Kövess minket Instán!

Nincs megállás!

Nincs megállás!

Ódon városkák és zabolátlan természet - Közép-Portugália (2. rész)

2021. december 15. - ynda

c_img_20211026_100229.jpg

<= Az első részben azokról a látnivalókról áradoztunk, amik a portugál "kötelezőkön" kívül egy új oldalát is felvillanthatják Európa nyugati partvidékének.

Jártunk már világvégi tengerpartokon és bájos kastélyokban, így most folytatjuk ezt a törekvést a természeti érdekességekkel és a cseppet sem hétköznapi városkákkal. Ezek közül némelyre tudatosan készültünk már otthon, némelyik meg egész egyszerűen szembe jött velünk és levett a lábunkról.

SVÉDASZTAL A TERMÉSZETBARÁTOKNAK:

A homokdűnékről él egyfajta kép az emberben: szálló homok, pampafű, vadul hullámzó tenger és festményre illő, végtelenbe vesző pallók... Valami ilyesmire számítottunk São Jacinto hírhedt homokdűnéitől is, ezért teljesen elképedtünk, amikor nekivágtunk a 7,1 km-es dűne tanösvénynek.

dune-profile-zonation.jpg

A dűnék életciklusa
(kép forrása: https://dynamicdunescapes.co.uk/about-sand-dunes/dune-lifecycle/)

A fenti természetes vegetáció csak a szabad szemmel is beazonosítható elsődleges dűnevonulat dűneképződményei között figyelhető meg - ezek hozzák a klasszikus elvárásokat a prototipikus dűnékkel szemben. A másodlagos dűnevonulatot, amely teljesen kötött, már cserjék és fák uralják, mintha csak egy közönséges lombhullató erdőben járnánk: tengerparti fenyők, fűzfák, nyárfák, égerek, borókák között vezet a tanösvény. Az út nyolcvan százalékában ebben az erdőségben kolbászolunk, és legfeljebb a mesterséges tavacskákon élő vízimadarak felbukkanásában reménykedhetünk, a dűnelesre van a legkevesebb lehetőség.

São Jacinto dűnéi emberi léptékkel mérve fiatal képződmények, mindössze néhány ezer évesek. Amikor az észak és dél felől növekvő homokpadok összezárultak a Vouga folyó torkolata előtt, egy hol nyitott, hol zárt lagúna alakult ki. A dűnék a 19. században kezdtek el „rögzülni”, sorozatosan maguk alá temettek mezőgazdasági területeket és falvakat, szép lassan átvéve az uralmat és teljesen feltöltve a területet.

Bár Portóba majd csak később kalauzolunk el benneteket, a Duero (portugálul Douro) folyó völgye és teraszos domboldalai festményre kívánkozó látványt nyújtanak, különösen így ősszel. A portói szőlő szülőhelyén a palás talajon végtelen ültetvények váltakoznak kicsi falvakkal. Errefelé turista biztosan nem, de legtöbbször még más se jár. Portugália belső területeire érve a látogatók szőrén szálán eltűntek, és csak egy-egy frekventáltabb látnivaló környékén bukkantak elő. Talán meglepő lehet, hogy a világhírű portói édes bor, ami a nyári kánikulának (40-50 fok) köszönhető. A szőlő annyira hamar beérik, hogy szeptember elején már lóhalálában szüretelni kell, és a globális felmelegedés miatt a szüret időpontja egyre tolódik visszafelé, augusztus végére. A Baloiço de São Gens kilátópontról tipikus eukaliptuszerdős-szőlős vidék tárult elénk, és egy-egy szem tőkékre száradt mézédes szőlőt is tudtunk csenni.

Nucleo museologico do sal szezonon kívül nem mindig van nyitva, a sólepárló múzeum mellől induló Rota das Salinas (só tanösvény) viszont szabadon látogatható. (A prospektusa innen tölthető le.) A 4 kilométeres séta első látásra nem tartogat túl sok érdekességet, mert az első néhány száz méter után elhagyjuk a sólepárlásra használt takaros kis medencéket. A sószállítás hagyományos módja már kiveszőben van, de egy-egy tipikus sószállító bárka roncsa még felfedezhető az iszapban, és a sóraktárak is a mai napig használatban vannak. A só szinte a természet ajándéka, a dagállyal ugyanis a tenger felől magától beáramlik a sós víz és feltölti a lepárló tavakat, apálykor pedig szépen lassan végig csordogál a tenger felé és leülepszik.

