Nem tudom, ti hogy vagytok vele, 2022 nálam nagyon tevékeny, ebből kifolyólag nagyon fárasztó év is volt. Pont ezért a munka utolsó, nyűglődős heteiben nagyon betalált ez a velem szembejövő mém:

"Ha ezen a fotón egy jachtot látsz a tengeren siklani, akkor már nagyon rád fér egy kis szabadság!"

Ez tökéletesen rám illett, még akkor is, ha ez valójában csak egy szakadás egy bőrkanapén. XD Meg is adta az utolsó löketet, hogy a két ünnep között 2022 végén is tengerpartra utazzunk. A tavaly téli horvátországi nyaralásunk sikerén felbuzdulva a rengeteg, kevésbé agyonlátogatott látnivalóból összegyűjtöttünk egy újabb csokorra valót. Beiktattunk némi kötelező látnivalót, egy kis újraértelmezett tengerpartozást, minimális relaxáló városnézést, és természetesen a hegyi kirándulások sem maradhattak ki a programból. Követtük a tavalyi szempontunkat, miszerint elrugaszkodunk kicsit a mindenki által ismert tipikus nyári célpontoktól, és megismerkedünk Horvátország magyarok által kevésbé látogatott területeivel is.

Ezúttal a vágyott nyári meleg sajnos elmaradt, és néhány tervünkbe beleszólt az időjárás, de így is maximálisan fel tudtunk töltődni már csak attól, hogy új környezetben voltunk. Az esőt úgy tudtuk elkerülni, hogy folyamatosan követtük az időjárás-előrejelzést, és arra mentünk, amerre éppen nem esett. Pag szigetről különösen trükkös megállapítani, hogy fog-e esni, mert a Velebit közeli hegyláncai annyira megkavarják az előrejelzést, hogy akárhányszor a Velebitre esőt jósolnak, Pagra is ezt teszik. Ami azért persze kicsit túlzás. :)

A téli utazások korlátait az időjárásnál jobban csak a rövid nappalok tudják megszabni. 7-kor kezdett világosodni, és 5-kor már majdnem sötét volt, így a jól bevált korán kelést és korai fekvést választottuk. Az se hátrány, hogy így utána könnyebb volt visszarázódni január 2-án a munkába. :D Vannak persze előnyei is a téli utazásnak - ezeket tavaly már zömében összeszedtük, de most újfent megbizonyosodtunk, hogy milyen jó is például az ingyenes parkolás, vagy hogy nincs tömeg.

Hogyha Horvátországgal szemezgettek, akkor nem lehet elmenni amellett, hogy egy itteni nyaralás milyen borzasztó drága lett! A télen nyitva tartó kempingek általában nagyon pöpecek, viszont cserébe még a nyugat-európai árszínvonalat is felülmúlják. A boltban az élelmiszerárak simán verik a magyar árakat, és akkor még nem is beszéltünk a kapus autópályadíjakról. Cserébe viszont az üzemanyag olcsóbb, mint nálunk, és az étteremben is korrekt (már amennyire ekkora, Európa-szintű inflációnál korrekt lehet) áron jutottunk ebédhez. Mivel a kunás időszak utolsó napjait töltöttük az országban, így a családban fellelhető összes maradék kunánkat is magukkal vittük elkölteni. :)

VW Caddynk mini camperré alakításának szokásos rovata következik. Szégyenszemre hónapok óta adós vagyok az őszi toszkán utazásunk beszámolójával, de azért elspoilerezem, hogy az aktuális Nincs megállás-járgányba eszkábáltunk egy nagyon praktikus, felnyitható ágyat. De erről bővebben majd ott. Amit viszont most avattunk fel először, az egy ún. öntapadós termopaplan, ami egyrészt sötétít, másrészt szigeteli a hőt, így éjszaka kint tartja a fényeket és bent tartja a meleget. Ez volt a mi karácsonyi ajándékunk saját magunknak, és mennyivel jobb is, mint mindennap vacakolni a meghajló függönyrudak fel- és leszerelésével!

Tavaly már kitapasztaltuk, hogy a Plitvicei-tavak mellett lévő, egész évben nyitva tartó Camping Plitvicéig kényelmes 5-6 óra alatt le lehet érni, és még egy 2-3 órás program is belefér pihenésképpen a hosszú autózás megszakítására.

