<= Hogyha érdekel, miért pont a távoli Pireneusok fogott meg minket idén ennyire, és hogy készültünk fel az útra, akkor katt vissza a bevezetéshez

Már mögöttünk volt két napnyi utazás Ausztrián, Svájcon és Franciaországon keresztül, amikor a fülledt és száraz Francia Riviérát, és a nyári csúcsforgalomtól terhes autópályát magunk mögött hagytuk. Általában nem szoktuk erőltetni a városnézéseket, mert ilyenkor mindig utolér minket a tömegiszony, de a környék nagyon bájos és emberi léptékű kulturális látnivalóit nem szerettük volna kihagyni. A programban szereplő öt városból kettőt már az első napon ki is pipáltunk. :D Tulajdonképpen mindkettő egy-egy beiktatott pihenés volt a hosszú autókázásban, de korántsem csak ezért néztük meg őket. Következzen most az...

1. rész, amelyben eljutunk a mediterrán Franciaországból egy kis andorrai hűsölésen át a vérbeli spanyol nyárba

Elsőként Carcassonne felé kanyarodtunk, ami mindenkinek ismerős lehet, aki szereti a történelmet, a középkori várakat, Kate Mosse Labirintus című regényét vagy a Tour de France-t. A városban csak a várat jártuk be, ami a rómaiak, vízigótok, szaracénok, frankok és francia bárók kéznyomát viseli magán. Nem áll távol egy Disney-kastélytól sem. A 19. század közepén a leromlott állapota miatt le akarták bontani, de megmentették, és egyesek szerint kicsit túlságosan is mesebelire sikerült a rekonstrukció. Az erődített várfalon belül múzeumok, éttermek, kézműves boltok hada fogad, és közöttük nyüzsgő turistaáradat, de a jellege valahogy mégis emberi léptékű marad. A város neve egybefonódott a katharokkal, ez volt a katolikus egyház részéről eretneknek nyilvánított közösség egyik jól védhető menedéke. A történetük végóráit (a vár 1209-es bevételét) - némi írói szabadsággal - a Labirintus című könyv és minisorozat is feldolgozza. A várnak a kitalált történeten túl is van egy kis misztikus beütése, odabent kísértetkastély, középkori kínzókamra és Drakula-múzeum is megtekinthető. A város a francia kerékpáros körverseny egyik ikonikus állomása, szinte borítékolható, hogy a mezőny legalább kétévente ellátogat ide.

Mirepoix városkájában folytattuk a középkori időutazást. Az embernek kicsit nehéz dolga van, amikor meg szeretné állapítani, hogy Mirepoix-t érdemes-e megnézni, mert a Google kereső félrevisz, és receptekkel árasztja el a képernyőnket. A mirepoix ugyanis egy jellegzetes, előre elkészített francia zöldségmix, ami hagymából, sárgarépából és zellerből áll, és alaplevek, levesek, pörköltek és szószok alapjaként szolgál. 

Az első benyomások után a valóságban Mirepoix-ban a nevéhez híven éppen kulináris élményekben lehetett részünk, mert egy Művészetek Völgye-jellegű kézműves fesztiválba csöppentünk, többek között magyar kürtőskaláccsal. :D A városka magja iszonyatosan pici, de annál szemkápráztatóbb! A középkori piacteret árkádos házak szegélyezik, amik alatt ezen a hétvégén mindenki a portékáit árulta. A házak felső szintjét tartó fagerendák jó sok mindent megélhettek az elmúlt évszázadokban.

Sokszor inspirálódunk az országúti kerékpárversenyek által érintett helyszínekből. Már készen volt a pireneusi programunk, amikor a Tour de France-közvetítés felvillantott még egy érdekességet, ami útba esik. A Grand Four Solaire d'Odeillo a világ legnagyobb kísérleti "napelemes kemencéje". Legalábbis a Google-fordító szerint. :D Valójában egy óriási tükörből, és vele szemben 63 napállítóból álló kísérleti napenergia-kutató intézet. A napsugarakat a lejtőn elhelyezkedő állítható tükrök (heliosztátok) fogják be, majd visszaverik egy második, parabola alakú tükörre, amely egy 40 cm átmérőjű fókuszpontba koncentrálja a központi torony tetején.

