A Dolomitok egészen tavalyig csak egy mindenki által istenített, de kicsit távoli és megfoghatatlan fogalomként lebegett szemeim előtt. Aztán tavaly júniusban az elképzelt álomkép testet öltött (ld. korábbi bejegyzéseimet ITT és ITT) és egyszer s mindenkorra beleszerelmesedtem az Alpok - eddigi utazásaim alapján - szerintem abszolút leggyönyörűbb részébe.

Bármerre néz az ember, égig érő sziklaformációk kápráztatják el, türkizkék tavakkal és méregzöld erdőségekkel tűzdelve. Meghitt menedékházak, futurisztikus felvonók, kolompoló bocik és mindez megfűszerezve az óriási hegyek semmi máshoz nem fogható misztikus erejével. :)

Tavaly már jó pár bakancslistás helyszínt bevettünk, ám az akkori esős-viharos időjárás miatt sok mindent  ki kellett hagynunk. Ki nem mondott elhatározásunk volt, hogy mielőbb visszatérünk ide és folytatjuk a felfedezést. Ismét tucatnyi túraötlettel indultunk, nem túl sokat görcsölve az időjáráson. Lesz ami lesz, majd feltaláljuk magunkat, így nem lesz eredeti tervünk, amit felboríthatna az idő. Eredetileg júniusra terveztük ezt az utazást, de akkor az autónk az első nap elromlott, és vissza kellett fordulnunk. Öröm az ürömben, hogy akkor még több túrát ellehetetlenített volna a meglehetősen csapadékos télről megmaradt hó és talán kiszámíthatatlanabb is lett volna az idő. Most, július közepén minden egyes napot ki tudtunk használni és ez bőven kárpótolt minket a múltkori csalódásért.

Sajnos a Dolomitokba hoppanálással (még) nem juthatunk el, ezért a 7-8 órás autóutat mindenképpen meg kell szakítani pihenéssel, ha meg már így, akkor miért ne használnánk ki a megállókat, hogy megnézzünk valamit? Ezért egyből plusz két napot beterveztünk Ausztria délnyugati csücskére, mely Svájc és Olaszország közelsége miatt az ország egy furcsa, hibrid szöglete. Ezen a vidéken alemannok éltek és élnek ma is, az ókorban a Rajna-Majna-Neckar folyók vidékére érkező germán törzsszövetség leszármazottai. Vorarlberg tartomány ezért csak úgy hemzseg a mágikus hangzású alemann nevektől, melyek mesébe illő tájak képét rajzolják képzeletünk elé: Samnaun, Rätikon, Zimba, Valluga, Silvretta, Similaun, Galtür, Lünersee, Zürs, Montafon, Sillian stb. Ez a kis "ü" betűk nem hivatalos hazája. :D

1. nap: Hanauer Klettersteig

Az első célpontunk a névfetisizmusunk ellenére azért még normális nevet visel és a kedvenc osztrák panorámautunkhoz, a békés Hahntennjochhoz közel helyezkedik el. Az 1894 méterenfekvő hágó több tucat tehénke otthona, ezen kívül csak a kevésbé frekventált helyeket kereső autósok-motorosok bukkannak fel időről-időre. Idén fedeztük fel, hogy zsúfolt időkben egy mobil hamburgeres bódé is feltűnik. :D Boden településen tudjuk hagyni az autót, mely egy széles, törmeléklejtőkkel és téli lavinák hómaradékával tűzdelt völgy előtt áll őrt. Ennek a völgynek a végében fekszik a Hanauer Hütte, amely már messziről szemet szúr sziklatrónján. A Gstreinbach patak völgyében 2-2,5 órás sétával lehet gyalog elérni, és ha szerencsénk van, szurokfekete, dülledt szemű alpesi szalamandrával is találkozhatunk - csak én képzelem bele, vagy tényleg süt belőle a gonoszság? :D

