<= Ha érdekel, hogyan jutottunk hozzá lakóautónkhoz, és miért választottunk egy nem éppen tipikus téli úti célt, kattints ide az előző bejegyzéshez.
Nemrég már beszámoltam Medárd megvásárlásának körülményeiről és a téli horvátországi utazásra felkészülésünkről. Most tartsatok velünk, és nézzétek meg, hogy szerintetek jó ötlet-e felfedezni egy olyan tipikus nyaralóhelyet, mint a magyarok hőn szeretett Dalmáciája, télen. :) Mi az ide utazáshoz a Vasaltutak csapatától vettük a tippet, akik több ízben is jártak itt év elején sziklát mászni és via ferratázni. Emellett vettünk ötleteket egy, az ELTE Földrajzos Klubjában hallott előadásból, egy ide szervezett terepgyakorlat érdekes élménybeszámolójából.
Egy hét alatt az alábbi útvonalat tudtuk bejárni, a hegyektől a tengerparton át Hvar szigetéig:
Utunk első éjszakája még nem a tengerparton ért minket, hanem a bosnyák határhoz közel, mivel tartottunk egy hosszú utat kipihenő megállót Slunj (Szluin) városában. Talán jobbkor nem is érkezhettünk volna, mint egy kiadós eső után-közben-előtt, amikor napok óta tartós csapadék áztatta Horvátország belső területeit. A mézeskalácsfalu-jelzővel reklámozott kis Rastoke városrész a Slunjcica és a Korana folyók torkolatánál fekszik, és a vízimalmairól híres. A víz szeszélyének kiszolgáltatott emberek és a természet erőinek szimbiózisa már az első pillanatban magával ragad, amikor a körülöttünk minden irányból zubogó vízesések nyomába eredünk. A vízesések egymás melletti, látványos sorozatát egy mésztufa sziklaomlás hozta létre 1914-ben. A malom és tulajdonosa szokatlan kötődését nagyon szépen elmesélte az egyik tábla: a malomkövek rendszeres morajlása annyira kellett a malom gazdájának nyugodt éjszakai pihenéséhez, hogy amint bármilyen változás állt be ebben a monoton hangban, azonnal kiugrott az ágyából és rohant megnézni, hogy mi lehet a gond a malmával. Nyaranta bájos kis éttermekben lehet helyi halakat és más finomságokat fogyasztani, de ilyenkor télen a füst átható, meleg kandallókat idéző illata és vízpermet borít be mindent.
Reggel elindultunk a tengerpart felé, gigantikus méretű poljéket (5-500 km2 területű karsztos mélyedéseket) szelve át. Felhős utunk volt, egészen a 766 méter magas Prezid-hágóig, amit átszelve varázsütésre tavaszi verőfényben és melegben találtuk magunkat. Így indultunk neki a Krupa-kanyon köré tervezett kis néhány órás túránknak, amiből rövid úton még kisebb lett, mint szerettük volna. A fennsík tavaszias hangulatú ligeteiből hamar leereszkedtünk a folyó kanyonjába, csak hogy szembesüljünk az elmúlt napi esőzések eredményével. A folyó partjain vezető turistautakat és a vízen átvezető hidakat totálisan elmosta a víz, olyannyira, hogy a "technikás, dróttal biztosított szakasz" táblával jelzett ösvény perpillanat annyira technikás volt, hogy búvárkiképzés kellett volna hozzá. :D Így nem volt más választásunk, mint visszacaplatni a fennsíkra, majd egy másik helyen újra leereszkedni, hogy megnézhessük a 18. századi Kudin most hidat. 12 mészkőíve éppen csak kilátszott a vízből. A kanyon zord, karakteres arca teljesen más, mint a tavaszi-nyári hónapokban, amikor a zöld szurdokfalak között égszínkéken kanyarog a Krupa kígyója. A Krupa hamar beletorkollik a Zrmanjába, amelynek hasonlóan szép kanyonjában a német Winnetou-filmeket forgatták.
A Krupa forrásához közel épült a Krupa-monostor, aminek a temploma éppen nyitva volt, így belestünk. Ez a szerb ortodox monostor a legrégibb ortodox monostor Horvátországban. Kicsit olyan az egész, mint a béke szigete, időnként arra téved egy macska, egy bárányait terelgető bácsi, de egyébként csak a Krupa zubogása töri meg a csendet. A kanyon környéke a hivatalos Croatia's less travelled scenic route része, amire teljesen véletlenül bukkantunk, viszont minden szándékosság nélkül több helyen is érintettünk. A törekvés egészen remek, főleg, ha idővel esetleg oda fut ki, hogy megjelennek a turisták az egyáltalán nem frekventált helyeken is, és akkor talán ez maga után vonz némi fejlődést a vidéki turizmusban és a tisztaságban.
