Szlovénia és Olaszország neve már önmagában biztosítékot jelent a csodálatos természeti környezetben való felfrissülésre. Tavasz elején, ami errefelé sokkal inkább még a tél vége, egészen különleges pillanatában fedezhetjük fel az északi hegyvidékeket: fél lábbal még a havas hegyekben, fél lábbal már az ébredező természetben járunk. Az osztrák-szlovén-olasz határ környékén ezúttal is végtelenül tartalmas utazásban volt részünk, még ha az eredeti, kissé vakmerő tervünket kicsit finomítani is kellett a hóhelyzet miatt.
Az utazást nagyban megnehezíti, hogy a húsvét még totálisan off-season, még kitartó vadászattal is nehéz nyitva tartó kempinget találni Szlovénia északnyugati és Olaszország északkeleti részén. Az első kempingünkben csak azért sikerült megaludnunk, mert előre foglaltunk, és amikor odaértünk, a vendéglátónknak már nem volt szíve elhessegetni bennünket, holott a körülmények még nem voltak megfelelők a vendégfogadásra. A vizesblokk még nem volt nyitva a közelmúltbeli -8 fokos éjszakák miatt, úgyhogy a vendégház fürdőszobáját bocsátotta a rendelkezésünkre. Máshol - Trieszt környékén - az jelentett nehézséget, hogy széles határon egyetlenegy kemping volt nyitva, ami természetesen dugig volt, így másik szállás után kellett néznünk.
Íme az útvonalunk, amit az óramutató járásával ellentétesen tettünk meg:
Már csütörtökön, munka után autóba pattantunk, és egy éjszakai, határközeli megalvás után reggel már robogtunk is tovább Szlovéniába. Tízórainak beszereztünk néhány trojanei óriásfánkot, majd nem egészen tudva, hogy mire számíthatunk majd az első túránk helyszínén, bevettük magunkat Szlovénia egyik leglátványosabb gleccservölgyébe, a Logarska dolinába. A teknő alakú völgyre lélegzetelállító kilátás nyílik a Solčava panorámaútról, amely mentén sonka- és sajtkészítésből megélő farmok pettyezik a dombokat.
A völgyvégi, lenti parkolóban csak minimális hó volt, ám a hegyekre felnézve láttuk, hogy sikerült a tél országában kirándulást választanunk. A Slap Rinka vízesés, amihez jöttünk, arról híres, hogy 90 méter magasból zúdul le, és persze arról is, hogy milyen megkapó látképet alkot az Orlovo Gnezdo (Sasfészek) bárral. A vízesés - és általánosságban a völgy - északi fekvésű oldala még teljesen fagyos volt, felkészítve minket arra, hogy a túránk során bizony csak ott lesz kellemes idő, ahol süt a nap.
Már önmagában a vízesés felkeresése is kellemes program, de vágytunk még egy kis mozgásra, ezért felkaptattunk a vízesést alkotó Savinja patak forrásáig, sőt még tovább, a Frischaufov dom na Okrešlju menedékházig. Tudtuk, hogy a ház nem lesz nyitva, mert néhány évvel ezelőtt leégett, és még tart az új, hipermodern épület felhúzása, ennek ellenére tökéletes ebédelőhelyszínt találtunk egy rögtönzött kis ellátóépület tövében, a széltől védve, melengető napsütésben. Ebben a magasságban már olyan kásás hótakaró borított mindent, hogy elkélt a hómacska a kicsúszás ellen.
Bár szombat reggelre hószállingózásra ébredtünk, az aznapi túracélpontunkon tökéletes kirándulóidő várt minket. Többször is terveztük már a Peričnik-vízesés felkeresését, de valahogy mindig megcsúsztunk a többi programunkkal, ezért elnapoltuk. A vízesés a Vrata-völgybe bevezető autóútról érhető el, amin a Triglav aljába épült menedékházat, az Aljazev Domot is meg lehet közelíteni. A völgybe szezonon kívül nem lehet behajtani autóval, így a vízeséstől kb. 3 kilométerre kell leparkolni. Viszonylag rövid programra készültünk, de így egészen komplex túra lett belőle, ami a programterv hó miatt átszervezésének köszönhetően simán belefért a napba. Eleinte kicsit aggódtam, hogy amennyire népszerű, annyira csalódás lesz a vízesés, de pont az ellenkezője történt!