A völgy végében a sziklaakadály előtt választhatunk, hogy a gyalogos kaptatót vagy a klettersteiget választjuk. Ez utóbbi D-s nehézségű, bár a kezdeténél kihelyezett tábla mindössze egy nagyon nehéz szakaszt jelöl. A bergsteigen.com ezzel szemben négyet. Hamis biztonságérzetben sasszéztunk végig az út feléig, ahol belefutottunk a kínzós szakaszokba és a vakmerők barátjába, egy ingó-ringó függőhídba. Maradjunk annyiban, hogy a túra kellemes megmérettetés volt az irodai léthez szokott elmacskásodott tagjaink számára. Az utolsó néhány méter viszont már tényleg csak könnyed séta volt a lábunk alatt robajló patak fölött, majd néhány méter és a Hanuer Hütte hangulatos, hegykoszorúval övezett teraszán találtuk magunkat.

A menedékház - mint szinte mindegyik - igazán hangulatos, órákat lehetne tölteni a teraszon sütkérezve, gyönyörködve a tájban, vagy esetleg társasozva a piros-kockás terítővel, kolompokkal, szarvasagancsokkal, havasi gyopár motívumokkal díszített belső helyiségekben. Kis nézelődés után mi is inkább benyargaltunk, hála a láncdohányos turistáknak, akik valamiért több ezer méteres magasságban is kötelességünknek érzik megállás nélkül gondoskodni a levegő megfelelő füsttartalmáról.

A visszaúton egy pihenőkeresztnél a hegyi emberek nemesen egyszerű gondolkodását példázó, romantikus feliratot találtuk. Szabad fordításban valahogy így festett:

"Szokás azt gondolni, hogy a vadász bűnös, mert ritkán téved be a templomba. De egy mennyre vetett pillantás odafönt a hegyekben igazabb, mint egy hamis imádság."

Ezen a nyaraláson az ad hoc programválasztást preferáltuk, így szállást egy éjszakára se foglaltunk előre. A következő két estére a Bludenz-hez közeli Heidi's Campinget szemeltük ki, mivel ez volt a legközelebb másnapi kirándulásunkhoz, és láss csodát, pont elcsíptük még az utolsó szabad, ráadásul legjobb parcellát. :) Naplementében ragyogó hegységekkel a valós és lelki szemeink előtt térhettünk nyugovóra.

2. nap: Lünersee, az Alpok Gyöngye

A légies Lünersee név Vorarlberg egyik legnagyobb és leggyönyörűbb tavát takarja, előrevetíti, hogy milyen rabul ejtő látvány vár ránk. A tó 1970 m tengerszint feletti magasságban fekszik, a Brandnertal völgy végében, Svájc közvetlen szomszédságában. A zsákvölgy végén tehetjük le az autónkat (távolsági busz is jár ide), onnan pedig 3 perc alatt felvonó repít fel a tavat elzáró hatalmas duzzasztógátig.

A felvonó felső állomása egybeépült a Douglasshüttével, mely a Keleti Alpok első, ellátást is biztosító menedékházaként nyílt meg 1871-ben. A Lünersee aljzatát az 1920-as években szigetelték, a hütte alapjaként szolgáló sziklaperemet pedig 1959-re kiegészítették a mai mesterséges völgyzáró gáttal. Akkor és most:

A tó vizét a '60-as évek óta használják vízenergia előállítására. A tó medre - hogyha csak a természetes befolyásokra bíznánk - öt teljes év alatt töltődne teli vízzel, de a környező hegyek gyomrába épített turbináknak és vezetékhálózatnak köszönhetően már nem kell ennyire türelmesnek lennünk.

A felvonó a honlapjuk szerint fél óránként jár, de nem érdemes izgulni, mert amikor a forgalom megköveteli, folyamatos üzem van. Így volt ez a mi napunkon is, amikor kora reggeltől egész estig közlekedett, hogy mindenkit  fel és később le tudjanak hozni, holott elvileg csak 17 óráig közlekedett. Mi e körül álltunk be a lefelé tartó sor végére, ami mögöttünk még hosszabb volt, mint előttünk.