Ezúttal egy anti-turistacélpontot választottunk, amiről egyáltalán nem is tudtunk volna, ha nincs Bárány Robi, és az ő észak-horvátországi Ozone Utazás kiadása. Neki kivételes érzékelőkéje van a különleges hangulatú, elhagyatott, szívfacsaró helyek felfedezéséhez, és a Petrova Gora hegységben magányosan magasló Spomenik ustanku naroda Banije i Korduna emlékmű épp ilyen. Ezekben a vad, szabdalt hegyekben vívtak az itt lakók partizánharcot a náci fasizmus ellen a II. világháború idején, és az emlékmű a megszállás civil és ellenálló áldozatainak állít emléket. Az átadásakor, 1982-ben a legnagyobb posztmodern szobor volt a világon. Nem hittem volna, hogy valaha posztmodern épületre ezt fogom mondani, de ez az építmény a maga módján a mai napig csodaszép! Alig vannak benne szögletesek, mindenhol légies ívek és nagy terek simogatják a retinánkat. Az üresen kongó liftaknák, az acéllemezektől megszabadított, pucér folyosók, és a tetőn elárvultan billegő antennák ugyanakkor mellbevágóan súlyossá teszik a légkört.

Petrova Gora volt a Horvátország felszabadításáért munkálkodó erők központja, ezért itt épült fel az első partizánkórház, majd annak felfedezése és elpusztítása után annak utódja, a központi partizánkórház is, amelyet ma is megtalálhatunk. Az épületek szabadon látogathatók, beléphetünk az egykori orvosi szobába, kantinba vagy éppen betegszobákba. Az én vad fantáziám elég kőkorszakinak képzelte a korabeli kórház rendelkezésére álló eszközöket, de valójában, hál' Istennek, ekkoriban már elég fejlett volt az orvostudomány, és mindenféle szakorvos látogatta a kórházat, sőt, az itt élők még zenekart és filmszínházat is alakítottak. A hegységben levő partizánkórházakban több mint 10.000 embert láttak el, akiknek mindössze a 10%-a halt meg, ami felér egy csodával!

Összességében azt állapítottuk meg, hogy Horvátországban sajnos sok hasonlóan elhagyatott, pusztulófélben lévő hely van. A legszembeszökőbbek a mindenhol ott vöröslő félkész házak, amiknek az üres téglafala szomorúan sír szigetelés és vakolat után. Csak ott tünedeznek el kis időre a szegénységnek eme bizonyítékai, ahol a turizmusnak köszönhetően kicsivel több pénz áramlik a szűkebb területre - mint például a Plitvicei-tavak környékén.

Pont szürkületkor érkeztünk meg a 2021-ben már bevált Camping Plitvice bejáratához, ahol az első meglepetés ért minket. Mégpedig az, hogy a kempingrész - valószínűleg az árammal és a gázzal való spórolás miatt - idén télen nem nyit ki. Hívtuk hát a recepciót, akik továbbirányítottak egy másik, állítólag nyitva tartó kempingbe. Mint kiderült, ott is csak lakókocsival érkezőket fogadnak, mert bár áram van, a vizesblokk nincs nyitva. Jobb híján a booking.com-on foglaltunk egy last minute apartmant, ami minimálisan volt csak drágább, mint a kemping lett volna, viszont öt percre volt másnapi célpontunktól.

A Plitvicei-tavak Nemzeti Park Európa egyik legjobban ismert karsztvidéke. A levegőből úgy fest, mintha szőnyegbombázás érte volna, mivel a néhány méterestől 100 méteres átmérőig terjedő dolináknak - karsztos süllyedékeknek - a száma több mint 15.000!