A Krka Nemzeti Parkba már kicsit óvatosabban mentünk, a bokáig vízálló téli túrabakancsunkkal felszerelkezve. Egy kilátópontot, és két külön vízesésrendszert néztünk meg, a Roški slap környékét a park északi felén és a Skradinski buk környékén kialakított pallórendszert a délnyugati csücsökben. Télen a tórendszeren járó hajók nem közlekednek, és az éttermek sincsenek nyitva, de hűtőmágnest még így is tudtunk venni a szuvenírboltban és a nyárra jellemző irdatlan tömeg se volt. ;)
A Roški Slap a Krka-kanyon kinyílásánál borítja vízpermetbe a vidéket. Fölötte a kanyonba besétálva jellegzetes, édesvízi mészkőperemekről leomló vízeséseket, ún. nyakláncokat találunk, amik még ilyenkor, áradás idején is szemmel láthatóan kirajzolódnak a mederben. A jellegzetes mésztufa peremeket a vízből kioldódó kálcium-karbonát, és a vízben élő moszatok és algák hozzák létre. A folyamatosan fejlődő mésztufát "élő" mésztufának hívják, míg a kanyon partján felfelé induló kilátópontra vezető lépcsősor mentén "halott" mésztufák szoborszerű műalkotásai sorjáznak. Legidősebb példányaik 125.000 évesek! Innen a kanyon egyik keskenyebb részére nyílik kilátás, míg a Spomenik hrvatskom kralju Petru Svačiću kilátóból a Visovac sziget ferences monostorára, amely pici édenkertként áll a Krka tóvá duzzadt, lustán csörgedező vizében.
Ugyanilyen mésztufák alkotják a Skradinski Buk vízesésrendszer grandiózus lépcsőit is, ahol mi más várna ránk, mint víz, víz, és még több víz? :D A vízálló lábbeli itt is elengedhetetlen, mert a Krka vize ott is utat tör magának, ahol nem lenne semmi keresnivalója. A vízesések és tavak mentén kiépített pallós tanösvény nem hogy kiváló rálátást nyújt mindenre, hanem egyenesen testközelbe hozza a Krka vizét. Csoda, hogy az utat nem zárták le, hiszen jó pár helyen könnyen bele lehetne pottyanni a sebes folyású vízesésekbe korlát hiányában. Egy idő után már nem is érdemes kerülgetni a vizet, inkább csak követni kell az ösvényt, ott is, ahol zuhanyban részesülünk és ott is, ahol szó szerint vízlépcsővé változik a kövezett lépcsősor. A kirándulás végére már iszonyúan parányinak éreztük magunkat a természet vad és fékezhetetlen játszóterén.
Nagyon nehéz elképzelni, hogy a víz nyáron annyira nyugodt, hogy még fürdeni is lehet a Skradinski Buk tövében:
Régóta szemeztünk már a Cetina-forrással, amelyet csak A KÉK SZEM-ként emlegettünk, hiszen a Cetina-folyó tölcsérszerű forrása madártávlatból éppen olyan, mint egy ránk szegeződő átható írisz. Már amikor fentről süti meg a Nap és a sokszoros mennyiségű víz nem bugyog benne jacuzziként. :D A kékeszöld szem körvonala azért még ilyenkor is kirajzolódik, de kevésbé taglóz le minket. Horvátország területének több mint a fele karsztvidék, ezért rengeteg helyen tör fel a víz spontán módon a felszínre a vízáteresztő és a nem vízáteresztő kőzetek határán. A Cetina forrása hosszú ideje izgatja a búvárok fantáziáját, akik eddig 115 méteres mélységig térképezték fel. A háttérben egész napos túrázásra csábítottak a Dinara kopár, havas hegycsúcsai, így egyszer ide mindenképpen visszatérünk majd nyáron nagyokat kirándulni és a forrás szemébe nézni. ;)
Nyári fotó forrása: Damir Spanic, Google Maps
