Karácsony után immár hagyományosan szerét ejtettük az éves havas-túrázós utazásunknak, amikor  egész évre előre kiélvezhetjük a hóban dagonyázást, a jégbe dermedt táj megkapó látványát és az igazi télies hangulatot, amit Magyarországon az utóbbi években egyre ritkábban lehet megtapasztalni. Sokat töprengtünk az úti célon, ahol a sok hó és hideg mellett elringató, bájos hangulat és kalandos élmények is várnak minket, és végül az Alpokban kötöttünk ki.

Az elmúlt három évben a Magas-Tátra, az Alacsony-Tátra és a Kis-Fátra havas hegyóriásait barangoltuk be, most viszont a többi környező országban is keresgéltünk, ugyanis mindenképpen apartmant kerestünk, normál (nem ünnepi emelt) áron. Szlovákiában valahogy már lekéstünk mindent, ami tetszett volna, viszont Németországban, egészen pontosan a grabeni logisztikai központban meglehetőségen hétköznapi áron találtunk szállást. :D Egyből le is csaptunk öt éjszakára a GA Hotelben, ezzel eldőlt, hogy tavaly/idén először külföldön töltjük a szilvesztert is. Teljesen biztosak azért mégse voltunk abban, hogy hol is leszünk a neves estén, mert a foglaláskor (októberben) még nem is épült meg a szálloda, csak fantomképeken láthattuk, hogy milyenre tervezték kialakítani. Amellett, hogy meglehetősen vicces volt ebbe belegondolni, plusz izgalommal vártuk az érkezést, mert a hotel teljesen önkiszolgáló. Nincs tehát recepció, pin kódos az ajtó és személyzet is csak arra a két főre korlátozódik, aki a távozás után kitakarít. Az apartmanunk egyébként irtó puccos és modern volt komplex kis konyhasarokkal, TV-vel, melengető padlófűtéssel és korlátlan forró vízzel. Éjszakánként alig több mint tízezer forintért ez nekünk több volt, mint elég, még a hanyagolható kilátás (jövő-menő kamionok) és a kevésbé központi fekvés ellenére is. Tulajdonképpen egy-két óra autózással mindent elértünk, amit szerettünk volna, természetesen a programválasztáskor pedig imádott hegyeink álltak a központban.

Budapestről kb. tisztán 8 óra utazással számoltunk a szállásig, ezért első nap jóval a kakasok előtt keltünk, hogy beiktathassunk egy kitérőt az egyik kedvenc helyünkön, a bajorországi Königssee-nél. Nyáron többször jártunk már Németország legtisztább vizű, hegyekkel koszorúzott tavánál. Innen eredeztetjük fékezhetetlen hegyek iránti vonzalmunkat, így időről-időre szeretünk visszazarándokolni ide. Természetesen most, téli pompájában sem tudtunk ellenállni neki. :) Németországnak ez az Ausztriába benyúló kis csücske egy igazi mesevilág, akár nyáron, akár télen érkezünk - nyáron a hajókirándulások és a közeli Jenner-felvonó igazán tuti programok, míg télen a bájos karácsonyi hangulat ejt rabul. Ha nagyon szerencsések vagyunk, akkor pont abban a kb. 15 évben egyszer előforduló együttállásban érkezünk, amikor a tó vize befagy és át lehet sétálni rajta a St. Bartholomä félsziget kis kápolnájáig. :D

Forrás: Berchtesgaden.de

Bár december végén éppen nem volt annyi hó és olyan hideg, mint szerettük volna, a karácsonyi hangulatot és a hósipkás hegyek eufórikus látványát így is átélhettük. Már a kocsival közeledve a tó felé eltéveszthetetlenül tárult elénk az ország legkarakteresebb hegye, a Watzmann sziluettje (megmászásáról itt számoltam be). A festői Königssee településről egy könnyed kirándulást választottunk a Rabenwand kilátópontra, ahonnan jól be lehet látni a tó nagy részét. A menetrendszerinti elektromos hajók is üzemeltek, így miközben a kilátóponton a nap melegítő sugaraiban sütkéreztünk, fülünket a tó katlanjában visszhangzó trombitamuzsika kényeztette, melyet a hajó személyzete szokott előadni élőben az utasoknak. A Watzmann égig érő csúcsai mögött hamar elbújt a nap, így az utolsó sugarak után beköszöntő fagyos hidegben gyorsan felszedelőzködtünk, hogy megtegyük a "Malerwinkel" körtúra egyik szakaszán az utat vissza a kocsihoz. A körtúrát és a kilátópontot abszolút érdemes szerintünk kombinálni, ha erre járunk, hogy minden panorámapontról megcsodálhassuk a Königssee fenséges látványát.

