<= Az előző részben francia, andorrai és spanyol szépségekkel ismerkedtünk, ha még nem olvastad, itt bepótolhatod.
A mediterrán forróság után üdítő volt ismét zöldeket és kékeket látni, bevenni magunkat a sűrű erdőséggel borított hegyek és bővizű patakok közé, amik Spanyolország egy új oldalát villantották meg előttünk. Az előző bejegyzés végén már megérkeztünk az Ordesa és Monte Perdido Nemzeti Park környékére. A folytatásban ennek a vidékét, a pirossal jelölt útvonalat fogjuk bejárni keresztül-kasul, nem kímélve a láb- és hátizmainkat.
2. rész, amelyben felfedezzük az Ordesa és Monte Perdido park jellegzetességeit, és megkíséreljük megmászni az Elveszett Hegyet
Ahhoz képest, hogy mennyire kis területen mozogtunk ezekben a napokban, az élmények intenzitása megsokszorozódott, hiszen magashegyi terepre léptünk. Ennek mindig van egy extra varázsa a szemünkben. Ebben a világban a hétköznapi dolgok elveszítik a jelentőségüket, mindent felülír a fenséges és kérlelhetetlen természet. A Pireneusok idősebb hegység az Alpoknál. A nyugati része elsősorban felgyűrődött, mészkővé alakult üledékekből, a keleti része gránitból és gneiszből áll. Jellegzetes, kopásmentes felszínformái annak köszönhetők, hogy a gránit kifejezetten ellenálló az erózióval szemben. A hegységben meglepően kevés a nagy tó és a hegyi átjáró, ez utóbbiak is mind elég magasan helyezkednek el. A főbb közúti hágók a nyugati és keleti végeken, a tengerhez közelebb vannak. A hegység legjellegzetesebb különlegességei a völgyvégi sziklaamfiteátrumok (cirque, azaz cirkuszvölgy), amelyek a spanyol és a francia oldalon is jelen vannak.
Mivel ebben a részben szinte kizárólag kirándulni fogunk, az alábbi térképen megpróbálom érzékletesebben elhelyezni a bejárt helyeket:
A Valle de Pineta cirkuszvölgyet és a Cañón de Añisclót már bemutattam az előző bejegyzésben, de hogy ne egyből a közepébe csapjunk a legnagyobb szenzációnak, előtte még tettünk egy könnyed, 1500 m szintkülönbségű "bemelegítő" túrát Baños de Panticosából indulva. Ez a fürdőváros Hévízhez hasonlóan a gyógyvizének köszönheti az idegenforgalmát. Már a római időkben ismerték, és a 19. századra az ország egyik leghíresebb fürdője lett. A 20. század közepén érezhető hanyatlásnak indult a sorsa, és ma is álmos letűntség érződik rajta.
A városból indul a turistaút az Ibón de Bachimaña tavakhoz. Az ösvény egyből meredeken bekezd, és a gyakorlatlanabb túrázók hamar lemorzsolódnak a szebbnél-szebb pihenőpontok egyikén, valamelyik vízesésnél. Az út egész végig habosan csörgedező patakok és vízesések mellett halad, ami feledteti a kíméletlen meredekséget. A legtöbbeknek a túra célállomása a Refugio de los Ibones de Bachimaña menedékház, de nekünk ez egy köztes pihenő volt, majd meneteltünk tovább, immár kevésbé meredek, de egyre kopárabb tájon. Míg eddig buja erdőségek és vadmálnabokrok között kanyarogtunk, itt már felduzzasztott víztározó tavak követték egymást szépen sorjában. A végállomásunk a Felső-Azúr-tavacska lett. Innen már csak akkor mehettünk volna tovább, hogyha fent alszunk a soron következő menedékházban, ahogy azt sokan teszik.
