A Cinque Terre ahhoz talán túlságosan távol van Magyarországtól, hogy egy önálló úti cél lehessen, kiválóan ki tud egészíteni viszont egy észak-olaszországi utazást. Mi a tavaly őszi kilencnapos, Toszkánát bejáró körutunk végén kanyarodtunk erre.
<= A toszkán beszámolót itt tudod elolvasni
A Wikipédia szerint "a Cinque Terre (jelentése öt föld) a Ligur-tenger partjának egyik zord és nehezen megközelíthető része". A nehezen megközelíthetővel nem tudok vitatkozni, de hogy zord lenne??? Áh! Ez az egyik legbájosabb olasz régió, ahol valaha jártunk! Ez számunkra A TÖKÉLETES PIHENŐHELY: tüneményes városkák, amiket kellemesen megmozgató kirándulással lehet elérni. Tartottam tőle, hogy az egész vidék csalódás lesz a tömeg miatt, és hogy túlságosan is a turisták szájízére formálódott az utóbbi évtizedekben, de legyen minden csalódásom ilyen pozitív. :) Sokkal jobban tetszik az a titulus, amit a National Geographic Traveller magazin írt róla 2011-ben, amikor a világ legszebb partvidékeinek listáján a 6. lett: itt a „100 évvel ezelőtti Itáliát” tapasztalhatjuk meg.
A Cinque Terre elnevezést azért találták ki, hogy megkülönböztessék a kiváló minőségű borokat termelő vidéket a Ligur-tenger partjának többi részétől: öt települése nyugatról kelet felé haladva Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore. A Cinque Terrét bejárni autóval kész öngól, az egyetlen, településeket összekötő közút a tengerparttól távol, magasan a dombok tetején kanyarog, és a városokba nem helyi lakosként nem lehet behajtani kocsival.
Adja magát, hogy használjuk ki a part mentén haladó vasút előnyeit, amivel gyakorlatilag 15 perc alatt a régió egyik végéből a másikba jutunk. Ráadásul napijeggyel vagy Cinque Terre Carddal a vonatjegyeken sokat lehet spórolni is. A vasútvonal csodaszép, valahányszor kirobbanunk egy alagútból, néhány másodpercre elénk tárul a türkizkék tenger. Helyhiány miatt legfeljebb az alábbi fotón látható, de inkább még kevesebb hely jut egy-egy állomásnak. Nyáron Corniglia kivételével, aminek nincs kikötője, vízibusszal is sorra lehet járni a településeket.
Ahhoz, hogy a legalaposabban meg tudjuk ismerni a Cinque Terrét, a legpraktikusabb, ha végigsétálunk a településeket összekötő kanyargós, buja ösvényeken. A lépcsőkkel nem fukarkodó kis utak a meredek domboldalak ívét követik. A legtöbb helyen magasan a tenger felett visznek, káprázatos kilátást nyújtva a partra. Mi az öt települést két nap alatt fedeztük fel. Az első nap Levantóból elvonatoztunk Cornigliába, és elindultunk vissza, nyugat felé gyalogosan, érintve Vernazzát és Monterossót. Másnap leparkoltunk Manarola fölött a hegyoldalban, áttúráztunk Riomaggioréba, majd onnan visszavonatoztunk.
Az előbbi részen, Corniglia és Monterosso között főszezonban fizetős a turistaút, aminek hosszas töprengés után rá is jöttünk a nyitjára. Ennek a szakasznak nagyon sokan nekivágnak gyalogosan, viszont a terep nehézsége miatt rengeteg a baleset, és a belépők árából tudják fedezni a gyakori mentések költségeit. Az sem véletlenül van kiírva, hogy aki nyitott orrú strandpapucsban, szandálban vagy közönséges sportcipőben indul neki ennek a túrának, az akár 2.500 eurós büntetésre számíthat!
