Akit nem érdekel a következő rögtönzött pszichológiai lecke, az tekerjen le az úti beszámoló kezdetéhez, a ***-hoz. ;)
Szürke hétköznapok. Mókuskerék. Mindennapi stressz. Hányszor meg hányszor halljuk ezeket a kliséket, amíg egyszer csak ott nem találjuk magunkat a baj kellős közepén. A baj lehet szorongás, immunrendszer-kimerülés, depresszió, kiégés, amit csak akarunk - tetszőlegesen behelyettesíthető, hogy ki melyikre fogékony. Idén a közelgő költözésünk és egymást csőstül követő betegségek miatt úgy voltam vele, hogy jó, hát nem utazunk, ezen is lehet spórolni. A bökkenő csak ott van, amikor az ember spórolás címszóval azt a hobbiját - az én esetemben az utazást - is száműzi az életéből, ami segít, hogy megőrizze a lelki egyensúlyát. A COVID óta nem éreztem ennyire, hogy mennyire fontos, hogy az ember időt és pénzt szánjon arra, amivel valóban ki tud kapcsolni, de a szervezetem ismét figyelmeztetett, hogy ez nem mehet így tovább.
Persze senki ne gondolja, hogy a megtakarítást sutba vágva elröppentünk egy maldív-szigeteki bícsre. Csak simán matekoztunk kicsit, és három éjszakára egy visszafogott kis fertőrákosi szállásra el tudtunk utazni a SZÉP-kártyán lévő maradék pénzecskénkből. Onnan meg már csak egy köpés Ausztria, ugyebár. ;)
Mondhatnám, hogy a szervezetem figyelmeztető jelzéseire hallgatva döntöttem úgy, hogy bizony muszáj kicsit visszavenni a szigorból, és kikapcsolódni végre kicsit, de hazudnék. Hiszen az ember előtt mindig lebeg valamilyen nagyobb elérendő cél, és majd csak akkor akarja kiengedni a gyeplőt, ha azt elérte. Aztán mintha csak valamilyen őrangyal szólt volna hozzám, elolvastam Alaska író barátnőm egy szépséges novelláját. Kis híja volt, hogy nem bőgtem el magam, miközben olvastam, mert egyes sorai annyira szíven ütöttek:
"Gyerekkoromban folyton fákon és falakon mászkáltam, néha még háztetőkön is – egyszerűen szerettem a magasban lenni.
Most is elkapott a már régről ismert érzés: éreztem, hogy élek.
Ha magasan vagyok, mindig érzem."
Persze rég nem vagyok már kisgyerek, de talán éppen azért van a mai napig különleges viszonyom a magassággal és a hegyekkel, mert ezt a mindannyiunk lelke mélyén élő zsigeri gyermeki késztetést azóta is hozom magammal. Amikor ideértem a novella olvasásában, egyszerűen azt éreztem, hogy muszáj mennem, hívnak a hegyek, nincs mese. Van, amit nem éri meg feláldozni a spórolás és kuporgatás oltárán, az pedig az, amire az ember kis lelke igazán vágyik.
***
Nos, ha még bárki itt van velem, akkor vágjunk is bele a programunkba:
- nap: rövidke bemelegítő séta a Ság-hegyen
- nap: Panorámás séta a Schneeberg oldalában + Johannesbachklamm
- nap: Steinwandklamm + Rudolf Decker Steig + Vonatfotózás Semmeringen
- nap: séta a Fertő tó partján országhatárokon keresztül
Hogyha bárki megkérdezi tőlem, hogy melyik a kedvenc magyarországi hegyem, gondolkodás nélkül rávágom, hogy a Ság-hegy. Nehéz megmondani, hogy amiatt van-e ez, mert annak idején 1) nagyon rá voltam kattanva az itt forgatott Eragonra, 2) mert anyukámmal egyszer gyerekkoromban meglehetősen kalandosat kirándultunk itt, és azóta is átmelegszik a szívem, ha rágondolok, 3) mert példaképem, Eötvös Loránd, itt végzett az egész fizikatudományt alapvetően meghatározó méréseket, vagy 4) csak mert lenyűgöz minden, ami vulkanikus eredetű. És a Ság mennyire, hogy az! Neki köszönhetően egy sok millió éve kihunyt tűzhányó földtörténetét és formakincsét ismerhetjük meg.
Alapvetően őszi színeket vadászni indultunk el otthonról, és itt, az utunk legelején már sikerrel is jártunk. Mind a hegy belsejében kialakított Vulkán-ösvényről, mind az egykori hegyplató legmagasabb pontjáról csodálatos őszi látvány tárult elénk.