A hirtelen megerőltetés kellőképpen kényelmesen elfárasztott minket, ezért a másnapot a közelgő többnapos túrára összekészüléssel, és egy kis fürdőzéssel töltöttük a Bujaruelo-völgyben. A San Nicolás de Bujaruelo híd lábánál csordogáló Rio Ara folyó vize kimeríti a jéghideg fogalmát, úgyhogy a tervezett lubickolásból inkább parton ücsörgés lett. :D
Sokáig úgy tűnt, hogy a Pireneusok déli hegyoldalán tomboló száraz, nyári meleg nyomtalanul odébbáll, és az előre lefoglalt négynapos hegyi túránkra pont elromlik az idő. Az időszakhoz közeledve kezdett látszani, hogy bár az első nap felhős idő lehet, a második nap ragyogó napsütéssel kecsegtet. A harmadik napot a változatosság kedvéért egy zivatar látszott tönkre vágni, amiből háromezer méter fölött még némi havat is megkockáztattak. Eredetileg otthon ezt a körtúrát állítottuk össze:
1. nap: Parkoló => Refugio Góriz menedékház
2. nap: Refugio Góriz => Roland-áttörlés => Refugio Góriz
3. nap: Refugio Góriz => Monte Perdido => Refugio Góriz
4. nap: Refugio Góriz => Mirador Cola de Caballo kilátó => Parkoló
Az időjárás ismeretében megpróbáltuk három napba belesűríteni ugyanezt, több-kevesebb sikerrel:
1. nap: Parkoló => Refugio Góriz menedékház
2. nap: Refugio Góriz => Roland-áttörlés => Monte Perdido => Refugio Góriz
3. nap: Refugio Góriz => Parkoló
Mint kiderült, júniustól novemberig autóval nem lehet behajtani a nemzeti park területére, hanem a Torlából 20 percenként induló transzferbuszt kell igénybe venni. A nemzeti parkba a belépés létszámkorlátos, de a látogatószám általában csak délután 2-re éri el ezt a határt, úgyhogy emiatt nem aggódtunk. Amiatt viszont igen, hogy a transzferbuszon Foltos nem utazhatott velünk a fedélzeten. Buszonként legfeljebb három kutya szállítható, akiknek három kennel van kialakítva a raktérben. Foltosunk a kutyák 99%-ával szemben erős ellenérzéssel viseltet, de nem tehettünk mást, mint elhelyeztük odalent, és szurkoltunk, hogy ne utazzon vele együtt másik kutyus. Felszállás után láttuk, hogy végül egy másik kutyát is beültetnek, de szerencsére a négylábú útitárs a kivételes 1%-ba tartozhatott, mert egyetlen vakkanást sem lehetett hallani a negyedórás út során. :)
Már a parkolóban hamar kiviláglott, hogy ki indul egynapos túrára, és ki tölti fent a hegyen az éjszakát. Ez utóbbiak - köztük mi is - óriási málhákkal megrakodva indulnak neki a kb. 1000 méteres szintemelkedésnek. A kettőnk holmija mellett a kutyaszállító hátizsák és a kutyaeledel is állandó súly volt, és e mellé még jöttek a polifoamok, a hálózsákok, és a nem túl ergonomikus pop up sátor.
A buszról leszállva az Ordesa-völgy alján találtuk magunkat, ahonnan elindul az eltéveszthetetlen turistaút, végig Európa leghosszabb és legjellegzetesebb cirkuszvölgyén keresztül. A cirkuszvölgy olyan félkör alakú, amfiteátrumra hasonlító völgyvégződés, amelyet egy gleccser vágott bele a hegybe a haladása során. Az alja jellemzően lapos, ezért tipikus U-alakja van, szemben a folyók V-alakú völgyével. A faláról esős időszakban vízesések tucatjai zubognak le a völgybe, ahol további vízesések sorozata mellett vezet el a turistaút.
