Már a nyár végén a fejünkbe vettük, hogy az őszi szünet idején idén valamilyen szívet melengető helyre lenne jó elutazni, ahol picit Celsius fokban kifejezve is melegebb van, mint Magyarországon. A meleg ábrándképe egyből összekapcsolódott a tengerparttal (de persze nem a klasszikus hassüttetős beach-csel), ahol egyszerűen minden ki tud törlődni az ember fejéből és elmerülhet a végtelen szabadság érzésében. Van erre jobb helyszín Európában, mint a kontinens legnyugatibb vidéke, vagyis az ezerarcú Portugália?

Az utazásunk a dűnék és a vad hullámok utáni vágyakozással indult, de végül annyira sokszínű programkavalkádba torkollt, amit sose gondoltunk volna - a kicsit talán méltatlanul mellőzött - Portugáliáról. 1400 km-es körutunkon a következő területet barangoltuk be, és meglepetés ért meglepetés hátán minket:

A váratlan események sora sajnos nem épp kellemesekkel kezdődött, de ez főleg a mi szervezési baklövéseinknek és a bankunknak tudható be. Mivel a repülőjegyek megvásárlása és egy másik nagyobb projekt miatt teljesen kiköltekeztünk, a bérautót és a szállásokat is csak meglehetősen későn foglaltuk le, ezért az utazásunk már itt búcsút mondott a "low cost" jelzőnek.

Az igazi aggodalmat azonban az autó átvétele okozta, mert este kilenckor, a lisszaboni kölcsönzőpultnál derült ki, hogy a hitelkártyánkat (amin rajta van a CREDIT felirat) a banki terminál DEBIT kártyának érzékeli, ezért nem tudja beterhelni az 1200 eurós depozittal. El se hittük, hogy ilyen létezik... :O Már a teljes anyagi csőd rémképe lebegett előttünk, hiszen minden szállásunk előre ki volt fizetve, szerteszét az országban. Hosszas nyűglődés után utolsó utáni megoldásként a kölcsönzős a főnökével egyeztetve felajánlotta, hogy ha kifizetjük az extra biztosítást (újabb plusz 35e Ft pápá!), akkor elég 300 euró letétet fizetnünk, és azt elintézhetjük kártyás vásárlásként az én debit kártyámról, majd az utazás végén visszakapjuk a pénzt. Már így is túl sok ha volt az egész történetben, de nem volt más választásunk, mint elfogadni az ajánlatot - amivel persze főleg a kölcsönző cég járt jól. Egyébként a rugalmasságukért puszi nekik, összességében azért inkább ajánlanánk a Global Rent a Car társaságot, mint nem. Végső soron minden kellemetlenség ellenére ez a kis Fiat Panda szegődött az útitársunknak, és leszámítva a gyengécske 1.0-s motort és a középre tett ablaklehúzót, egészen megbarátkoztunk vele. Az antennája hiányzott, de mivel magunkkal vittük itthonról a zenés pendrive-unkat, nem volt gond vele, és külön élveztük, amikor megszólalt Mika Mendes elképesztően átütő erejű kizomba zenéje, a Magico (ami egy portugálul énekelt szerelmes dal).

A legrosszabb az egész kalamajkában az volt, hogy azért a kütyüért sem tudtuk letenni a foglalót, amivel át lehet hajtani az elektronikus ellenőrzésű (nem kapus) autópályákon, ezért az utazás során egyáltalán nem hajthattunk rá ilyen útszakaszra, hacsak nem akartunk busás büntetést fizetni. Külföldi rendszámú autóval egyébként lehet előre regisztrálni a rendszerben, de a bérautóval értelemszerűen ezt nem tudtuk megtenni. Néhányszor belerongyoltunk egy-egy figyelmeztető táblába, de szerencsére mindig időben le tudtunk hajtani, elkerülve a kamerákat. (Legalábbis reméljük, ha pár hét múlva kapunk egy harminc eurós csekket, akkor frissítem a bejegyzést, ígérem. :D)

Na de most már evezzünk derűsebb vizekre. A körutat Lisszabonban kezdtük, és ide is érkeztünk vissza. A legtöbb éjszaka különböző helyen aludtunk, tengerparti halszagú sirályrikoltozós kikötőtől belvárosi városi szállásig és vidéki istállóból átalakított puritán kuckóig belekóstoltunk mindenfélébe, ami csak a Booking.com és az airbnb palettáján fellelhető volt.