A Dinári-hegység vonulatai és a tengerpart közötti fennsíkot keresztül-kasul szelik a Krupa folyó kanyonjához hasonló hasadékok. A következő ilyen, amit kívül-belül megcsodáltunk, a 170 méter mély Čikola-kanyon volt. Nyaranta az adrenalinfüggők egy három szekcióból álló zipline-rendszeren keresztül át is suhanhatnak fölötte, de most rajtunk kívül csak sziklamászók tucatjai vették birtokba a grandiózus sziklafalakat. A bergsteigen.com leírása alapján indultunk neki a kanyonba épített via ferratának, igyekezve megfogadni a tanácsot, amely szerint ne menjünk el jobbra egyik ösvényen se, mert a kanyonban kötünk ki. Valamiért kétszer is azt hittük, hogy már rég túl vagyunk a kockázatos elágazáson, ezért kétszer is túl korán fordultunk jobbra, így vissza kellett caplatnunk a fennsíkra. Végül nagy nehezen megtaláltuk a via ferrata tényleges kezdetét, ami mentén leereszkedtünk a Čikola habjaihoz. Senki ne kérdezze, hogy miért gondoltuk, hogy télen a kevés csapadék miatt az összes kanyon ki lesz száradva. :'D Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Valójában nyáron futhatunk bele, hogy a csupasz folyómeder úgy fest, mint egy ementáli sajt, ami semmilyen enyhülést nem nyújt a hőségben. Most végig azon paráztunk, hogy vissza kell-e majd fordulnunk az áradás miatt, de még éppen hogy száraz lábbal át tudtunk kelni.
Nyári felvételek forrása: Michael Proczhazka, bergsteigen.com
A szárazföldet a tengertől elválasztó hegyvonulaton egy jó öt kilométeres alagúton bukkanhatunk át, és amint megpillantjuk a tengert, mintha belecsöppennénk a nyárba! Kicsit aggódtunk, hogy a Makarskából induló 23 km-es panorámaút a Biokovo-hegység legmagasabb csúcsára nyitva lesz-e, mert az út nyáron fizetős, és óránként legfeljebb 25 autót engednek fel, mert annyira keskeny és szerpentines. Ilyenkor mindenképpen érdemes előre helyet foglalni! Szerencsére az út most is nyitva volt, és előttünk is többen nekiveselkedtek, így nosza, első alkalommal vágtunk neki egy vérbeli hegyi útnak Medárddal. Elsőként Horvátország első skywalkjánál álltunk meg, amit a biztonságra tekintettel lezártak, de mellé így is fel tudtunk mászni és szinte elájulni a hegyek és a tenger csodálatos harmóniájától. A dolog szépséghibája az embertelen szél volt - nem az itt telente megszokott bóra, de így is elég, hogy csak a sziklák mögül leselkedve merjek kinézni, kapaszkodóként használva őket.
Az ember nagyon érzékeny az időjárás szélsőségeire, ahogyan egy front is meg tudja viselni a szervezetet, úgy a dalmát partokon fújó jellegzetes szeleket sem szabad félvállról venni. A bóra az a bizonyos, a szárazföldi hegyek irányából a part felé fújó jéghideg, száraz levegőt hozó szél, aminek a sebessége elérheti a 220 km/h-t is. A bóra nagyon tiszta levegőt hoz, kitisztul tőle az ég, de az emberek is jobb pszichikai és érzelmi állapotba kerülnek egy-egy vihar után, mintha csak a szél az elméjüket is kitisztította volna. A jugó ezzel szemben párás levegőt hoz és gyakran követik sötét fellegek, esős viharok. Délről, a szigetek irányából fúj a part felé. A dalmáciaiak szerint a jugó depressziót, ízületi fájdalmakat, betegeskedést okoz, teljesen elfogadottnak tartják a melankólia előidézőjeként. A történelemben a jugó alatt elkövetett bűnök esetén a vádlott ezt fel is használhatta a saját védelmében. A Dubrovniki Köztársaságban egy időben az a törvény élt, hogy jugó idején még tanácsüléseket sem lehetett tartani, vagy dönteni, törvényt hozni.
