Az Alpokat már meglehetősen jól ismerjük, egyre több csúcsára jutunk el, de misztikus varázsát a mai napig megőrizte a szemünkben. Még hegymászó szenvedélytől mentes előző életemből... :D na jó, szóval korábbról, amikor még nem igazán ismertem az Alpok csúcsait és vonulatait berögzültek a "Júliai Alpok", "Dolomitok", "Karavankák" hangzatos szállóigék, amiket távoli mesebeli földeknek képzeltem égig érő hegycsúcsokkal. :)
Földrajzos tanulmányaim és utazásaink során ezek a mesebeli helyek felkerültek a valóságos Európa-térképre és lassan megszűnnek megközelíthetetlen álomképnek lenni. :) Július végén bevettük Júliai Alpokat, azon belül is a Triglavot (részletek a következő bejegyzésben), míg júniusban a Dolomitok csipkés-csúcsos hegyóriásai öltöttek arcot a szemünkben.
Röviden a benyomásunk a következő volt: SZAVAKKAL NEM LEHET LEÍRNI ENNYI SZÉPSÉGET!!! Napokba telt, amíg egyáltalán elkezdtük feldolgozni a látványt, hogy bármerre nézünk, csaknem 3000 méteres sziklakolosszusok vesznek körbe végeláthatatlanul.
Hogyha a Dolomitokba készülünk, tengernyi program közül választhatunk, és számtalan módja van a látnivalók feltérképezésének. Hegyvidékhez képest nagyfokú a kiépítettség, szinte nincs olyan hely, amit autóval ne közelíthetnénk meg. Éppen ezért a hágókon keresztül hatalmas embertömeg érkezik, autók, motorosok és biciklisták százai árasztják el a hegyi utakat. A közlekedés tehát kardinális kérdés, néha nagyobb ugyanis a káosz, mint egy mumbai kereszteződésben... Külön plusz pontot jelentenek a kanyarból hirtelen felbukkanó versenyautó konvojok, amik tekintet nélkül a környezetükre és a többi, halandó lényre ott és úgy kezdenek előzésbe, hogy az ember lánya egyből imára kulcsolja kezét.
Egy szépséghibája van csak a vidéknek (akárcsak az egész Alpoknak): az időjárás. Télen az a nehézség, hogy zárva vannak a menedékházak és sok a hó; nyáron meg az, hogy a meleg miatt szinte minden délután esélyes hőzivatar kialakulása, amiben nem leányálom hegyet mászni. Ezért a teljes utazásunkat kétszer átszerveztük, hogy a végén egy C tervet követve a lehető legtöbb eltervezett programot meg tudjuk valósítani.
Hágók földjén
A turistatömeg valahogy mégis hozzá tartozik a Dolomitokhoz, hiszen a világhírű pass-ok (hágók) a hegyek szerelmeseinek és a motorosoknak kultikus zarándokhelyei. Kerékpár- és Giro d'Italia rajongóknak nem kell sokat fejtegetni, hogy a Passo Pordoi, a Passo Giau és a Passo Valparola miért is hangzanak varázsszóként egyeseknek. A Dolomitokban összesen 36 hágó található, melyeknek kb. a fele járható autóval.
Közülük a legmagasabb a Passo Pordoi, ami 2250 m-es magasságban tör utat magának. Ez a legikonikusabb hely egy kerékpáros életében, szó szerint folytonos biciklistasor mellett tudnak csak haladni az autók föl- és lefelé egyaránt. A Passo Pordoi-ban található az ötszörös Giro-győztes Fausto Coppi emlékműve. A télen síközpontként üzemelő hágóból felvonóval juthatunk fel a Sass Pordoi 3000 méteres fennsíkjára, ahonnan a Piz Boé 3152 m magas sziklacsúcsa is megmászható - vagy csak simán élvezzük a fenti menedékház finom kosztját és kiváló panorámáját. :)
A Pordoi "kis"testvérei a Passo Falzarego (2105 m), a Passo Giau (2236 m) és a Passo Valparola (2192 m), ahonnan túra- és sziklamászó-útvonalak ezrei indulnak a szebbnél-szebb csúcsokra. A kilátás természetesen szép idő esetén felejthetetlen, de éppen ezen a napon - igazolva a valószínűségi statisztikákat - nem volt valami fényes. :D
Csipkés sziklaóriások
Vannak barátságtalan, hófödte, viharfelhőkbe burkolózó és sötét fenyvessel borított hegycsúcsok. Hát a Dolomitok tipikusan nem ilyen: messziről ragyogó sziklataréjai csak úgy hívogatják a túrázás és mászás szerelmeseit! :) Csak hogy néhányat vegyünk a leghíresebbek közül: Sass Pordoi, Lagazuoi, Tofana-csoport, Sassolungo, Tre Cime, 5 torri, Cristallo-csoport és így tovább... Az Első Világháború idején az osztrák-olasz frontvonal a Keleti-Dolomitokon húzódott keresztül, ennek "köszönhetően" az első alpinistákat nem érintetlen hegycsúcsok fogadták annak idején, hanem a háború idején kivájt alagutak, mesterségesen járhatóvá tett ösvények és biztosított útvonalak. Az itteni túrázás egyik érdekességét ez adja: száz évvel ezelőtt élt katonák nyomát követve tapasztalhatjuk meg a hegység félelmetes erejét, egyszersmind hihetetlen szépségét.