A Slap Peričnik tulajdonképpen két vízesés. A felső 16, míg az alsó 52 méteres. Ami extrán különlegessé teszi, hogy az alsó vízesés mögött teljesen kényelmesen át lehet sétálni. Bár a hűvös-szemerkélős időben végig záporozott ránk a sziklán lefolyó vízfüggöny, minden egyes nyakunkba kapott jéghideg csepp megérte! :D A vízesés alján hatalmas sziklablokkok sorjáznak, jól illusztrálva a vízesés hátrálását. A vízesés folyamatosan mossa ki a gyengébb kőzetrétegeket, emiatt a felsőbb rétegek meggyengülve leszakadnak. A sziklafalon szépen kivehetők a vízesés korábbi nyomvonalai is.
A nap további részét is lazára vettük. Megnéztünk egy be nem tervezett olasz vízesést, aminek inkább a nevét sem írom le, annyira fölöslegesnek bizonyult felkeresni. A túrához az autópálya mellől kellett indulni, és az egyetlen meghatározó eleme a sok sztráda melletti szeméten kívül az volt, hogy Foltos kutyánkról két kullancsot kellett leszedni utána. Az utazás további részeiben még kétszer volt "szerencsénk" kullancshoz. Olaszország északi részén rengetegen tartanak kutyát, ezért általánosságban nagyon kullancsos, ezért muszáj mindenképpen sokszorosan bebiztosítani magunkat és a kutyáinkat is, ha ide tervezünk utazni!
Inkább próbáltuk gyorsan elfelejteni ezt a zsákutcát, és felkerekedtük a Monte Zoncolan felé, amely a Giro d'Italia egyik klasszikus hágója. Alapjáraton át lehet kelni rajta kocsival, ám a hegyi út keleti felén épült síközpontban hamar az utunkat állták a sípályák maradvány hókupacai, így a hágóba épített biciklis emlékműig nem jutottunk el. Cserébe most először láttunk olyat, hogy a sípályákat télen rávezetik az autóútra, hogy aztán tavasszal, amikor majd eljön az ideje, kiolvadjon. :D
A hűvös nap után kifejezetten jólesett lófrálni egyet az olasz kempingünkben, ami már az Alpok déli nyúlványai közé ékelődött be. A Lago di Cavazzo tó partján aludtunk, és meghitt kis madármegfigyelő sétát tettünk a közeli nádasosban.
Innen végre már igazán délre vezetett az utunk, de kifejezett meleg helyett inkább szeles tavaszi nap elébe néztünk. Cividale del Friuliban a húsvét vasárnapi családi forgatagba csöppentünk. Próbáltuk megfejteni a 18. századból származó, helyi tojásgurítós játék lényegét. A játékot egy nagy, köralakú, homokból készült medencében játsszák, amibe egy rámpa vezet. A játékosok színes, főtt keménytojásokat gurítanak a rámpáról a medencébe, és a gurításért akkor jár pont, ha a tojás eltalál egy másikat. Ezután jobbára csak élveztük a Natisone két partjára épült városka hangulatát. Imádnivaló volt látni az olaszokat, amint kiszabadulnak, és együtt töltik a családjukkal, barátaikkal a hétvégét egy jó kis eszpresszó társaságában a kiülőkben.
A következő megállónk már-már a tengerparton volt: az Izvir Timave, azaz a Timavo folyó forrása(i). Ez talán nem lenne annyira érdekes (bár a sziklarepedésből előtörő szédületes mennyiségű víz már alapjáraton azzá teszi), ha nem egy "újraforrás" lenne. Mi is ez? Egy olyan forrás, amely egy korábban elnyelődő folyó ismételt felszínre bukkanása. A Timavo nem is akármilyen folyó újraéledése, hanem a Reka folyóé, amely a világhírű, karsztos Škocjan-barlangrendszerben nyelődik el. Azóta terveztük megnézni ezeket a forrásokat, hogy a barlangban láttuk eltűnni azt az iszonyatos mennyiségű vizet a föld mélyén. A Timavo egyébként mindössze 2 km hosszú, utána beleömlik a Trieszti-öbölbe.
Csak a forrásokról tudtunk, mint itteni érdekességekről, de valójában fél napot is el lehetne tölteni itt, olyan történelme van ennek a környéknek. A római időkben itt épült a Fons Timavi nevű település. Ebből az időszakból ma is megtalálhatók római szekérutak maradványai. Találtak itt dinoszauruszcsontot, és van a közelben egy Mithras-szentély. Illetve a legizgalmasabb a Chiesa di San Giovanni in Tuba templom, amihez foghatót még soha nem láttunk. A története a 15. századra nyúlik vissza, azóta számtalan bővítésen esett át, a II. világháborúban pedig nagyrészt lerombolták. Az eredeti, zarándokok által épült templomrészletben ma dús NÖVÉNYZET nő. Mi arra tippeltünk, hogy a szigetelés hiánya, illetve a közeli források miatti magas talajvízszint teszi lehetővé ezt az egészen páratlan csodát.