Az ősz derekán Portugáliában ki lehet fogni napokig tartó száraz, napos-felhős időjárást, aminek lazán nekiindulhatunk pólóban. Némi balszerencsével viszont az óceán felől érkező, többnapos front is elkaphat minket és nyálkás-ködös-esős idővel boldogít. A kilenc és fél nap, amit itt töltöttünk, elegendő volt, hogy 50-50% arányban mindkettőből jusson. :D

A szezonon kívüli sokkal nyugodtabb és lazább a turistáskodás, mint a legnagyobb nyüzsiben, de volt annyi külföldi, hogy érezzük, zajlik az élet. Amiatt bánkódtunk kicsit, hogy egy-egy látnivaló ilyenkor karbantartás miatt nincs nyitva, vagy éppen csak a hét egy-egy napján fogad látogatót. Amit pedig abszolút nem értünk: a szieszta intézménye teljesen elfogadható a nyári kánikula idején, de itt EGÉSZ ÉVBEN dél és három között megáll az élet, beleértve még a turistalátványosságokat is. A melegre egész biztosan nem lehet ezt ráfogni, így kénytelenek vagyunk elfogadni az útikönyvünk meggyőződését, amely szerint a portugálok ezt az időt a kényelmes, ráérős ebédnek szentelik.

Már Madeirán lenyűgözött minket a portugálok tudatossága a szelektív hulladékgyűjtés terén, ezt itt is örömmel tapasztaltuk. Elképesztően kézenfekvő megoldás, hogy a boltokban árult termékek csomagolásán nem csupán az újrahasznosítható jelet tüntetik fel, vagy a műanyag típusát, amiből készült, hanem egész egyszerűen annyit, hogy melyik színű szelektív gyűjtőbe (sárga vagy kék) kell bedobni. Ez sok félreértést megspórol és szinte játékká teszi a környezettudatos hulladékgyűjtést.

Portugáliáról a legtöbbünknek talán Lisszabon és Portó városai jutnak az eszébe, így most szándékosan ezeket hagyjuk a beszámolónk végére, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megmutassuk, érdemes elvonatkoztatni a klasszikus turistacélpontoktól errefelé is.

A VILÁG VÉGÉN, ÉS MÉG AZON IS TÚL: LÉLEGZETELÁLLÍTÓ TENGERPARTOK

Az első tengerpart felkeresésekor egyből belecsöppentünk a felettébb érthetetlen portugál mentalitásba. A Cabo da Roca szirtfok környékére igyekeztünk eljutni, de rendőrségi lezárás miatt aznap ez állítólag "lehetetlen" volt, a Google Maps pedig egy aszfaltot még hírből sem ismerő utcára terelt mindenkit. Fogtuk hát magunkat és inkább elautóztunk két stranddal arrébb (a Praia da Adragához), ahol bakancsot húztunk, hogy gyalog zarándokoljunk el Európa legnyugatibb pontjához. Így valójában sokkal több mindent fel tudtunk fedezni, mintha csak kiszálltunk volna az autóból. A turistaút követte a tengerbe szakadó 150 méteres sziklák ívét, fel-le hullámvasutaztunk a szédítő kilátópontok és a vízbefolyások között, amelyekben mindössze néhány csepp víz csordogál a tenger felé, mégis dús vegetációnak adnak otthont. A sziklák vörös, kopár talaján jobbára csak a magára hagyott cukornád és az invazív, de felettébb látványos hottentottafüge hódít tért. Ez a sárga virágú, húsos levelű pozsgás minden négyzetcentiméternyi helyet beborít dús indáival és ahol már megcsípte a hideg, ott színpompás szőnyeget alkot a lábunk körül. Menet közben szebbnél szebb strandokat (Praia da Ursa) és kilátópontokat érintettünk. Majd kiesett a szemünk a part szédületes mélységébe ereszkedő horgászokat látva!

Rögtönzött túránk a Cabo da Roca világítótornyánál, Európa legnyugatibb pontján ért véget, ahol fennen hirdeti egy tábla, hogy "Európa végén" állunk - mondanom sem kell, az élmény elsősorban nem a csípős hideg szél miatt volt hidegrázós! Van valami letaglózó abban, amikor az ember elér a világ - valamilyen értelemben vett - végére, amin túl évszázadokig csak a vakmerő portugál felfedezők merészkedtek. Ideértünkkor már rengeteg turista grasszált errefelé, vagyis az egész napos lezárás alighanem véget érhetett. :D

A vizuális ingerek mellett nem bírtuk megállni, hogy ízlelőbimbóinkat is kényeztessük kicsit, vettünk hát egy csomag frissen sült szelídgesztenyét, ami úgy tűnik, nemcsak madeirai specialitás, hanem egész Portugáliában dívik.