A Dolomitok vidéke eredetileg 3000 m magasságú fennsík volt, amit a gleccserek majd a folyók felszabdaltak, majd átadva helyüket a szél- és hőmérséklet eróziójának kialakult a hegység mai formája önálló sziklatömbjeivel. Az óriási fűrészfogas sziklatornyok tövét mindenhol széles törmeléklejtők övezik, ami szintén egyedülálló látványt nyújt. Ugyancsak páratlanná teszi a Dolomitokat a változatos kőzetanyag, mely elsősorban magnéziumtartalma miatt a napszaktól függően fehér, barna vagy éppen vörös-narancssárga színben tündököl. Olyan érdekes ez a jelenség, hogy mind németül, mind olaszul külön szó létezik a sziklacsúcsoknak a lemenő nap fényében való izzására: "Alpenglüh" vagy "enrosadira".
Addig sakkoztunk az időjárással, míg sikerült a két (majdnem) teljesen esőmentes és napfényes napot kihasználnunk kiszemelt csúcsaink meghódítására.
Első nap a Lagazuoi Piccolo 2778 m-es csúcsát vettük be, kiindulópontunk a 2105 m magasan fekvő Falzarego-hágó volt. Innen az "A" nehézségű Kaiserjäger Steigen (inkább meredek túraútvonal mint klettersteig, a beülő gyakorlottaknak mellőzhető is) vágtunk neki az előttünk tornyosuló sziklafalnak. Az út felfelé főleg állóképességet és combizmot igényel, amiért elég csekély jutalom a menet közben elhelyezett rögzített függőhíd - menőbb mint amilyen izgalmas. :) Ugyanakkor a Lagazuoi gerincére lépve úgy mellbevágott minket a Tofana-csoportra nyíló fantasztikus panoráma, hogy csak tátogni tudtunk és fényképezni ész nélkül, amíg süt a nap... Azért persze a hátunk mögé se volt kutya a kilátás a Falzarego- és a Valparola-hágóra, na meg a Marmolada-gleccserre!
A Lagazuoi csúcsától kb. 100 m sétára található a Rifugio Lagazuoi - innen sok szandálos turista elbattyog a csúcsig, mivel a menedékházba secperc alatt felröpíti őket a felvonó. A ház télen-nyáron üzemel, nyáron a túrázás, télen a síelés szerelmeseinek, akik egy adrenalindús nap után a hegy tetejére épített szaunában pihenhetik ki a fáradalmakat. ;)
A menedékháznál előrelátóan elkészítettem drága kis klettersteig kantáromnak a vágyott szelfijét névadójával, a 3225 m-es Tofana di Rozes-sel. :) A következő napokra tervbe volt véve ennek megmászása is, de az időjárás közbeszólt, így ide majd egy másik alkalommal térünk vissza.
Lefelé úton szintén választhatunk a felvonó, a normálút és az extrém útvonal közül, ami ebben az esetben az olaszok által kivájt első világháborús alagutat takarja. Hogyha erre járunk, ezt semmiképpen nem érdemes kihagyni! A meredek lefelé menet oroszlánrészét, kb. 1,3 km-t, alagútban kell megtenni sisakkal, fejlámpával, a katonák által kiépített lépcsőkön. Már a lejtő elején, a felszínen is a lövészárkok nyomaiba botlunk, de az itt zajló állóháború hangulata igazán az alagútban kerít a hatalmába. Az olaszok itt tartózkodásának nyomai közül rendkívül érdekesek a gépházak, a barakkok, a lőszertárolók, a régi anyagfelvonók. Az alagútba beáramló minimális fényt a szellőzőnyílások biztosítják.