A Lünersee legmélyebb pontja 139 m mély, és a tó első látásra abszolút olyan, mintha kék festékkel lenne teletöltve a medre. Természetellenes kékségét a valóságban a víz tisztasága és aljzata adja, ezért is nevezik az "Alpok Gyöngyének".

Szép időben több körtúrát lehet csinálni a környéken az erőnlétünktől és a beállítottságunktól függően. Mi reggel 9 körül indultunk neki a tó partjáról, és fél 5 körül értünk vissza, közben pedig megmásztuk azt a csúcsot, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a tóra, pihentünk egy menedékházban, átkeltünk két hágón és végezetül levezetésként a tavat is körbesétáltuk. Az útvonalat nagyrészt helyben rögtönöztünk, de abszolút ajánljuk, persze felkészülve a ránk váró 1060 méteres szintkülönbségre.

Miután kifotóztuk magunkat, egy időre hátat fordítottunk a tónak, és a Böser Tritt ("Gonosz Lépés" :)) névre keresztel hegyoldalban északkelet felé indultunk, megmászni a Saulakopf 2.517 m magas csúcsát. A fenséges körpanorámáért mindenképpen meg kell küzdeni, de rajtunk áll, hogy az egy-két helyen dróttal biztosított, de a meredekségén kívül viszonylag egyszerűen járható normálúton megyünk, vagy az E besorolású klettersteigen. A D-s utaktól mostanság már nem riadunk vissza, de ez az E-s kicsit még nagy falatnak bizonyult. Így csak messziről csodáltuk a vállalkozó szelleműeket, akik a több helyen áthajló és egy hintázó létrával is megbolondított mászóútra felmerészkedtek. Amikor ott voltunk, valaki pont kifordult és háttal lefelé csöngött a létrán. :/ Mi ezúttal csak a lábainkra bíztuk a nehezét, miközben reménykedtünk, hogy a kora délelőtti rohamos felhősödés abbamarad, és fönt fogjuk még látni a napfényben csillogó víztükröt. Úgy lett. ;)

Csúcsmüzliszeletekkel csillapítottuk az éhségünket, de a 360 fokos körpanorámával, többek között svájci hegyekre és a Rätikon csoport tagjaira egyszerűen nem tudtunk betelni. Hosszan kémleltük a Zimba hegyes csúcsát is, melyet egyébként a Sarotlahüttéből lehet a legegyszerűbben megmászni. Biztos, hogy nem Simbának  és Saroltahüttének akarták vajon elnevezni őket?

A Saulakopfról leereszkedtünk a Henrich Hueter Hüttéhez (F), mely kis hegyi alm rengeteg tehénnel és mezőgazdasági épülettel. A visszhangzó kolompolás egészen a csúcsig elhallatszott, még úgy is, hogy takarásban volt előlünk.

Ez a ház inkább afféle gasztrohütte mint valódi menedékház, előkelő étlappal és árakkal. Nem is időztünk sokat, inkább megettük a magunkkal hozott elemózsiát (szigorúan a házon kívül) és visszakanyarodtunk a Lünersee felé. A hosszú kaptató legmagasabb pontja a két ember széles Lünerkrinne hágó, ahol először bukkant fel előttünk a tó víztükre. Innen már gyors volt a visszaereszkedés a tópartra, majd tempós tókerülő sétánk. Sokan a felvonózást ezzel a 2-2 és fél órás körsétával kötik össze, ami tökéletesen járható gyerekekkel vagy babakocsival is. A felvonónál a Douglasshütte, vele átellenesen pedig a Lünersee Alpe (I) büfé több kisebb pihenőt is lehetővé tesz.