Az egynapos túrázók célja általában a Cola de Caballo (Lófarok)-vízesés, ami oda-vissza már önmagában egy 18 km-es túra. A mi utunk itt csapott át igazán meredekbe, és kezdtük meg a további emelkedést a 2200 méter magasan fekvő Refugio Górizig. Ahogyan egyre emelkedtünk, a cirkuszvölgy belsejéből lassan a felső peremre jutottunk, és olyan látvány tárult elénk, amihez foghatót még nem láttunk! Mintha óriások földjére értünk volna, ahol a máshol látott felszínformák ötször akkora volumenűek.
A cirkuszvölgy függőleges falán két módon verekedhetjük át magunkat: egy drótos, leginkább A-s nehézségű ferratához hasonló kapaszkodón, vagy egy kicsit hosszadalmasabb, de lábból abszolválható törmelékes szerpentinen. Macerás lett volna a kutyaszállító hátizsákból mindent kipakolni, hogy beletehessük Foltost, így a második opciót választottuk. Elértük az egykori gleccser virtuális tetejének magasságát, ahonnan teljesen más perspektívából tárult elénk a völgy. Ahhoz viszont sokat kellett még menetelni, hogy elérjük a célunkat. Menet közben egy-egy csenevész havasi gyopárt láttunk, amik ezen az éghajlaton augusztus közepén már javában elvirágozóban vannak.
Délután három felé érkezhettünk meg a Refugio Górizhoz, ahol egy gyors becsekkolás után kerestünk magunknak egy szimpatikus parcellát. A ház környékén csak naplemente előtt egy órával (este 8-kor) lehet felállítani a sátrakat, de az élelmesebbek már az érkezéskor befoglalnak maguknak egy jobbnak vélt helyet. A vacsora során a vendégeket turnusokra osztják, és mivel mi a nyolcórásba kerültünk, addig csak élveztük a tájat, a mormoták sipákolását, a tehenek és bárányok távoli kolompolását. Figyeltük, ahogy a megfáradt túrázók egymás után cammognak le a Monte Perdido meredek oldaláról. Esti kutyasétáltatás címen elsétáltunk sokadjára is megszemlélni az Ordesa-völgyet.
Estére igen rossz megérzéssel választottunk helyet. A talaj marha göröngyös volt, és néhány méterre tőlünk egész éjjel folyt ki a forrásvíz egy csőből. Emiatt éjszaka három és öt közötti alkalommal kellett kibukdácsolnom a mosdóba. :'D A második napunkon így mosott rongyként ébredtem. Viszont az éjjeli hőmérséklet nem volt hidegebb az alacsonyabb területeken megszokottnál, a 6-8 fokot még vacogás nélkül ki lehetett bírni. A reggeli és a kötelező sátorbontás után korán elindultunk a környék leglélegzetelállítóbb látványossága, a Roland-áttörés felé. Egyből érdekes tapasztalatokra tettünk szert: a menedékháztól az áttörésbe (se a Monte Perdidóra) nem visz hivatalos turistaút, vagyis jobb híján a nem túl egzakt módon elhelyezett kőrakásokat lehet követni mint útjelzőket. A nehéz magashegyi terepen, ahol a törmelék helyenként embernagyságú sziklákat jelent, pont úgy érzi magát az ember, mint amikor Frodó és Samu Mordor kőtengerén próbálta átverekedni magát. Bosszantóan lassan haladtunk, de aztán csak meglett a jutalmunk, az első pillantás a Roland-áttörésre. A hasadék mindössze 40 méter széles. 2804 méteren biztosít természetes átkelési lehetőséget a főgerincen. Az áttörés a Spanyolország és Franciaország határán húzódó sziklagerincet szeli ketté, tehát itt egyszerre állhatunk spanyol és francia földön. Átkukkanthatunk a francia oldalra, a Gavarnie-cirkuszvölgy irányába, ahonnan szintén fel lehet túrázni ide, és ahova majd a harmadik bejegyzésben jutunk el.