Az öt település közül Corniglia a kakukktojás, mivel nem a tengerszintre épült, hanem egy tengerbe nyúló sziklaképződmény tetejére. Az első napi utunk így hát azzal kezdődött, hogy a vasútállomásról felcaplattunk a városkába, és ez előre is vetítette, hogy a következő két napban mennyi síkra számíthatunk. :D
Cornigliából Vernazza felé elindulva egyből megállapítottuk, hogy a nyári kánikulában maga lehet a pokol itt túrázni. November legelején viszont pont tökéletes a rövidnadrág-póló együttese. Azonnal belekóstoltunk a páratlan hangulatba és tájképbe. Valamiért arra számítottam, hogy a növényzet Mediterráneumra jellemző módon száraz lesz, de ősszel már inkább dús, zöld és illatos. A terület kis részén van csak természetes erdőtakaró, inkább haszonnövények, főleg szőlő, olíva és vetemények nőnek, na meg a területet alattomosan visszahódító macchia, amiről annak idején a földrajzórán annyit hallottam. A macchia, aminek világszerte megvan a maga megfelelője, ott alakul ki, ahol az ember kiirtja az eredeti növényzetet, majd a művelés megszűnését követően 1-3 méter magas szúrós, örökzöld bozóttal visszatelepül a terület. Ez a cserjés sűrű, szinte áthatolhatatlan; tüskés, magas illóolajtartalmú és virágos fajokból áll, ami a nyári forróságban könnyen lángra kap. Özönnövények is nagy számban fordulnak elő benne, amiknek a jelenléte az életközösség szempontjából nem túl szerencsés, viszont nagyon dekoratív: ilyen a fügekaktusz, az agávé és a pálmaliliom.
Vernazza városkájában megfigyeltük, hogy az erős hullámzás miatt "télvíz" idején a partra vontatják a tarka csónakokat, amelyek ilyenkor a főteret borítják vidám színekbe. Ez a település a Cinque Terrére oly jellemző módon már egy rövidke patak tengerbe futó szurdokvölgyében épült.
A Ligur-tenger partjának lankái egész évben színpompás színűek. A növények a forróság, a szárazság és a szélsőséges körülmények ellen úgy védekeznek, hogy próbálják csökkenteni a kipárolgást, ezért a leveleik tüskéssé csökevényesedtek, megerősödtek. Hogy minél több energiát tudjanak megtakarítani, a vegetációs ciklusukat is az évszakok változásával hangolják össze: nyáron pihennek, míg virágot és termést a hidegebb, esősebb évszakban hoznak. Ezért lehetséges, hogy ősz közepén is mindenhol illatos és színes minden.
A Cinque Terrét átszelő turistaút legmegerőltetőbb szakasza a Vernazza és Monterosso közötti, különösen Monterosso irányából - szűkös, kitett szakaszok teszik izgalmassá. Monterosso előtt teraszos szőlőtőkékbe és régi citromültetvényekbe boltunk, az utunkat rimes-romos kőfalak kísérik. A művelt teraszokat masszívan tartó és szegélyező falak a 12. század végén terjedtek el a területen. A falak együttes hossza brutális - 7.000 km! -, ami megegyezik a Kínai Nagy Fal hosszával. Már Cornigliából elindulásunk óta azon morfondíroztunk, hogy mik azok a furcsa sínek, amik néha megjelennek az út mellett, és átszelik a meredek lejtőket. Monterosso fölött végre rájöttünk: a terepviszonyok leküzdésére monorailnek vagy treninónak nevezett egysínű vasúti pályát építettek ki, amiken elektromos motorral hajtott "kisvonatok" közlekednek. Ezeken lehet fáradság nélkül szállítani a szőlőtermést és a munkásokat.
Az összes település közül Monterossót tartottuk a legkevésbé különlegesnek, de persze még ez is iszonyú hangulatos, csupán csak kevésbé makettszerű, talán azért, mert már nem olyan kis helyre zsúfolódik össze, mint társai.
A Cinque Terre térségébe elsősorban nem fürdeni fogunk jönni, mert azt szinte csak Monterossóban és a már nem az öt föld közé tartozó Levantóban lehet, ahol a kempingünk volt. Eszünkbe nem jutott volna, de Levantóban lehet szörfözni, és a nemzeti park tengeri területén a hirtelen mélyülő tengerparton búvárkodni is (szigorú előírásokkal). Akad még egy-két miniatűr strand (mint a Guvano-part), de ezeknek elég kétes a megközelíthetősége.