A tó a kirándulás mellett egy másik népszerű sportnak is teret enged, a magashegyi horgászásnak: pisztrángokat és hegyi lazacokat foghatunk a 25 eurós napijeggyel. Muris látni, hogy sokan hálóval, horgászbottal és HŰTŐTÁSKÁVAL látogatnak fel ide 1.970 méterre. :)

A kempingbe visszatérés előtt mentünk még egy kört autóval a Furkajoch panorámaúton, ahol az ég kivétel minden élénk zöldben pompázik.

3. nap: Kaunertal - autóval 2.750 m magasra

Estére terveztünk átérni a Dolomitokban kinézett kempingünkbe, ezért a nap első felére egy rövidke, de látványos klettersteiget választottunk a Kaunertalban. Valamiért nem készültünk fel rá, hogy nem két-három órát, hanem minimum két-három napot érdemes itt tölteni. A Kaunertal észak-déli irányban húzódó völgye egyike a nagy osztrák síterepeknek, egyszersmind autós/motoros kirándulócélpontoknak. A völgy bejáratától indul a fizetős Kaunertaler Gletscherstraße, mely 2.750 méteren végződik, 1.500 méter szintkülönbséget hidal át. Hihetetlen élmény a völgy aljától egyhuzamban végigautózni a 26 km-en (29 hajtűkanyaron), mivel perceken belül változik körülöttünk a növénytakaró és a táj geológiai arculata. A farmgazdaságokat és lombhullató erdőket hamar felváltja a fenyőerdő, majd a kisebb tűlevelűek. 2.750 méteren pedig már csak havasi gyopár, kankalin, gleccserboglárka és más színes kis virágok élnek. Az út egész évben nyitva tart, de ősszel-télen előfordulhat, hogy csak téli gumival, hólánccal megközelíthető. A hajtűkanyarok és a szédületes környezet nemcsak turistaként imponáló, a filmrendezők is előszeretettel forgatnak itt, errefelé vették fel például a Tripla X egy részét és a James Bond - Spectre repülős-üldözős jelenetét is.

Az út tulajdonképpen egy tanösvény, 34 állomással. Mi a felfelé utat egyhuzamban tettük meg, és visszafelé álltunk meg a különböző érdekességeknél. 2.750 méteren az autóból kiszállva egyből lefagyasztott minket a szeles, csípős idő, a ragyogó napsütés ellenére is. A hatalmas gleccserparkolóban általában turistabuszok és autók tömegei parkolnak, és jól el lehet tölteni az időt, van szuvenírbolt, gleccserétterem és gleccserséta is, bár ez utóbbira előre be kell jelentkezni. Itt fönt található Ausztria legmagasabban fekvő buszmegállója, amiről külön megemlékeznek. ;) Aki még ennél is magasabbra szeretne törni, annak nyitva áll a lehetőség, hogy a Karlesjochbahnnal egészen 3.108 m magasra repüljön, panorámával Olaszország, Svájc és Ausztria környező csúcsaira.

A következő állomásunk lefelé a varázslatos szépségű és erejű Weißsee volt, mely nevével ellentétben korántsem fehér vizű. Amikor elnevezték, akkor még idáig ért a gleccser nyelve és az ún. borjadzás során leváló  fehér gleccserdarabok a tó vizén úsztak tovább, innen a fehér szín a megnevezésben. A víz hagyományosan az életerő jelképe, és különösen igaz ez a tó partján sétálva. Erejét mi magunk is megtapasztalhatjuk: hogyha hátul összekulcsolt kezekkel járjuk körbe az óramutató járásával megegyező irányban, akkor nyugtató hatása van; ha viszont elől összekulcsolt kezekkel, ellentétes irányban, úgy serkentő hatását élvezhetjük. Mi pont egyiket sem próbáltuk ki, mivel a tókerüléskor inkább egyensúlyozásra használtuk a kezünket, de maga a látvány egyszerre harmonizált és lelkesített fel. :) Kicsivel lejjebb ismét érdemes megállni, innen elénk tárul a Gepatschgletscher nyúlványa (jobbra) és a Blockgletscher maradványmorénája (balra).