Az üzemet 1968-ban helyezték működésbe. Néhány éve nem működik, de a parkjában kültéri kiállítás magyarázza el a működési mechanizmusát. A szerkezet lehetővé teszi, hogy nagyon magas hőmérsékleten tanulmányozzanak anyagokat, ami a repülés és az űrtudomány fejlődéséhez is hozzájárul közvetetten. Elsőre furi volt, hogy miért pont egy magashegységbe építették a komplexumot, ahol általában felhősebb az idő, mint máshol, de aztán megvilágosodtunk. A nagy magasság miatt itt tisztább a levegő, és nagyon jó minőségű, és nagy mennyiségű direkt fény éri a területet.

A Franciaország és Spanyolország közötti határátkelők száma limitált. A Magas-Pireneusok fő tömbjétől délre vagy északra lehet átkelni (vagy persze a kellős közepén is, de ott csak gyalogosan :)). Délebbre adja magát a lehetőség, hogy közbeiktassuk Andorrát, Európa legnagyobb törpeállamát. Az utazás során azt sajnáltuk a legjobban, hogy itt nem tudtunk kicsit több időt eltölteni, mert találtunk még bőven néznivalót. Az országba Pas de la Casánál keltünk át. A szokatlan név egy várost takar 2080 méter magasan, luxus lehetőségek tömkelegével: síközponttal, gokartpályával, duty free boltok tucatjaival, éttermekkel, hotelekkel és parkolóházakkal. Az ember képzeletében ez az együttállás inkább egy százezres nagyvárosba, mint a kopár hegyekbe illik, és pont ez a bizarr kettősség teszi kiváltságossá a légkört.

Andorra a biciklisek Mekkája, adóparadicsomként és sík területtel nem rendelkező országként az egyik állandó lak- és edzőhelye a profi országúti kerékpárosok igen nagy hányadának. Andorrát szoros kulturális szálak fűzik a szomszédaihoz, a hivatalos nyelv például a katalán. Az ország csak hegyekből áll, amit két völgy szel át, az összes települést fel lehet fűzni erre. Teljesen békés, elszigetelt, ahol az ember úgy érzi, semmi rossz nem történhet, egy biztonságos kis skatulyában van. Andorrának még hadserege és honvédelmi minisztériuma sincs, a védelmét Spanyolország és Franciaország látja el, amikkel szendvicset alkot - az angol Wikipédia mókás megfogalmazásában. :D

Záráskor érkeztünk a Mirador Roc Del Quer kilátópotra, ahova még pont be tudtunk csusszanni. Egy szeletet nézhetünk meg itt a tipikus andorrai tájból. A látványt kopár és erdős hegyek, szürke kőből épült letisztult elenganciájú építészet jellemzi, mintha minden település nagyon fiatal lenne.

Ez azért csalóka, mert a miniállam fővárosa és minden szempontból központja, Andorra la Vella legidősebb épületei a középkorból származnak, eklektikus, élhető elegyet alkotnak a modern városrészekkel.

Elhagytuk a zöld hegyeket, és amint kiléptünk Andorra völgyéből, a táj gyökeresen megváltozott, mintha évszakot váltottunk volna: a zöld, hűvös magashegységből a száraz mediterrán nyárba csöppentünk. Olaj- és mandulafaligetek, learatott szántóföldek szegélyezték az utunkat a sárga és a barna minden létező árnyalatával. Ebben a kézzel tapintható nyári forróságban egy kis enyhülést kellene hoznia a hatalmas víztározóknak, amik ezt a vidéket pettyezik - kellene. A Mont-Rebei szurdok is egy víztározóval áll összeköttetésben. A szurdokot más években SUP-okkal, kajakokkal és fürdőruhában lehetett a legkellemesebben felfedezni. Mi szerencsére két lábon tervezünk kirándulni, úgyhogy csak kicsit voltunk csalódottak: a szárazság miatt a csodaszép, kéken hömpölygő víztömegből csak mutatóba maradt némi saras vizecske. Ez az egyetlen olyan szurdok Katalóniában, amelyet nem szel át áramvezeték és/vagy autóút. Mindössze egy néhány embernyi széles ösvény vezet a sziklába vájva, csenevész rozmaringos-tölgyes erdőn és por- és homokrengetegen keresztül.