A délutánt egy igazi klasszikus olasz programmal töltöttük, a trieszti Miramare-kastély parkjának bebarangolásával. Eleinte aggódtunk, hogy kutyával esetleg nem fognak beengedni, de lassan már megtanuljuk, hogyha olaszokról van szó, akkor kutyákat illetően nem ismernek nemet! ❤️ Bár nem volt a leghejderutyutyubb idő, az év első fagyijára azért beneveztünk, miközben elindultunk végigjárni a park felfedezésére kijelölt nagyobb körtúrát. A kastélyt Habsburg Miksa osztrák főherceg építtette maga és felesége, Sarolta belga királyi hercegnő részére. A korban divatos módon a parkot nem aprózták el: tavacskák, szökőkutak, kamélialugas, egzotikus fák, és Miksa saját citrusgyűjteményének épített üvegházak tették kellemes pihenőhellyé.
Tavaly ősszel Toszkána felé tartva szúrtuk ki a Trieszt fölötti hegyoldalban a Santuario di Monte Grisa templomot, ami minden, csak nem a klasszikus olasz templomok mintapéldája. Antonio Santon, Trieszt és Koper püspöke 1945. április 20-án megesküdött rá, hogy templomot emel Trieszt fölött, hogyha a város megmenekül a megsemmisüléstől a náci megszállók és a felszabadításon munkálkodó olaszok összecsapásai közepette. A város megmenekült, és 1959-ben a püspök engedélyt kapott XXIII. János pápától egy Szűz Máriának szentelt zarándoktemplom emelésére a békének és minden ember egységének a szimbólumaként. A háromszög alakú szerkezetek Mária tiszteletére egy M betűt idéznek. A szentély nem az a klasszikus szépség, a modern megoldások mégis különleges letisztultságot és áhítatos atmoszférát kölcsönöznek neki.
A templom előtti kilátóteraszról varázslatos panoráma nyílik az egész Trieszti-öbölre, és a messzeségben Isztria csücskére. 2022 márciusa óta egy "extra" látványossággal is lehet találkozni az öbölben. Ekkor foglalták le a világ legnagyobb, orosz tulajdonú vitorlás jachtját az Ukrajna orosz megszállása ellen bevezetett szankciók részeként. Az SY A (Sailing Yacht A) azóta is ott horgonyoz.
Mivel kihagytuk a félnapos körtúrát a Monte Malvuerich izgalmas, kitett hegyoldalában a rengeteg hó miatt, az egész program előrébb ugrott, így hétfőre, a hazaút napjára kényelmesen betehettünk egy hirtelen jött ötletet, a Velika Planinát. A Velika Planina egy hegyi karsztfennsík (talán Nagy Pásztor-fennsíkként fordíthatnánk magyarra) a Kamnik-Alpokban, 1500 méteres magasságban. Több elszórt kis település alkotja, amiket a hegyi pásztorok építettek. Nyáron a tehenek veszik birtokba, de ilyenkor, tél végén még a hó és a krókuszok uralják a tájat. A Velika Planinán már a történelem előtti időkben jártak emberek. A középkor óta pásztorkodásra használták, a legidősebb házikó, a Preskarjeva bajta, amiben ma múzeum működik, a 16. századból származik. A turizmus először 1931-32 telén érintette a falvakat, amikor a pásztorok a téli időszakra elkezdték kiadni a nem használt házakat. A II. világháború alatt a falvakat - a jellegzetes kápolnával együtt - porig égették. A fennsíkon több menedékház is van, így a könnyű kirándulást össze lehet kötni egy finom ebéddel is.
A környék bizonyára nyáron is csodás, hiszen zöldell a növényzet és kolompolnak a tehénkék, de számunkra a varázsát most az elképesztő mennyiségben virágzó lila krókuszok adták. Egyáltalán nem terveztünk krókuszvadászatot, de sikerült akkor érkezni, amikor a hegyoldalak merő egy lila színben pompáznak. Az esti havazás nyomán a krókuszokat és a fenyőket még éppen friss, porcukros hó borította.
