<= A skót utunk összefoglaló bejegyzéséhez kattints ide

Látogatásunk legfőbb mozgatórugója az volt, hogy annyi év után végre meglátogathassuk Glasgow-ban élő sógornőmet és párját. Glasgow lett hát az első bázisunk, ahonnan kiindulva a Glasgow-Edinburgh vonalon mozogva közösen megnéztünk néhány "kötelező" látnivalót a lehető legjobb idegenvezetőkkel. <3 Lesz itt egy kis városnézés, egy kis ismerkedés az első klasszikus skót tájakkal, és sok-sok Harry Potter-mánia.

Sógornőmék kicsit maguk ellen beszéltek, amikor azt javasolták, hogy magát Glasgow-t ne nézzük meg, de az érveik könnyen meggyőztek minket. Annak idején Edinburgh-ban (ejtsd: ~Edinbra) laktak az emberek, és Glasgow-ba jártak át dolgozni, így míg az előbbi építészetileg sokkal klasszikusabb, az utóbbinak nagyon kicsi a belvárosias része, és sokkal nagyobb az ipari. Így hát Edinburgh-ban kezdtük meg az ismerkedést Skóciával - és a skót emberek hőérzetével. Míg mi téli cipőben, víz- és szélálló kabátban, hosszúnadrágban róttuk az utcákat, a skótok rövidnadrágban-pólóban, legjobb esetben pulóverrel felszerelkezve jöttek-mentek. Elsődleges skót forrásunk (leendő sógorunk) szerint nagyjából 18-20 fok az a hőmérséklet, amitől fölfelé egy skótnak már melege van. ':) Hogyha oltani szeretnénk a nyári melegben a szomjunkat, akkor ezt itt is megtehetjük egy klasszik helyi soft drinkkel. Már megszokhattuk, hogy sok országnak van saját bizarr üdítője; a skótoknál ez az erősen gyógyszerízű Irn Bru. Azt mondják, ezt csak imádni vagy utálni lehet. Az ital egy 100 éve titkos recept alapján készül, de ezt a színt elnézve nem biztos, hogy egyáltalán tudni szeretném azokat a titkos összetevőket. XD

Edinburgh a világörökség része, és el tudom képzelni, hogy két-három napot simán el lehessen itt tölteni, ha az embernek belefér az idejébe, és ha nem esik az eső. Mi rosszul viseltük a városi turistaforgatagot, így a rokonok vezetésével csapódtunk-ide oda. A teljesség igénye nélkül útba ejtettük a várat, a Calton Hillt (ahol csodálatos esküvői fotózást lehet tartani - már ha éppen nem esik az eső, mint amikor ott voltunk), a Greyfriars temetőt a híres Bobby kutyus szobrával, és mivel 1) nehéz megkerülni, 2) nagyon sokáig nyüszögtem miatta, a város Harry Potter-hez kapcsolódó vonatkozásait is megnéztük. A Victoria Street ihlette a könyvek Abszol útját, és hát a hasonlóság tényleg hihetetlen! Az utca érdekessége, hogy az első házsor fölött egy második "járdaszint" is van, amin kiülők sokaságát élvezhetjük. Ha nem esik az eső. És végül a Greyfriars Kirkyardban "Tom Denem" sírját is felkutathatjuk. Van valami bizarr, egyszersmind csodálatos abban, hogy a Harry Potteren felnőtt generáció tagjai (köztük jómagam is) előbb megy el felkeresni egy HP-hoz kapcsolódó helyszínt, mint bármi mást. :')

Edinburgh és Glasgow között félúton található az ún. The Kelpies installáció. Remélem, nem fogok túl hamar unalmassá válni, de nekem erről is a HP jut eszembe. XD Hogy miért? Mert a Göthe Salmander által jegyzett Legendás állatok és megfigyelésük kötet vonatkozó szócikke ekként ír róla:

"KELPI: Ez a Nagy-Britanniában és Írországban honos vízidémon, amellett hogy rengeteg féle alakot képes ölteni, leggyakrabban hínársörényű ló képében jelenik meg. A hátára csalogatja a gyanútlan vándort, majd nyomban beugrik a lakóhelyéül szolgáló folyóba vagy tóba, s a mélyben elfogyasztja lovasát. A kelpi oly módon győzhető le, hogy elhelyező bűbáj segítségével felkantározzuk. Ettől megszelídül, és kezessé válik.