A kirándulás java mégis csak a "múzeum" után következik, amikor az út behatol a Mondego folyó lapályos területén kialakított, zsilipekkel és csatornákkal szabályozott tórendszer sűrűjébe. A terület az infótáblák szerint sok fajta vízimadár otthona, akik az ár levonultával letámadják a nedves, iszamós folyómedret apró élőlények után kutatva. Afölött valahogy átsiklottunk, hogy élnek itt karibi flamingók is. Aztán tadamm, az egyik nagyobbacska tóban öt peckesen lépegető, kecses madarat szúrtunk ki a távcsövünkkel. De ez még mind semmi! Mert két tóval odébb több száz példányba botlottunk. A karibi flamingók jellegzetes korall színét a táplálékuk biztosítja, akárcsak a lazacokét: minél többet fogyasztanak az alga- és a kovamoszatból, annál élénkebb a színük.

Az időjárás legjobban az egyik leginkább várt programunkba szólt bele: a többnapos front olyan sok csapadékkal és olyan erős széllel érkezett, hogy a Paiva folyó kanyonját teljesen lezárták a turistaforgalom elől. Derűsebb körülmények között több kilométeren át egy nagyon szépen karbantartott pallós ösvényről (Passadiços do Paiva) és egy szédítő függőhídról (Arouca 516) csodálhatnánk meg a szigorú sziklafalakat és az Aguieiras-vízeséseket. Hasznos tipp, hogy a függőhídra előre jegyet kell venni online, amivel mi csak ott szembesültünk. Ha nagyon sok időnk van, akkor még raftingos kirándulásra is be lehet fizetni a Paiva sötét, zord vizén.

maps.jpg

A fenti turistacsalogató látvány helyett sajnos csak egy nagy belépni tilos tábla fogadott minket, de azért már a szurdok komor szürke falai is előrevetítették, hogy milyen különleges természeti képződmény rejtőzhet odabent.

A rossz idő egész nap kitartott, miközben átkeltünk az ország középső vidékén. Megtapasztaltuk, hogy akár egy világ végi benzinkúton, ítéletidőben is fogadhat minket működő étterem és kocsmahangulat, illetve hogy a portugál vidéken nem gondolják túl az emberek a dolgokat. :D Kis híján a vacsora is házhoz jött, amikor majdnem elcsaptunk egy úton szaladgáló fajdot. Kezdtük megérteni, hogy miért árulnak az áruházakban mirelit fajdot - valahogy úgy, mint nálunk tanyasi csirke és fácán leveshúst. Az utakon alig találkoztunk valakivel, és néhol egész egyszerűen macskakőre váltott az aszfalt, azon kellett felkapaszkodnunk a felhők csöndes, kihalt világába.

Az időjárás másnap, amikor Portugália legmagasabb szárazföldi hegyvidéke felé indultunk, szerencsére kárpótolt minket a korábbiakért. A Serra da Estrela hegységben (Csillag-hegység) található a szárazföldi Portugália legmagasabb pontja, a Torre (1.993 méter). Néhány éve jártunk már az ország harmadik legmagasabb pontján, a madeirai Pico Ruivón. A Torre személyében most felfedeztük a másodikat, úgyhogy reméljük, ez indukálja, hogy hamarosan az első legmagasabb hegyet, az azori-szigeteki Ponta Picót is megmászhatjuk.

121048584_697717820828548_2223164915620257094_o_2.jpg

Kép forrása: https://interiordoavesso.pt/movimento-estrela-viva/curiosidade-14-cao-da-serra-da-estrela-o-fiel-guardador-de-rebanhos/ 

A Torre csúcsa tulajdonképpen egy fennsík legmagasabb pontja, ahova aszfaltút vezet, így kényelmes megközelítést tesz lehetővé a számtalan helyi portékát és szuvenírt kínáló bolt és a Vodafone Síközpont felé. Újabb meglepetés: ki gondolná, hogy a mediterrán Portugáliában síelni is lehet? Persze ne egy Val d'Isere-hez hasonló többszáz kilométeres pályarendszert képzeljünk el, a 4 sílift, a 9 pálya (amiknek az együttes hossza 7,7 km) a kezdő és középhaladó síelőknek és snowboardosoknak ad teret a kibontakozásra. A hegyvidéket tökéletes minőségű aszfaltút szeli át, mintha csak az Alpok gazdagabb szegleteiben lennénk. Ugyanezt az érzést keltette bennünk a rengeteg országúti kerékpáros is, akik a metsző szélben tekertek fel a csúcsra. Az estrelai hegyi kutya a svájci bernáthegyihez híven itt is a hegyi élet jelképe. Ez az intelligens fajta még ma is pótolhatatlan szerepet tölt be az itt honos bárányok őrzésében. 

