Kövess minket Instán!

Nincs megállás!

Nincs megállás!

Hegyen, vízen, levegőben - Aktív kikapcs Észak-Olaszországban (2. rész)

2021. szeptember 30. - ynda

uj_fokep.JPG

 <= Az előző napokban felkeresett északnyugat-olaszországi és graubündeni (svájci) szépségekhez és sztorikhoz kattints ide

Saját készítésű látnivalótérképünket a kéthetes utazás során meglátogatott helyekről ITT találod.

Az északnyugat-olaszországi és a svájci élmények hatása alatt az első edolói esténken jól megcsúsztunk a lefekvéssel. Viszont másnapra sziklaszilárd, biztonságos időt jósoltak a Parco Naturale Adamello Brenta Geopark területére, ezért nem állítottuk hajnalok hajnalára az ébresztőt. Könnyelműen még a nemzeti park megközelítését is alábecsültük kicsit, holott a kempingünktől észak felé vezető Val di Sole völgyben jó sok időt el lehet tölteni spontán tötymörgéssel a lassabb lakókocsik mögött, hiszen meg kell mászni a Passo del Tonale 1.884 m magas hágóját. Madonna di Campiglio hegyekkel koszorúzott üdülőparadicsomába már tíz óra után érkeztünk, és bár ap1100575.JPG kiszemelt startpontunk a Vallesinella vízesések delegált parkolója lett volna, már a mackórajongó város közepén megállítottak, hogy ott nincs több hely, hacsak nem foglaltunk magunknak előre. (???) Mit volt mit tenni, mint visszafordulni, beállni a város óriási parkolóházába, majd megpróbálni felnyomakodni az egyik shuttle bus-ra. Amire ugyancsak nem vettünk jegyet előre... :D Ezennel ünnepélyesen közkinccsé tesszük azt a honlapot, amin a park összes parkolójába és transzfer járatára előre lehet jegyet váltani, és amit ez után a közjáték után csikartunk ki a park ügyfélszolgálatától: https://mobility.pnab.it/ Egy szó mint száz, már késő délelőtt volt, amikor végre ott álltunk teljes túrafelszerelésben a túránk kezdetén.

scheda1_jpg_530x347_q85.jpgParco Naturale Adamello Brenta Geopark a legkétarcúbb nemzeti park, amit csak el lehet képzelni: nyugati felén az Adamello-Presenella hegyvonulatok gleccserekkel fedett vulkáni (egész pontosan tonalit, erről majd később bővebben) tömbjei magasodnak, míg keleti felén a Brenta Dolomitok üledékes mészkőszirtjei. Gyökeresen más a kétfajta kőzet geológiája, az egyetemen évekig lehet tanulni csak erről vagy arról a kőzetfajtáról, de míg egy földtudós talán méltatlankodna ezen a házasításon, a természetbarát turista el van ragadtatva tőle, hogy ilyen icipici helyen ennyire sokféle vizuális inger éri. A park legkiemelkedőbb nagyemlőse és egyben szimbóluma a barnamedve, amelyet a 2000-es évek elején mentettek meg a kihalástól. A rehabilitáció igazán jól sikerült, ma már 60-80 példány él a területen, minekutána a látogatókat táblákkal figyelmeztetik a fontos tudnivalókra a mackóval találkozás esetére. Nem mintha a populáció bármely tagja önként a zsúfolt turistautakra tévedne. :)