A Monfalcó lépcsősorig tervezünk sétálni, amivel a tériszonyosokat ki lehetne kergetni a világból. Szerettük volna kipróbálni, hogy milyen érzés rámerészkedni a semmi fölé rögzített fapallókra, de túlságosan szélsőséges körülmények uralkodtak ezen a napon. A 36-38 fokban nem tudtunk rendesen haladni, mert tízpercenként megálltunk Foltost is hűsíteni a nálunk levő vízzel. (A túra elején már a parkolóban táblák figyelmeztetnek, hogy fejenként több liter vizet vigyünk magunkkal, és óvakodjunk a napszúrástól...) Még a négy és fél litert is kevésnek éreztük, és aggódtunk a kutyus épsége miatt, úgyhogy végül nem mentünk el az impozáns - mármint ha víz is folyik alatta - függőhídig és a lépcsőkig.

Forrás: https://goo.gl/maps/iZ9bp1V9b3LTGWqB6

Másnap a Pireneusok vonulatával párhuzamosan, és a kánikulával együtt továbbhaladtunk Las Peñas de Riglos falujába. A házacskák messziről teljesen beolvadnak a települést körülvevő Mallos de Riglos sziklaformáció élénkvörös szikláiba. Némi felesleges kolbászolás után - nemlétező ösvények nyomában - ráleltünk a körtúra kezdetére, ami a szépséges, konglomerátumból összeálló sziklaszobrok világába kalauzol be. Az oszlopokat a Pireneusokból erodált és kimosódott törmelék alkotja, amiket a mészkő összecementált. Némelyik háromszáz méter magas, kiváló sziklamászóhely, már a nem napos oldala, és nem az aznapi 36 fokban. Végtelen vízzel, és a Foltos lábacskáit védő kutyacipőkkel felszerelkezve tettük meg a körtúrát. A falucskában egészen érthetetlen módon szinte minden sarkon találni egy közkutat. A kirándulás végén kihasználtuk az egyik ilyen  medencét, hogy Foltost alaposan lehűtsük.

Úgy terveztük, hogy ez lesz az utolsó napunk a mediterrán Spanyolországban, hiszen északkelet felé fordultunk, a Magas Pireneusok fő vonulata felé. A legmagasabb csúcs, a Pico Aneto tömbje valamelyest keletebbre található, de a legnagyobb sláger igazából az Ordesa és Monte Perdido Nemzeti Park. Ismerkedésnek kelet felől bekocsikáztunk a Pineta-völgy legvégébe, amely fölött óriásként magasodik a Monte Perdido, a nemzeti park legmagasabb kiemelkedése. 3.355 méterével ez a Pireneusok harmadik legmagasabb csúcsa. "Elveszett Hegynek" is becézik, mert a gyakori felhős időjárás miatt sokszor egyáltalán nem mutatja meg magát. Az első nagyobb magashegyi túránkon a Cascada de la Larri elképesztő, vörös gránit vízesésrendszerén keresztül a Pineta-völgy belső, amfiteátrumjellegű végét (cirkuszvölgyét) jártuk körbe. A túra csúcspontja Spanyolország egyik legnagyobb vízesése, a Cascada de la Cinca, amelynek a teljes esése 600 méter, benne egy összefüggő 100 méteres szakasszal.

A nemzeti parkban tett túrák bázisához, Torlához az egyik leghangulatosabb úton jutottunk el, amin valaha jártunk. Az út a Cañón de Añisclo kanyonjának szűkös sziklavájatában vezet. Olyan keskeny, hogy csak egy irányba járható, és lakókocsival még úgy sem. Az első szakaszon sok helyen lehet spontán fürdős megállót tartani, később már kevésbé, mert a nemzeti park vizeibe nem szabad bemenni. Alapvetően csak egy kilátópontot szemeltünk itt ki, de aztán spontán találtunk egy egyórás körtúrát a San Úrbez-i remeteség környékén. A forróság ellenére megnéztük a középkori hidat, a Cascada de Aso vízesésben kanyoningozó vakmerő turistákat, és egy igazi keselyűt is láttunk. :O

Reméltük, hogy ezután pár napig Torla lehet a bázisunk, az Ordesa és Monte Perdido Nemzeti Park kapuja. Nagy szerencsénk volt, mert a harmadik kempingben kis rábeszélésre kerítettek nekünk egy parcellát ezzel a kilátással:

A következő részben már a vad magashegyi Pireneusokban túrázunk majd 2.000 méter fölött, tartsatok velünk oda is! =>