Az estrelai fennsík 20 millió évvel ezelőtt, az Ibériai-félsziget és az Afrikai-kőzetlemez találkozása mentén emelkedett ki. A mélyben megbúvó gránit oszlopokat homokkő fedte be. Az eljegesedés idején ez a köpeny erodálódott, és felszínre bukkantak a girbegurba gránitoszlopok csúcsai. A jég visszavonulása után a folyóvízi és szélerózió kimosta a gránitoszlopok közül a maradék puhább kőzetet is, és létrejöttek a helyiek által csak "sajthalomnak" nevezett geológiai különlegességek.

A plató alakja szinte adta, hogy a jégkorszakok idején jégmező fejlődjön rajta, sugárirányban leinduló gleccservölgyekkel. A hideg periódusokban az eljegesedés 66 négyzetkilométernyi területet fedett be, aminek köszönhetően ma tipikus posztglaciális formakincset figyelhetünk meg. A cirkuszvölgyekben a gleccserek intenzív eróziója olyan mélyedéseket alakított ki, ahol hosszabb időre megülhetett a jég. Itt születik a gleccser, és ez az a hely is, ahol a legtovább megmarad a jégborítás a gleccser elolvadása után. Ezek a túlmélyedések lefolyástalanok, ezért a gleccser eltűnése után gyakran kis tó marad a helyükön. A tavacska idővel megtelik a hegyekből leomló vizek hordalékával és teljesen feltöltődik. A szerves talaj tápanyagban és ásványi anyagokban dús, valóságos ligeteknek ad otthont, amiket annak idején főleg legeltetésre használtak. Ma már ezeket is főleg a turizmus aknázza ki: Covão da Ametade buja rétjén például kellemes tűzrakó- és kempingező helyet alakítottak ki.

p1130125_1.JPGOurémtől nem messze "megkövesedett őshüllőnyomok tanúskodnak arról, hogy az Ibériai-félsziget délnyugati felében már az ősidők óta milyen >>állati<< jó a világ" - állítja az útikönyvünk. :D Mivel a kedvenc állatom mindig is a dinoszaurusz volt, természetesen muszáj volt felkeresnünk a Monumento Natural das Pegadas de Dinossáurios parkot.

A dinó lábnyomok mai lelőhelyén egykor egy meleg vízű tenger partvidéke volt, aminek mocsaras lapályába beletrappoltak az itt élő hatalmas, négylábú növényevő dinók. A területet ezután elárasztotta a víz és szép lassan üledéket halmozódott rá. A 20. században kőfejtőt nyitottak a vidéken, és ekkor fedezték fel a lábnyomokat. Az itt grasszáló, csoportokban élő dinók izmos combokkal, kis fejjel és hatalmas nyakkal, farokkal rendelkeztek, ez utóbbi segített nekik kiegyensúlyozni ormótlan testüket. A park területén mintegy 20 lábnyom sorozatot találtak, köztük egy 142 és egy 147 méter hosszút is. Mivel a talált sorozatok mind különböznek egymástól, ez azt jelenti, hogy különböző fajok képviselői talpaltak el itt:

Az ország átszelése közben érintettük Alentejo tartományát, ahol a mai napig él a nagybirtokrendszer, az óriási földterületek generációról generációra szállnak. Rónaságokat, szelíd dombokat, olajfaültetvényeket, gabonaföldeket, legelésző teheneket és birkákat látunk, sehol egy nagyvárost. A környék lenyűgöző haszonnövénye a paratölgy, amelynek lehámozott kérge a parafa. Az ismerős hazai tölgyfajtákkal ellentétben a paratölgy örökzöld. Portugália a világ legnagyobb parafa termelője, a ligetek az olajfa ültetvényekhez hasonlóan pettyezik a tájat. Az ember hajlamos megsajnálni ezeket a girbegurba, tömzsi fákat, amik mindenhol szegélyezik az utakat, és mintha az első nagy ágelágazások alatt le lennének pucérítva. Ám a kb. 3 cm vastag lemezek maguktól leválnak a fa törzséről, amikor szüretelésre érettek. A parafaellátás hullámzó, mert egy-egy fa kérge egy évtizedben csak egyszer takarítható be. A parafa kérgét már az ókorban használták, halászhálókra kötötték úszónak és mentőövet készítettek belőle. A szivacsos anyag rugalmas, hőszigetelő-, hangszigetelő, és a nedvességet sem engedi át. Ezért vált be remekül boros dugóként.