A Felső-tavak a téli időszakban egyáltalán nem látogathatók, csak az Alsó-tavak, de a hajójárat és a "kisvonat" az alsó területen a megszokott módon közlekedik. Bánkódtam egy kicsit, hogy csak a park felét tudjuk majd bejárni, de aztán felmentem a Google Mapsre, megnéztem néhány nyári utcaképet, és az azokon látható tömeget megpillantva megállapítottam, hogy még mindig ez a kisebbik rossz. ':D Kényelmesen, kb. két óra alatt körbeértünk a parkon hajókázással együtt, és a seszínű erdőségben teljesen elkápráztatott minket a vízesések és zúgók hófehér habossága, és a tavak kékje-zöldje. Itt található Horvátország legmagasabb vízesése is, a Veliki slap (Nagy-vízesés), ami több szinten keresztül, összesen 87 métert esik. A park 16 nagyobb és számtalan kisebb tavát mésztufa lépcsők választják el egymástól. A legnagyobb tó, a Kozjak külön érdekessége, hogy egykor két tó volt, amelyeket szintén egy tufagerinc választott el egymástól. Ezt idővel a víz elöntötte, és ma 5 méter mélyen pihen a felszín alatt, miközben mit sem sejtő turisták millió hajóznak át fölötte.

A Plitvicei-tavaktól egyenesen a tengerpart felé vettük az irányt, és mivel sokkal kevesebb időt töltöttünk a nemzeti parkban, mint terveztük, maradt időnk arra, hogy átkeljünk a hídon elérhető Pag szigetre, és sétáljunk egy sort a sziget névadó városkájában. Hogyha a téli kihaltság mintapéldáját keressük, akkor Pag - a karácsonyi díszek csalhatatlan jelenléte ellenére is - az. :D Persze ez senkinek ne vegye el a kedvét, turistaszezonban alig tudtunk volna választani, hogy fizessünk be egy búvárhajóra, vagy inkább a sómúzeumot, netalántán a csipkemúzeumot nézzük meg.

A sólepárlás, a csipkekészítés és a sajtgyártás Pag sziget védjegye. A klasszikus, eredetvédett pagi sajt kizárólag az itt élő bárányok tejéből készíthető. De mégis, mitől olyan egyedülállók ezek a jószágok? Pag éghajlatát és felszínét a szárazföldi Velebit hegység 1.500 méteres vonulatai formálják, amelyek északnyugat-délkeleti irányban állnak őrt a tengerparton. A gyakori, erős szél, és az általa szállított sós, tengeri permet miatt a sziget keleti felén szinte egyáltalán nem él fás szárú növény. Az a minimális flóra, ami mégis meg tud itt maradni, extrém sótűrő és aromás fajokból áll, ilyen például a májusban lila virágba boruló zsálya. A juhok teje az elfogyasztott növényeknek köszönhetően különleges aromájú, amely a belőle készített sajton is tetten érhető.

Ez volt az egyetlen nap, amikor világosban odaértünk a kempingünkbe, a Camping Odmoree-ba, ami 2022 óta ACSI-minősítéssel rendelkezik. A kemping ilyenkor, télen még éppen beleférhet a büdzsébe az éjszakánkénti kb. 13.000 Ft-os árával, de nyáron legalább ennek a duplájába kerül. Mini kempingről beszélünk mindösszesen 2 sátor-, és 9 lakóautóhellyel. A recepció a téli időszakban nincs is nyitva, csak egy térfigyelő kamerán keresztül követi a tulajdonos, hogy érkezik-e valaki.

A fenti árért príma kis parcella jár, illetve nyári időszakban medencehasználat. A szaniter- és mosogatóhelyiség zárt és fűtött, és még viszonylagos meleg víz is van, ami több, mint amit így együtt bármelyik tavalyi tengerparti kempingünk fel tudott mutatni. :D Ezeken kívül a Camping Odmoree nem a legjobb fekvésű kemping a világon. A tengerpart egy perc gyalog, csakhogy egyáltalán nem az a kényelmesen strandolós vagy korzózós plázs. Az viszont tetszett, hogy a tengerben mindenféle, a Google Lens alapján különféle tengerisün-fajként beazonosított lények élnek. Ez természetesen az oceanográfiai kíváncsiságomat eléggé felcsigázta, de a fürdőzés iránti vágyamat semmiképpen sem lobbantotta lángra. XD