Imádjuk a papírtasakot, amiben kínálják: két rekesze van, egy, amiben a gesztit kapjuk, és egy, amibe a héját pucolhatjuk. Madeirán először újdonságként hatott, hogy a portugálok a gesztenyét sósan sütik - szerintünk a könnyebb pucolhatóság kedvéért, de talán szimplán csak az íze miatt. Az országot járva számtalan helyen találkozni gesztenyeültetvényekkel és útszéli elárvult fákkal, ahol temérdek mennyiséget lehet szüretelni egy kis esti, szálláson tartott sütögetésre. Blogunk receptajánlójának újabb fejezete következik.

Sült gesztenye portugál módra:

1. Melegítsük elő a sütőt 180 fokra
2. Mossuk meg a gesztenyéket vízben.
3. Vagdossuk be az egyik oldalukon őket.
4. Forgassuk meg sós vízben (1 csésze vízhez 1 teáskanálnyi sót adjunk)
5. Helyezzük a gesztenyéket sütőtálcára és 30-35 percig süssük, amíg nem száradnak ki, de azért már kapnak egy kis pírt.

Azenhas do Mar tengerpartja szinte kikövetelte magának, hogy megnézzük egy álmos, tengeri ködbe burkolódzó kora reggelen. Férjem számítógépén még október elején jött szembe Win10 kezdőképernyőként ez a kis falu, stílszerűen miután megvettük a repjegyeket. :D A településen egyébként egy éttermet és egy természetes tengervizes medencét leszámítva nincs igazából semmi, de pont ezért lehet békésen andalogni az átható halszagban a fehér falú kék ablakos házacskák és az őket díszítő malomkövek között, amik a térségben annak idején elterjedt iparágra emlékeztetnek.

Portugália Európa egyik legnagyobb szörfös fellegvára, ami már akkor kézzelfoghatóvá vált, amikor bőröndünk, Louis, féltucatnyi szörfdeszkával együtt került feladásra poggyászként Budapesten. A tengerpartot kísérő út mellett számtalan kilátóponton (Miradouro Ribeira d'Ilhas) állhatunk meg, és csodálkozhatunk rá a szörfösök ügyességére, vagy éppen egy-egy tengerpart színpompás geológiai képződményeire (Praia da Almagreira), a homokdűnék elképesztő vegetációjára (Miradouro da Foz do Arelho). Természetesen nem is én lennék, ha nem vettem volna a fejembe, hogy meghonosítom a már említett hottentottafügét 12. kerületi teraszunkon. Viszont amikor megláttam, hogy a turisták szégyentelenül kiássák gyökerestül a növényeket, teljesen kiábrándultam az ötletből és megelégedtem két elszáradt termés hazavitelével. :/

A tengerpartot kilométer hosszan kísérik eukaliptuszültetvények. Ezeket a helyiek kevésbé nézik jó szemmel, mert az eukaliptuszfák nagyon kimerítik a talajt, amiben nőnek. Ugyanakkor a papírgyártás nélkülözhetetlen alapanyaga az eukaliptusz, és mivel kétszer olyan gyorsan nő, mint például a tölgyfa, ezért mezőgazdasági szempontból igen kedvező a telepítése. Először még külön megálltunk sétálni egyet a relaxáló illatfelhőben, aztán néhány nap alatt megszoktuk a jellegzetes karéj alakú levelek és a bolyhos sárgásfehér virágok özönét. Hihetetlen volt látni a szapora eukaliptuszcserjék fejlődését: a fiatal hajtásokon és a fák alján a levelek ezüstös színűek és lekerekítettek, csak később nyerik el klasszikus formájukat.

Klasszikus szörfös központ Peniche félszigete is, de mi itt inkább a lélegzetelállító 100 méteres szikláktól estünk ámulatba, amelyek az útikönyv szerint úgy hevernek egymáson, mint a palacsinták. :D A mélységbe tekintve azonnal megértjük, hogy ezeken a borotvaéles szirteken miért végezte be rengeteg hajó vízi pályafutását. Szó mi szó, elsőrangú szülőkikészítő képeket lehet készíteni a sziklaperemeken, de persze ez mind csak illúzió, valójában teljesen biztonságosan lehet sétálgatni a szirteken. A legnagyobb fenyegetést a sziklák tetejéig felcsapó hullámok jelentik, amik kéretlenül megfürdethetnek minket, vagy néhány hínárt pottyanthatnak a lábunk elé.