Kép forrása: https://www.deviantart.com/lost-in-hogwarts/art/Kappa-and-Kelpie-page-39-270980127

A világ legnagyobb kelpije a skóciai Loch Nessben él. Kedvenc megjelenési formája a tenger kígyó. A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megfigyelői akkor jöttek rá, hogy nem igazi tengeri kígyóval van dolguk, mikor tanúi voltak, hogy a bestia mugli kutatók közeledtére vidrává változott, majd a távozásuk után újfent kígyó alakját öltötte."

A viccet félretéve, a kelpi fontos eleme a szigetek mitológiájának, sőt nem csak annak. Megvan a helyi megfelelője az ország minden tájegységén, de Németországban, Skandináviában, vagy éppen Közép-Amerikában és Ausztráliában is. Később mi is visszatérünk majd rá, és a köré épült mítoszra a Loch Ness kapcsán. A Falkirk Wheelhez éppen zárás után érkeztünk, így a híres hajóliftet működés közben már nem láthattuk. A mérete viszont így is lenyűgöző. A két hajózási csatornát 24 méternyi szintkülönbség választja el, ilyen nagy különbséget már nem lehet zsiliprendszerrel áthidalni. Ezért számított annak idején, 2002-ben óriási vívmánynak az az emelőszerkezet, ami egy forgókeréken alapszik - ennek a vízzel feltöltött "szekrényei" tudják fel-le szállítani a hajókat a két "emelet" között.

Szigorú értelemben véve itt letértünk a kötelező látnivalók útjáról, hogy leereszkedjünk a Devil's Pulpit kanyonba, megtekinteni az Ördög Pulpitusát. Sógorunk minden áron megpróbált lebeszélni erről, mert sok eső után a kanyonba vezető lépcsők agyagos csúszdává változnak, de végül szerencsénk volt, és nem volt szükség a végszükség esetére magunkkal vitt kötélre sem. A vízicipő viszont jól jött, hogy bele tudjunk gázolni a jéghideg vízbe. Egyesek egyenesen neoprén ruhában jönnek ide canyoningozási céllal. Az ördög trónja tulajdonképpen egy kis sziklakiszögellés a szurdok belsejében, alig észrevehető. Sokkal érdekesebb a színek, rétegek és gömbölyded formák kavalkádja, amit némi asszociációval akár tényleg betudhatunk a pokol bugyrainak is.

Ez után a kis expedíció után elbúcsúztunk egymástól, és immár Foltossal hármasban északnyugat felé vettük az irányt azzal a végszóval, hogy két hét múlva találkozunk. A Skót-felföld küszöbére érve fövenyes, erikával borított, kis tavaktól csillogó végeláthatatlan zöld veszi kezdetét. Számítottunk rá, hogy Skócia nagyon zöld. Csakhogy nem az erdőktől az, hanem a fűtől és a zuzmótól, mert az eredeti fás szárú növénytakaróból nem sok maradt.

A Glencoe völgyön, a Coe folyó U-alakú gleccservölgyén át vezetett az utunk, ami Skócia egyik legtöbbet dicsért területe. Számunkra valamiért nem volt annyira kiemelkedő, de lehet, hogy ezt az időjárás is tette, mert nem tudtak teljes valójukban érvényesülni a tarajos hegygerincek. A Glencoe azon helyek közé tartozik, ahova a skót dudások kiállnak, hogy az ide szervezett buszos turistáktól csurranjon-cseppenjen nekik egy kis bevétel. Egyszóval: nem a vadregényes, érintetlen Skócia. A völgy egy részén vették fel a HP-filmek azon jeleneteit, amik Hagrid kunyhójánál játszódnak, de mivel a kunyhót a valóságban nem építették fel, így ezt a helyszínvadászatot most kihagytuk. A völgyből kiágazó másik, kisebb völgyben, a Glen Etive-ben (glen = völgy) a James Bond - Skyfall film egy jelenetét vették fel.