Az egyetlen igazán szép idővel kecsegtető nap másnap virradt ránk, ezért a legmagasabb hegyi programunkat ütemeztük be, a Déli-Velebit nyúlványának karsztos hegycsúcsait. A hegyekhez közeledve sajnos mégis meg kellett barátkoznunk vele, hogy abban az egy hegycsoportban, ahova mi igyekszünk, megült a makacs köd. A túra első részét homályos fehérségben kényszerültünk megtenni, ám a karsztos kőzetek első kibukkanásával együtt mi is feljutottunk a ködfelhő fölé, és ragyogó, kék ég borult fölénk. Egy komplex kis túrát terveztünk a Mali Princ (Kis Herceg) via ferrata bejárásával, az erről leágazó Bili Kuk hegycsúcs megmászásával, mindezt megkoronázva a Veliki Crnopac 1.400 méteres csúcsával. Az Alpenvereinaktiv tervezője eddig sosem húzott be minket a csőbe, de itt nagyon: kiderült, hogy a 4,5 órásnak számolt túra inkább 7-8 órás program. Ez kései indulással és korai sötétedéssel nem volt abszolválható, ezért végül "csak" a via ferratán mentünk körbe. Valójában ferratáról nem is beszélhetünk, mert csak pár méter drót van, máshol az egyensúlyérzékünkre és a kezünkre kell hagyatkoznunk. Mi a csúszós körülmények közepette sok szakaszon meglehetősen veszélyesnek ítéltük ezt a túrát, de nyáron egy igazi, kellemes kalandtúra lehet. Dióhéjban a Mali Princ egy karsztos kőzetrengetegen vezet körbe, egy természetes városon. Több tíz méter mély víznyelő dolinák végtelen sorozatába kell leereszkednünk, amikbe az ember jó, hogy bele nem szédül, köztük pedig mindig ki kell másznunk a felszínre, a sziklaperemre. Elég hamar elkezdi magát úgy érezni az ember, mintha egy végtelen labirintusból próbálna kijutni. Persze a kiút keresése egyúttal érdekes, valós időben zajló földrajzóra is, hiszen a barlangok, sziklaátjárók, karrok és madáritatók mind-mind ékes példái a karsztos formakincsnek - pont ezek miatt jöttünk!

A terep egy részén Foltosunk tudott a saját lábán jönni a lábvédő cipőiben, de egy jelentős szakaszon a kutyaszállító hátizsákban kellett vinnünk. A számtalan guggolásból kinyomás a plusz tizenöt kilóval olyan brutálisan megerőltető volt, hogy csak az utazás legutolsó napjára tudtam újra rendesen behajlítani az izomláztól totálisan bedurrant combjaimat. :D Annyira nehézkesen tudtunk haladni, hogy még a Bili Kuk megmászásától is elment a kedvünk, nemhogy a Veliki Crnopacétól, pedig az előbbi még bele is fért volna az időnkbe utólag visszagondolva. Egy kései ebéddel kipihentük a fáradalmakat - a téli álmot kihagyó vélt maciktól rettegve :D -, aztán még tettünk egy rövidke kitérőt a Sklonište Crnopac bivakhoz, amely egyenesen a Crnopac tömbjére néz. A horvátoknál nagyon nagy divatja van a bivakolásnak, az efféle éjszakai menedékek viszonylag kiterjedt hálózatot alkotnak valamennyi hegységük szívében. Hogyha több napot szeretnénk nyugodtan, mindentől távol eltölteni a természetben, akkor erre Horvátország tökéletes hely. Pont akkor érkeztünk vissza a kocsihoz, amikor elindult lefelé a nap, és ahogy alászálltunk, ismét beértünk a mélyben egész nap megülő ködfelhő pereme alá.

Nem mondtak reménytelen időt a következő napra Pag szigetére, ezért be mertük vállalni az oda kinézett egész napos kirándulásunkat, még az odafelé úton végig kitartó eső ellenére is. Említettem már, hogy Pag keleti felén alig-alig találni növényzetet. Szinte csak köveket látni mindenütt, mintha egy másik bolygón lennénk, ez indíthatta az itt lakókat arra, hogy kijelöljenek egy hosszú körtúrát, amelyet az "Élet a Marson" névre kereszteltek. A túra zömében a tengerparton és a csipkés földnyelvek tetején vezet, és része egy kb. 100 méter hosszú via ferrata is. A sziget egyébként kedves helyet foglal el az ufó- és összeesküvéselmélet-hívők szívében, mert 1999-ben Novalja közelében egy háromszög alakban a környezetétől eltérő kőzeteket találtak, amelyeket geológiai vizsgálatok alapján valamilyen extrém hőhatás érhetett. Természetesen az ufórajongók ezt egyből az idegenek látogatásával azonosították. A pagi háromszöget (Paški trokut) a felfedezése óta több mint 500.000 ember kereste fel. A sziget kőzetei ufók nélkül is egészen varázslatosak, a kijelölt túraútvonalon helyenként vörösesek, már-már rózsaszínesek, rengeteg szabad szemmel is kivehető mészvázas maradvánnyal.