A legenda szerint a sziklahasadékot Roland (a Roland-ének főhőse) hasította bele a kardjával, Durendallal a hegybe. El akarta pusztítani a kardot, miután legyőzték őt a Roncesvalles-i csatában, vagy más források szerint akkor, amikor szaracénok üldözték. Ebben a változatban azért vágta ki az óriási hasadékot a gerincből, hogy még egy utolsó pillantást vethessen Franciaországra a halála előtt...
A sok útkereséssel töltött idő miatt itt már eléggé biztosak voltunk benne, hogy a Monte Perdido nem fog beleférni a napba. Az utak jelöletlenségét látva nem akartunk nekiindulni az áttörés közeléből induló, vélhetően hófoltokkal tarkított átkötőúton az ismeretlennek. Így is órákon át kóvályogtunk úttalan utakon, nyomát se lelve a hivatalos ösvénynek, elveszve az Elveszett Hegy lábánál. A Monte Perdidóról, ami monumentálisan magasodott fölénk a simára csiszolt, törmelékes hegyoldalával, fájó szívvel lemondtunk, mert délután négykor már értelmetlen mazochizmus lett volna felkínlódnunk magunkat a csúcsra és vissza. Ez a kör még legalább egy öt-hat órás kitérő lett volna, ráadásul a hegy teteje - a nevéhez méltón - zömében felhőbe is burkolózott. Inkább még szépen kényelmesen elsétáltunk a Collado de Arrablo hágóba, ahonnan egy újabb hosszú túrával az út korábbi részében már felkeresett Valle de Pinetához juthatunk el. Ilyen magasságból a teljes Ordesa-völgy is elénk tárult, elénk vetítve, hogy milyen lehetett, amikor még egy hatalmas jégár hömpölygött benne.
A lefeléút napján nem egyszerűen csak a völgyben szerettünk volna leereszkedni, hanem útba terveztük ejteni a Mirador Cola de Caballo kilátót. Az esőt ígérő időjárás és az előző napok rohamtempója miatt végül ebbe se vágtunk bele. Délutánra már így is csak vonszoltuk magunkat, a lábunk a kemény talpú bakancstól, a hátunk a súlyos hátizsákoktól - főleg a kutyaszállítótól - fájt. A több ezer méternyi emelkedés-süllyedés még nem is lenne annyira kimerítő, de óriási távokkal is párosult. Egy megváltás volt visszatérni a parkolóba, és szusszanni egyet a buszon, ami visszavisz minket Torlába.
A parkolóban egy rövid loading után visszavedlettünk civil öltözékbe, és körbejártuk a látogatóközpontot, majd újult erővel besétáltunk Torla városközpontjába. Hihetetlen, hogy ha további szépségek ígérete motiválja az embert, akkor milyen hamar képes regenerálódni, és újra útra kelni. :D Torla a Bujaruelo- és az Ordesa-völgyek találkozásában fekszik. A középkori városka teljesen beolvad az őt körülvevő hegyekbe, hiszen a 16-18. századi épületek a helyben megtalálható szürke kövekből épültek, és ezért gyönyörűen harmonizálnak a vad tájjal. A jellegzetes templomtorony, háttérben az Ordesa-völgy szikláival az egyik leggyakrabban látott részlete a Pireneusoknak.
Nekünk és Foltosnak is szükségünk volt egy kiadós pihenésre, amire Panticosát szemeltük ki. Ezt egyszer már érintettünk Baños de Panticosa felé menet. Kellemes sátorhelyet kaptunk csodaszép kilátással, de volt annyi sütnivalónk, hogy ne a rozoga sátorban, hanem a kocsiban aludjunk, így épségben átvészeltük a gigantikus éjszakai vihart. Másnap kiadósat főztünk, rendbe tettük a cuccainkat, és amikor már sok volt a punnyadásból, és Foltos is kialudta magát, sétáltunk egy kört a városka körül. Panticosa tipikus példája annak, hogy egy eredetileg téli turizmusra (értsd: síelésre) berendezkedett település hogyan lendíti fel a nyári idegenforgalmát. Kiépítettek egy izgalmas pallót sétautat a városból induló szurdokvölgy falában, és a városból gumikerekű kisvonat indul a hegyekbe.