A szárazföld és a tenger felől érkező légtömegek a Biokovo fölött ütköznek össze, ezért gyakoriak az időjárási változások, télen a havazások. Dilemmáztunk egy kicsit, hogy menjünk-e egyáltalán tovább a Sveti Jure 1762 méteres csúcsára, amit egy adótorony és egy kis kápolna emel ki a környező lombhullató erdőségekből. A hegy lábánál még jól elvoltunk pólóban, aztán felfelé kanyargózva minden téli ruhánk előkerült, a Sveti Jure szabályos kúpját megpillantva meg már az adótoronyhoz vezető utat is hó és jég barikádozta el. Bár előttünk a natúrpark munkatársai úgy tűnt, hogy tovább mentek a terepjárójukkal, nálunk egyértelműen ez a kanyar lett az "idáig, és ne tovább" pont.
Az egész hegység karsztos szerkezetű, az út két oldalát karros felületek, barlangok, vermek, víznyelők százai szegélyezik, mintha szőnyegbombázás érte volna a területet. Ezekben a mélyedésekben rendkívül termékeny a talaj, ezért már évszázadokkal ezelőtt legeltetésre és növénytermesztésre kezdték használni őket, a nagyobb gödrök alja szépen fel van parcellázva és elkerítve. A hegységben a legeltető állattartók kőből épített kunyhóinak maradványai a mai napig állnak. Ezeknek az épületeknek még ablaka sem volt, hogy a szél még kevésbé tudjon áthatolni rajtuk.
A hegység karsztos üregeiben, barlangrendszereiben elnyelődő vizek a makarskai part közelében bukkannak a felszínre, vagy a szárazföldön vagy a tengerfenéken. A leglátványosabb a Vruja strandon a tengeraljzaton található forrás, amiből csapadékos időszak és olvadás után gejzírként bugyog fel a víz a tengerből:
Kényelmesen odaértünk Drvenikbe, ahonnan 17:15-kor indult a kompunk Hvar szigetére. Rajtunk és a helyieken kívül nem sokan lézengtek a nyáron forgalmas kis üdülővárosban, így nyugodtan élvezhettük azt a különös melankóliát, amit a nyáron nyüzsgő, de télen bánatosan kihalt helyeken lehet érezni. A kompszolgáltatással maximálisan elégedettek voltunk, a www.croatiaferries.com honlapon már otthon előre ki tudtuk választani a megfelelő kompokat, utánanézni az áraknak, és megkönnyebbülésünkre az internet teljesen naprakész volt!
Hvar szigetére 35 perc alatt ér át a komp, így már vaksötétben érkeztünk meg, csak másnap szembesültünk a sziget páratlan hangulatával. A hosszúkás szigetet 2-2,5 óra hosszában átszelni, ami alatt szinte csak romos kőkerítésekkel körbevett olajfaligeteket, szőlőket és fenyőerdőket látunk. Néhány pár házból álló falucskát és annál több útjelző táblát találunk, amik a parton egymást érő áttetsző kék vízű öblökhöz, uvalákhoz irányítanak. Sućuraj, ahova kompoltunk, a sziget keleti csücskében fekszik, míg a forgalmasabb és városiasabb terület egyértelműen a nyugati, ahova Splitből érkezik a komp több mint 2 órás út után. Sveta Nedjelja falu a szárazföld felől érkező hideg szelektől védett, meredek délnyugati parton bújik meg, de mivel csak egy egysávos alagúton át közelíthető meg, korántsem tartozik a sziget legforgalmasabb részei közé.
Minket az itteni via ferraták vonzottak ide, amiket egy helyi illetőségű sziklamászó fenegyerek, Miro Štec épített a saját költségén. A meredek sziklafal sziklamászó paradicsom is, de most már több eléggé kitett, de viszonylag könnyű útvonalon fix drótbiztosítással is meg lehet mászni. A Via Avalon A/B-s, nagyon könnyű, a Via Mirko B/C-s, közepes nehézségű út, mindkettő a Szent Spiridion függőhídhoz vezet, amelyen két pompás sziklatű közé sétálhatunk ki. Innen felfelé a Via Barbarán (B) még kell mászni dróton egy keveset, aztán egy hosszabb, négykézlábazós szakasz következik a hegytetőig. Ez a szakasz is lépésbiztonságot és szédülésmentességet kíván, így hiába nem ferrata, gyerekeknek és tériszonyos felnőtteknek például kötélbiztosítás nélkül biztos nem ajánlanám. A sziklafalat egész délelőtt tűzte a déli nap, így majd megkukultunk a melegtől! Szokatlan volt, de egyáltalán nem kellemes a túlzott meleg gyengítő és fárasztó hatását érezni a szervezetünkön - decemberben. A bergsteigen.com jóindulatúan azt írja, hogy a ferrata egész évben alkalmas a mászásra, de nyáron a hőguta garantált, úgyhogy biztos nem vennénk be a nyaralás programjába. Mivel Miro a saját büdzséből építette az egész ferratarendszert, a függőhíd melletti dobozba kell a díjat (adományt) tenni (50 kunát vagy 7 eurót fejenként).