A völgy kapcsán mégis muszáj egy újabb Harry Potter-kitekintést tennem. Aki látta a 3. filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor a dementorok beúsznak a roxforti park fölé, és a nyomukban minden virág elfonnyad. Nos, a filmben mutatott növény a gyűszűvirág, ami Skóciában tényleg lépten-nyomon ott van. Ráadásul a HP-könyvekben is szerepel sisakvirág (más néven farkasölőfű, aconitum vagy ebrontófű) néven mint fontos bájitalhozzávaló. Hát nem varázslatos, hogy Rowling részéről mekkora kutatómunka előzte meg a könyvek megírását?

Az első bejegyzésben említett többórás kerülő miatt, amire itt kényszerültünk, a programunk kicsit szétzilálódott. Másnapra a Ben Nevis (ben = hegy), Skócia és egyben Nagy-Britannia legmagasabb csúcsát (1.345 m) szerettük volna megmászni, de a felhős időjárás és a fájós bokám ennek úgyis keresztbe tett. A késedelmünk miatt legalább szépen, komótosan volt időnk felfedezni a Highland Titles Nature Reserve területén található családi birtokunkat. A fogadóközpont éppen nyitva volt, így be tudtunk köszönni, és kaptunk egy térképet, ami alapján nekiindulhattunk a két négyzetlábnyi saját skót föld megkeresésének. Teljesen átszellemültünk a visszatelepítés alatt álló őshonos növényzetben barangolva. Ám a küldetés nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, mert a telefonos GPS nem bizonyult elég pontosnak, és a megkapott koordináták nem GPS-koordináták voltak, így a konvertálással is meggyűlt a bajunk. Nehéz megmondani, hogy a kitartásunk vagy a szerencsénk hozta meg a gyümölcsét, de egyórányi szerencsétlenkedés után, ami során fel-le császkáltunk a meredek hegyoldalban, végre megtaláltuk a mi külön bejáratú parcelláinkat. A rezervátumban egyébként érdemes nyitott szemmel járni, mert láthatunk őzet, szarvas, borzot, rókát, vörös mókust és a sünhotelben élő mentett sünöket is.

Bár tuti biztos, hogy az első Harry Potter-film előtt tizedannyi látogatója volt a Glenfinnan viaduktnak, mint utána, ez semmit nem von le a szépségéből. A Jakobita Expressz Fort Williamtől Mallaig-ig közlekedik nosztalgiajáratként, bár ottjártunk idején éppen nem üzemelt, mert az ősöreg szerelvény biztonsági okokból éppen kényszerpihenőn volt. A mozdony a megszólalásig hasonlít a Roxfort Expresszre. És hogy lássuk, a helyiek mennyire komolyan veszik a varázsvilágot, még némi poént is rácsempésztek az alábbi infótáblára:

Glenfinnan településen egy édes kis állomása van az expressznek, ahol aprócska kiállítást nézhetünk meg a vasút történetéről. Mi csak a viadukt megnézését és lefotózását túl kevésnek éreztük, inkább az állomásnál álltunk hát meg, és az itt kialakított tanösvényen a környékbeli hamisítatlan skót tájat is megismertük kicsit. Itt végre látható erdei fenyő, ami az egykori természetes növénytakaró része volt. A viadukt a Roxfort Expressz nélkül is egyedülálló a maga nemében. Nyers betonból öntötték ki, és nem tartalmaz semmilyen megerősítést, a statikáról a 21 árkád gondoskodik.