A mostani menedékház alatti Martini sziklapárkányon ugyanakkor már az Osztrák-Magyar Monarchia emberei vették be magukat és próbálták likvidálni az alagutat ásó olaszokat, műszerrel bemérni, hogy hol és merre ásnak. Ezekből a barakkokból tartotta szemmel mindkét fél a Falzarego- és a Valparola-hágót és az utóbbiban épült osztrák erődöt, a Tre Sassi-t. Éveken keresztül folytatottak itt állóháborút, gyakorlatilag a frontvonal elmozdulása nélkül.
Másik hosszabb túránkat a világhírű Három Oromhoz (Drei Zinnen/Tre Cime) tettük. Mivel a Keleti-Dolomitok az I. világháború előtt Ausztriához tartozott, a legtöbb csúcsnak, klettersteignek, turistaútnak, menedékháznak és hágónak egyaránt van olasz és osztrák neve is. A Drei Zinnenre szinte sorszerűen bukkantunk még tavasszal és onnantól kezdve nem volt kérdéses, hogy azonnal felkerül a bakancslistára és nem nyugszunk, amíg ott nem állhatunk mi is három hatalmas piramisának árnyékában.
A Drei Zinnenre indulva fel kell készülnünk a turistatömegre, ami ott fogad. A sziklatornyokhoz akadály nélkül el lehet jutni autóval, sőt még menetrendszerinti busszal is: a túrák kiindulópontja a Rifugio Auronzo menedékház 2320 méteren, a fizetős panorámaút végén. A behajtás 25 euró/személygépkocsi az első napra, a további napokra pedig még 7-7 euró. Mi is az Auronzo menedékház körül kialakított hatalmas parkolólabirintusban hagytuk a kocsit és innen vagy 12 kilós túrazsákokkal megrakodva indultunk két éjszakára a Dreizinnenhüttébe (Rifugio Antonio Locatelli - Sepp Innerkofler). Mivel a menedékházban kötelező a hálózsák használata, a folyóvíz nem iható (de legalább van :)) és a reggeli/vacsora sem a legmegfelelőbb időpontban van, úgy keltünk útra, mint két karácsonyfa...
A Drei Zinnen megkerülése az egyik nagy klasszikus Dolomitokbeli túra, összesen kb. három és fél órás, középen a Dreizinnenhüttével. Az út északi felén nagyobb a szintkülönbség, ami a megrakott táskákkal elég kínszenvedés volt, viszont a Három Orom ebből az irányból mutatja meg igazi valóját. Előbb egy törmeléklejtőn oldalaztunk, majd lassan rákanyarodtunk a hullámvasútszerű turistaútra és előre haladva fokozatosan elértük a klasszikus szemszöget, ahonnan a látvány valóban lélegzetelállító. A haladás nem volt épp gyors, mivel lépten-nyomon meg kellett állni, hogy kigyönyörködjük magunkat a minket övező hegyekben és a több száz méter mély, esőerdőbe illő völgyekben.
Lógó nyelvvel és jól elfáradva értük el éjszakai szálláshelyünket, de mindenért kárpótolt a csodaszép látvány. Gyorsan elrendezkedtünk a hálóteremben emeletes ágyunkon, aztán már spuriztunk is le fotózni és vacsizni (közben szintén fotózni az ablakból :D).
A Három Orom (2999, 2973 és 2857 m magasak) valósággal megbabonáz mindenkit, nem lehet levenni róla a tekintetet. Vacsora körül a csak nappalra érkező turisták elfogytak, visszatértek a parkolóba, így csak azok maradtak a menedékházban, akik ott töltötték az éjszakát. Nagyon szokatlan volt, hogy rengeteg, főleg ázsiai fotósturista tett így, akik egészen naplementéig készítették jobbnál-jobb gépeikkel a fantasztikus felvételeket. Akárcsak mi. :) A mai napig nem tudjuk, hogy tudtak-e valamit a fotósok, de aznap a hegyek és nem a felhők mögött bukott le a nap, hanem egész estig földöntúli narancssárga fénybe vonta a Drei Zinnen piramisait.