A hegytetőn egy fél órás sétával lehet felkapaszkodni a 626 méter magas Sveti Nikola csúcsra, ami a sziget legmagasabb pontja. A kilátás a szigeti nyugati csücskére és Vis szigetére, valamint tucatnyi másik pici földdarabra teljesen letaglózó. Azt pedig álmunkban sem gondoltunk, hogy a távolban, a messzi nyugaton sodródó tengeri köd fölött még az olasz Pescara környéki többezres hegyeket is megpillanthatjuk!
Lefelé menet érdemes útba ejteni a Sveta Nedjelja barlangmonostort. A barlang már a kőkorszaki emberek számára menedékként szolgált, aztán a 16. században egy monostor épült a tövébe. A monostorban egy kis templom, harangtorony és friss vízű kút is helyet kapott.
Jól elszaladt velünk az idő, így a következő, kicsit bizarr programunkra nem sok időnk maradt sötétedés előtt. Feltett szándékunk volt felfedezni a sziget dinó lábnyomait, amikről a kiváló ELTE-s paleontológus, Ősi Attila online előadásán hallottunk. A konklúzió az, hogy a miénkhez hasonló mennyiségű szakértelemmel nem feltétlenül áll rá az ember szeme a dinó lábnyomokra. :D Cserébe a Žukova-öböl, ahol keresgéltünk, csodaszép volt.
Az újév első napján hihetetlen nyugalom fogadott minket Sućuraj kikötőjében, miközben a kompunkra várakoztunk. Az előző napi napsütésnek nyoma sem volt, a tengeri köd fojtogató csendbe burkolt mindent. Dolgos reggeleken az átható halszag is hozzátartozna a hangulathoz, de január 1-jén még a halászhajók is jól megérdemelt békességben ringatóztak munka nélkül a kis öbölben.
Hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy a szárazföldre visszatérve teszünk egy kitérőt a bosnyák határ felé, Imotski karsztos tavaihoz. 2019 júniusában már megnéztük ezeket a látványos beszakadásokat, akkor nyár elejéhez méltón volt bennük víz bőven, de korántsem annyi, mint most, ebben a különösen csapadékos időszakban. A tavak sokkal szebb és barátságosabb arcukat mutatják nyáron, amikor a napsugarak fentről tudják megsütni a habokat, de a brutális szélben tarajozódó, már-már fekete hullámok is adtak egyfajta borzongós hangulatot.
Nem is kívánhattunk volna jobb évkezdést, minthogy 2021 utolsó via ferratázása után 2022 első napján is beugorjunk a beülőnkbe, sisakot húzzunk és nekivágjunk a szikláknak. :) Omiš városa a Cetina folyó tengeri torkolatában fekszik, egészen káprázatos panorámát kínálva: hegyek, kanyon és tenger nagyon ritkán alkot egy helyen ennyire elbűvölő harmóniát. A kilátás nagyon szép a régi Tvrđava Starigrad-Fortica erődből, de még szebb az A/B-s, könnyűnek mondható Ferrata Forticáról. A ragyogó napsütés itt is megtréfált, ezért még a gyakorlatilag megerőltetőbb kiránduláshoz fogható mászás is különösen lihegős volt, de ezért a látványért megérte!
A lefelé út már csak egy könnyed, meredek túra, ami egyenesen a középkori óváros kapujához vezet. A karácsonyi fényeket már késő délután felkapcsolták, és bár semmi étterem és bolt nem volt nyitva, egész sokan sétálgattak az ünnepi köntösbe öltözött sikátoros utcácskákban.
Éppen a napokban jött ki a hír, hogy sokkal több magyar választotta 2021-ben nyári úti célnak Horvátországot, mint korábban. Viszont a nagy tömeg néha már élvezhetetlen méreteket tud ölteni, úgyhogy ha Ti is vágynátok ezekre a klasszikus, csodaszép tengerpartokra és hegyekbe, akkor csak bátorítani tudunk, hogy ne habozzatok elrugaszkodni kicsit a hagyományos nyaralás ötletétől és a nyáron kívül a többi évszakban is felkeresni! :)