Pár perc autóútra található a tótól Ramsau település miniatűr zarándoktemploma, mely alighanem a világ egyik legtöbbet fotózott temploma. (Nyáron így fest.) Óriási hegyek adják meg neki a festői hátteret, az előterében  pedig egy csobogó patakon átívelő tündéri kis fahíd épült. Ilyenkor télen ölt csak ám aztán igazi meghitt, képeslapra illő öltözéket az egész csendélet:

Mesebeli helyszínekből azért még volt egy tarsolyunkban, amit már másnap napközben, a hosszú utat kipihenve látogattunk meg. A Neuschwanstein kastély neve alighanem szállóigeként cseng mindenki számára, ugyanis egy életre kelt Disney-kastélyként emelkedik ki az Alpok északi nyúlványai közül. 4 hónapos ausztriai tartózkodásunk alatt egyszer már volt lehetőségünk felkeresni, és most egy könnyed kirándulós programnak pont ideálisnak tűnt. Sajnos a Marienbrücke hidat, ahonnan a legklasszikusabb kilátás nyílik a várra, a télies körülmények miatt lezárták, de utána olvastunk és úgy döntöttünk, ez a lezárás aligha tántoríthat el minket és a többi turistát.

A parkolóban legalább akkora teltház volt, mint nyáron, és a vár felé kaptatva a legnagyobb megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a turisták száma is legalább annyi. A turistautak között kavarogva találtunk rá a Marienbrückéhez vezető jégpáncéllal borított ösvényre, ahol a következő rémisztő kordon fogadott minket. Vajon miért volt több turista a kordon túlsó, "életveszélyes" oldalán, mint az innensőn? :D Több se kellett nekünk (se), már vettük is fel a hómacskát, és uccu neki, irány a híd! Az avarban, hófoltokon és jégen botorkálva mi seggre esés nélkül értük el a Marienbrückét, amit kis szomorúságunkra tényleg le tudtak zárni egy fémkerítéssel, amin párocskám kitartó győzködésének hála végül nem másztam át. Helyette viszont felkapaszkodtunk a mellette magasodó kiszögellésre (több tucat másik, főleg ázsiai turistával egyetemben), ahonnan ugyanilyen kilátás tárult elénk a kastélyra. Nálunk csak a kastély felett repkedő ejtőernyősöknek volt jobb kilátásuk. ;)

Lefelé próbáltunk úgy kanyarodni, hogy a kastély előtti kilátóteraszról kinézhessünk az Alpoktól északra elterülő fennsíkra. Nem volt egyszerű dolgunk, velünk együtt mindenki össze-vissza kóválygott és kérdezősködött, hogy melyik utak járhatók, mert úgy tűnt, itt fönt minden ösvény le van zárva minden irányból. :D

A Neuschwanstein utáni napra terveztük az egyetlen nagyobb túránkat az utazás során, amikor már biztosan kialudtak leszünk. Párocskám vállalta a megfelelő túra kiválasztásának nem könnyű próbatételét, az útvonalnak - egészségügyi okok miatt - több kritériumnak kellett megfelelnie. Az első és legfontosabb, hogy legyen bőven hó, a második, hogy ne legyen benne túl nagy szintemelkedés, a bónusz pedig, hogy legyen valamilyen élményelem (menedékház, pecsételőhely, steig, vízesés, panoráma stb.) az útvonalon. Végül a Zugspitze déli lábánál elterülő (már osztrák) Ehrwald síterepre navigált minket, ahol egy klassz hótalpas útvonalat rakott össze.

Szokás szerint rajtunk kívül senki nem állt be a sífelvonó sorába hótalppal, de ez cseppet se tört le minket. Lelkesen szálltunk fel a kabinos felvonóra, hogy percek alatt a napsütötte Ehrwalder Almon találjuk magunkat, síelők százai között. A középső képen gyönyörűen látszik a sziklafal, aminek a tetején mi végighótalpazni terveztünk.

Kissé megilletődve szeltük át a sípályákat, hogy utána rákanyarodjunk a hivatalosan is kijelölt és ratrakolt "winterwanderweg"-re (téli turistaútra). Egy jól eső, szerpentines emelkedő után turistautak kereszteződéséhez érkeztünk, ahol muszáj voltam megörökíteni a szelektív hulladékgyűjtés mintapéldáját. :) Innen továbbra is a porcukorral alaposan megszórt fenyőfák között kacskaringóztunk a Talblick kilátópontig, ami egyben pecsétállomás is. Addig néztük az alattunk a völgyekben kúszó felhőket, amíg csak meg nem kezdett fagyni a kezünk.