Másnap reggel korán keltünk, már csak azért is, hogy a nappali világos rövid óráit maximálisan kihasználjuk. A deres hajnalban igazi Mindenszentek reggeli sejtelmes békesség honolt a szállásunk környékén.
Nem vettünk osztrák pályamatricát, így picit lassabb volt az eljutás a Schneeberghez, de fél tíz felé már a kiszemelt puchbergi parkolóban szippantgattunk nagyokat a csípős alpesi levegőből. Szándékosan kicsit távolabbról indultunk a hegy tömbje felé, mert ezúttal nem szándékoztunk a csúcsra törni (azt korábban már megtettük egy emberpróbáló téli túrán). Inkább ki akartuk élvezni a hegyi környezet minden apró részletét, kezdve a szépséges Sebastianfall vízeséssel. Innen váltakozó bükkös-fenyves erdőn át kényelmes tempóban felkirándultunk a Mamauwiesére, ahol a csodás időjárásnak hála egy szál pólóban lehetett napozni. Innen jött a kirándulás legizgalmasabb része, az átkelés a - túránk legmagasabb pontját jelentő - Dürre Leiten gerincen. Pont az innen nyíló hamisítatlan alpesi panorámára vágytunk az utazást tervezgetve! A kirándulás ezen szakaszán már meglehetősen nagy szembeforgalommal találkoztunk, hiszen Losenheimből ülőlifttel fel lehet jutni az Edelweisshüttéhez - utunk következő megállójához -, megspórolva az embertelen kaptatót a menedékházhoz. Egy ilyen szép őszi napon rengeteg kutyásnak és gyerekesnek jött meg a kedve a Schneeberghez.
Elég jó időt futottunk, így nem vettük egyből visszafelé az irányt a szállásunkra, hanem megálltunk megnézni az éppen útba eső Johannesbachklammot. A szurdok neve ismerős lehet azoknak, akik szokták nézegetni az utazási irodák adventi katalógusait, ugyanis a hely a mesebeli adventi vásárjáról híres. Tényleg mesebeli, már ha éppen van némi hó. Ellenkező esetben a karácsonyi hangulat nem garantált. Mindenesetre kezdhetünk szurkolni, hogy az idei vásári hétvégén - december 5-8. között - havas gúnyába öltözzön a táj! ;)
Valamiért az én fejemben csak az élt, hogy a szurdok pusztán abból a néhány tíz méterből áll, ahol a vásárt rendezik, de valójában nem is. Az igazán izgalmas, valóban szurdokos része párpercnyi sétával érhető el. A pallós-kanyargós sziklavájat szépsége meglátásom szerint teljesen elhalványul az olyannyira reklámozott vásár mellett, holott meglehetősen szép és izgalmas, különösen őszi köntösben.
Másnap is egy szurdok köré fűztük fel a napunkat, a fizetős Steindwandklamm köré. Egy kisebb és könnyebb séta keretében oda-vissza be lehet járni a kiépített utat a bejáratnál lévő kis parkolóból, de akár egy kicsit nagyobb körtúrát is kanyaríthatunk a Myrafälle vízesésektől kiindulva, lombhullató erdőkön és enyhén tájidegen skót felföldi szarvasmarhákon át.
Bár a Myrafällét most spórolás jeligével kihagytuk, hat évvel ezelőtt a szüleimmel bejártuk. Azóta is élénken él bennünk a mesés kis vízesések zubogásának hangja és látványa.
A Steindwandklamm szurdokban így, télvíz idején gyakorlatilag egy csepp víz sem csordogált, ami rontotta picit az élményt, de azért a meredek sziklafalak így is csodálatos díszletet nyújtottak. A szurdok kifejezetten kutyabarát, ami azt jelenti, hogy a közepe táján, ahol a falak olyan meredekek, hogy gyakorlatilag csak a pallón lehet haladni, esélytelen másfelé kijutni a vájatból, el lehet engedni a négylábúakat a pórázról. Sőt, erre táblák is biztatnak! Mivel Foltos lassan már három éve nálunk van, és ez idő alatt az első nem túl szerencsés pórázról elengedős (értsd: szökős) incidensektől eltekintve nem igazán mertük elengedni, tettünk egy próbát. Bár oldalra nem tudott elcsalingázni, mindent megtett, hogy ha lehet, maga mögött hagyjon minket és előrerohanjon. Egy biztos: továbbra sem szabad elengedni őt a pórázról, mert városi környezetben hiába behívható, foxterrier révén a természetben továbbra is teljesen bezizzen, és ezerfelé szalad a figyelme.