A még ma is mozgó gleccser lábához gleccsertanösvényen juthatunk el (lila ösvény), sőt, gleccserjáró tapasztalattal a hurokban magasodó sziklaszirtre épített menedékházhoz is feltúrázhatunk. Na, ki találja meg a térképen?

A gleccsertanösvény lábánál parkoltunk le kicsit hosszabb időre, hogy megmásszuk a rövid, B/C besorolású Holderli Seppl-klettersteiget. Az út első része kifejezetten izgalmas, mivel a Riffelbach medre fölött és mellett visz. Utána a klettersteig már kevésbé izgi, viszont a látvány felfelé haladva egyre káprázatosabbá válik a Geptaschgletscher irányába, vetekszik Amerika csodás nemzeti parkjaival (legalábbis a róluk látott képek alapján ;)).

Érdemes még elidőzni kicsit a Gepatschstausee partján, aminek vize a belefolyó gleccserpatakoktól tejes, teljesen átlátszatlan.

Késő délután közel sem szomorú búcsút vettünk Ausztriától, hogy átnyargaljunk a Dolomitokba, és már aznap este a jellegzetes, tüskés hegyek árnyékában feküdtünk le aludni a Marmolada Campingben.

Rövid geológiai és nyelvészeti gyorstalpaló következik. :) A Dolomitok a Déli-Mészkőalpok részét képezi, de alkotókőzetei kis mértékben magnéziumot tartalmaznak, ami megkülönbözteti a dolomitot a mészkőtől. Akárcsak az Alpok többi része, a Dolomitok is az egykor itt hullámzó, majd kiemelkedő tenger aljzatából keletkezett. A kiemelkedő üledék egy kb. 3000 m magas fennsíkot alkothatott, mivel a mai hegycsoportok következetesen mind ilyen magasságúak. A jégkorszak idején a gleccserek és a folyók vájtak völgyeket bele és vágták el egymástól a ma teljesen különálló hegycsoportokat. Az osztrák hegyeken edződött szemnek még sokadszori látásra is szokatlan a sok önálló tömb látványa. A fizikai törvényeinek néha teljesen fittyet hányó tarajos sziklacsúcsok és a lábukat körülölelő törmelékkúpok az elsőként szembetűnő jellegzetességek, és persze a kőzetek magnéziumtartalmának köszönhetően a hegyek élénk, vöröses színe.

Ám a Dolomitok sokkal több költőiséget igényel, mint ezek a tényszerű kifejezések. Inkább olyan, mint a földi mennyország, amit Isten határtalan jókedvében teremtett, mert ennyi gyönyörűséget semmi más nem tud megmagyarázni, minthogy gyermeki lelkesedésében ő se tudott betelni a látvánnyal. :)

Vorarlberghez hasonlóan megkapó nevek és hangzásvilág jellemzi a Dolomitok keleti részét is, ahol a ladin nyelv még ma is beszélt és mindenben érezteti hatását. A ladin egy rétoromán dialektus, amit Dél-Tirolban és a Dolomitok vidékén csaknem 20.000-en beszélnek. Ezen a vidéken tehát, mivel hivatalosan is elismert nyelv, mindenhol megjelenik második feliratként az olasz mellett. Íme, egy mini szótár a legfontosabb kifejezésekkel:

4. nap: Négy hágó egy nap alatt

Az első itteni napon kevésbé ígérkezett jó idő az említett háromezres csúcsok meghódításához, így autóba vágtuk magunkat és körbeautóztuk az ún. Sella-csoportot, aminek legmagasabb pontja a 3.152 m magas Piz Boè. A Dolomitokban autóval és busszal is eljuthatunk szinte bárhova, nagyon kevés olyan hágó van, ami ne lenne gépjárművel megközelíthető. A  Sella-csoport a legjobb példa erre, körülötte található ugyanis a Dolomitok öt legmagasabban fekvő autós hágójából három. A teljes kör távolsága egyáltalán nem sok, 51,4 km, viszont a 2.200 méternyi szintkülönbség annál döbbenetesebb. Még látni is izzasztó a rengeteg kerékpárost, kora hajnali indulással rendíthetetlenül tekerni föl a hágókba szellemi és fizikai kiteljesülést keresve. Július elején szokták tartani a Dolomitok Maraton bicikliversenyt, melynek során a mezőny hét hágót mászik meg.