Gyorsan továbbindultunk hát, átkelve a lavinaveszély miatti lezárásra figyelmeztető táblán a Seebener Alm-ra (ami természetesen ilyenkor zárva), és a fölötte megbújó Seebensee tavacskához. Lavinától az északi fekvésnek és a mínusz egynéhány foknak hála nem kellett tartanunk, de el tudtuk képzelni, hogy az óriási katlanban csak úgy ömölhet le a hó "ideális" körülmények között. A tó körvonalát épphogy meg tudtuk tippelni a méteres hódunyha alatt, így csak távolról csodáltuk a földöntúli nyugalmat - ide már nem ért el a sípályák zaja. Itt is találtuk egy pecsétet, így teljes boldogságban (csak kicsit átfagyva) indultunk el visszafelé.

A mézeskalács házikóra hasonlító Ganghofer Rastnál kanyarodtunk el balra, hogy ne kelljen végig a már megtett úton visszatérnünk. Ráfordultunk az Immensteigre, ami nehéz, hegyi tapasztalatot igénylő és szédülésmentességet megkövetelő, helyenként drótokkal biztosított útvonal. Ez a figyelmeztetés szerencsére minket már nem érint, van kellő gyakorlatunk, és mivel jártak már előttünk ezen az útvonalon, neki mertünk vágni. Teljesen elsőként biztos, hogy nem próbálkoztunk volna vele. Az eleinte kacskaringózó ösvény hamar átfordult kb. 60 fokos meredekségű, helyenként drótba kapaszkodós, fagyott jégcsapos lefelé útba, amin a hótalp helyett már a hómacskára volt szükség. Lehet, hogy adrenalinfüggők vagyunk, de az egész túra ezen részét élveztük a legjobban. :D Még azt se bántuk, hogy két zerge ránk rugdosott néhány kisebb hógolyót, miközben elhaladtak fölöttünk.

Nemsokára ismét vízszintes talaj volt a lábunk alatt, hiszen áthidaltuk a sziklafal jelentette magasságkülönbséget. Az élményelemek sora azonban még nem ért véget, ugyanis egy kis kerülővel megcsodálhattuk alulról a teljesen befagyott Seebenfall vízesést, ami mellett nyáron akár egy klettersteigen is fel lehet mászni. A jóleső túra után azért megkönnyebbülve szálltunk be a meleget ígérő kocsiba, és hamarosan ránk is sötétedett. Pont elegendő nehézségű és hosszúságú kirándulás volt hát ez így, tekintetbe véve, hogy az utóbbi időben sajnos nem volt lehetőségünk az annyira imádott megerőltető magashegyi túrázásra.

A fagyos napok után az utazásunk közepére terveztünk be egy igazi lazulós, átmelegedős napot, amin felkerestük a Wörishofen termálfürdőt. A nem túl olcsó alapjegyért cserébe egész nap pancsolhattunk a jobbnál-jobb medencékben és elég sok egyéb élményelemet is igénybe vehettünk. A nagy, gőzölgő kültéri résszel is rendelkező nagy medence mellett vitaminfürdők, tengeri sós fürdő, Kneipp-taposó, cirbolyafenyős aromaszauna, aromagőzfürdő, sószoba és infravörös pihenő is hozzájárult a teljes boldogsághoz. Ez utóbbi lett a kedvencünk, ahol piruló grillcsirke módjára szégyentelenül elszenderedtünk nem kevés időre. :D

Nem véletlenül időzítettük így a jó melegben eltöltött napot, ugyanis másnapra - még novemberben váratlan ötlettől vezérelve - jegyet vettünk a síugró Négysáncverseny második állomásának kvalifikációjára. Évek óta követjük hétről-hétre a síugró világkupát, így csak az volt kérdéses, mikor jutunk ki élőben megnézni egy versenyt. Ha pedig már pont erre a környékre utaztunk a verseny idejében, igazán nem hagyhattuk ki. :) Így 31-én jó sok puffert hagyva elindultunk Garmisch-Partenkirchenbe, minden meleg holmival felszerelkezve. Végül 1-2 fokos, esős idő volt, de azért nagy melegünk így sem volt. Kvaliról lévén szó, nem volt még kint annyi néző, könnyedén tudtunk parkolni a központban, ahonnan nem kellett igénybe vennünk a shuttle bus-t az olimpiai síugróstadionhoz, hanem kényelmesen fel tudtunk sétálni. A bejáratnál táska- és végigtapogatós ellenőrzés várt ránk, a kedves helyi ellenőr bácsi a bokáimat végigtapogatva nagy rutinnal kérdezett rá a fűthető zoknijaim mellé biggyesztett két góliátelemre. "Heizung?" Azaz: fűtés? :D A bejáratnál némi adományért német zászlót is szereztünk, hogy legyen mivel integetni a kedvenceinknek. Bár alapvetően a lengyeleknek szurkolunk, ez nem akadályozott meg, hogy mindig lengessük, ha egy kedvencünk ugrott.

