Az előző rész - Skye többi szépsége - is érdekel? Kattints érte ide
Közel sem merítettük még ki Skye szigetének felfedeznivalóit, de a gondtalan turistáskodásba itt közbeszólt egy pár nap alatt, lábon kihordott minimegfázás. A budapesti nyárból jó húsz fokkal hidegebb, szeles-esős skót időjárásba csöppentünk, ami mostanra megtette nálam a hatását, és jött is egy jó kis meghűlés. Már napok óta éreztem, hogy az autóban kóválygok a kanyarokban, és mostanra megjelent a tompaság mellé a láz is, ami magával vonta, hogy másnap délelőtt a szigeten jőve-menve lépten nyomon azonnali hatállyal félre kellett állnunk. Párocskám megtanulta, hogy milyen az egy sáv szélességű, turistáktól hemzsegő úton satufékezni, nekem meg azt, hogy Skóciában cseppet sem elhanyagolható szempont az autóból kiugrós hányáskor, hogy jó irányba álljunk az istentelen szél miatt... A délelőttöt iszonyatos hányingerrel és migrénnel töltöttem, a nap közepét pedig a kocsi első ülésén gubbasztva napszemüvegben, mert a legkisebb fénytől is majd megbolondultam. Persze aznap reggel még mindebből mit sem sejtettünk, és kedélyesen néztük meg a Fairy Pools "tündérmedencéit".
A Fairy Pools a Castle Ewan-hez hasonlóan egy újabb mágikus hely. Eredetileg kihagytuk volna a programból, mert hasonló kis vízesésekből szigorúan véve már tucatnyit láttunk, de mivel maradt még időnk a szigeten, végül mégis felkerestük. A konklúzió hasonló volt, mint amire készültünk, ugyanis ez valóban "csak" egy patak néhány vízeséssel, csakhogy a táj teljesen eltérővé teszi mástól, mint ahol eddig voltunk. Persze itt is tömeg, szél, eső uralkodott, ettől függetlenül annyira láttam magam előtt a tündéreket pancsolni a kis, habzó medencékben. Amit viszont nehezebben emésztettem meg, hogy egyesek ott a szemünk előtt vetkőztek fürdőruhára és mártóztak meg a medencékben, mintha valami őrült bátorságpróbán vennének részt. Az internet szerint a medencék színe élénk kék, ami most inkább piszkosszürkének tűnt, még kevésbé kínálgatva magát a pancsoláshoz, ráadásul, mivel a patak közvetlenül a hegyekből ered, meglehetősen jeges a vize. Az U-alakú völgyet, ahonnan a víz patakba gyűlik, gleccser vájta a hegybe. A jelenség névadói, a skye-i legendák tündérei nem annyira jótündérek, hanem amolyan "kicsi vörös emberkék". A tündérlányok állítólag lezser, zöld ruhákat és ráncos kalapot viseltek, míg a férfiak jellegzetes sipkát. A közhiedelemmel ellentétben az itteni tündérek nem röpködtek sehova, hanem lovakon közlekedtek, amiket fordítva! ültek meg.
Jöjjön hát most a nyugati part, a lila szakasz "felső" része, annak minden érdekességével és hihetetlenségével együtt. ;)
Amíg az életemért küszködve vártam, hogy a bevett Coldrex-tabletta kifejtse áldásos hatását, párocskám sétált egyet a kissé apokaliptikus Glenbrittle strandon, amiből én pár villanáson túl semmit nem fogtam fel. Innen visszaautóztunk Portreebe, és a visszaértünkre csodával határos módon belém is visszatért az élet, és a rosszullétemet mintha elfújták volna. (Ez itt persze nem a Coldrex-reklám helye. :D) Portree-beli városnézésünk során már le sem lehetett lőni engem - mint rendesen -, és vacsorára is simán lecsúszott egy szarvasos pite, ami később nem is jutott az aznapi elődjei sorsára.