Az olaszok kutyaimádatához egyetlen más európai nemzeté sem fogható, aminek ismét kedves tanúbizonyságát találtuk. ❤️
A második nap Manarola felett parkoltunk le, és áttúráztunk egy újabb drasztikus emelkedőn átkapaszkodva Riomaggioréba. Még szerencse, hogy kelet felé indultunk neki ennek a távnak, így emelkedés közben még végig árnyékban haladtunk. Ezáltal megúsztuk azt a kis meghalást, amit a velünk szembejövők megéltek a tűző napon. Álmunkban nem gondoltuk volna, de működés közben is láthattunk egy treninót, amivel éppen egy antenna karbantartására igyekezett egy helyi munkás.
Riomaggiore is szurdokvölgyben épült, amit ma már teljesen befednek város utcái és egymáshoz támaszkodó épületei. Azt hiszem, erre mondják, hogy képeslapra illő látvány, ugye? ;)
Igazán kellemes, nyárias idő volt, és az utazás legvégén már igazán megérdemeltünk egy kis nyalánkságot, ezért megálltunk egy tipikus olasz tiramisura a főutcán:
Visszagondolva, még sosem ettünk eredeti olasz tiramisut, de a saját jól bevált receptünk alapján elég konkrét elképzelésünk volt, hogy mit várunk tőle: visszafogott kávésságot, habos krémet, nem szétázott babapiskótát és sok kakaót. Pontosan ilyennek bizonyult a Riomaggioréban elfogyasztott tiramisu is. ;) Hogyha tiramisu receptről van szó, én a Szarvasi mascarpone dobozának tetején lévőre esküszöm, amit minimálisan a saját ízlésünkre formáltunk:
Hozzávalók:
- 25 dkg mascarpone
- 3 tojás
- 3 evőkanál cukor
- egy kevés kávé (nem forrón) viszonylag híg tejeskávénak elkészítve pár dl tejjel
- 1 csomag vaníliás cukor
- babapiskóta
- kakaópor
(- rum vagy amaretto likőr, nekünk ez egyáltalán nem szokott hiányozni, úgyhogy szimplán kihagyjuk)
Elkészítés:
1. A tojásokat szétválasztjuk, a sárgájákat két evőkanál cukorral és a vaníliás cukorral elektromos habverővel habosra keverjük.
2. A tojásos masszához adjuk a mascarponét, és szintén a habverővel habos krémmé keverjük.
3. A maradék egy evőkanál cukorból és a fehérjékből kemény habot verünk.
4. A habot óvatosan beleforgatjuk a tojásos-mascarponés keverékbe. Nem szabad sokáig és hirtelen mozdulatokkal csinálni, mert akkor összeesik a fehérje és folyós lesz a krém.
5. A babapiskótát minimális időre belemártjuk a kávéba (nem szabad teljesen eláznia!), majd elkezdjük rétegezni az elkészült krémmel kis edényekbe.
6. Ha megtelt a tálunk a piskóta-krém rétegekkel, akkor a tetejét befedjük a krémmel, és megszórjuk kakaóporral.
7. A tálalás előtt érjen 2-3 órát a hűtőben, hogy a piskóta meg tudja szívni magát.
Volt egy hiú ábrándunk, hogy talán a Via dell'Amorén (A szerelmesek ösvényén) vissza tudunk majd sétálni szintemelkedés nélkül, andalogva és a tenger közelségét élvezte Riomaggioréból Manarolába, de jelenleg éppen dolgoznak az út biztonságosabbá tételén, ezért le van zárva. Az 1920-as évek elejéig ez a kis tengeri sétány volt az egyetlen összeköttetés a két falu között:
Jobb híján vonattal mentünk vissza az utolsó felfedezésre váró településre, Manarolába, ahol minden rendelkezésünkre álló időt szerettünk volna maximálisan kihasználni, ezért csak ücsörögtünk és szívtuk magunkba a látványt. A falu fölötti domboldalon 2008 óta minden évben adventi kivilágítást rendeznek, ezért látszanak furcsa, fehér figurák a szőlőtőkék között. Manarolában találkoztunk azokkal a rém furcsa, lánctalpas szállítóeszközökkel is, amikkel nagy és nehéz dolgokat lehet szállítani az elmondhatatlanul meredek utcákon.
Cinque Terre, és főleg Manarola, amely a kedvencünk lett, maximálisan az a hely, ahol már csak attól is eltöltenek minket a jó rezgések, hogy ülünk a napsütésben és szívjuk be a táj látványát! Még ha semmi mást nem is csinálunk, akkor is új életre kelve fogunk elbúcsúzni ettől a vidéktől! :)