Pont ilyesféle hullámparádéról ábrándoztunk az utazás megálmodásakor:

A Cabo Carvoeiro szirten régen népszerű étterem működött, ami ma már elég szomorú látványt nyújt, viszont mellette indul egy titkos lépcső, amit a horgászok előszeretettel használnak, és ahonnan egy príma hullámmegfigyelőhelyre juthatunk. Megéri megvárni a nagy finálét 1:50 körül:

Peniche félszigetének van egy saját pici nyúlványa, az Ilheu da Papoa, amit a tengeri köd szinte teljesen elnyelt, velünk együtt. Hátborzongató volt a nagy fehérségben meresztgetni a szemünket a több méteres hullámokba. Megállapítottuk, hogy a sirályok biztos komfortosabban érzik magukat, mert itt fent költik el teljes békességben, kiváló panorámával a kagyló- és ráklakomájukat.

Ericeiránál és Penichénél csak egy nagyobb szörfparadicsom van Portugáliában: Nazaré. Itt lovagolták meg a Földön a legnagyobb hullámot, egy 30 méteres szörnyeteget! A tengerparti öböl köré épült modern városrészt teljesen kihagytuk, sokkal jobban érdekelt az óváros, Sítio és a Praia do Norte strand, amely a Forte de São Miguel Arcanjo erőd szikláján megtörő hullámokkal még egy ilyen, visszafogottan szeles napon is szörfölésre hívogat. Nazaré hullámai a Vizcayai-öböl-beli Biarritz-cal vetekednek, és minden valamirevaló profi szörfös kipróbálta magát ezeken a vizeken. Hogy értsük, mit jelent Nazaré a hullámlovagoknak, álljon itt António Silva profi idézete:

"Climbers have Everest and surfers have Nazaré."

Az erődben érdekes kiállítást rendeztek be a szörfös sztárok deszkáiból és történeteiből, illetve a vízalatti Nazaré-kanyonról, amiknek a gigantikus hullámokat köszönhetjük. Aznap mindössze egy szörfös árválkodott a vízen, viszont őt az ekkora hullámoknál már bevett megoldással, jet skiről dobták rá a tarajozódó hullámokra, mint a Holtpont című film szörfös jelenetében. Az eredeti változatért rajongóktól elnézést kérek, én valamiért a remake megszállottja vagyok. :)

Minden jó forrása a 2.700 méter mély, tektonikus eredetű Nazaré-kanyon. Lenyűgöző, hogy a földalatti kanyon teljesen úgy viselkedik, mint egy szárazföldi, akár az üledékképződést, akár a morfológiát nézzük, az alja tulajdonképpen egy folyótorkolatot behálózó dűnerendszerhez hasonlít. A következő négy tényező eredményezi az extrém méretű hullámokat:

1. Ahol a szárazföldi self és a vízalatti kanyon találkozik, ott megtörnek a hullámok, és irányt változtatnak a kanyon irányába, amely fölött a hullámok gyorsabban tudnak „utazni”.
2. Amikor a kanyon fölött haladó hullám kilép a szárazföldi self fölé, a hirtelen mélységcsökkenés a hullám hosszának csökkenését, magasságának emelkedését idézi elő.
3. A nyílt víz felől érkező és a partról visszaverődő hullámok interferenciája a találkozási pontban egy újabb hullámnövekedést eredményez.
4. A szirt eltereli a parttal párhuzamos áramlást, amelyet az öbölben felhalmozódó víz még tovább gerjeszt és pont szembefordul a nyílt tenger felől érkező hullámokkal, egy extra löketet adva a hullámnövekedésnek.

+ Plusz egy érdekes adalék: a hullámok olyan mélységben tarajozódnak, mint amilyen az éppen aktuális vízmélység a pozíciójuknál. 2013 januárjának extrém szél- és hullámviszonyai eredményezték a már említett világrekord hullámokat.

