<= Az előző napokban felkeresett északnyugat-olaszországi és graubündeni (svájci) szépségekhez és sztorikhoz kattints ide
Saját készítésű látnivalótérképünket a kéthetes utazás során meglátogatott helyekről ITT találod.
Az északnyugat-olaszországi és a svájci élmények hatása alatt az első edolói esténken jól megcsúsztunk a lefekvéssel. Viszont másnapra sziklaszilárd, biztonságos időt jósoltak a Parco Naturale Adamello Brenta Geopark területére, ezért nem állítottuk hajnalok hajnalára az ébresztőt. Könnyelműen még a nemzeti park megközelítését is alábecsültük kicsit, holott a kempingünktől észak felé vezető Val di Sole völgyben jó sok időt el lehet tölteni spontán tötymörgéssel a lassabb lakókocsik mögött, hiszen meg kell mászni a Passo del Tonale 1.884 m magas hágóját. Madonna di Campiglio hegyekkel koszorúzott üdülőparadicsomába már tíz óra után érkeztünk, és bár a kiszemelt startpontunk a Vallesinella vízesések delegált parkolója lett volna, már a mackórajongó város közepén megállítottak, hogy ott nincs több hely, hacsak nem foglaltunk magunknak előre. (???) Mit volt mit tenni, mint visszafordulni, beállni a város óriási parkolóházába, majd megpróbálni felnyomakodni az egyik shuttle bus-ra. Amire ugyancsak nem vettünk jegyet előre... :D Ezennel ünnepélyesen közkinccsé tesszük azt a honlapot, amin a park összes parkolójába és transzfer járatára előre lehet jegyet váltani, és amit ez után a közjáték után csikartunk ki a park ügyfélszolgálatától: https://mobility.pnab.it/ Egy szó mint száz, már késő délelőtt volt, amikor végre ott álltunk teljes túrafelszerelésben a túránk kezdetén.
A Parco Naturale Adamello Brenta Geopark a legkétarcúbb nemzeti park, amit csak el lehet képzelni: nyugati felén az Adamello-Presenella hegyvonulatok gleccserekkel fedett vulkáni (egész pontosan tonalit, erről majd később bővebben) tömbjei magasodnak, míg keleti felén a Brenta Dolomitok üledékes mészkőszirtjei. Gyökeresen más a kétfajta kőzet geológiája, az egyetemen évekig lehet tanulni csak erről vagy arról a kőzetfajtáról, de míg egy földtudós talán méltatlankodna ezen a házasításon, a természetbarát turista el van ragadtatva tőle, hogy ilyen icipici helyen ennyire sokféle vizuális inger éri. A park legkiemelkedőbb nagyemlőse és egyben szimbóluma a barnamedve, amelyet a 2000-es évek elején mentettek meg a kihalástól. A rehabilitáció igazán jól sikerült, ma már 60-80 példány él a területen, minekutána a látogatókat táblákkal figyelmeztetik a fontos tudnivalókra a mackóval találkozás esetére. Nem mintha a populáció bármely tagja önként a zsúfolt turistautakra tévedne. :)
Semmilyen más kőzet nincs, ami olyan elképesztő felszínformákat és színeket tudna produkálni, mint a dolomit: a sziklatűk alakja már-már a lehetetlenség határát súrolja, művész legyen a talpán, aki ennél csodásabbat tud alkotni! A Brenta Dolomitok a klasszikus Dolomitok, a kedvenc hegységünk kistestvére, ami mindössze méretben marad el híresebb társától, a szájtátási faktorban egyáltalán nem. Aki egyszer megpillantja, az menthetetlenül elveszett. ❤ Ez tipikusan az a környék, ahol minden fáradalmat és kényelmetlenséget feledtet velünk a látvány. Talán egy órát ha kellett fenyőerdőben haladnunk a Rifugio Casinei-ig (a könnyebbség kedvéért csak Kaszinótojás Menedékház, mivel a nap végére már eléggé kevertük a sok menedékházat, ahol megfordultunk), majd elénk tárult a semmihez sem fogható dolomit hegytömbök látványa. A Rifugio Tuckettnél szembesültünk istenigazából először azzal, hogy milyen kutyabarát nemzet is az olasz. Akinek van négylábú barátja, az még a legzordabb magashegyi terepre is magával viszi a lelkes családtagot. Bár nagyon párás idő volt, továbbra is hamisítatlan nyár uralkodott itt fent 2.272 méteren, így már az út első harmadában jól kifárasztottuk magunkat. Életmentő tízóraizás következett hát a menedékháznál, miközben ámultunk és bámultunk a fölénk magasodó sziklaformációkon: a Cima Sella példuál az én fejemben mindig összekapcsolódott a Teszlek Süveggel.
A háromezres csúcsokat már elkapták az első összeálló felhők, mikor továbbindultunk a Sentiero SOSAT via ferratán, amely a Brenta Dolomitok szívébe kalauzol minket. A Rifugio Tuckett-től a Rifugio Maria e Alberto ai Brentei menedékházig vezet, illetve opcionálisan eljutási lehetőséget biztosít még tovább, a Rifugio Alimontához is. Nagyon alacsony technikai nehézségű, inkább a 3-4 órás hosszúsága lehet kimerítő, és nem árt hozzá a jó lépésbiztonság és a tériszonymentesség, mivel nem mindenhol vannak felszerelve drót kapaszkodók. A SOSAT a Brenta Dolomitokban 1961-ben kialakított panorámaútvonal (Via delle Bocchette) legismertebb szekciója. Az ösvény, ami végeláthatatlanul kígyózik előre a törmeléken, a hegyek ívét követi, a lankásabb lejtőkön könnyedén át tudunk szökellni a magasból lehullott sziklatömbökön, míg a szűkebb vájatokon becsatoljuk magunkat és a drótba kapaszkodva biztonságosan végig tudunk lépdelni a szédítő peremeken. Ez a Dolomitok via ferratáinak a legnagyobb előnye: mivel a legtöbbjük évtizedek óta (katonai) használatban van, ezért nem a nehézség volt a fő a szempont a kialakításukkor, így bárki könnyűszerrel beveheti magát rajtuk az igazi magashegységek sűrűjébe.
Néha sorban is kell állnunk, ahol a kétirányú ösvényen begyűrűzik a forgalom, de őszintén: ki ne akarna ilyen elképesztő helyen dugózni? :D És természetesen a megérdemelt jutalom sem marad el: a Rifugio Alimonta ágaskodó háromezres hegyek gyűrűjében csücsül egy sziklaplatón, ennél jobb helyet keresve se találhatnánk az ebédünk elköltésére. A lefelé út elején esett le, amikor az árnyékok már kezdtek meghosszabbodni, hogy mennyire elszaladt velünk az idő. Nyakunkba vettük a lábunkat, és csak egy rövidke szünetet tartottunk a jelenleg felújítás miatt zárva levő Rifugio Maria e Alberto ai Brenteinél és kis kápolnájában, ahol az itt elhunyt hegymászókról és túrázókról emlékezhetünk meg. Lefelé szinte repültünk, fél percenként hátra pillantgatva a hegycsoport legméltóságteljesebb hegyére, a 3.136 méteres Cima Tosára.
Rohanásunknak persze bőven volt apropója: azt az esélytelenek nyugalmával vártuk, hogy az utolsó, 18 órás transzferbusz nélkülünk induljon vissza a városba, viszont mindenképpen szerettünk volna tenni egy kitérőt a Vallesinella-völgy vízeséseihez. A kaszkádok ösvényét narancssárgás fénnyel vonta be a lemenő nap. Sokáig vacilláltunk, hogy megéri-e még nekünk ez a röpke másfél órás hosszabbítás, de ezeket a képeket visszanézve bármikor ismét rávágnánk: IGEN!!!
Az Iseói-tó 2016-ban egy nem éppen hétköznapi műalkotásnak adott helyet: 16 napon keresztül át lehetett sétálni a tó vizére épült Úszó Mólókon Sulzanóból Monte Isolára, továbbá a miniatűr San Paolo szigetre. Összesen 4,5 km-nyi úszó sétányt építettek 200.000 polietilén kocka felhasználásával, amiket aztán egytől egyig újrahasznosítottak.
Forrás: By Marcio De Assis - Own work, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=49707503
A ferrata legmagasabb pontja a Corno di Lago Scuro (3.164 m), ahonnan már átlátni a gerinc túloldalára, a Val Genova völgy (ld. később) fölött kígyózó gleccserekre. A csúcs alatt a mai napig áll a Capanna Amici di Lago Scuro kunyhó, ahol önkéntesek teát, kávét osztogatnak a turistáknak, illetve elsősegélyt is tudnak nyújtani, ha úgy adódik. Az egykori tábori kápolna maradványai mellett ma egy bivak áll, ahol szükség esetén meghúzhatjuk magunkat. A drótot elhagyva még egy kényelmes túra várt a Passo Presenáig, majd a leereszkedés az autóhoz. A kabinból teljes nappali fényben tárult elénk a híres, ám cseppet sem bájos Tonale-hágó - teljes rejtély, hogy miért találták jó ötletnek bazi nagy panelházakkal "ékesíteni" a látképet.
Mivel az öt órás via ferratára az első felvonók egyikével indultunk, szinte még előttünk állt az egész délután. Így autókázásra adtuk a fejünket és nekiveselkedtünk a Passo del Vivione hágójának. Elöljáróban annyit érdemes tudni róla, hogy a nyugati irányból idegösszeroppanás nélkül is meg lehet közelíteni, kelet felől csak a 2,5 méternél keskenyebb és 4,52 méternél rövidebb járművek számára abszolválható az áthaladás egy kötélidegzetű sofőr segítségével. Secperc alatt megértettük, hogy miért esküsznek az olaszok a mai napig a négykerék-meghajtású Fiat Pandára, legyen szó veterán vagy friss gyártmányú példányról. Keskenyek, kompaktak és bivalyerősek, ami kell is a kanyargós, és sok helyen egy autónyi szélességű úton, ahol mindenki dudálással jelzi a kanyarok előtt a közeledését. Talán mondanom sem kell, többet dudáltunk itt Olaszországban a kocsinkkal, mint egész korábbi életében összesen. A hágóba felérve mintha csak Írországba pottyantunk volna, szemkápráztatóan zöld, dús vegetáció és világvégi nyugalom várt ránk. Bármikor egész napokat el tudnánk tölteni innen induló turistautak és menedékházak feltérképezésével.
Közlekedésileg az Idró-tó megközelítése a kempingünkből az egyik leglehetetlenebb küldetésnek bizonyult: alsó hangon két és fél óra az út és két rossz közül kell választani. Vagy az autópályán délről az Iseói-tó felé kerülünk, vagy átkelünk a Crocedomini-hágón. Korán reggel a csiga lassú, de legalább érdekes hágón átkelést választottuk, amikor a felhőbe-párába dermedt természet még a legérintetlenebb arcát mutatta:
Az elautózgatott időnek aztán az Idró-tónál lett meg a böjtje, mert a tervezett programokból végül a Ferrata Sasséra és egy kilátópontra lett csupán időnk. A bergsteigen.com szerint a Ferrata Sasse inkább egy túraút, mint egy via ferrata, az útvonal abszolút gyerek- és családbarát. A legizgalmasabb részén dróton vezet le minket a tó vizéhez, úgyhogy ott mégiscsak van részünk némi élményelemben. Több helyen van vészkijárat a tó partjára, de persze innen csak a vízen lehet távozni, így meg kell várnunk, amíg csónakkal értünk jön a segítség. :D
Most, hogy a tavat felfedeztük már-már a halak szemszögéből, ideje volt madársperspektívából is megszemlélni, amihez a Passo Fobbia (szigorúan két b-vel, rövid o-val! :D) "hágóból" indultunk ki. A dudálásban korábban megszerzett nagy gyakorlatunkat itt is hasznosíthattuk, miközben mezők és kis házcsoportok között kanyargóztunk. A kilátó felé sétálva egy Isten háta mögötti kis hegyi gazdaság mellett (ezekből az olaszul "malga"-nak nevezett tanyákból rengeteg van) és lombhullató erdőben vitt az utunk, csak a végén várt egy nagyobb kaptató a Croce di Perlé hegycsúcsig.