Rendezzünk egy gyors közvéleménykutatást! :) Ki az, akinek Olaszország említésekor Róma, Toszkána, Szicília, Velence, vagy éppen a tip-top napernyős strandok jutnak az eszébe? És akinek inkább egy olyan, már-már képzelet szülte hely, ahol a mediterrán és az alpesi életérzés kéz a kézben jár egymással? Égbe törő hegycsúcsok, messziről fehérlő gleccserek, hegyi tavak, hajmeresztően kanyargós hágók, és temérdek kirándulási lehetőség földje? Akik az utóbbiakra buknak, azoknak biztosan közel fog állni a szívéhez kéthetes észak-olasz+svájci utazásunk élménybeszámolója. Akik pedig (még) nem, talán azok kedvét is meghozzuk hozzá egy picit ezekkel a gyönyörű tájakkal:

1. rész: - Comói-tó, a romantikus villák és zegzugos városkák tava - Bregaglia-völgy és Engadin-völgy, Svájc sajátos rétóromán szeglete - Luganói-tó, a svájci elit riviérája - Monte Cervino (azaz Matterhorn) sí- és kerékpáros paradicsoma
	2. rész: - Parco Naturale Adamello Brenta Geopark, fenséges gránit és dolomit hegyek találkozópontja - Iseói-tó, a meghitt korzók vidéke - Idro-tó, a vízi sportok fellegvára - Passo Gavia és Mortirolo, a Giro d'Italia világhírű hágói
3. rész: - Parco delle Orobie Bergamasche, ahol az emberek szokatlan szimbiózisban élnek a hegyekkel - Parco Nazionale Dello Stelvio, az I. világháború kísérteties helyszíne - Livigno és Samnaun vámmentes övezetei, avagy a jól megérdemelt shoppingolás ;)

Észak-Olaszország ezen része mostanáig elég nagy homályos folt volt számunkra a térképen, a vidék felkereséséről a tavalyi svájci nyaralásunkon csak mint a hosszú távú, öt éven túli terveink részeként álmodoztunk, észben tartva, hogy amikor majd itt járunk, Svájc kimaradt, déli csücskeihez is milyen kiváló kiindulópontot fog nyújtani. Álmunkban se gondoltuk, hogy már idén újra ezen a környéken kötünk ki, így két héttel az utazás előtt még azt se tudtuk, mit lehet itt csinálni. Aztán ugyanabba a csapdába estünk, mint mindig: alig bírtuk beleszuszakolni a rendelkezésünkre álló időbe a rengeteg csodát. Így festett a Google Maps-en készített saját térképünk, amit ide kattintva megnyithattok és akár fel is használhattok a saját utazásotok megtervezésére. A sárga jelzők jelölik a felkeresett helyeket, a lilák pedig azok a tartalékok, amik végül nem fértek bele az időnkbe:

Alapvetés ezen a környéken, hogy az eljutás mindenhova nagyon időigényes. A tavak vonalától délre, a Pó-síkság peremén kelet-nyugati irányban persze remekül lehet közlekedni a többsávos autópályán, de ettől északra már legtöbbször csak hegyi hágókon lehet a "leggyorsabban" eljutni A-ból B-be, menekülőútvonalak pedig nincsenek. Éppen ezért talán a legcélszerűbb körútban gondolkozni. Nálunk a táplálkozási megkötések sajnos ezzel nem kompatibilisek, így két kempinget szemeltünk ki a bázisunknak, amiket a térképen a két kis házikó jelöl. Következzenek most az olasz kempingkultúráról szerzett bizarr és még bizarrabb tapasztalataink. :D

A Comói-tó alatt sikerült beleválasztanunk egy általunk csak "bulikempingnek" titulált förmedvénybe, a Camping Montorfanóba, ahol nem sok nyugodt éjszakánk volt. Itt, vírus ide vagy oda, a vizesblokkokban nem volt se szappan, se WC-papír (de még ezek tartója se!!!), és mivel "nachtruhe", azaz éjszakai kötelező csendes pihenőidő sem, késő éjszakába nyúlóan randalíroztak a gyerekek és a pityókás felnőttek a közvetlen közelünkben.