NYÜZSGŐ NAGYVÁROSOK ÉS KÖZÉPKORI ZEGZUGOK: ELVESZVE A BÁJOS VÁROSI KÁOSZBAN

Az elmúlt körülbelül öt évben ráébredtünk, hogy mi egyszerűen nem szeretünk várost nézni. Nem bírjuk a tömeget, a káoszt, a nyüzsgést, a rohanást, és bár alig várjuk, hogy lássuk egy-egy városka híres látnivalóit, fél óra után már legszívesebben menekülnénk. :( És néha mégis kiderül, hogy amikor megfog valami különlegesség egy-egy város egyedülálló atmoszférájában, akkor túllendülünk ezen a civilizációközeli szorongáson, és magával ragad minket a hangulat. Portugáliában ez kivétel nélkül mindenhol így volt.

Aveiro lagúnába épült városkáját "Portugália Velencéjének" is nevezik. A belvárosban egy órás gondolázással tehetünk egy kört a többnyire modern házak között csordogáló, szigorú mederbe terelt csatornákon, vagy gyalogosan is barangolhatunk egy sort. A városka centruma nagyon pici, így főleg a színpompás csónakok látványa és a rájuk festett pajzán motívumok jelentik a vonzerejét. A város gazdasága mindig is a moszathalászaton, a sólepárláson és a kereskedelmen nyugodott.

Aveiro belvárosi forgatagából annak idején sokan kiköltöztek a tengerparti lagúnához, Costa Novába. Eredetileg a fa épületek halászok menedékei és raktárai voltak. Ez a modern városrész talán még rabul ejtőbb, mint a régi város, hiszen a csíkos nyaralók egy korzózós nyári délutánba repítik el az embert. Érdekes, hogy a tradicionális házsor nem az óceán, hanem a nyugodt lagúna felőli oldalon épült fel, míg a vad tengerpart megmaradt a dűnék, kiülők, strandok birodalmának.

Óbidos óvárosa legalább olyan színes, mint Aveiróé, a temérdek bougainvillea (murvafürt) miatt csak "Portugália legvirágosabb városaként" szokás emlegetni. Valamennyi házikó fala fehérre meszelt, de a tengerkék és mustársárga lábazat vidámmá és letisztulttá teszi a szűk sikátorok arculatát. Néhány óra alatt kényelmesen be lehet barangolni a várost, ami valójában az egyetlen szuvenírboltokkal, galériákkal, beülőkkel telezsúfolt főutcácska köré szerveződik. A középkori várfalat sem érdemes kihagyni, ezen akár körbe is lehet sétálni, felülről tekintve le a házakra. Az ilyesféle középkori városkákban mindenhol találkozhatunk robosztus várkapuval, középkori kápolnával és pellengérrel. Óbidosban találkoztunk először a Museu de Sardinha bolthálózattal, ahol dizájnos konzervdobozban árulnak mindenféle különleges ízesítésű és fajtájú halkonzervet busás áron - a portugálok rajonganak a halkonzervekért! A városka az édes meggylikőrjéről (Ginja de Óbidos) híres, amit étcsokoládéból készült pohárkából kínálnak. A két ínycsiklandó összetevő ízorgiája elképesztő, nagyjából a Cherry Queen érzését hozza, csak némi extra izgalommal, hiszen a törékeny csokipohárkából valódi művészet elfogyasztani a finomságot. 