Az alábbiakban némi ökoszorongás következik: Pag tele van hangulatos strandokkal, de én nem mindegyiken napoznék szívesen. Volt olyan, ahol előbb találtam a tengerparton műanyag kupakot és WC-ülőkét, mint kagylót. Itt, és a szárazföld belsőbb, kevésbé felkapott területein is rengeteg szeméttel, és műanyag zacskóktól fulladozó növényzettel találkozunk. Az ember három dolgot tehet: 1) nem utazik ezekre a területekre - de akkor még ennyivel is kevesebb bevétele lenne a helyieknek :( ; 2) úgy tesz, mintha a szemét nem lenne ott, ami nem könnyű; 3) visz magával gumikesztyűt és szemeteszsákot, hogy legalább a szemét egy részét összeszedje, és annyival is kevesebb legyen a természetben. Mi legközelebb ez utóbbit fogjuk tenni; valójában már a tavalyi útból okulhattunk volna, és már készülhettünk volna így.

Az Élet a Marson ferrata a nagy netes adatbázisokban nem szerepel, a saját honlapján pedig nem tüntetik fel a nehézségét. A Google Maps véleményei alapján próbáltuk belőni a nehézségét - talán C (nehéz)? Ez normál esetben kicsit sem szokott megkottyanni, de itt már az első pár lépés után rájöttünk, hogy ma nem erre fog tovább vinni az utunk. A fém lábtartók egy idő után eltűnnek, a ferrata egész végig áthajlik, ráadásul még a drót is nevetségesen alacsonyan van rögzítve. Ez egy háton lógó, 12 kg-os kutyával nem tűnt biztonságosnak. Ameddig mertem, addig elmásztam, így duplán is megbizonyosodtam róla, hogy ezt most tényleg nem kívánja a kis lelkem: alattam a vízben ugyanis tengeri sünök és uborkák élték vígan a világukat. :D

A ferrata kihagyásával az egész körtúránkat lerövidítettük, de még így is csak naplementére értünk vissza az autóhoz. A visszafelé úton a Velebit szégyenlős hegyvonulatában, mindenféle idegen bolygón honosnak látszó növényben, és az egyedülálló pagi bárányokban gyönyörködtünk. Az egész szigetet kőből emelt kerítések rendszere szövi át, amelyek egykor a különböző tulajdonban lévő legelőket választották el egymástól.

Pihenős nap következett, amin eredetileg Trogirt és Pagot néztük volna meg, de mivel ez utóbbira már volt időnk korábban, inkább alaposabban is elmélyedtünk a térképben, és rátaláltunk Primoštenre. Nekem nagyon ismerős volt a neve, valószínűleg azért, mert nyáron ez az igazi, klasszikus kis turistacsalogató falvak egyike. Még ilyenkor, december végén is több buszos turistacsoporttal találkoztunk, akik persze nem sok mást tudtak kezdeni magukkal, minthogy körbesétálják a mütyürke félszigetet. Egyetlen kávézó kivételével az összes étterem és bolt zárva volt. Primošten nagyon hasonlít a montenegrói Sveti Stefanra, amelyet ugyanígy csak egy keskeny földnyelv köt össze a szárazfölddel. Ám, míg az magántulajdonban van, és egy nagy szállodakomplexum foglalja el, addig Primošten szabadon látogatható.

Annak idején Montenegróban találtunk egy szuper kilátóhelyet, ahonnan a magasból is vethettünk egy pillantást Sveti Stefanra. Amikor elkezdtünk keresgélni, hogy Primoštent is meg tudnánk-e nézni madártávlatból, felfedeztük a szomszédos dombra épült Loretói Szűz Mária szobrot, és a körülötte kialakított kilátót, ahova murvás (épp aszfaltozás alatt álló) út vezet.