Az utazás második felében a Camping Adamello Edolóban hajthattuk álomra a fejünket, ami már sokkal inkább megfelelt a mi visszafogottabb ízlésünknek: vérbeli hegyi kemping volt kulturált vizesblokkal és esti nyugalommal. Ebben a kempingben nagyon sok az idős olaszok magántulajdonában levő, lakókocsival egybeépített mütyür bungaló, kvázi olyan a hangulat, mint egy kis nyugdíjasotthonban. A kedvenc házikónknál Hófehérke és a törpék pózoltak az előkertben. Viszont mivel törpéből csak hatot találtunk, kénytelenek voltunk arra a következtetésre jutni, mint a híres kabaré: a hetedik bizonyára a bányában dolgozik. :D A kedélyeket ebben a kempingben csak a soklábú élőlények - cserebogarak és miniskorpiók - borzolták, na meg az értelmezhetetlen, taposós WC-be oltott zuhanyzó megoldás.

A két kempingben az volt a közös, hogy a különösen száraz és meleg időjárási hullámnak köszönhetően a leghidegebb éjszakán se ment 12-13 fok alá a hőmérséklet, és a sátor szinte minden reggel csontszáraz volt. (Ezt mindenki tudja értékelni, aki hajnalban bóklászott ki már átfázva a WC-re, és utána a sátorba visszamászva csuromvizes lett az ajtón bekúszás közben.)

*

Az út során a kirándulás, túrázás, via ferratázás és biciklizés állt a középpontban, és mivel összesen több mint 6500 méternyi szintkülönbséget tettünk meg, tuti biztos fogyókúrás módszernek is csak ajánlani tudjuk Észak-Olaszország bebarangolását. Egy biztos: a következő hónapok projektje: szigorú hízókúra és minimális mozgás. (Majd meglátjuk, hogy ez utóbbit meg tudjuk-e állni. :D)

Utunkat a 9-10 órás, meglepően zökkenő- és dugómentes Budapest-Comói-tó autókázás után másnap egy könnyedebb, Luganói-tó partján eltöltött akklimatizációs nappal indítottuk. Alapvetően az egész nyaralás során spontán úgy alakultak a programjaink, hogy egy-két megerőltető, sportosabb napot egy-két megérdemelt, leeresztős pihenőnap követett. A hegyekben néhány naponta esősebb idő kerekedett, amikor praktikusan leruccantunk lazítani egy kicsit a tóvidéki nyárba.

Mivel a Luganói-tó legnagyobb része Svájc Ticino kantonjának Olaszországba benyúló kis csücskében található, ezért már itt megkezdtük kálváriánkat az olasz-svájci határátkelésekkel, amik az egész utazást átszőtték. Összesen a két hét alatt nem kevesebb, mint 21-szer léptünk át határt, ami nem is csoda, hiszen a hegyek miatti kiszolgáltatottság nem teszi lehetővé a két szomszédos ország rigorózus elszigeteltségét. A Luganói-tó összességében talán kicsit túlságosan elit ahhoz, hogy az ember sok időt eltöltsön a partján a drága svájci városkákban korzózgatva, viszont néhány kilátópontot feltétlenül érdemes útba ejteni. A tó két gleccser összetalálkozásánál alakult ki, ezért fest úgy, mint egy amőba - az ember madártávlatból szemlélve egészen összezavarodik, hogy éppen a tó melyik kis öblét vagy nyúlványát látja. A hangzatos nevű Itália Balkonja (Balcone d'Italia) kilátópont a Sighignola-hegyre épült. A tóparton fekvő Campione d'Italia településből anno felvonót  is terveztek építeni ide, de az építkezést végül félbehagyták, és a rom több mint 40 évig éktelenkedett a hegy tetején. Szerencsére ma a betonmonstrum helyén már egy kellemes kilátóplatformot vehetnek birtokba a turisták.

A tó körül további izgalmas elfoglaltságot nyújthat még a siklózás a páratlan kilátású San Salvatore hegyre, vagy megnézni a Swissminiatur makettgyűjteményt. Kissé felemás látnivaló a már említett Campione d'Italia, ami egy olasz exklávé a tó Svájc területére eső keleti partján. Különleges státusza Toto von Campione longobárd uralkodó végrendelkezésének köszönhető, aki egy milánói kolostornak adományozta a területet, ami a szándéka nyomán a mai napig olasz fennhatóság alatt áll. A városka minden szempontból kívülálló, hiszen fizetőeszközként a svájci frankot használják, az autóknak svájci rendszáma van, svájci a telefonhálózat, és a helyiek a svájci kórházakba és iskolákba járnak. A bájos óváros hangulatával szöges ellentétben áll a játékkaszinó brutalista épülete, amit azzal a szándékkal nyitottak meg 1917-ben, hogy „semleges területen” katonai titkokat szerezzenek külföldi diplomatáktól. Bár Európa egyik legrégibb és legnagyobb kaszinója volt, a Casino di Campione 2018-ban becsődölt, így az egykori habzsi-dőzsinek ma már csak a megkopott nyomai érhetők tetten egy-egy álmos luxushotel formájában.

Tavaly Svájcban már volt szerencsénk egyszer közvetlen közelről gyönyörködni a lélegzetelállító Matterhornban, bár akkor szégyenlősen felhőbe burkolózott. Már akkor eltökéltük, hogy egyszer délről, Breuil-Cervinia síközpontjának irányából is felkeressük, hátha ezúttal magamutogató kedvében találjuk. Utazásunk második napján nem is kívánhattunk volna szebb időjárást, hiszen már a Valtournenche-völgyben felfelé haladva megpillanthattuk ŐT, olasz nevén a Monte Cervinót. Otthon teljesen belelkesedtünk a környék MTB-útvonalairól készült videókat nézegetve, ezért úgy döntöttünk, ezt a napot bicajunk nyergében töltjük el. Cerviniában, akárcsak a többi olasz biciklisparadicsomban, lehet egyébként bérelni sima és elektromos rásegítésű mountainbike-ot, és csak hogy érezzük a törődést, a városba leérve mindenhol egyből le is csutakolhatjuk a drótszamarakat a kijelölt biciklimosókban.

Bár mi közel sem vagyunk ennyire profi kerékpárosok (sőt...), nem tudtuk megállni, hogy kipróbáljuk a hóban tekerést, ezért a bicóinkkal, védőfelszereléssel és meleg ruhával felszerelkezve felsuhantunk a városból a svájci-olasz határon fekvő Plateau Rosa gleccserhez, 3.480 m magasra. A bicikli feltornászása a kabinos felvonóra felszerelt akasztóra esetemben kicsit problematikus volt (42 kilós lány próbálja felemelni két méter magasra a 12 kilós biciklit), de szerencsére a személyzet segített. Némi meglepetésre odafönt biciklist egyet se láttunk, ami némi megszeppenésre adott okot. Snowboardost és síelőt viszont annál inkább, hiszen a síközpont ezen része, a svájci oldalról elérhető Matterhorn Glacier Paradise-zal együtt nyáron is síelhető. A szeles-napos három fokban a megfagyást elkerülendő, gyorsan magunkra öltöttük a védőfelszerelésünket, aztán a bátorságunkat összeszedve rámerészkedtünk a ratrakolt átkötőútra a Refuge du Théodule menedékház irányába. Hát, a hóban gurulni, még ha lejt is az út, cseppet sem olyan játszi könnyed feladat, mint a fenti videó mutatja, főleg ott, ahol kásás a hó és minduntalan kipörögnek a kerekek. Elkezdődött hát a több héten túl gyógyuló kék-zöld foltok gyűjtögetése. :D

A tekerés irtózatos koncentrációt igényelt, mert mint kiderült, a Plateau Rosáról csak fekete (legnehezebb besorolású) MTB-úton lehet levergődni a köztes felvonóállomáshoz, a Laghi Cime Bianche tó partjára. Óriási sziklák és vízmosások állták az utunkat, amiken csak tolva vagy esve-kelve tudtunk átvergődni, úgyhogy az egész napi biciklis teljesítményünkre közel sem vagyunk büszkék, és levontuk a tanulságot: kellő kerékpárkezelési ismeret nélkül nem érdemes forszírozni a kijelölt MTB-útvonalakat, jobb megmaradni a turistaúton. Bár jó néhány ütéssel és folttal gazdagodtunk, és a méltóságunk is szenvedett egy kis csorbát, teljesen lenyűgözött minket a Monte Cervino egész napos közelsége. Ugyanolyan tekintélyt parancsolón magasodik Cervinia mint Zermatt fölé, és szinte kényszerít, hogy megállj és némán adózz a szépségének. (A Cervinóról dióhéjban: 4.478 méterével nem az ország legmagasabb, de alighanem a leghíresebb hegycsúcsa, amit ha máshonnan nem, a Toblerone-csokiról mindenki ismerhet.) A naptárba illó fotók tobzódásáért elnézést kérünk, de ezen a napon egyszerűen képtelenség volt rossz fotót lőni a Cervinóról. :D

A lefelé úton hol kísérleteztünk a MTB-utakkal, hol felhagyott vasúti sínen haladtunk, amelyet a Goillet-tó gátjának megépítésekor használtak. Csodával határos módon egy darabban leértünk a Lago Blu tóhoz, ami a turisták íratlan piknikezőhelye. Ezután Cervinia belvárosát fedeztük fel. Az első megállapításunk az volt, hogy Zermatthoz képest roppant pici, és talán emberibb léptékű is. Közúton is bárki számára megközelíthető, ráadásul ingyenes a parkolás, amit nem is igazán tudtunk hova tenni ennyire közel a svájci határhoz. Hangulatában a város abszolút versenyre kelhet Zermattal a sok - legjobb értelemben vett - méregdrága sportbolttal és beülővel, amik a kő- és faberakásos épületekben sorjáznak. Bár az arculatán egyáltalán nem látszik, Cervinia meglehetősen fiatal település, mindössze két évszázadra nyúlik vissza a történelme, előtte ugyanis a völgy végében havasi legelők voltak. Az 1850-es években kezdtek el az alpinizmus szerelmesei, a kalandvágyó hegymászók bázisokat építeni maguknak a környéken a Cervino meghódításához, és csak azután indult ugrásszerű fejlődésnek a város és a síturizmus, hogy 1936-ban megépítették az első felvonót.

Az ember nem is gondolná, hogy a többezres hegyek közé ékelődő jéghideg hegyi tavak környékén milyen mediterrán hangulat és időjárás tud uralkodni. Elég csak néhány kilométert lejönni a hegyekből, hogy minden sarkon olajfába, leanderbe, pálmafába, fügefába és bájos óvárosi utcácskákba botoljunk a Comói-tó partján. Nem éppen klasszikus nyaralásra készültünk Olaszország északi részén, de belecsöppentünk a hamisítatlan nyári forgatagba és forróságba, és elkezdtük keresni az enyhülést adó hűsítő programokat. Ez itt nem feltétlenül annyiból áll, hogy fürdőruciba bújunk és csobbanunk egy jót a tó vizében! A Comói-tó több mint 400 méteres mélységével Európa egyik legmélyebb tava, és engem még akkor se igazán csábítana fürdőzésre, ha nem lenne olyan piszok hideg a vize. Viszont - ellentétben a Garda-tóval - itt azért a legtöbb településen van lehetőség egy kis pancsolásra a parányi városi strandokon.