Semmilyen más kőzet nincs, ami olyan elképesztő felszínformákat és színeket tudna produkálni, mint a dolomit: a sziklatűk alakja már-már a lehetetlenség határát súrolja, művész legyen a talpán, aki ennél csodásabbat tud alkotni! A Brenta Dolomitok a klasszikus Dolomitok, a kedvenc hegységünk kistestvére, ami mindössze méretben marad el híresebb társától, a szájtátási faktorban egyáltalán nem. Aki egyszer megpillantja, az menthetetlenül elveszett.  Ez tipikusan az a környék, ahol minden fáradalmat és kényelmetlenséget feledtet velünk a látvány. Talán egy órát ha kellett fenyőerdőben haladnunk a Rifugio Casinei-ig (a könnyebbség kedvéért csak Kaszinótojás Menedékház, mivel a nap végére már eléggé kevertük a sok menedékházat, ahol megfordultunk), majd elénk tárult a semmihez sem fogható dolomit hegytömbök látványa. A Rifugio Tuckettnél szembesültünk istenigazából először azzal, hogy milyen kutyabarát nemzet is az olasz. Akinek van négylábú barátja, az még a legzordabb magashegyi terepre is magával viszi a lelkes családtagot. Bár nagyon párás idő volt, továbbra is hamisítatlan nyár uralkodott itt fent 2.272 méteren, így már az út első harmadában jól kifárasztottuk magunkat. Életmentő tízóraizás következett hát a menedékháznál, miközben ámultunk és bámultunk a fölénk magasodó sziklaformációkon: a Cima Sella példuál az én fejemben mindig összekapcsolódott a Teszlek Süveggel.

A háromezres csúcsokat már elkapták az első összeálló felhők, mikor továbbindultunk a Sentiero SOSAT via ferratán, amely a Brenta Dolomitok szívébe kalauzol minket. A Rifugio Tuckett-től a Rifugio Maria e Alberto ai Brentei menedékházig vezet, illetve opcionálisan eljutási lehetőséget biztosít még tovább, a Rifugio Alimontához is. Nagyon alacsony technikai nehézségű, inkább a 3-4 órás hosszúsága lehet kimerítő, és nem árt hozzá a jó lépésbiztonság és a tériszonymentesség, mivel nem mindenhol vannak felszerelve drót kapaszkodók. A SOSAT a Brenta Dolomitokban 1961-ben kialakított panorámaútvonal (Via delle Bocchette) legismertebb szekciója. Az ösvény, ami végeláthatatlanul kígyózik előre a törmeléken, a hegyek ívét követi, a lankásabb lejtőkön könnyedén át tudunk szökellni a magasból lehullott sziklatömbökön, míg a szűkebb vájatokon becsatoljuk magunkat és a drótba kapaszkodva biztonságosan végig tudunk lépdelni a szédítő peremeken. Ez a Dolomitok via ferratáinak a legnagyobb előnye: mivel a legtöbbjük évtizedek óta (katonai) használatban van, ezért nem a nehézség volt a fő a szempont a kialakításukkor, így bárki könnyűszerrel beveheti magát rajtuk az igazi magashegységek sűrűjébe.

Néha sorban is kell állnunk, ahol a kétirányú ösvényen begyűrűzik a forgalom, de őszintén: ki ne akarna ilyen elképesztő helyen dugózni? :D És természetesen a megérdemelt jutalom sem marad el: a Rifugio Alimonta ágaskodó háromezres hegyek gyűrűjében csücsül egy sziklaplatón, ennél jobb helyet keresve se találhatnánk az ebédünk elköltésére. A lefelé út elején esett le, amikor az árnyékok már kezdtek meghosszabbodni, hogy mennyire elszaladt velünk az idő. Nyakunkba vettük a lábunkat, és csak egy rövidke szünetet tartottunk a jelenleg felújítás miatt zárva levő Rifugio Maria e Alberto ai Brenteinél és kis kápolnájában, ahol az itt elhunyt hegymászókról és túrázókról emlékezhetünk meg. Lefelé szinte repültünk, fél percenként hátra pillantgatva a hegycsoport legméltóságteljesebb hegyére, a 3.136 méteres Cima Tosára.

Rohanásunknak persze bőven volt apropója: azt az esélytelenek nyugalmával vártuk, hogy az utolsó, 18 órás transzferbusz nélkülünk induljon vissza a városba, viszont mindenképpen szerettünk volna tenni egy kitérőt a Vallesinella-völgy vízeséseihez. A kaszkádok ösvényét narancssárgás fénnyel vonta be a lemenő nap. Sokáig vacilláltunk, hogy megéri-e még nekünk ez a röpke másfél órás hosszabbítás, de ezeket a képeket visszanézve  bármikor ismét rávágnánk: IGEN!!!

