<= Franciaország keleti része is tele van szebbnél-szebb látnivalókkal, ezekről itt tudsz olvasni

Miután elbúcsúztunk az Alpoktól, a nyugati peremén észak felé vettük az irányt, a mézeskalács-városokat felvonultató Elzász és a misztikus hangulatú Fekete-erdő felé.

Haute-Savoie megyében két helyen terveztünk megállni, és úgy tűnik jó érzékkel hibáztunk rá a megtekintésre érdemes városkákra, mert az elsőben, Talloires-ban hiába tettünk három kört, egyszerűen egy fia parkolóhelyet sem találtunk. A Lac d'Annecy partján ez az egyik leghangulatosabb kis nyaralóhely, szerencsére legalább egy pillantást tudtunk vetni hangulatos, virágokkal teleültetett sétányára. A tó partján végig parkoló autósor kígyózott, és hétvége lévén tenyérnyi hely alig volt, ahol nem fürdőzök élvezték volna a kánikulát.

Az autós Talloires-i "városnézés" után elfoglaltuk Annecy-beli szállásunkat, majd begyalogoltunk a belvárosba. Annecy-t [ánészi] Savoie Velencéjének, vagy az Alpok gyöngyszemének is szokás nevezni, az utóbbi jelzi, hogy még mindig csak egy köpésre vagyunk a magas hegyektől, az előbbi pedig előrevetíti a csatornákkal átszelt szövevényes város hangulatát. A legtöbbször fotózott utcarészlet a Palais de l'Isle, egy XII. századi épület, mely a Lac d'Annecy-be befolyó Thiou folyóra épült. A középkorban pénzverde, később börtön és a városi őrség lakóhelye volt, majd a francia forradalom után bíróság székelt benne. A második világháború után az elfogott partizánok börtöne lett. Ilyen történelemmel egy hátborzongató erődre asszociálhatnánk, de a filigrán alkatú, tornyos építmény sokkal inkább egy hajóorra hasonlít. A városkában óriási turistaforgatagba keveredtünk bele, úgyhogy inkább beültünk vacsorázni egy csodálatos utcarészletre néző étterembe, és csak naplemente után merészkedtünk vissza az elcsitult tömegbe. Egészen káprázatosak votlak a színesre festett, kivilágított, muskátlitól roskadozó épületek, melyek tükörképe a csatornák sötét vizéből is káprázatos fényjátékot varázsolt.

Másnap ténylegesen elhagytuk a szigorú értelemben vett Francia-Alpokot és a Jura-hegység mészkő-vonulatai közé vettük be magunkat, amiről a jura földtörténeti időszak is a nevét kapta. A gyűrött rétegek elképesztő geológiai formákat alkotnak, melyeknél csak a nevük elképesztőbb néha. A Chapeau de Gendarme [sápó dö zsandárm] például megszólalásig hasonlít a napóleoni kalapviseletre. :D

A Jura-hegység hajtogatott rétegei tették lehetővé a Cascades du Hérisson [kászkád dü ériszó] vízesésrendszer kialakulását is. A folyó gyakorlatilag következetesen bevágta magát a mészkő egy természetes amfiteátrumrendszerébe, vagyis félköríves teraszok egész sorozatán zúdul lefelé. Mi nem a legnagyobb parkolót választottuk, ahonnan nyugatról kelet felé, a mederben fölfelé haladva nézhettük volna meg őket, hanem középen parkoltunk le, és csak a völgy nyugati felé jártuk be, ahol a nagyobb vízesések vannak.

A turistaút helyenként szinte korcsolyapálya volt a nedves talajnak és a simára koptatott köveknek köszönhetően. Az első nagyobb vízesést tartottuk a legszebbnek, ami attól olyan érdekes, hogy a sziklaszirtről lezúdulva  a vízfátyol szabadesésben ér a földre, így mögötte kényelmesen át lehet sétálni. Épp csak annyira leszünk vizesek, amennyire a nyári melegben jól esik. A kőzetben itt egy óriási barlang is kialakult, ahol először úgy láttuk, mintha cseppkövek ezrei álldogálnának, aztán leesett, hogy kőbabák rengetegét látjuk. Mivel nem a klasszikus menetiránynak megfelelően haladtunk, a völgy legnagyobb vízesése a kirándulás végcélján (másoknak kezdőpontján) megkapó jutalmat jelentett. Nekünk kifejezetten tetszett, hogy az élmény egyre fokozódott a túra előrehaladtával. A legtöbben úgy tűnt, hogy az egész napjukat itt töltik, és piknikezéssel és a folyóban fürdéssel múlatják az időt. A folyóban horgászni is lehet, csak akkor figyelembe kell venni a több helyen kihelyezett "naponta max. 3 pisztráng/fő" táblát. :D

A természeti látnivalókról ideje volt átnyergelni a kulturális élményekre, és mivel végre megérkeztünk Elzászba, el is kezdhettük az épített örökség tanulmányozását Kaysersberg városkájában.

Elzász mai arcát az 1. században ide érkező rómaiak kezdték el kialakítani, akik meghonosították a ma is híres borkultúrát. Őket évszázadokra német fennhatóság követte, Franciaország először 1639-ben szállta meg. 1870-ben a porosz és északnémet csapatok visszavették a területet és Elzász-Lotaringia néven új tartományt hoztak létre. 1918-ban a versailles-i békeszerződés értelmében a győztes Franciaország ismét megkapta a területet. A cserebere azonban itt még mindig nem ért véget, 1940-ben a német katonák vették át a hatalmat, csakhogy négy évvel később megint visszakerüljön francia kézbe. A két ország között lavírozó Elzász ezért különleges kulturális sziget Franciaországban, az elzásziak eredetileg a német nyelv egy dialektusát beszélik. Ezért, a jelentős itt élő német kisebbségért és a történelmi előzményeket ismerve is teljesen helyén való, hogy a városkákban minden épületen német feliratokat látunk és az se olyan megbotránkoztató, hogy létezik itt ékes nyelvkombinálással elkeresztelt Cascade du Wasserfall (Vízesés vízesése) nevű vízesés is. :D

Kayserberg-ben [kájzerszber] megismerkedtünk az egyedi elzászi építészettel. A házfalak hagyományosan fából és kukoricacsőből készülnek, míg földszintjük mindig kőből van, hogy egy esetleges tűz esetén a lángok ne terjedjenek át a többi házra. Elzász bármennyire is német beütésű, az étlapokon bőven találni hagyományos francia fogásokat. Természetesen nem hagyhattam ki a foie gras-ból, azaz libamájból készített pástétomot, amit pirítóssal és lekvárral találnak. A német hatást mutatja, hogy a környéken egyébként nem nehéz savanyú káposztába, mézeskalácsba vagy éppen kolbászba belefutni. A mézeskalácsot nemcsak készíteni és ajándékozni szeretik, a mi szemünkben a városka házai maguk is úgy festettek, mint egy-egy mézeskalácsház. :)

Nem hittük, hogy lehet még hova fokozni a mesekönyv-hangulatot, de Colmar [kolmár] még Kaysersberg-en is túltesz ami a tiritarkára festett házakat és virágözönt illeti. Hogyha Annécy volt Haut-Savoie megye Velencéje, akkor Colmar egész Franciaországé. A giccses jelzőnél csak maga a városka giccsesebb, ám a túldíszítettség és a színkavalkád nem káoszba fullad, hanem azonnal rabul ejt. A városnézést korán reggelre időzítettük, így szépen beelőztük a turistaáradatot, mert még mindenki a hangulatos kiülőkben fogyasztotta a croissant-ból és narancsléből álló kis reggelijét. :) A város reggeli ébredését is végignézhettük, egy tömeget elkerülni kívánó kínai esküvői fotózást, és a növények locsolását, amit egy zsiráfnyakú tusolóval felszerelt autó végez. :)

Épphogy elhagytuk a tarkabarka Elzászt és elindultunk északkelet felé, a Fekete-erdőbe, amikor az utazás során először esni kezdett, mintha csak haza akarna küldeni minket. Nem is bántuk annyira a kissé mélabús felhős-szemerkélős időjárást, mert Németország ezen részén az év nagy részében nagyjából pont ilyen hangulat uralkodik. A Schwarzwald az itt élő fenyők sötét színárnyalatáról kapta a nevét. A Fekete-erdő része annak a vízválasztó vonalnak, melytől nyugatra a vízfolyások az Atlanti-óceánba, keletre pedig a Fekete-tengerbe ömlenek. A térség legeslegfontosabb folyója a Duna, melynek pontos forrására több nézet is létezik.

Az első, a furtwangeni pont egy olyan dimbes-dombos, nyirkos, ködös domboldalból ered, amilyennek az egész Fekete-erdőt képzeljük. Itt, a Martinskapelle tőszomszédságában ered a Breg patakocska 1078 méteren. Ez a Duna első kis kezdeménye, és forrásánál a folyó római istenének, Danuviusnak a kissé kitárulkozó szobra tekint ránk. Az itt kifolyó víz innen még 2888 km-es utat tesz meg, hogy elérje végcélját, a Fekete-tengert. Közben 40 városon, 4 főváráson folyik át, illetve 10 országon, amivel rekorder a Földön. A Duna-Delta Európa legnagyobb vizes fövenye. A deltában 25 településen laknak emberek, és ezeket csak hajóval lehet megközelíteni, mert az ingoványos talaj nem bírná el az utak súlyát. A hihetetlen számadatokat még tovább lehet tetézni azzal, hogy a Duna 1071 km-en keresztül határfolyóként folyik, és 2655 km-en hajózható.