Kezdve a legmagasabbal, a Pordoi-hágó 2.250 m magasan fekszik. Akárcsak tavaly, a Sella-csoport most is szégyenlősen felhőbe burkolózott. Elidőztünk a rengeteg kiállított turistatérképnél és szuvenírboltnál, aztán megnéztük a kocsival is megközelíthető német katonai emlékművet, ahova az első és a második világháború idején itt elesetteket temették. A kinti szeles szemerkélés után a bunkervastagságú falak közé lépve, a viasz és a száraz fenyőkoszorúk illatával körülvéve olyan volt, mintha az alvilágba szálltunk volna alá. Megrendülten sétálgattunk a színes, csöndes félhomályban.

A Pordoi-hágó után a "csak" 1.875 méteren fekvő Passo Campolongo következett, ahol már szinte napos, meleg idő volt. Megálltunk Colfosco településen, ahonnan az útikönyvünk szerint egy könnyed másfél órás kirándulást lehet tenni a Pisciadù-vízeséshez. A gyönyörű időjárás és a könnyű úti cél miatt rengetegen is voltak a virágos mezőket behálózó turistautakon, a vízesés lábánál mintha egy egész iskola piknikezett volna éppen. :D A vízesés a Sella-csoport platójáról zuhan a mélybe, és alapvetően egészen a lábáig el lehet sétálni. A vízesés alsó szakasza fölött átívelő híd valamiért és ki tudja mióta látványosan le volt zárva, de az ott levő több száz emberből egy se volt, akit ez megállított volna.

Az autós kört a Passo Gardena (Grödner Joch; 2.121 m) és a Passo Sella (2.244 m) tette teljessé, melyek közül az előbbi kiépített, mégis nagyon látványos a környező hegyek és az út látványos vonalvezetése miatt, míg a Sella komoran csücsül az út kiszögellésén egy apró kanyarban.

5. nap: A Boèseekofel és a panorámák netovábbja

Eljött a nyaralásunk általam legjobban várt napja, a csúcstúra a Boèseekofel (Piz da Lech) 2.913 méteres tornyára. Nem véletlenül írom, hogy torony, hiszen a csúcs az egyik oldalról égbe nyúló függőleges sziklafal, amit via ferratán lehet megközelíteni. Hogy megmászhassuk, először fel kell jutnunk a Sella-csoport platójára, amit a tömb északkeleti oldalára épült Boé felvonóval, majd a Vallon libegővel tudunk a legkönnyebben megtenni. Ezek repítettek fel minket is egyből nyitás után, reggel fél 9-kor 2.500 méter magasra, egyenesen a reggeli felhőtakaró közepébe. :D Ott álltunk édes kettesben a félelmetes csöndben, a láthatatlan, de súlyukkal és magasságukkal ránk nehezedő óriási sziklafalak tövében és vártunk, hogy hogyan tovább. Aztán egyszer csak feltámadt a szél és kifújta a lélegzetelállító katlanból a felhőket, és már tudtuk, hogy csak ezért a látványért megérte feljönni ide.