Portree festői öble is ismerős lehet azoknak, akik látták az előző részben már említett Boldogító talán c. filmet, ugyanis ebben is felbukkan egy rövid vágás erejéig. Ugyanakkor nem gondolná az ember, hogy valójában ez a kikötő mennyire parányi. Sokkal nagyobbat lehet sétálni magában a belvárosban és a főtéren, ahol elsősorban szuvenírboltok és éttermek vannak. Sógornőmék felkészítettek minket, hogy a népszerű Portreeben nem egyszerű asztalt kapni, ha csak úgy beesünk valahova, de szerencsére egyből találtunk egy kutyabarát helyet (The Isles Inn), ahol felvettek a várólistára, és fél óra múlva már kaptunk is asztalt.
Férjecském belekóstolt itt az egyik legklasszikusabb skót főfogásba, a haggisbe, amiből már egy kis ízelítőt kaptunk sógornőméknél is. A haggis tulajdonképpen egy ízletes húsos puding, ami báránybelsőségekből (szívből, májból, tüdőből) készül vöröshagymával, zabliszttel és fűszerekkel. Talán a legjobban a mi hurkánkhoz lehetne hasonlítani. A haggist hagyományosan az állat bendőjébe töltötték, de ma már itt is sokszor hozzánk hasonlóan műbelet használnak. A haggist hagyományosan "neeps and tatties" körettel kínálják - azaz főtt és passzírozott pürével (neep = tarórépa/rutabaga, tatties = krumpli). A mi hurkáinkhoz hasonlóan a haggist is remekül lehet fancysíteni és színvonalas éttermekben árulni. :)
Forrás: https://www.farmersalmanac.com/heck-haggis-20090
Másnap visszatértünk a szárazföldre, ahol egyből egy olyan látnivalóhoz indultunk, ami a leírások alapján alig tűnt érdekesnek, de a valóságban igazi váó-élménnyel lepett meg minket. A Corrieshalloch Gorge egy erdőség kellős közepén nyílik a talajban. A szurdok, amit gleccserek hirtelen megolvadó vize alakított ki 10-13.000 évvel ezelőtt, ma 1,5 km hosszú, 60 m mély, 10 m széles a legszűkebb pontján. A legimponzásabb része a 46 méter magas Falls of Measach vízesés, amit egy kellemesen tériszonyos függőhídról lehet a legjobban látni. A képek egyáltalán nem adják vissza, hogy mennyire látványosan és beleszédülősen mély ez az egész.
A Highlandsről végre-valahára kijutottunk a tengerpartra, és napokra ott is ragadtunk, hogy a parton észak felé haladva sok-sok helyen megálljunk. Első nap két klasszikus skót strandot terveztünk megnézni, de mivel ez volt az a hely, ahova nem volt kempingfoglalásunk, jó sok fejfájást okozott nekünk az éjszakai nyugvóhelyünk. Eredetileg megálltunk volna autóval az Achmelvich Beachnél és a Clachtoll Beachnél, de az előbbit időhiány miatt inkább kihagytuk, és a Clachtoll Beachtől tettünk egy kényelmes körtúrát. Úgy voltunk vele, hogyha belefér az időnkbe és az energiánkba, akkor egészen az Achmelvichig elmegyünk, de addig gyönyörködtünk szájtátva a tájban, a mindent lilává varázsoló erikákban és a tengerben, hogy inkább kényelmes tempóban fogadtuk be a sok szépséget. Tüskés bogáncsok között, sok száz bárány által kijárt kis ösvényeken bandukoltunk, amit jelzett az is, hogy a durva gyapjú rengeteg helyen beleakadt a növényekbe és lengedezett a szélben.
A körtúra után még korai volt átparkolni az éjszakai szállásként kiszemelt Stoer Lighthouse-hoz, úgyhogy csak élveztük a "strandolást": bóklásztunk a hideg tengerben, én pedig a magam részéről elkezdtem összebarátkozni így, vén fejemre a medúzákkal, akikkel köztudomásúan sosem voltam valami meghitt viszonyban. Az itteni medúzák valójában meglepően szépek, különféle vízi virágokra hasonlítanak, és amíg nem sodródnak túl közel hozzánk a vízben, egészen lenyűgözőek. Egy infótábla felvilágosított minket arról, hogy melyik fajta csíp, melyik nem, és bár hiába nem bánt mindegyik, valahogy nem akaródzott, hogy hozzám érjenek. Íme a Kis Skót Medúzahatározó:
Na, ezért hordanak errefelé wet suitot a strandolók. :D Mi a felkeresett strandokon az első néggyel mind találkoztunk (iránytű medúza, fülesmedúza, sárga hajasmedúza, kék hajasmedúza). Ennek a napnak a nagy tanúsága az volt, hogy talán csak arra volt szükségem, hogy tisztába jöjjek vele, hogy mennyire is kell valójában tartani a medúzáktól. És most, hogy már jobban képben vagyok, ez talán egy szép barátság kezdete lehet köztünk. XD A Clachtoll öblében egy fókafej is előbukkant néha a hullámok között, úgyhogy nem győztük kivenni egymás kezéből a távcsövet, és próbáltuk megállapítani, hogy a Skócia partjainál élő két fajta fókából, a borjúfókából és a kúpos fókából vajon melyiket látjuk.