A gondosan eltervezett forgatókönyvünk szerint ez lett volna az utolsó napunk Spanyolországban, mielőtt másnap reggel átnyargalunk a határon Frontera del Portalet-nél, és első franciaországi programként felpattanunk a Petit train d'Artouste kisvonatra. Délelőttre szólt a jegyünk, így korán elindultunk a hegylánc napsütötte, déli oldaláról, csakhogy megközelítve a határhágót, sűrű esőfelhőkbe autózzunk bele. Kb. 0% esélye volt, hogy odafönt a hegyeken szép idő legyen, és hogy ne fagyjunk meg a kisvonaton az esős-szeles kirándulás során. Gyorsan kellett döntenünk, hogy hajlandók vagyunk-e kihagyni valamit a francia oldalon, hogyha egy nappal később érünk csak oda. Szerencsére a személyzet nagyon rugalmas volt, és egyből átfoglalta a jegyünket másnap délelőttre. Így abban maradtunk, hogy a francia programokat lerövidítjük, és egy napra még visszatérünk Spanyolországba. A hegyekből kiérve egyből a jól ismert nyári kánikula és szárazság köszöntött. Itt már visszafelé robogunk a Frontela del Portalet hágón:
Találtunk egy bizarr módon teljesen kihalt kempinget (máshol mindig a teltházzal voltak problémák), és kihasználtuk a hirtelen jött szabadnapot az időszerű nagymosásra.
Ezután elautóztunk a Sierra da Guara hegymasszívumhoz, amit a programok nézegetésekor megtaláltunk ugyan, de időhiány miatt kihagytunk a tervből. A szurdokos-víztározós programok közül nekem ez vált a kedvencemmé, így nagyon lelkes voltam, hogy végül ezt is meg tudtuk nézni. A Pireneusok felől észak-déli irányban érkező folyók ezen a területen folynak keresztül, látványos szurdokokat formázva. A terepviszonyokat kihasználva alakították ki az Embalse de Vadiello víztározót, aminek a környékén túráztunk. A körülöttünk ágaskodó sziklákat mészkő, és konglomerátumokból álló homokkő alkotja. A terület az egyik leghíresebb sziklamászó és barlangászó terület Európában, különösen Rodellar környéke.
A hamisítatlan 30 fokban ismét a rozmaringbokroké és a vallási építményeké lett a főszerep. Az ösvény romos állapotú, kicsi kápolnák és szentélyek sorát érinti, és elhalad a San Cosme y San Damián monostor mellett is. A sűrű bozótosból néha-néha vadkecskecsordák bukkannak elő és nyargalnak át előttünk. A Peña de San Cosme hegycsúcsot szemeltük ki a kilátása miatt, de a turistaút a kellemes erdei sétából hirtelen kitett, sziklás négykézlábazásba ment át. Egy ideig gyürkőztünk vele, a kifeszített, szakadtas kötelekbe kapaszkodva, aztán a körülmények túlságosan is drasztikussá váltak. A magasban ragadozómadarak lesték a prédát. Az ő körkörös cirkálásuk és vijjogásuk megadta az alaphangulatot a visszaforduláshoz. Komolyabb felszerelés nélkül és kutyával nem tűnt biztonságosnak továbbmenni, így inkább a nyugalmat választottuk, és visszafelé megjutalmaztuk magunkat egy kis rozmaringszüreteléssel. :)
Innen már tényleg nem volt más hátra, mint másnap valóban átkelni Franciaországba, így a következő részben ezzel folytatjuk majd az idegenvezetést =>