És akkor itt kanyarodnék vissza kicsit barátnőm fenti soraihoz, amik felnyitották a szememet. Bár több mint egy éve küszködök valamilyen ínhüvelygyulladásfélével, mostanra már eljutottam odáig, hogy emiatt ne mondjak le mindenről, amit szeretek. Amikor megláttam, hogy a Steinwandklammban lehet egy kis kitérőt tenni egy nagyon könnyű klettersteigen, a Rudolf Decker Steigen, akkor habozás nélkül kerítettem is elő a ferrata-cuccomat. Annyi ideig gyötörtem már magam mindenfélével az elmúlt időszakban, hogy már belefáradtam a folytonos lemondásba. Hál' Istennek a steig sokkal kevésbé viselte meg a kezemet, mint például a mindennapi számítógépes munkavégzés, persze nem mintha nehéznek lett volna mondható. Valójában a via ferrata-felszerelést is csak azért kaptam magamra, mert az ösvényen lévő, többemeletnyi magas létráról igencsak könnyű leszédülni.
A ferrata után ismét becsatlakoztam a klammból kivezető turistaútba, amin férjecském és kutyám már vártak. Innen együtt kúsztunk-másztunk át az utolsó "akadályon", a Türkenloch kis barlangján. Úgy volt, hogy még megmásszuk a túra végén a Myrafälle fölötti, a Schneebergre szép kilátást nyújtó kis sziklakiszögellést, a Haussteint is, de a kilátásra nulla esély ígérkezett a felhőzet miatt, így ehelyett inkább más programot választottunk.
Átautóztunk a Rax és a Schneeberg tömbje közötti - már önmagában is egy látnivalóval felérő - katlanon, és felfedeztük a semmeringi bahnweg panorámaút egy látványos szakaszát. A város széléről indulva a Doppelreiterwarte és a 20-Schilling-Blick kilátókon többet időztünk, mint az talán egy felnőtt embertől elvárható. XD De hát ha egyszer van valamilyen gyermekkort idéző bája a hegyek és a zakatoló vonatok egyvelegének, ami rábírja az ember, hogy lelkesen, kamerával a kezében toporogjon hosszú órákon át, és füleljen, hogy mikor és melyik irányból érkezik már a következő vonat a viaduktok és hegymélyi alagutak birodalmába. A panorámás vasútvonalon a most épülő, végig a hegyek belsejében vezető elkerülő vasúti alagút elkészültével jóval kisebb lesz a vasúti forgalom, de addig még bőven van lehetőségünk egy kis vonatlesre.
Vasárnapra egy hosszú, ám a távolságot leszámítva cseppet sem megerőltető sétát terveztünk. Fertőrákosról indultunk az Ausztriába átvezető bicikli-, szekér- és gyalogúton, majd Mörbisch főutcáján keresztül kisétáltunk a Fertő nádasán át, vadludak röptétől kísérve a mörbischi strandfürdőhöz és a víziszínpadhoz. Fertőrákoson ugyancsak megdöbbentünk azon, hogy mennyire kitesznek magukért az emberek, ha halloweeni dekorációról van szó: nem volt ház tök, szellem, denevér, fekete macska díszlet nélkül. Ugyanakkor Mörbischben, a jellegzetes városképi elemnek tartott "udvarköz"-ökben inkább a közelgő Márton-nap uralta a díszítést.
A szigeten tett kitérőtől a tó partján, levágott és kévékbe gyűjtött nádas között talpaltunk tovább. Bár az osztrák határőrök folyamatosan őrjáratoznak az osztrák-magyar határszakasz mentén, itt még egy olyan kis ösvényen is át lehet kelni Magyarországra, ami pusztán egy mezei (ráadásul még csak nem is jelölt) turistaösvény. Ezt a területet teljesen átlengi a közelben lezajlott Páneurópai piknik szelleme, amelyen 1989. augusztus 19-én keletnémet állampolgárok áttörték a Vasfüggönyt. Fertőrákoson már szinte csak vonszoltuk magunkat a fájó lábainkon, de a főutcán azért megnéztünk egy zavarba ejtő történelmi emléket, a városi pellengért, amely az egyetlen, ami Magyarországon az eredeti helyén maradt fenn.
Bár Ausztriában már sokszor jártunk, folyton megdöbbenünk, hogy mindig tud újat és újat mutatni. Hogyha nincs is sok időbeli vagy anyagi lehetőségetek egy grandiózus utazásra, itt a szomszédban is mindig lehet találni egy kis feltöltő kikapcsolódást! ;)