Alig tudtuk rávenni magunkat, hogy megmozduljunk és elszakadjunk a látványtól, így inkább a tájra figyelve, mint a lábunk elé, elindultunk a via ferrata út közeli beszállásáig. A Boèseekofelre vezető mászóút egyébként könnyű falatnak ígérkezett, baráti B-s nehézséggel. Ezt írta legalábbis az a könyv, amiből kinéztem a túrát. Igaz, hogy az esti eső maradéka kicsit csúszósabbá tette a sziklákat, de ezen felül is kicsit gyanús kezdett lenni a B-s nehézség a trükkös lépések és átkapaszkodások miatt. Aztán leelőztünk egy német csoportot, aki kicsit elakadtak egy terpeszben lendülős résznél. Aztán jöttek a kitettebb részek, továbbra is csalafinta akrobatamutatványokkal, mindezt a semmi fölött. Majd két függőleges, tériszonyosoknak nem való létra fel a platóra, ahol további hosszú gyalogos kaptató várt a törmeléken. Majd a kempingben az a pillanat, amikor szórakozásból megnéztem a másik túrakönyvünkben is a túra leírását és szembesültem vele, hogy az C/D-s nehézséget ír. :D Visszagondolva jó, hogy benéztem kicsit, mert párocskámat nehéz lett volna a valódi nehézség ismeretében felrángatni. És így még fejmosást se kaptam. :D

De most vissza a csúcsra, ami a nevét az ülőlift melletti kis tóról, a Boèsee-ről kapta. A Piz da Lech közel sem a legmagasabb csúcs a Sella-csoportban (arról majd később bővebben), viszont amikor először láttam róla képet, elvarázsolt a hegytömbre néző kilátás. Egyaránt tárul elénk a Piz Boè  sziklapiramisa és a 3000 méteres platót felszabdaló óriási teknővölgyek legnagyobbika. A szokásos izgalom, hogy fogunk-e látni odafönt bármit, megint csak végigkísért a cseppet sem könnyed túrán, de a jutalmunk hosszú, felhőmentes nézelődés lett. Csak álltunk és élveztük, hogy ketten vagyunk az egész hegycsúcs tetején, és bármerre nézünk, a mélység vesz körbe minket.

Időztünk, amíg a további programunk ismeretében mertünk, aztán fájó szívvel elbúcsúztunk a csúcstól és leszökdeltünk a túloldalt lankás, törmelékes normálúton, amit csak egy helyen gazdagít egy kampós-mászós szakasz.

Túratérképet a Dolomitok ezen részéről nem vittünk itthonról, de a kempingünkben vígan osztogatták az ingyenes és minden hasznos infót (házak, via ferraták, felvonók, turistautak) tartalmazó prosikat, amin jól látszik a túránk útvonala:

A Boèseekofel lábától a Piz Boè, a hegycsoport legmagasabb tagja felé vettük az irányt, ezen keresztül terveztük elérni az esti menedékházunkat. A Vallon via ferratán egyből megtettük a szintkülönbség nagy részét, a sziklatornyokkal körülvett katlan legalacsonyabb pontján másztunk fel. A vízesés mellett halad a B-s nehézségű mászóút, amiről lerí, hogy nem az élmény, hanem a gyors haladás érdekében épült. Élményelem azért van, ha első ránézésre nem is tűnik épp vágyálomnak átkelni ezen a hídon. :D A via ferrata után egy fennsík fogadott minket, különleges kagyló alakú hófoltokkal. Még baktattunk egy darabig, aztán ráeszméltünk, hogy a kinézett cél még rohadt messze van és a közelgő felhők sem túl bizalomgerjesztőek. Így gyors döntéssel inkább visszafordultunk, visszaereszkedtünk a ferratán és tartottunk egy pihenőt a Rifugio Franz Kostner al Vallon hüttében. Ezután visszafelvonóztunk a kocsinkhoz, de azért a köztes állomásnál még jót nevettünk a Pizza Boè névre keresztelt éttermen. :D

Bőven maradt még időnk keríteni egy kempinget (ez lett a Camping Colfosco, ahol majdnem megfagytunk éjszaka), ahonnan másnap reggel ismét korán indulhattunk egy újabb csúcshódításra.

Folytatás ITT =>