A másik "forrás" hivatalosan a Breg és a Brigach folyók torkolata Donaueschingenben, ahonnan a folyót már Dunának nevezzük. Hogy tovább tetézzük a problémakört, az összefolyás fölött pár száz méterrel van egy kiépített Donauquelle is, ahol a felszín alól bugyog fel a Duna vize - hála az égnek mivel ez is belefolyik néhány méter után, tulajdonképpen ez is nyugodtan lehet a Duna egyik eredőpontja. :D

Akik visszatérő olvasói a blognak, bizonyára tudják, hogy mániákusan vonzódunk a síugró sáncokhoz. Ha már a környéken jártunk, nem hagyhattuk ki Titisee-Neustadt sáncát, a Hochfirstschanzét, ami a világkupa sorozat visszatérő helyszíne. Itt már kellemes zuhét kaptunk a nyakunkba, de ez kapóra is jött, mert nem egészen lett volna szabályos fellépcsőzni a sánc mellett egészen a sáncasztal széléig. Lenézve már innen is kicsit tériszonyunk volt, így el se mertük képzelni, mit érezhet/láthat a síugró, amikor nekirugaszkodik az ugrásnak...

Az adrenalinvadászok szép időben lentről fölfelé próbálhatják ki a sánc adottságait egy felfújható labdába zárva:

A Fekete-erdőben élén járnak a hagyományőrzésnek, a több száz éves hagyományos kézműves foglalkozásokat a mai napig űzik: az egyik klasszikus tevékenység a zsindelykészítés amellyel minden házat burkolnak, a másik pedig a kakukkosóra-készítés. Tribergben látható a világ 1. Legnagyobb Kakukkos Órája, ami arra enged következtetni, hogy van második legnagyobb is a környéken. :D Mindenesetre az első és igazi egy óriási házikó, aminek a belsejében több méteres mechanikus szerkezet mozgatja az órát és a kakukkot, aminek a hangját két fújtató biztosítja.

Ugyanilyen mechanizmussal működnek kicsiben a környéken készített kézműves kakukkos órák is. Nagyon régi vágyunk volt, hogy vásároljunk egy igazit az otthonunkba (tudom, fura álmaink vannak...), és ehhez a lehető legjobb helyre jöttünk. A tribergi Haus der 1000 Uhren boltban többszázféle modell közül lehet választani, az egészen apróktól a TV méretűekig. Aszerint, hogy mennyi idő alatt érnek le a súlyok a lánc aljára, létezik egy és nyolcnapos óra. Mi természetesen nyolc naposat választottunk, hogy ne kelljen mindennap felhúzni. Az órákat fekete-erdei népi motívumokkal szokták díszíteni: favágóval, órakészítővel, vadállatokkal, kutyával, népi öltözékű táncosokkal. Íme álmaink kakukkos órája:

Fontos tudni, hogy mivel a szerkezet teljesen mechanikus, otthon nekünk kell majd az inga pozicionálásával beállítani, hogy pontosan járjon. Legyen elég annyi, hogy augusztus óta ez nekünk még mindig nem sikerült. :D

A gazdagabb ázsiai turisták kedvéért egészen extravagáns kakukkos órát is gyártanak, amit 617 Swarowski-drágakő díszít, a medvék, az inga és a súlyok 24 karátos arannyal díszítettek. A világ legexkluzívabb kakukkos órája átszámítva körülbelül 7,5 millió forintba kerül:

Triberg a kakukkos órái mellett híres a feketeerdei sonkájáról is, amiből vittünk haza szuvenírnek, illetve a Triberg vízesésről, ami Németország legmagasabb vízesése. Összesen 163 méteres zuhatagát több egymás fölötti  kisebb vízesés alkotja. A városka fölötti erdőbe ékelődő zuhatagrengeteg olyan élénk sötétzöld színben pompázott, mintha egy zöld szűrőt tettük volna a szemünk elé. Csak sétáltunk keresztül-kasul a parkosított erdőben, és hol a bővizű vízeséseket néztük, hol az utakon átszaladó, akrobatikus hajlammal megáldott mókusokat próbáltuk magunkhoz édesgetni.

Nehéz szívvel szálltunk vissza immár utoljára az autóba, hogy elbúcsúzzunk utunk utolsó célállomásától, a Fekete-erdőtől. Mégse bánkódtunk annyira, mert tudtuk, hogy a több mint kéthetes utazáson gyűjtött rengeteg élmény még hosszú időre lelki fröccsöt fog adni a dolgos mindennapokra. :)