A most következő látnivalók felfedezéséhez beteszem segítségképpen a befotózott szórólapokat, amiket a szállásunkon vettünk kölcsön. Ilyeneket ma már egyáltalán nem osztogatnak, csak egy elég gyatrára értékelt mobilos alkalmazás áll rendelkezésre, így óriási kincset tartottunk a kezünkben. Innen tölthetitek le a prosikat:

Palácio da Pena 1, Paláció de Pena 2
Palácio de Monserrate 1, Palácio de Monserrate 2
Convento dos Capuchos 1, Convento dos Capuchos 2
Quinta da Regaleira 1, Quinta da Regaleira 2

Sintra városa és a környező hatalmas erdőségek bájosabbnál bájosabb úri rezidenciákat és épületegyütteseket rejtenek, alig fél órára Lisszabontól. A portugál királyi család nyári rezidenciája, egy mór várkastély romjai, a brit arisztokrácia pihenőhelye, egy kapucinus kolostor és még sok más érdekesség rejtőzik itt. Előre váltott jegyünkkel elsőként a Palácio da Penába igyekeztünk, a királyi dinasztia nyári otthonához. A portugál káosz új értelmet nyert: bár az OSM szerint a palotához vezető úton több parkoló is található, az oda vezető útra tilos behajtani és gyanús kisbuszos cég ajánlgatja, hogy fejenként 20 euróért elvisz minket a palotához... Szerencsére pont arra járt egy motoros rendőr, akit meginterjúvoltunk, és megtudtuk, hogy ma kivételesen be lehet hajtani az útra. (?) Logikát egy idő után már nem kerestünk az egészben, csak örültünk a kastélyközeli parkolóhelyünknek. A félreértések elkerülése végett, alapvetően a látnivalókat Sintra városából illik megközelíteni busszal vagy taxival.

A Paláció de Pena színpompás épületegyüttese Lisszabon és a tengerpart felől is uralja az egész látképet. Eredetileg mindössze egy középkori kápolna állt a hegy csúcsán, ami köré I. Mánuel király egy monostort építtetett. Fénykorában 18 szerzetes élt itt békés, szerény életet, csak hogy a Nagy Lisszaboni Földrengés 1755-ben a romokkal tette egyenlővé (a kápolnát kivéve). 1838-ban II. Ferdinánd alakította királyi rezidenciává, ekkor kerültek a képbe a boltozatos ívek, középkori és iszlám elemek is. A 19. századi romantika egyik legszebb példájának tartják, ami kiegészül neogótikus, neoreneszánsz és neománuel stílusjegyekkel is.

A parkban egzotikus fák, csobogók, műtavak, kilátópontok, és mérhetetlenül mohás kis zugok között bolyonghatunk. Bár az építmények nagy része csupán "réginek" tűnik, minden kanyarban várnánk, hogy egy mesebeli faun vagy kobold ugrik a lábunk elé.

A Palácio de Monserrate-nak is egy miniatűr kápolna képezte az alapját, ami farmházzá nőtte ki magát, ám a lisszaboni földrengés következtében élhetetlen lett, és végül Francis Cook angol textilmágnás talált itt nyári otthonra a neogótikus stílusban újjáépített romok között. A mór, romantikus és neogótikus stílusú épületben nyaranta pezsgő kulturális és társasági élet zajlott. A férfiak örömére a billiárdszoba, a szalon, a hölgyekére a zeneszoba szolgált. A park cseppet sem kevésbé vonzó, mint az előző kastélyé, de annyi érdekessége külön van, hogy egész Portugáliában itt honosítottak meg először valódi gyepet. A házban ma a család történetével ismerkedhetünk meg, és örökre belénk égett Ritának, a család szamarának a fotója, akin az arisztokrata gyerkőcök előszeretettel szamaragoltak :D Amikor a család a két világháború között a birtok eladására kényszerült, bizonyára szívfájdító feladat volt megírni a máig fennmaradt ingatlanhirdetést... A birtok még 1937-ben sem talált gazdára, így az angol arisztokrácia a tündérmesébe illő életből egy teljesen másik világba csöppent. A hölgyek kabátokat kötöttek és küldtek haza a királyságba a katonák számára, a műhelyek gézkötést tartó tekercseket állítottak elő a frontra. A villa olyan újságíróknak, diplomatáknak, zenészeknek is menedéket adott, akik a nácik elől menekültek.

Férjem itt már nagyon vágyott valami valóban RÉGIT látni, ezért felkerestük a sintrai erdőségben a Convento dos Capuchos-t. A kolostort 1560-ban alapította nyolc szerzetes, akik közül egyikük, bizonyos Honório, több mint 100 évet élt. Az utolsó 30 évét egy itteni barlangban (=sziklaüreg) töltötte a bűnbánat jegyében. :O Az egyre növekvő közösség elsősorban adományokból tartotta fenn magát, de a kolostor konyhakertjének nyomai is látszanak a mai napig. Az élet egyszerű, de terhes lehetett a sziklák között, ahol a szerzetesek az ajtókat parafával szigetelték a hideg és a nedvesség ellen. Az épületek és a cellák elrendezését a 8-as szám, a végtelen szimbóluma ihlette. A parányi ajtónyílások a felnőttek számára csak a kétrét görnyedve közlekedést teszik lehetővé, de ennek is volt vallási jelentősége, mivel térdhajtásra ösztönözte a lakókat.

A Quinta da Regaleira mesekastélyra és parkjára sajnos nem volt időnk, de ha tehetjük - és nincs elegünk a parkolási mizériából - ezt is szívesen megnéztük volna. (Ennek a szórólapját is megtaláljátok a linken.)

Portugália legnépszerűbb középkori vára, a Castelo de Almourol már nem errefelé található, hanem Lisszabontól valamelyest északra, a Tajo folyó egy szigetecskéjén. Mi alapból nem terveztük belülről megnézni, csak egy folyóparti kilátópontról, és sajnos olyan időjárásban, amit mi éppen kifogtunk, nem voltunk meggyőződve arról, hogy valóban ez Portugália leglátogatottabb vára. :( Viszont élesben vizsgázhattak az éjjel-nappali kisboltban beszerzett zacskóponcsóink.

Jobban megfogott egy másik középkori építmény, az 1614-ben befejezett Aqueduto dos Pegões. Az 58 boltívből álló, összesen 6 km hosszú vízvezetéket a Convento de Cristo kolostor ellátására építették, ami nagyjából úgy csücsül élesen kiemelkedő kis dombján, mint a mi Pannonhalmánk. A vízvezeték maximum magassága 30 m, a két végére egy-egy fedett vízülepítő medencét építettek. Egy ideig kényelmesen el lehet sétálni a vezeték melletti kis karbantartó úton, aztán amikor a korlát teljesen megszűnik, akkor még a miféle vakmerő, mindent megmászó típusok is visszafordulnak a biztonság felé. :D

A légi felvétel forrása: https://unescoportugal.mne.gov.pt/images/PTMundial_PT/PTMundialPTrsz400/rsz400_ccristo.jpg

A Capela do Senhor da Pedra kápolna a kultúrát konkrétan elviszi a tengerpartra, hiszen ennél szebb, mégis kiszolgáltatottabb helyre nem is épülhetett volna. Az az érzésünk, hogy az első óceán felől érkező vihar magával ránthatná a mélybe. A kápolnát 1686-ban emelték a tengerbe mélyülő sziklákra, egy olyan helyen, ahol már kétezer éve egy ősi pogány kultusz temploma állt. A mai, keresztény kápolnához évente tartanak zarándoklatot a Szentháromság ünnepén, amikor a hívők Miramar strandjára vonulnak, majd táncolnak és énekelnek. A Best European Destinations szervezet közönségszavazásán, 10.000 turista szavazata alapján Európa 10 legszebb strandja közé választották 280 jelöltből! Nem is értem, miért. :)

Az első fejezet végére egy valódi kuriózumot tartogattam, a Hotel Águas de Radiumot, avagy a hívogatóan csengő Rádiumos Víz Szállót. :D A története a 20. század elején kezdődik, amikor egy spanyol gróf Portugáliába hozta a lányát, hátha az itt fakadó különleges adottságú víz kigyógyítja súlyos bőrbetegségéből. A gróf hamarosan elrendelte itt egy termálhotel építését, bár akkoriban még nem tudták, mi adja a víz "gyógyhatását". Valamivel később fedezték fel a radioaktív tulajdonságát. Európában a szálloda aranykorában nagy volt a radioaktivitás népszerűsége, meg voltak győződve róla, hogy a víz mindenféle nyavalyára gyógyírt jelent: bőrproblémákra, emésztési gondokra, reumára, magas vérnyomásra és még sok másra - még ivóvíznek is árulták, palackozva. A második világháború idején érthető okokból megcsappant a radioaktivitásba vetett bizalom, ami a virágzó szálloda végét is jelentette. Bár az épületegyüttest 1985-ben megvették, és állítólag újra hotelt nyitnának benne, eddig ennek semmi nyoma, és a szálloda misztikus, horrorfilmkulisszák közé illő életveszélyes maradványait elnézegetve már úgyis kivitelezhetetlen lenne.

A folytatásban megismerkedhettek Portugália középső részének természeti látnivalóival és - Portón és Lisszabonon túl - még néhány roppant hangulatos kis városkával. :) =>