A vízesések után túlzás nélkül már csak vonszoltuk magunkat, a magashegyi túrabakancsaink ólomsúlyúnak tűntek, hiszen több mint 1600 méter szintkülönbség volt a lábainkban. Ezen a napon leköröztük az eddigi napi lépésszám rekordunkat is, amit még annak idején egynapos londoni villámlátogatásunkon állítottunk fel. Így már semmi másra nem vágytunk, mint a kempingmatracunkra és másnap egy lazulósabb programra. A nyugisabb program annyit tesz, hogy nem a lábainkat, hanem a karjainkat tettük próbára az Iseói tónál. A tó a vízi sportok és a tüneményes városkák szerelmeseinek a tava, fürdőzésre csak mérsékelten alkalmas. A környező hegyeket a többszáz millió évvel ezelőtti tengerekben lerakódott iszap alkotja, aminek sötétszürke kőzetei Bogn kis öblénél bukkannak a leglátványosabban a felszínre, és a vízről mutatják a legszebb arcukat. Ezért a Sportaction cégtől béreltünk egy kétszemélyes kajakot, és vízre szálltunk. Az itiner szerint a gyakorlottaknak 40 percet vesz igénybe megjárni az oda-vissza utat, míg a teljesen kezdőknek 1,5 órát. Újra és újra ráeszmélek, hogy a vállalkozó kedvem mindig nagyobb az ilyen vizes programoknál, mint a karizomzatom, ezért a táv legnagyobb részén hagytam, hogy párocskám dolgoztassa a bicepszeit, én pedig szorgosan fényképeztem.
img_20210813_173046.jpgA hőség kezdett a tetőfokára hágni, amikor a nap közepén Sulzano vicces felfogású tóparti városkájába értünk. Itt találkoztunk az alábbi mókás, de teljesen létjogosult táblával. Egy ilyen rendeletet Budapesten is simán lehetne hozni! Monte Isola szigete 4,5 négyzetkilométeres, amivel Olaszország legnagyobb, 600 méteres magasságával pedig egyben Európa legmagasabb természetes tavi szigete. A pihentető programunk itt kudarcba is fulladt, természetesen nem számítottunk ekkora hegymászásra. Szerencsére némi tévelygés után felfedeztük, hogy augusztusban óránként többször is visz minibuszos transzfer Cure-be, ahonnan a sziget ékessége, a 13. századi Madonna della Ceriola szentély már csak húsz perc sétára van. (Ez csak a helyiek kegyes lódítása, mert nekünk lélekszakadva volt huszonöt perc a felfelé út.) A buszút és az utolsó kaptató során olajfák, szőlőligetek és gesztenyefák mellett haladtunk el, és felérve már szakadt rólunk a víz. Mintha csak meghallgatták volna imáinkat, amiben egy kis hűsítő energiafröccsre vágytunk, a szentély előtt házi szedret árusítottak becsületkassza alapon. Ezt majszolgattuk, miközben élveztük a csodás kilátást a tóra. A kápolnában alaposan megkönnyeztem azoknak az emléktábláit, akik a szigethez kötődtek és valamilyen balesetben vagy betegségben vesztették az életüket. A legszívbemarkolóbb – nagy országúti kerékpár rajongóként – az a plakett volt, amin az áldozatnak a pólójára még az UCI (Nemzetközi Kerékpáros-szövetség) rövidítést is ráírták. :(
A szigeten szebbnél szebb tóparti falvak sorakoznak, amik közül Peschiera Maraglio halászfalujának van a legnagyobb forgalma, mivel ide érkezik a hajójárat Sulzanóból. Évszázadokon át halászatból, hajóépítésből és hálókészítésből éltek az itt lakók, és a halászcsónakok a mai napig a hangulatos kis sétálóutca mellett ringatóznak. A szuvenírboltokban mindenféle halászhálóból készített csodát lehet kapni. A parton sétálgatva találtunk egy újságárust, és teljesen oda-vissza voltunk, mikor a standon megláttuk a La Gazzetta dello Sportot, amiből a biciklis közvetítéseken mindig szemezgetnek és ami a RÓZSASZÍNŰ lapjairól híres.