Trogir volt az első város az utazásunk során, ahol volt élet. Az adventi díszítések és kiülők még teljes pompájukban álltak, és itt még ebédhez is lehetett jutni. Ritka, amikor már MI is amiatt lélegzünk fel, hogy valahol végre rajtunk kívül van más turista is. :D A városban szinte megelevenedik a több ezer éves történelem, a tágas korzón pedig a modernebb csodák: szuperdrága, szupermenő turistahajók és magánjachtok, -vitorlások horgonyoznak a városfalak mentén.

Mivel az egyetlen napsütéses napunkat ellőttük a Mali Princ ferrata környékére, az utolsó kirándulós napunkon a Paklenicát borongós kedvében találtuk. A Velebit déli, tengeri oldalán fekvő nemzeti parkot karsztos hegyeiről, vad állatvilágáról, félelmetes kanyonjairól és az Európa leghíresebbjei közé tartozó sziklamászó helyeiről ismerhetjük (több mint 400 útvonal található itt). Ezen a nyirkos napon természetesen sziklamászóknak nyomát sem lehetett látni. A mi eredeti tervünk - a feltúrázás az Anića Kukra - is hamar dugába dőlt, mert a turistaút egy méter mélyen feküdt a megáradt Paklenica patak mélyén. Kellemesebb időben rengeteg felfedezni való hely van itt. A vadregényes Kis (Mala) Paklenica-kanyon csak tavasztól őszig látogatható, mert a turistaút télen a patak medrévé változik. Mentőötletként ezúttal mi a Nagy (Velika) Paklenica-kanyonba sétáltunk be. Hogy a Paklenica patak mennyire ki tud lépni a medréből a téli időszakban, azt jól mutatta, hogy a völgybe bevezető kövezett ösvényt néhol teljes egészében elmosta. Nyáron innen nyílik a vezetővel megtekinthető Manita peć cseppkőbarlang, vagy a parkolóhoz közeli látogatóközpont, amit a hegy mélyébe vájt egykori, jugoszláv bunkerben alakítottak ki.

Szerencsére a kanyonban volt élet, sokan keresték fel a Planinarski Dom Borisov menedékházat. A ház telente hétvégén is nyitva tart, ám nekünk az volt a benyomásunk, hogy télvíz idején inkább kibérelni lehet, mintsem hogy állandó ellátást és szállást biztosítana. Tőle ötpercnyire több ház is épült, amelyek mindegyikéből sűrű, hívogató füst gomolygott. Ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni errefelé, mindenesetre mi egyedül az Ivančev Domban tudtunk némi eleséghez jutni az ott lakó öregúrtól. Beültünk egy lélek-, és kézmelengető kakukkfűteára és egy tál sajtra, amiért persze kisebb vagyont fizettünk. Cserébe megismerkedtünk a ház két öszvérével, illetve bejártuk a hegyi pásztorok egykori településeinek maradványait.

A hazautat még szerettük volna kicsit izgalmassá tenni, így a Sveti Rok alagútján átkelés helyett egy hegyi panorámaúton kereszteztük a Velebitet. Talán mondanom sem kell, hogy ez most inkább volt út, mint panoráma. :D Amikor viszont felszakadozott néhány másodpercre a felhőzet, akkor végtelen karsztvidék tárult elénk, ahol napokon át lehetne túrázni. Az útra, mint kiderült, télen nem szabad behajtani, de természetesen nem voltunk egyedül a tábla szabad értelmezésével. Az út közvetlenül elvezet Luka Modrić szülőháza mellett, és a romok jól érzékeltetik, hogy milyen lehetett itt felnőni a háború árnyékában. Többek között ezen a vidéken forgatták 1962-68 között a Pierre Brice főszereplésével készült Winnetou-filmeket. Egy kis sétára van az úttól a film egyik díszlete, Incsu Csunna és Nso Chi sírja. Több tízezer kilométerre voltunk a Vadnyugattól, de a végtelen prérin, indiánok és épülő vasutak szabad országában éreztük magunkat.

Az utazásunk olyan hamar elrepült, hogy csak lestünk, amikor felvirradt január 1-je, és máris haza kellett indulnunk. A hazatérés ezúttal azért egy kicsit érdekes is volt, hiszen az első között léphettünk be Magyarországra határellenőrzés nélkül, a Free passage táblának integetve. ;) Remélem, az új évben ti is sok izgalmas utazással és élménnyel fogtok gazdagodni! Ez a mi szokásos kis boldog új évet kívánó ajándékunk Nektek: