Hó volt, hó nem volt... az országhatáron túl, ahol a kurta fülű mackó is durmol a nagy hideg miatt, ott található egy varázslatos, méltatlanul kevés figyelmet kapó hegység: a Kis-Fátra. :)

Nekünk, magyaroknak nem cseng ismerősen a neve, legfeljebb csak a Tátrához való névhasonlósága miatt. A legtöbben értetlenül fogadták bejelentésünket, hogy 2017 év végén a két ünnep között ide utazunk, mivel szépségének híre egyáltalán nem jut el hozzánk. Pedig a szlovákok egyik legkedveltebb túracélpontjáról van szó, ami emellett népszerű síparadicsom is.

Budapestről kényelmes 4 és fél óra alatt elérhető kocsival, a lenti képen jól látszik, hogy Szlovákia többi nemzeti parkjához képest hol helyezkedik el:

A Kis-Fátra (Malá Fatra) méreteivel valóban eltörpül kicsit szomszédai, a Magas-Tátra (Vysoké Tatry) és az Alacsony-Tátra (Nizké Tatry) mellett, de 1709 méteres legmagasabb pontjával, több kilométeres kitett gerincével így is magashegyi jellege van. Mi pedig pont ilyen célpontot kerestünk, nyitva levő menedékházakkal és nem lezárt turistautakkal (itt a Magas- és az Alacsony-Tátrával ellentétben ugyanis az utakat tavasszal zárják le). A magashegyi jelleget bizonyítja az élővilág is, jeles képviselőivel, a barna medvével, a hiúzzal és a vidrával; ugyanakkor mormota és zerge nem él itt.

És hogy mit is lehet itt csinálni? Rengeteg mindent. :) A Kis-Fátra "fővárosa" Terhely (Terchová), ahonnan megközelíthető a Vratna-völgy remekül kiépített, nyugati színvonalú síkomplexuma. A hatalmas erdőségben és gerincen egynapos vagy hátizsákos túrákat lehet csinálni, télen főleg hótalpasakat. Szlovákia legszebb szurdokait is itt csodálhatjuk meg, amik szerintünk sokkal látványosabbak és izgalmasabbak, mint a Szlovák Paradicsom (Slovensky Raj). És ha ez még nem elég, a finom szlovák falatok és profi vendégszeretet az estéinket is bearanyozzák, medencés szállodák, mini állatkertek és még bowling pálya is vár minket egy hidegben eltöltött aktív nap után.

A mi utazásunk ezúttal 4 naposra nyúlt, de az első nap első fele és az utolsó második fele értelemszerűen az utazással telt el. Első délután azért a Kis-Fátra nyugati csücskében, Sztrecsényben beiktattunk egy megállót, hogy a hatalmas szélben megmásszuk a Vág kanyargós völgye fölé magasodó Stary Hrad várat.

Lehet hogy csak az időjárás tette, de fölérve egyből elkereszteltük Széltetőnek a hatalmas várromot, mely égbe meredő tornyaival fenyegetően őrködik a folyó alkotta természetes átjáró fölött. A település fölött magasodik Strecno vára is, ami belépőjeggyel látogatható, viszont a nyitva tartása kicsit hektikus, 2018 márciusáig például zárva tart. A Vágon közúti átkelő nincs is Sztrecsény településen, úgyhogy vagy gyalogosan, vagy autóval fél euróért kompon tudunk átkelni a túlpartra, amivel húszpercnyi autókázást simán megspórolhatunk.

Ez még csak kis bemelegítő kirándulás volt a következő napokra, amiken a téli túrázás legjavába csaptunk bele. Mindent létező téli felszerelésünket vittük (hómacska, hótalp, túrabot hótányérral, termosz stb.) és mindre szükség is volt. A második-harmadik napon egy gerinctúrát szerettünk volna csinálni. Dióhéjban: felvonóval felmentünk volna az egyik oldalon és a gerincen jó pár kilométert megtéve a másik oldalon leereszkedtünk volna az esti menedékházunkhoz (piros út). A kabinos Vratna-Chleb felvonó még pont járt is (előző nap a nagy szél miatt nem közlekedett), viszont fentre jeges, szeles és ködös körülményeket mondtak. Így a menedékházhoz inkább a hegy túloldalán elterülő völgyből indultunk Vágkelecsény (Turčianske Kľačany) településről és a gerincet egyelőre mellőztük (zöld út). A megelőző napokban évek óta nem látott fekete széria volt a Magas-Tátrában és környékén, a kitett lejtőket mindenütt tükörjég borította, még a járható turistautakon is, így fölösleges lett volna kockáztatni.