Az Iseói-tó 2016-ban egy nem éppen hétköznapi műalkotásnak adott helyet: 16 napon keresztül át lehetett sétálni a tó vizére épült Úszó Mólókon Sulzanóból Monte Isolára, továbbá a miniatűr San Paolo szigetre. Összesen 4,5 km-nyi úszó sétányt építettek 200.000 polietilén kocka felhasználásával, amiket aztán egytől egyig újrahasznosítottak.

iseo_floating_piers_7.jpg

Forrás: By Marcio De Assis - Own work, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=49707503

És most vissza a vízpartról a hegyekbe! A kellő állóképességgel mindenki számára abszolválható via ferraták közé tartozik az Adamello Brenta natúrpark nyugati szegletébe kalauzoló Sentiero dei Fiori ösvény, amely 3000 méteres magasságban tesz lehetővé egy elképesztő hegyi sétát. Bár ma már tiszta élvezet végigjárni, a hegygerinc az I. világháborúban a védvonal egyik legfontosabb része volt (akárcsak a Dolomitok keleti vonulatai). A mai napig rozsdásodó szögesdrótok, katonák által kivájt lépcsők és barakkok, lőállások maradványai bukkannak fel mellettünk. Belegondolni is rossz, milyen körülményekkel kellett dacolniuk a katonáknak az akkor még sokkal kíméletlenebb teleken, ha konkrét összecsapásokra itt nem is került sor!
c_korabeli_kepek.jpg
A körtúra rendkívül népszerű, a Passo del Tonaléban, ahonnan a felvonó a túra elejére repít, kombijegyet lehet venni rá: fölfelé a Paradiso liftet kell igénybe vennünk a köztes állomásig, míg lefelé már a teljes távot felvonóval tesszük majd meg a Passo Presenából 2.997 méterről. Az út a felvonótól jó egy órányi kemény kaptatóval indul, de ezt követően már "beszállunk" a ferratába, és csak élveznünk kell a kilátást és a két szédítő függőhíd okozta adrenalinlöketet. Mikor éppen várunk a továbbhaladásra, csak úgy isszuk magunkba az Adamello-gleccser, az Adamello csúcs és szép időben a Piz Bernina, a Monte Rosa és a Mont Blanc távoli látványát.

A ferrata legmagasabb pontja a Corno di Lago Scuro (3.164 m), ahonnan már átlátni a gerinc túloldalára, a Val Genova völgy (ld. később) fölött kígyózó gleccserekre. A csúcs alatt a mai napig áll a Capanna Amici di Lago Scuro kunyhó, ahol önkéntesek teát, kávét osztogatnak a turistáknak, illetve elsősegélyt is tudnak nyújtani, ha úgy adódik. Az egykori tábori kápolna maradványai mellett ma egy bivak áll, ahol szükség esetén meghúzhatjuk magunkat. A drótot elhagyva még egy kényelmes túra várt a Passo Presenáig, majd a leereszkedés az autóhoz. A kabinból teljes nappali fényben tárult elénk a híres, ám cseppet sem bájos Tonale-hágó - teljes rejtély, hogy miért találták jó ötletnek bazi nagy panelházakkal "ékesíteni" a látképet.

Mivel az öt órás via ferratára az első felvonók egyikével indultunk, szinte még előttünk állt az egész délután. Így autókázásra adtuk a fejünket és nekiveselkedtünk a Passo del Vivione hágójának. Elöljáróban annyit érdemes tudni róla, hogy a nyugati irányból idegösszeroppanás nélkül is meg lehet közelíteni, kelet felől csak a 2,5 méternél keskenyebb és 4,52 méternél rövidebb járművek számára abszolválható az áthaladás egy kötélidegzetű sofőr segítségével. Secperc alatt megértettük, hogy miért esküsznek az olaszok a mai napig a négykerék-meghajtású Fiat Pandára, legyen szó veterán vagy friss gyártmányú példányról. Keskenyek, kompaktak és bivalyerősek, ami kell is a kanyargós, és sok helyen egy autónyi szélességű úton, ahol mindenki dudálással jelzi a kanyarok előtt a közeledését. Talán mondanom sem kell, többet dudáltunk itt Olaszországban a kocsinkkal, mint egész korábbi életében összesen. A hágóba felérve mintha csak Írországba pottyantunk volna, szemkápráztatóan zöld, dús vegetáció és világvégi nyugalom várt ránk. Bármikor egész napokat el tudnánk tölteni innen induló turistautak és menedékházak feltérképezésével.