Mi először inkább a Villa del Balbianello árnyas parkját kerestük fel, aminek hallatán a Star Wars rajongóknak már fel is csillanhat a szeme. ;) A Comói-tó partján egymást érik a pompázatos olasz villák hatalmas, botanikus kertnek is beillő parkjaikkal. A Balbianello esetében volt még egy plusz apropónk a villa felkeresésére, hiszen itt forgatták A klónok támadása azon jeleneteit, amik a nabooi Tóvidéken játszódnak. A villát Lenno város parkolójából lehet elérni kényelmes fél órás sétával vagy pedig vízitaxival, amivel egyenesen úgy érkezhetünk ebbe a meghitt fészekbe, mind Padmé Amidala és Anakin Skywalker. Tekintsünk most el a "nyálas" és a "csupa CGI" jelzőktől (amikkel egyébként messzemenőkig egyetértünk) és nézzük meg, hogy milyen földöntúli világot is varázsoltak a Villa del Balbianello loggiájából és balkonjából a film készítői.

A villa bejárásához - mint helyben kiderült - előre jegyet kellett volna venni online, de minket elsősorban amúgy is a teraszosan kialakított park érdekelt, és azon belül is főleg a Csillagok háborúja jelenetek helyszínei. Utólag hamar beismertük, hogy az egyik kedvenc filmünk ide vagy oda, anélkül is azonnal rabul ejtett volna minket a több száz évnyi rajongással gondozott elképesztő park. A formára növesztett platánfák, kék szerelemvirágok, kusza futónövények egyszerre sugallnak jól megtervezett rendezettséget és hirdetik a természet öntörvényű szabadságát.

A félszigeten a 16. századig ferences szerzetesek éltek, majd kézről kézre járt olasz előkelőségek, politikusok és üzletemberek között. Ma a villa épületeiben (a könyvtárszobában és a zeneteremben) az utolsó tulajdonos, Guido Monzino gyűjteménye tekinthető meg. Az úriember nagy műgyűjtő, alpinista és felfedező volt, így rengeteg földrajz és hegymászás témájú könyv, térkép és az expedícióiról hozott relikviák népesítik be a termeket.

Eljött az ideje, hogy elköszönjük a vízparttól egy időre, de épp csak addig, míg Svájcon (az Engadin-völgyön) keresztül áthelyezzük székhelyünket a Comói-tótól a Val Camonica völgy szívében megbújó Edolóba. Az Engadin-völgy az Inn folyót követi több száz kilométeren keresztül, egészen Ausztriáig. Ez a rétóromán terület egészen különleges nyelvi és építészeti különutat képvisel Svájcban. Egy-egy kiírást (pl. Au revair ?=? A viszontlátásra; Pulizia ?=? rendőrség) meglátva rémülten néztünk egymásra, hogy mégis hova keveredtünk már megint? :D 

A vízhiányunkat hamarosan pótolhattuk, mert az Acquafraggia-vízeséseknél egyből egy kiadós zuhanyzással indítottunk. A vízesés forrása 3.050 méteres magasságban található a svájci határ közelében, és nem csekély mennyiségű vizet gyűjtöget magába, hogy a Val Bregaglia völgybe érve elemi erővel fürdesse meg a gyanútlan turistákat.

Az óriási vízhozamnak és a szép napos időnek köszönhetően itt életünkben először teljes szivárványt láthattunk:

A melegben és a vízesés melletti kilátóponthoz fellépcsőzésben secperc alatt megszáradtunk, és a látványban gyönyörködés mellett egy elsöprő felismerést is tettünk: körülöttünk az erdőben egymást érik a szelídgesztenyefák, és a lábaink a lehullott szúrós terméseken taposnak. Némi szüretelés után (bízva benne, hogy otthon a teraszon kikel majd az itt gyűjtött szelídgesztenye) válaszút elé kényszerültünk, ugyanis egy be nem tervezett klassz program lehetőségét villantották fel az információs táblák. További néhány órás túrával fel lehet lépcsőzni Savogno "szellemvárosához", ami csak gyalogosan, egy 2886 lépcsőfokból álló régi öszvérúton közelíthető meg, tehát teljesen autómentes. A település középkori eredetű, a házak építőanyagai, a kő és a fa is a természetközeliséget jelzik. Annak idején a falu fontos átkelőpont volt Svájc irányába, és virágkorában saját mosóháza, temetője, plébániája, iskolája volt. 1968-tól kezdődően fokozatosan  elnéptelenedett, hiszen a könnyebben megközelíthető városok már ideálisabb lakóhelynek bizonyultak. 2011-ben már csak egy állandó lakója volt! :( Ugyanakkor a városba a nyári időszakban felköltözik a közeli Chiavenna néhány lakója, és ilyenkor az ablakpárkányok megtelnek muskátlikkal, lekaszálják a réteket és egy kis menedékházat is üzemeltetnek.

Forrás: Google Maps; Maurizio Azzola; https://goo.gl/maps/R8WLQ3WKiUU93kHJ9

Végül győzött a józanabbik énünk és maradtunk az eredeti programunknál, így lesasszéztunk a vízesés mellett, hogy tovább folytassuk az utunkat kelet felé a Bregaglia-völgyben, Soglio falucskájába. Aki nézegetett már svájci fotókból összeállított naptárt, az biztosan találkozott a település református templomának jellegzetes látképével: harangtorony + Bernina-csoport a háttérben = a megtestesült idill. :D Nekünk természetesen nem sikerült ilyen díjnyertes fotót készítenünk, mert telibe sütött a nap a Bernina fényesen ragyogó gleccserei felől, de ettől függetlenül is teljesen elbővülve jártuk be a falucskát. Kiderült, hogy sokkal több mindent rejteget az egy szem kis templománál. Van egy bájos temetője, számtalan középkori kőházikója, egy egykori lóistállóból átalakított szállodája, a manapság divatos kifejezéssel élve temérdek méhlegelője (=alpesi virágoktól dúskáló rétje, amiket véletlenül sem szabad letaposni) és végül: rengeteg szelídgesztenyefája.

A Bergaglia-völgy egésze roppant kedvező időjárási feltételeket biztosít a szelídgesztenyének, ami körülbelül 1000 méteres tengerszint feletti magasságon, a mérsékelt klímán érzi magát a legjobban. Termése az itt élők számára az ínséges időkben csak a "szegények kenyere" volt. Gyakorlatilag mindent lehet készíteni belőle (kenyeret, levest, lekvárt, mártást, teát, süteményt...), amiket mind meg is lehet venni a falucska becsületkassza alapon működő kézműves boltjában. Az utolsó előtti fotón szárított-füstölt szelídgesztenye van. Először gyanútlanul megpróbáltuk snackként elrágcsálni, de miután majdnem beletört a fogunk, kicsit átgondoltuk a felhasználását. Arra jutottunk, hogy minestrone jellegű, esetleg némi füstölt sonkával megbolondított sűrű krumplis-zöldséges levesbe áztatva tökéletes lesz: és tényleg! A forró lében felpuhulva izgalmas plusz ízélményt ad egy ilyen tápláló fogásnak. Itt annyira minden a gesztenye körül forog, hogy minden októberben (2021-ben szeptember 25.-október 24. között) megrendezik a gesztenye fesztivált (Festival della Castagna) amin a gasztro programok mellett mindenféle sport- és kulturális rendezvény is várja az ide látogókat.