A Chata pod Kl'acianskou Magurou menedékházhoz két óra alatt fel lehet érni a zöld jelzésen, körülbelül 700 m a szintkülönbség, amit persze a télies körülmények nem könnyítenek meg. Eleinte sárban dagonyáztunk, aztán megjelent a jég, így megálltunk felvenni a macskákat. Nem sokkal később az eső hóba váltott és átkeltünk Hókirálynő birodalmának határán. :) Innen már igazán élvezetes volt az út, a sűrűn hulló hóban még a monoton és meredek kaptató se tűnt olyan gonosznak. Tavalyi alacsony-tátrai tapasztalatainkból kiindulva arra számítottunk, hogy egyedül leszünk az erdőben, de az elméletünk hamar megdőlt és igazolást nyert a "szlovákok egyik legkedveltebb túraterepe" titulus is. Folyamatosan előzgettük egymást a velünk egy időben indulókkal, szembe pedig hullámokban érkeztek a kisebb-nagyobb csoportok a házból.

A ház földszinti bárjában szusszantunk egyet a megerőltető menet után és szárítottuk kicsit a ruháinkat a lobogó kandallótűznél. Hát kell ennél idillibb szitu? :) Talán csak az, hogy ki se kelljen már újra mozdulni a hidegbe, de azért összeszedtük magunkat és nekivágtunk immár hótalpban a folytatásnak, remélve, hogy a gerinc elejére felérve némi kilátásban is részünk lehet. Alig kijárt hóban tesztelhettük vadiúj hótalpainkat, amik remekül vizsgáztak, ellentétben a hótalpas túrákon osztogatott bérpéldányokkal... Mi olyat választottunk, ami felfelé menethez lépéskönnyítő emeléssel is rendelkezik. Igazi élmény volt, hogy nem léptünk ki belőlük tíz percenként, hanem megbízhatóan tudtunk haladni rajtuk és szelni a havat, mintha csak felhőkön lépkednénk.

A lábfejünket azért az első használatkor jó alaposan megnyomta, még mindig érződik a túlszorított kötés helye. A hótalpak felvételének helyes technikájára ezek után kezdtünk ráérezni. Illetve a terpeszben járás fortélyaira, mert ha nem akarunk folyton a saját hótalpunkon taposni, elengedhetetlen jó kis terpeszben járással erősíteni a belső combizmokat. :)

Vidáman trappoltunk hát a néhol érintetlen hóban a tökéletesebbnél tökéletesebb karácsonyfák között. Már csak az égősor hiányzott róluk, mintha egy festő alapos műgonddal készítette volna el őket és helyezte volna el ebben a mesebeli puha hóval fedett tájképben.

A gerincet végül kihagytuk, csak a Sedlo pud Suchym nyeregig mentünk, ahol már annyira reménytelenül fehér és felhős volt minden, hogy a mai napon fölösleges volt tovább erőltetni a kilátásvadászatot. A fűtött házikó képével a szemünk előtt fordultunk hát vissza, hogy elgyötört lábikóinkon és bokáinkon visszaevickéljünk esti pihink színhelyére. (Sajnos a bokánk minden hótalpban fájni fog, ha minduntalan a kijárt úton csúszkálunk be középre és nem érintetlen terepen kell haladni...)

A Chata Magura ház inkább turistaszálló mint valódi menedékház, bár nekünk a hideg, szeles és eltévedésbiztos időben valódi menedéknek tűnt. A civilizáció viszont talán túlságosan is jelen van, van zuhanyzó, Wi-Fi és televízió is, amiben a friss híreket és az aktuális szappanopera részt is megnézhettük. :/ Kissé hiányoltuk a természetbe kivonulás illúzióját. A házikó ezt leszámítva nagyon hangulatos, két közösségi helysége is van, a földszinti bár, ahol italokat lehet kérni és az első szinten az étterem, ahova a házigazdák igazi erdei kunyhó hangulatot varázsoltak. Itt tömhetjük meg a bendőnket a helyi finomságokkal, például káposztalevessel, sztrapacskával és muflonpörkölttel. Este a kandalló hőjénél melegedve kártyáztunk egy jót, aztán ágyba bújtunk jó meleg, fűtött privát szobácskánkban. Reggel korán bekaptunk néhány falatot a szobában, hogy időben leérjünk a hegyről. Úgy láttuk, hogy 9-től van konyha, így a felszolgált reggelit kihagytuk, pedig amikor induláshoz készen 7-kor lementünk az ebédlőbe, egyesek már éppen kezdtek nekilátni a kihelyezett finomságoknak. Tanulság: máskor mindig meg szoktuk érdeklődni a vacsi és a reggeli pontos időpontját - érdemes visszatérni ehhez a jó szokáshoz. :)

Egész éjszaka esett a hó, így az estihez képest még 20 centivel vastagabb dunyha fogadott a házból kilépve, amit a tomboló mini hóvihar ide-oda fújt. A nyomokat teljesen betemette a szél, így érzéssel mentünk arra amerről tegnap jöttünk, elsőként járva aznap reggel a hegyen, ami a hótalpazás legidillibb formája :) Az előző napi hóhatárt elérve ámulva pislogtunk, hogy a saras táj mennyire megváltozott az éjszaka folyamán.

Hamar leértünk a kocsihoz, és miután megszabadítottuk hóbundájától, megkerültük a hegyet és az északi Terhely  település felé vettük az irányt, előrehozva utolsó napra tervezett programunkat. Innen indulnak Szlovákia legkülönlegesebb szurdokvölgyei, a Jánosikové Diery, a Nové Diery, a Dolné Diery és a Horné Diery. Az út tervezgetése során úgy képzeltük, hogy a farkasordító hideg miatt a szurdokokban a víz és a vízesések teljesen be lesznek fagyva, valahogy így:

Forrás

Ám még ennél is szebb látvány fogadott, több centi frissen esett hó, ami a legtöbb helyen még teljesen érintetlen volt, hiszen korán érkeztünk. Körtúrát követve jártuk be egymás után valamennyi szurdokot, ami természetesen még így is jeges és csúszós volt sok helyen, a legbelsőbe rajtunk kívül már nem is nagyon merészkedett más. Mint az várható volt, a könnyebben elérhető szakaszokat elárasztották a turisták, akik közül többen nem tudták hova tenni a kötelező haladási irány jelzéseket a térképen.

A Jánosikové- és a Dolné-szurdok a kék turistaút mentén végig kétirányú és elsősorban turistaúton, illetve fém pallókon lehet viszonylag könnyedén közlekedni egy kis egyensúlyérzékkel. Sokan kisgyerekekkel és kutyával is nekivágnak, még hátizsákban szállított yorkie-t is láttunk túrázni. :)

Kicsit izgalmasabb, néhány létrával tűzdelt szurdok a Nové Diery, ahol néhol már le kellett vennünk a hátizsákot, hogy átférjünk a szűk réseken, de azért nagyon pánikba még nem kellett esnünk a sok jég miatt. Ez a szurdok kiágazik a kék turistaútból és miután a sárga végigvisz a szurdokon, egy kaptató után azzal párhuzamosan, jóval fölötte halad vissza a kékig. Menet közben több panorámahelyet is kialakítottak, ahonnan rá lehet látni a szurdokra.

Ezután jön ám az igazi finomság, a Horné Diery, ami a személyes kedvencünk lett. Itt már csak egy társasággal találkoztunk, de ők is visszafordultak középtájon, mert az egyikük megcsúszott és megütötte a kezét. A létrák, a patakban vezető turistaút és a csúszós-jeges-havas kapaszkodók már tényleg nem veszélytelenek, így nagyon kellett koncentrálnunk, hogy bele ne pottyanjunk a jeges vízbe. Egyes szakaszokon drót vagy lánc segítette a kapaszkodást, de túl sok támaszt ez se jelentett, nekem pont egy ilyen részen sikerült visszacsúsznom és gurulnom néhány métert a hóban. Egyensúlyérzék, na meg 100%-ig vízálló cipő és vastag kesztyű mindenképpen elengedhetetlen, mert van hogy bokáig-csuklóig a vízben tapicskoltunk. A legmurisabbak mégis a jeges létrák voltak, amiken inkább két kézzel kapaszkodtunk, biztos ami biztos. Kúszás-mászás közben a szurdokfalakon csillogva lógtak a kezdődő jégcsapok és néha a környező fák koronájáról lezúduló mini lavinák ijesztettek ránk.