Már este elkezdtünk barátkozni a másnap megmászandó csúccsal, a csipkés Paternkofellel (2744 m), amit látva az összes ismerősünk egyből visszakérdezett, hogy Ezt. Másztuk. Meg? De mégis hogy? :) Alaptörvény, hogy a megmászhatatlannak tűnő csúcsokra szinte mindig vezet föl via ferrata útvonal, de a legtöbbször még normál út is! Különösen igaz ez a Dolomitokra, mivel a legtöbb hegyet befogták a katonai hadműveletekhez és a katonáknak biztonságosan kellett tudniuk közlekedniük rajtuk. Korán reggel tehát elköltöttük a csípős hegyi levegőn minimalista reggelinket ezzel a panorámával:
Ezt követően felszedelőzködtünk és nekivágtunk a csúcsnak, a Via Ferrata De Luca Innerkofler útvonalon. Az első néhány száz méter törmelékes és köves terepen vezet, el a világ alighanem legviccesebb nevű sziklaformációja, a Frankfurti Virsli (Frankfurter Würstel) mellett. És innen jön a trükk: az út bevisz egy katonai alagútba, ahol hosszan lépcsőzünk fölfelé, sisakban, fejlámpával. Közben vissza-visszanézünk és kilesünk a mesterséges nyílásokon vissza a Dreizinnenhüttére és a Paternkofel csúcsára illetve keleti vonulatára. Az alagút után következik a rövid és nem túl megerőltető klettersteig, majd a csúcsplató, ahol már biztosítás nélkül tesszük meg az utolsó métereket a csúcsig (2744 méterig). Szerencsére sikerült olyan korán fölérnünk, hogy elkerüljük a tumultust; ugyanakkor megrökönyödve konstatáltuk, hogy a mögöttünk érkező pár a kutyájával együtt érkezett a csúcsra... a lépcsős alagúton és utána a helyenként függőleges sziklafalon.
Odafentről az egész környék csúcsai elénk tárultak és a kiindulópontunk valamint a célunk is. :)
Hamar elkezdtek szállingózni a tömeg első hullámai, ezért folytattuk utunkat, le a csúcsról a Paternkofel keleti gerincén. Visszatekintve a csúcsra egyre jobban kirajzolódott odafönt az embertömeg, ahogy telt az idő. A keleti gerinc ismét tipikus példája annak, hogy ott is van gyalogszerrel járható út, ahol elképzelni se tudjuk. Elvétve drótbiztosítással, de inkább anélkül ereszkedtünk le a sziklataréjról majd egy füves platón és törmeléklejtőn való hosszas séta után - miután katalogizáltam a Dolomitok gyönyörű és illatos kis virágait :D - megérkeztünk következő állomásunkra, a Büllelejoch hüttébe (Rifugio Pian di Cengia, 2528 m), mely azonnal kiérdemelte a legmeghittebb hütte címet a szemünkben. Semmi nagyipari étkeztetés, helyette helyi finomságok, kihelyezett toalett és romantikus stílus.
Innen már visszafelé vettük az irányt, a virágzó és illatozó virágokkal tarkított törmeléklejtőn a Dreizinnenhütte felé. Végre megértettem, hogy miért is mondják, hogy a Dolomitok minden évszakban gyönyörű, de teljesen más arcát mutatja:
- a nyár az elsődleges túraidőszak, ilyenkor többnapos túrákat is tehetünk és minden menedékház nyitva van;
- ősszel a lombhullató fák szép sárga-barna levélzetet öltenek magukra és kevesebb a turista is, úgyhogy a fotósoknak ez az időszak a legideálisabb: a hosszabb árnyékok remek képeket eredményezhetnek a már említett alpesi fényjáték miatt;
- télen a síelőké, sítúrázóké, snowboardozóké a terep, főleg mivel sok hütte ilyenkor szintén nyitva van és a városokban karácsonyi vásárok is vannak;
- tavasszal kizöldülnek a mezők és kinyílnak a vadvirágok, ilyenkor jelennek meg az első turisták.
Saját benyomásaim alapján június vége itt még tavasznak számít: a színes kis virágok látványával, háttérben a rideg csúcsokkal és a kristálytiszta, türkizkék tengerszemekkel (az egyik ilyenből nyeri a Dreizinnenhütte is a vizet - ha nincs eső nincs víz. :D) nem tudtunk betelni.
Délután rövid pihenőt tartottunk a hütténél, majd immár kevesebb holmival felpakolva nekivágtunk a ház fölé magasodó 2617 m magas Toblinger Knoten megmászásának a Leiternsteigen. A mászóút nevét azokról a létrákról kapta, melyek az egykori megfigyelőállás megközelítéséhez jelentettek segítséget a katonák számára. Egy lassabb páros után, sok ácsorgással araszoltunk föl a csúcsra, ahonnan egy újabb szögből tárultak elénk a Dolomitok formás hegycsúcsai.
Másnap már nem igazán bíztunk a jó időben, felhősödést és zivatart jeleztek előre már délelőttre is, ezért csak a Drei Zinnent megkerülve az autóig terveztük a túrát. Közben tettünk egy rövid kitérőt az egykori osztrák barakkok nyomaihoz és totál életlen fotósorozatot készítettünk a számtalan félős mormotáról :), aztán inkább sietősen elügettünk az autó felé, csakhogy végszóra, az első cseppekkel egy időben beugorjunk a fedezékbe.