A kvalifikáció hangulata fantasztikus volt, pedig az igazi versenyre még várni kellett egy napot. 31-én az dőlt el, hogy a 69 indulóból hányan jutnak be a másnapi 50 ugróval lezajló KO-rendszerű fordulóba. Hihetetlen élmény volt pici hangyaként állni a síugrósánc aljánál, és élőben, testközelből látni a kedvenc sportolóinkat. :) Elképesztően megható volt, amikor a közönségben mindenki, akinek csak valamilyen zászló volt a kezében, egyszerre kezdte el lengetni nemzetiségtől függetlenül, amikor a 46 éves japán Kasai Noriaki ugrott. A frenetikus hangulatról a közvetlen helyi speaker gondoskodott az első perctől az utolsóig.

A kvali után a türelmesebb nézőkkel együtt megvártuk az első három helyezettel és az esélyes németekkel készített interjúkat, és így átélhettük, hogy milyen, amikor tényleg karnyújtásnyira haladnak el tőlünk a srácok, és jó pár aláírt képeslapot is szereztünk, köztünk a kedvenc ugrónktól. ;)

Szilveszter estére már semmi másra nem vágytunk, mint egy finom vacsira az apartmanunkban, na meg élvezni a meleget és egy jó filmet. :) A kínálat a német adókon sokkal szimpatikusabb volt, mint otthon szokott, végigmentünk az Európai Vakáción, a Családi Vakáción, a Maszkon, majd éjfél után ismét az Európai Vakáción. :D Lehet, ha előbb kapcsoljuk be a Karácsonyit és a Las Vegas-it is leadták volna...

1-jére sajnos hosszú programot már nem tervezhettünk a hosszú hazaútra tekintettel, ezért inkább megint úgy döntöttünk, hogy inkább útba ejtünk egy számunkra megint csak nagyon kedves helyet. A Silberkarklammhoz kicsit más útvonalon kellett hazajutnunk, de nem volt óriási kitérő, és így visszatérhettünk ehhez az izgalmas, pallós szurdokhoz, ahol 2017 tavaszán már jártunk egyszer. Akkor derűs napsütés és kevés maradványhó tette emlékezetessé a kirándulást (hála ennek a kettőnek hólyagosra égett az arcunk...) - most csak az utóbbi örvendeztetett minket. Mivel hivatalosan október 31. és május 1. között a szurdok zárva, ekkor nem tartják karban, számítottunk rá, hogy rajtunk kívül más még nem próbálkozott átjutni rajta. Igazunk is lett. A szurdokig még kijárták az ösvényt, de onnan már csak a helyenként több méteres, teljesen érintetlen hópaplan látványa kápráztatott el minket. Kicsit tanácstalanul, de azért óvatosan megindultunk fölfelé, felváltva törtük az utat a hótalpakkal. Végül annyira beszűkült a szurdok és annyira felhalmozódott a korábban belezúduló hó, hogy már csak hótalp nélkül, kézzel-lábbal kapaszkodva és hajtva magunkat tudtunk tovább haladni, vészesen közel a fagyosan zubogó patakhoz. Majdnem a szurdok tetejéig mentünk, aztán ott végül visszafordultunk, esélytelen lett volna hazaérnünk, ha a tervek szerint felhótalpazunk egészen a fennsíkon épült Silberkarhüttéig. Így csak csodáltuk a fantasztikus szél, hó és víz formálta fagyos jelenséget, és némiképp megilletődve annak a via ferratának a beszállását, amit tavasszal megmásztunk.

A szurdok után tettünk egy icipici kerülőt a bizalomgerjesztő nevű Jausenstation Fliegenpilz (ami magyarul légyölő galóca) büféhez, csak a mozgás kedvéért, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a légyölő galócáról elnevezett kis vendéglátóegység nyitva van a tél közepén. :D Pedig igen, méghozzá teljes, ínycsiklandozó kínálattal.

Nem maradt más hátra, hogy az újévi lendülettel bevágjuk magunkat a kocsiba, és kénytelen-kelletlen hazafurikázzunk. Út közben viszont a sok-sok élménytől és a hegyek látványától teljesen feltöltődve, átszellemülve gondoltunk az itt töltött szuper napokra. Felidéztük az egyik kedvenc élményünket, újévköszöntő csillagszórós bohóckodásunkat is Ramsauban. Igaz, hogy ennek még első nap ejtettük szerét, de hogy így stílusosan lezárásként kívánhassak boldog új esztendőt, csak most lebbentem fel róla a fátylat. ;)