A szurdok végén az út visszafordul és ismét emelkedik kicsit, hogy visszavigyen a kiinduló kis tisztásra, ami a bennfentesek csúszkáló- és szánkózó helye. :) Odafelé poénkodva legyintettünk a "Bufet" táblát látva, de most elvitt az utunk a Koliba Podziar kis beülő mellett, ami láss csodát, nyitva volt! Hogyha eddig Hókirálynő birodalmában jártunk, ez már Jancsi és Juliska mézeskalácsházikója volt! Egy mini mennyország az átfázott vándoroknak. :)

A szurdokok bejárása közben állandó kísérőnk volt a két Rozsutec csúcs, hol jobban, hol kevésbé megmutatva magukat. Karakán sziklás csúcsaikra láncos út vezet, így egyszer majd jobb időben hódítjuk meg őket. :)

Utolsó nap délelőttre hagytuk az újbóli próbálkozást, hogy megismerkedjünk a Kis-Fátra főgerincével.

Egész délelőttre ragyogó napsütést, viszonylagos szélcsendet és kellemes mínusz 4 fokot mondtak a hegyre. Ébredéskor azért már láttuk, hogy álnok felhők gomolyognak pont a főgerinc fölött, de reménykedve mégis felmentünk a Vratna-Chleb kabinos felvonóval 1490 méterig. Ott a legrosszabb sejtelmeink igazolódtak be: mínusz 10 fok, irdatlan szél és nulla látási viszonyok. Nem olyan fából faragtok, hogy azonnal feladjuk és visszameneküljünk a felvonóállomás meleg éttermébe, de csak kezdődő arc- és kézlefagyás árán sikerült felverekednünk magunkat az oltalmat jelentő háztól a gerincre.

Szerencsére többméteres karókkal jelölték az utat, de ha nincs a rengeteg ember, akik a pokoli körülményekre fittyet hányva előttünk vánszorogtak leszegett fejjel, bajban lettünk volna a tájékozódással. Így is épphogy látszódott a leghátul haladó sziluettje. Megjegyzem, lábbeli tekintetében a legtöbben macskával, síléccel, hótalppal fel voltak szerelkezve. Megdöbbentőbb viszont, hogy egyesek gyerekkel, seggencsúszkával és kutyával indultak fel a Velky Krivánra, mely a Kis-Fátra legmagasabb csúcsa. Ennél reménytelenebb menetelésünk nem sok volt, de hősiesen kitartottunk a csúcsig, amit csak a ráfagyott kereszt miatt vettünk észre. Útközben a szembejövőkből semmit nem láttunk a szemükön és vörösre fagyott orrukon kívül, úgyhogy az activity került előtérbe, mint hallgatólagosan elfogadott kommunikációs forma - egy egy intés vagy inkább nyomatékos pislogás formájában. Meglepődve tapasztaltuk egész utunk alatt, hogy ellentétben a Magas-Tátrával, angolul meg se tudnak szólalni a turisták, így miután fönt a fehérségben egy szlovák úr megpróbálta viccesen megkérdezni szlovákul, hogy találkoztunk-e a jetivel, de nem esett le nekünk, hogy mit akar, inkább elmutogatta azt. :D

Visszafelé aztán nem több mint 15 másodpercre, de egy miniatűr részen kitisztult az ég és leláthattunk a völgybe, kaptunk egy kis ízelítőt milyen lenne a hegység derült időben. Körülbelül annyit láttunk belőle, mint lefelé a felvonó üvegén keresztül:

Kis kirándulásunk remekül sikerült, bár megkockáztatnám, hogy a Kis-Fátra legszebb részeit talán nem is láttuk teljes valójukban. A bakancslistáról nem került hát le, mert egyszer jó időben is látni szeretnénk, és további menedékházak és csúcsok várnak még felfedezésre. :)