. A nevéhez híven mintha tündérországba léptünk volna be: a földcsuszamlás során kialakult kis dombokat mítoszok és csodák helyének tartják, és a kedvünkért még a nap is kisütött. A csalitos misztikumát csak tetézi a bazalt "kastély", a Castle Ewan, és az emberek (vagy pogány boszorkák, esetleg kelta istenek, ahogy tetszik ;)) kezek alkotta kőkör is.