Közlekedésileg az Idró-tó megközelítése a kempingünkből az egyik leglehetetlenebb küldetésnek bizonyult: alsó hangon két és fél óra az út és két rossz közül kell választani. Vagy az autópályán délről az Iseói-tó felé kerülünk, vagy átkelünk a Crocedomini-hágón. Korán reggel a csiga lassú, de legalább érdekes hágón átkelést választottuk, amikor a felhőbe-párába dermedt természet még a legérintetlenebb arcát mutatta:

a_p1100992.JPG

img_20210816_084715.jpg

Az elautózgatott időnek aztán az Idró-tónál lett meg a böjtje, mert a tervezett programokból végül a Ferrata Sasséra és egy kilátópontra lett csupán időnk. A bergsteigen.com szerint a Ferrata Sasse inkább egy túraút, mint egy via ferrata, az útvonal abszolút gyerek- és családbarát. A legizgalmasabb részén dróton vezet le minket a tó vizéhez, úgyhogy ott mégiscsak van részünk némi élményelemben. Több helyen van vészkijárat a tó partjára, de persze innen csak a vízen lehet távozni, így meg kell várnunk, amíg csónakkal értünk jön a segítség. :D

Most, hogy a tavat felfedeztük már-már a halak szemszögéből, ideje volt madársperspektívából is megszemlélni, amihez a Passo Fobbia (szigorúan két b-vel, rövid o-val! :D) "hágóból" indultunk ki. A dudálásban korábban megszerzett nagy gyakorlatunkat itt is hasznosíthattuk, miközben mezők és kis házcsoportok között kanyargóztunk. A kilátó felé sétálva egy Isten háta mögötti kis hegyi gazdaság mellett (ezekből az olaszul "malga"-nak nevezett tanyákból rengeteg van) és lombhullató erdőben vitt az utunk, csak a végén várt egy nagyobb kaptató a Croce di Perlé hegycsúcsig.