A Stoer Lighthouse-nál éjszakáztunk sok más lakókocsissal és potyavadkempingezővel együtt, és az este igazán kegyes volt, mert még naplementét és napfelkeltét is nézhettünk. Másnap egy gyors hevenyészett reggeli után az elsők között indultunk neki a párórás túrának az Old Man of Stoer fel. Az ösvény füves fennsíkokon hullámzik fel-le a függőleges partok felett. Elég egy kicsit szemfülesnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, a partmenti vizekben nyüzsögnek a csodálatosabbnál csodálatosabb vízi lények. Ezen a túrán három delfinrajt is sikerült távcsővégre kapnunk! Talán őket a legegyszerűbb kiszúrni, ugyanis a bőrük szépen csillog a vízfelszín felett, amikor játékosan kiugrálnak a hullámok közül.
A part mentén lépten-nyomon tájékoztató táblákat találunk az itt élő fajokról, de attól még cseppet sem lesz könnyebb megállapítani, hogy mit láthatunk. Mi a látott delfineket palackorrú és/vagy közönséges delfinre tudtuk leszűkíteni. Íme a sillabusz a vízi állatok megfigyeléséhez:
Innen a skót szárazföld legészaknyugatibb része felé tartottunk, ami már annyira a világ vége, hogy csak az egyéni turisták kis százaléka keresi fel. Errefelé már alig vannak kempingek, benzinkutak, és az út is többnyire egysávos, emiatt jelentősen lelassul a haladásunk is. A Brexit óta nagy munkaerőhiánnyal küzdenek, mert szinte csak a turizmus ad megélhetést ezeken a tájakon. Ez viszont csak időszakos elfoglaltságot jelent, viszont az elmaradó EU-s idénymunkások már nem tudnak kijutni ide. A legnyugatibb pontot, a Cape Wratht nem kerestük fel, oda csak komppal lehet átjutni, és a félsziget jelentős része a Védelmi Minisztérium katonai lövészeti gyakorlóterülete. Belefért viszont az időnkbe tenni egy kis kitérőt a Balnakeil Beach homokdűnéihez a Faraid Head félszigeten. Hogyha van olyan természeti jelenség, amit nem tudok megunni, akkor azok a homokdűnék, hát még ha nyulak százai is szaladgálnak közöttük! A táj csodálatos, a nyuszik édesek, és lehetetlen unatkozni, mert Foltos kutyánk minden egyes példányt meg akart volna kergetni, ha hagyjuk neki.
Durnessi kempingünktől csak egy köpésre volt a Smoo Cave. A nagy részét fel lehet fedezni önállóan, de egy kis része fizetős, és ott csónakos túrával visznek be egy 20 m magas földalatti vízeséshez. A Smoo Cave egy kombinált tengeri és édesvízi barlang, viszont amikor nincsen nagyobb esőzés, akkor a rejtett belső vízesés kiapad. A barlang két törésvonal mentén alakult ki a tenger (külső barlang) és a szárazföld felől érkező patak (belső barlang) együttes eróziójával. A 40 m széles, 15 m magas bejáratot a tenger nagyobbította meg, ezzel a legnagyobb tengeri barlangbejáratot alakítva ki Nagy-Britanniában. Egykor a jelenleg 600 méter hosszú árapály-szurdok is a barlang része volt, de ez beszakadt, és ma már csak az egykori pillérek láthatók.
Itt, az északi part "közepén" búcsúzok el tőletek, és jövök vissza hamarosan az utazásunk utolsó részével, amiben a világ végére és egyéb misztikus helyekre fogunk eljutni. ;)