A kanyargós Maloja-hágó sok érdekes kirándulásra ad lehetőséget, visszafogottabbnak és megerőltetőbbnek egyaránt; az Inn folyó forrásának felkeresése ez utóbbiak közül való. Valahogy mindig megmagyarázhatatlan csodálatot kelt bennünk az, amikor a hegy oldalából egyszer csak elkezd csörgedezni a víz, hogy aztán néhány méter múlva már patakként, majd több száz kilométer után félelmetes folyóként meghatározza az életünket. Az Inn 2.484 méteres tengerszint feletti magasságban ered, majd az Engadin-völgyön folyik végig, hogy aztán Tirolban, a róla elnevezett öblös Inntalban folytassa az útját. A forrásánál még épphogy csak csörgedezik az átlátszó vize, az Engadin-völgyben még raftingolható, türkizkék kis csoda, de Ausztriába átlépve, ahol a Pitztal és a Kaunertal gleccsereinek vize felhígítja, már felveszi jellegzetes szürkés színét. Passaunál ömlik bele a Dunába összesen 517 km-nyi önálló élet után. Íme az Inn a forrásánál, az Engadin-völgyben, Innsbrucknál, Passaunál... és végül Budapesten: :D

A forráshoz vezető meredek kaptatót előttünk vízesések és gyapjas tehenek teszik elviselhetővé, míg ha már nem bírjuk tovább és szusszanunk egyet, akkor a hátunk mögé nézve négyezres hegyekről leomló csodás gleccserek látványa enyhíti a fáradságunkat. Az Inn a talajból feltörése után egyből keresztülfolyik a Lunghinsee tavon, amin ott jártunkkor egy társaság éppen SUP-ozott... Ők tudják, hogy megérte-e felcipelni ide 1) a SUP-ot, 2) a pumpát, 3) na meg a mentőmellényt. :D A tó partja fölött a térképek szerint egy csúcsmodern bivak lenne található, de bármennyit is jöttünk-mentünk a picurka folyó INNenső és túlsó oldalán, nem találtuk még a hűlt helyét se!

Hamarosan elkanyarodtunk vissza Olaszország felé, át a Bernina-hágón, ahol most nem időztünk, holott szebb időnk volt, mint tavaly, amikor szándékosan kerestük fel. A mutatós, kis piros Bernina-expressz útvonalának egy másik ikonikus pontján viszont megálltunk, sőt, még versenyt is futottunk a vonattal! A vasút a Bernina-hágóból teljesen más útvonalon ereszkedik le a Valposchiavo völgybe, mint a közút, viszont Poschiavo városánál ismét keresztezi, és onnantól kezdve egészen az olasz végállomásig, Tiranóig együtt halad vele. Helyenként egyenesen a közútra vezetik rá a nyomvonalát, ami azt jelenti, hogy az autósornak elsőbbséget kell adnia neki, ami a lenti videókon is remekül megfigyelhető. :D

Talán bizarr, de a mi 2021-es tavaszi karanténos időszakunkat, amikor az egyik home office-os nap pont ugyanolyan volt mint a másik és álmodozni sem lehetett külföldi utazásról, a közös ebéd alatti videónézéssel dobtuk fel: bejártuk a Bernina-expressz útvonalát...

Ebből kifolyólag a Brusiói-spirálviaduktot már úgy ismertük, mint a tenyerünket: az 1908-ban megnyitott viaduktot az hívta életre, hogy a vasút csak úgy tudta leküzdeni a nagy szintkülönbséget, ha tett egy kört, és áthaladt saját maga alatt. Ezzel 7%-ban maximálták a vasúti pálya lejtését, így a vonat lefelé nem siklik ki, fölfelé pedig nem akad el. Svájcban ez a látványos mérnöki megoldás egyáltalán nem ritka, de ez az egyetlen hely, ahol nem a hegy gyomrában van elrejtve, hanem meg is tekinthető.

A légifelvételt készítette: Kabelleger / David Gubler (http://www.bahnbilder.ch) - A feltöltő saját munkája: http://www.bahnbilder.ch/picture/11543, CC BY 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22541262

Késő este visszatöltöttük az energiaraktárakat egy finom, Svájcban már bevált készétel rösztivel (aminek a lelőhelye a Coop üzletlánc), így ismét készen álltunk a további ránk váró kirándulásokra. De ezekről már csak a következő bejegyzésben esik majd szó. :)

A folytatáshoz kattints ide =>