Edolo környéke kínál néhány hírhedtebb hágót is, amik a Giro d'Italia rajongóknak biztos ismerősen fognak csengeni. A Passo Mortirolo a hírnevéhez képest meglehetősen szerény, viszont egy modern bivak kiváló éjszakázóhellyé teszi. Itt találtunk egy reklámtáblát, ami fennen hirdette az olaszok kerékpárimádatát. A Stelvio Nemzeti Parkban a nyár folyamán egy-egy napokra lezárják a legismertebb hágókat a gépjárműforgalom elől, és ilyenkor csak a kerékpárosoké a terep, hogy kedvenc országúti kerékpárosuk nyomdokaiba lépve teljes biztonságban tekerhessék végig például a Mortirolo-, a Gavia- vagy éppen a Stelvio-hágót.
img_20210815_171646.jpg
A 2.621 méteres Passo Gaviában már minden a biciklistákról szól, hiszen rengetegszer volt ikonikus pontja az olasz kerékpáros körversenyeknek. A Rifugio Bonetta menedékházban nem más fordult meg többször, mint maga Alberto Contador. Óriási élmény volt visszanézni az elmúlt évszázad kerékpáros plakátjait és fényképeit. Megdöbbentő volt ugyanakkor az eszméletlen hypeolás ellenére is kritikán aluli útminőség. Kész csoda, hogy versenyt mernek hozni erre a kátyús, széteső útra, és engedik 70-80 km/h-val lemenni rajta a mezőnyt...
A mi szemünkben az utazás egyik legnagyobb szenzációja a Val Genova hatalmas gleccservölgye volt. Néhány évvel ezelőtt az akkori főnököm áradozott egy itteni völgyről, amiben bárhova is néz az ember, hatalmas gleccserek és vízesések omlanak le. Hát nem volt nehéz ez alapján a jól csengő elbeszélés alapján beazonosítani ezt az álomszerű helyet. :) A 14 km hosszú völgy temérdek érdekességet tartogat, nem egyszerű kilogisztikázni, hogy minden beleférjen egy napba. Itt is szükség van előzetes parkolóhely- és transzferbusz foglalásra, ugyanis autóval csak foglalással vagy a szabad helyek függvényében lehet behajtani és csak délelőtt 9-10-ig. Ezt követően az egy nyomvonalú úton már csak a transzferbuszok közlekedhetnek egészen estig, amikor kiengedik a fent parkoló autósokat. A ki- és behajtási tilalmat ott helyben már közel sem veszik olyan komolyan (ismerjük az olasz mentalitást), de mi ennek ismeretében terveztük meg a programot. Reggel korán behajtottunk a kocsival a völgy végébe, és ott kikötöttük a kerékpárjainkat. Ezután a kocsival visszamentünk az úton a völgy elejében talált parkolóba, majd shuttle bus-szal visszabuszoztunk a völgy végébe. Innen egy jó 5 órás, 800 méteres szintkülönbségű túrára vállalkoztunk a Rifugio Mandronéhoz. Mivel a nap nagy részét ez vitte el, jó előre felkészültünk és a lefelé utat és a számtalan vízesés megnézését a délutáni szürkületben már biciklivel terveztük.
img_20210817_084052.jpg
p1110071.JPG
Továbbra (vagy inkább ismét) az Adamello Brenta natúrparkban vagyunk, egészen pontosan a Passo Presena és a Sentiero dei Fiori túloldalán. Nem véletlen hát, ha ismerősek a Vedretta dei Mandrone és a Vedretta della Lobbia gleccserek nyúlványai. A Mandrone-menedékházhoz combos kaptató vezet, de kit érdekel, amikor egyáltalán nem azért tátjuk egyfolytában a szánkat, mert levegő után kapkodunk, hanem mert képtelenség becsukni ilyen gyönyörű látvánnyal körülvéve? :D Az emelkedő vége felé útba ejtettünk egy gleccsermegfigyelő állomást, ahol rengeteg OLASZ nyelvű tábláról informálódhattunk a táj geológiájáról. (Sajnos ezen a környéken idegen nyelven nem szokás kiírni az infótáblák tartalmát.)
p1110132_1.JPGÉs akkor a tonalit, ahogy ígértem. Egy geológus talán egyből rávágná, hogy ez a granodiorit kőzetváltozata, amely szubdukció során keletkezett 42-29 millió évvel ezelőtt. A földkéregben 10 km mélyen csapdába esett a 800 fokos magma, és a nagyon lassú hűlése során nagy, szögleges kristályok alakultak ki benne. A tonalitban uralkodóan Na-gazdag plagioklász képviseli a földpátokat, az alkáli földpát mennyisége nem több mint 10%. Mafikus elegyrészként amfibol, piroxén és biotit jelenik meg... Nekünk ezek a száraz adatok nem sokat mondanak, az viszont teljesen lenyűgözött, hogy egy olyan helyen lehetünk éppen, ami a nevét adta egy kőzetfajtának (Tonale-hágó). Mivel lecsiszolva gyönyörű padlólap készülhet belőle, azóta bárhol járunk, egyből rávágjuk: "ez is biztos tonalit". :D A völgy már szinte teljesen árnyékra borult, amikor megkezdtük a szélsebes leszáguldást a fenti parkolóból a kocsi felé. Megszámolni se tudtuk, annyi szépséges vízesés és zúgó akasztotta meg a haladásunkat, amiket természetesen muszáj volt mind megnéznünk. Minél többet lát belőlük az ember, annál jobban elképed, hogy milyen hatalmas mennyiségű víz gyűlik össze a völgyben.
A nap már így is annyira hosszúra és kimerítőre nyúlt, hogy nem osztott, nem szorzott egy fotószünet innen a natúrpark dolomit-vonulataira. Ezekkel az elképesztő színekkel búcsúzok a következő, befejező bejegyzésig:
img_20210817_193944.jpg
Kattints ide a harmadik részért, a különleges történelmi helyszínekért és a 21. századi érdekességekért =>

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr6916683474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Yamaha FJR1300 2021.10.02. 06:54:22

Köszi a cikket! Igazán lenyűgöző túra.Menjetek, HAJRÁ!!!!

ynda 2021.10.03. 08:26:14

Igazán örülök, hogy tetszett! :)
süti beállítások módosítása