A tervezgetéskor három édes középkori városkát is találtunk az ország belsejében, amik közül egyszerűen nem tudtuk eldönteni, melyiket is szeressük, mert annyira különbözőek. Elsőként Piódãót kerestük fel, ami a "legszebb hegyi település" jelzővel már messziről elvarázsol mindenkit. A házak amfiteátrumként bújnak meg a buja völgy végében. A szövevényes, lépcsős utcácskákon minden a helyben elérhető egyetlen kőzetből, palából van. A marcona szürkeséget csak az élénk kék ajtók és ablakok törik meg. Állítólag azért a kék szín, mert annak a idején a falu egyetlen boltjában csak kék festéket lehetett kapni, az elzárt fekvés miatt pedig más beszerzése nehézkes lett volna. A város alatt elcsobogó patakból egy mozgatható gáttal nyaranta kék zászlós folyóvízi strandot alakítanak ki.

Sortelha városkája fogott meg minket a legkevésbé, mert itt az egyhangú, szürke házakon és a 13. századi váron kívül nem sok minden néznivaló van. Egy órás sétánál többet nem érdemes itt eltölteni, viszont az előző bejegyzésben említett Aguas Radium Hotel itt van egy köpésre, így azzal együtt már kicsit komplexebb program lehet.

Monsanto óvárosa a térképek szerint mindössze két-három utcácskából és egy várromból áll, amiket a hatalmas lekerekített mohás kőtömbök közé építettek be annak idején, mintha szándékosan el szerették volna rejteni az épületeket a természetben. Azt már megszoktuk, hogy Portugáliában délelőtt 11 körül kezdődik az élet, de itt azért is voltunk teljes magányunkban, mert a vár környékét a Trónok Harca előzménysorozat (amit azóta elkaszáltak) forgatása miatt hetekre lezárták, és csak kellő bátorsággal lehetett átkelni a tucatnyi biztonsági őrön. A reggeli ködben az orrunkig is alig láttunk, így fedeztük fel a térképeken nem szereplő temérdek keskeny sikátort, amik tökéletesen elhitették velünk, hogy akár mi magunk is visszarepülhettünk volna az időben a sötét középkorba. A szűk macskaköves utcácskák olyannyira meredekek, hogy a szemétszállítás is csak kukás traktorral valósítható meg. :D

Portóról több mint elég látnivalólistát lehet találni, így a teljesség igénye nélkül csak azokat emelem ki, amik minket nagyon megfogtak. Portó neve egyet jelent a portói borral, ezért részt vettünk az egyik legnagyobb borospince, a Cálem vezetett túráján. A Douro folyótól délre eső városrészen, Vila Nova de Gaiában sorakoznak az óriási borraktárak, a folyóparton pedig az egykori boroshordókat szállító hajók, a rabelosok ringatóznak. A portói borokról szóló rövidke tanulmányi kirándulás során bemutatták a különböző érettségű, ezáltal más-más édességfokú nedűket, amelyek némelyike már inkább szirup, mint innivaló. A portói - édes bor lévén - aperitifként és desszertborként kerül az asztalra. A klasszikus a vörös, de akad fehér, sőt, rózsaszín is, ami nem rozé, hanem olyan vörös szőlőből készült bor, ami csak a szőlő belsejéből készül, a héja nélkül. A másik érdekes látnivaló a Livraria Lello könyvesbolt, ami annyira hangulatos (és Harry Potter-fílingű), hogy a belépéshez jegyet kell venni és hosszú sor kígyózik előtte. Várostérkép ITT.

A városnézésünket hamar elmosta az eső, így kivételesen átkapcsoltunk pihenő turista üzemmódra és beültünk egy kényelmes vacsorára. Megkóstoltuk a portugál klasszik fogást, a káposztalevest (caldo verde), amit így készíthetünk el házilag:

Portugál káposztaleves recept:

Hozzávalók:

  • 3 evőkanál olívaolaj
  • 1 fej vöröshagyma apróra vágva
  • 3 gerezd fokhagyma apróra vágva
  • 6 krumpli kis kockákra vágva
  • 2 liter víz
  • portugál chourico (vagy bármilyen más húsosabb) kolbász vékony szeletekre vágva
  • 1/2 kg gyalult kelkáposzta - a portugálok annyira imádják, hogy minden boltban lehet előre feldolgozva kapni, úgy, mint nálunk a gyalult tököt)
  • 1 teásanál füstölt fűszerpaprika
  • 2 teáskanál só
  • bors ízlés szerint
  • a tálaláshoz olívaolaj
Elkészítés:
  1. Melegítsük fel az olívaolajat egy fazékban, a vöröshagymát és a fokhagymát pároljuk benne addig, amíg puha és üveges nem lesz. Adjuk hozzá a feldarabolt krumplit és a káposzta felét, főzzük addig, amíg a káposzta összeesik (kb. 3. percig).
  2. Öntsük fel a vízzel és forraljuk fel, ezt követően közepes hőfokon főzzük lefedve kb. 15 percig, amíg a krumpli megpuhul.
  3. Pürésítsük a levest botmixerrel, majd közepes fokozaton főzzük tovább. Adjuk hozzá a kolbászt és a maradék káposztát, fűszerezzük paprikával, sóval, borssal. Rottyantsuk össze, majd fedjük le és főzzük még kb. 5 percig, amíg a káposzta megpuhul.
  4. Olívaolajjal meglocsolva tálaljuk.

leves.JPG

Lisszabont a fehér városként is emlegetik, mivel az 1755-ös nagy földrengés utáni újjáépítések során az épületek csodaszép harmonikus látképet kaptak. Az építészeti remekművek közül kiemelkednek a Mánuel-stílusú (késő gótikus) épületek, mint például a Belém-torony, amely a Tajo folyó kikötőjének bejáratát volt hivatott őrizni a tenger felől érkező támadásoktól. A Tajo északi partján elterülő belvároson kívül érdemes átkelni a déli partra a 110 méter magas Cristo Rei (Krisztus Király) szoborhoz és megcsodálni az onnan elénk táruló kilátást. Érdekes és megható kitekintés egy látogatás a Cemitério dos Prazeres temetőben, ahol hófehér családi sírboltok félelmetes magányával találkozunk - az üveg és elfüggönyzött ajtókon sok helyen belátni az egymás fölött elhelyezett koporsókra.

A belváros hét dombra épült, akárcsak Róma, amik között a leggyorsabban mesébe illő, hol sebesen suhanó, hol idegőrlően dugózó villamosokkal lehet közlekedni. A nagy klasszikus az Elétrico 28-as járat, amely az egész belvárost megkerüli, és a sikló, vagyis az Elevador de Bica. A közlekedési káoszt nem csökkenti, hogy az autók bárhova behajthatnak, így a villamosokat kocsik tartják fel és fordítva. A belváros legendás kávéházaiból, például az A Brasileirából csak úgy dől az utcára az ínycsiklandozó kávé- és péksütemény illat. Az abszolút number one portugál sütemény a pastel de nata, avagy a tejszínes kosárka. Lisszabon várostérképhez ingyen mi nem tudtunk hozzájutni, így ÍME és ÍME a vásárolt térképünk letölthető változata. A fővárosra egy nap abszolút kevés, úgyhogy a kötelező látnivalókra a fent felsoroltakon kívül még legalább egy nappal érdemes számolni.

Portugáliáról elmondható, hogy bár hajlamosak lehetünk Algarve tengerpartjaival és a nyüzsgő nagyvárosokkal azonosítani, a legjobban inkább a TOP 5 látnivaló között nem szereplő érdekességek a lenyűgözők. Az ország kis méretéhez képest ezernyi lehetőség vár mindenkire az érdeklődésétől függően, úgyhogy minél több szabadságot tudunk összespórolni egy portugál felfedezőútra, annál jobb. Garantált, hogy bármennyi időnk is van, sosem lesz elegendő megismerni ezt a változatos országot. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr9516763030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ynda 2021.12.17. 10:46:27

@Kate Kupon: Hidd el, hogy én is utálom ezt a szót. De miután háromszor átírtam a címet, és egyik gázabb volt, mint a másik (mivel egyszerűen lehetetlen címet adni annak az ezerféle szépségnek, aminek a megismeréséről így Te lemondtál), maradt ez. Ha van jobb ötleted, kérlek ne habozz, és küldd el. :) Kíváncsian várom, mert nekem rémálom a címválasztás.

ynda 2021.12.17. 21:24:47

@Kate Kupon: Szia, örülök, hogy végül tetszett, és megérte elolvasni! :) Köszönöm a tippet, az ódon nagyon jó lesz. Nekem még időközben eszembe jutott a tüneményes, de az se kevésbé elcsépelt, mint az ékszerdoboz... Szurkolok, hogy hamarosan sikerüljön elutaznod Portugáliába!
süti beállítások módosítása