Az alábbi beszámoló augusztusi nyugat-európai körutunk második szakaszát mutatja be.
Az összefoglaló bejegyezést ITT olvashatod el.
Az első, német és dán területekről szóló élményeinket pedig ITT találod.
Utunkat Hollandiában folytattuk, és az országba lépve az első változás, ami szembetűnt nekünk, az a számtalan csatorna és vízvezeték volt, ami behálózza az egész országot. Mivel Hollandia területe a tengerszint alatt fekszik, szükség is van rájuk, hogy a tenger ne öntse el a földeket - a víz elterelése a csatornákba segít megelőzni az árvizet.
Valahogy így fest ez a vidék a térképen és a műholdon:
1932-ben az IJsselmeer-t (IJssel-tavat) azért hozták létre, hogy megelőzzék a katasztrofális árvizeket. 1916-ban a Zuiderzee, az Északi-tenger nyúlványa kiöntött a medréből és számtalan gátat és hajót tönkretett, az árvízben 19 ember halt meg. Az Afluitsdijk gát megépítésével és az óceán öblének elszigetelésével kiküszöbölték az árvizek további veszélyét, de az ország élete azóta is maximálisan kötődik a vízhez. Itt az is teljesen normális, hogy az autós forgalmat az utcákon, sőt még az autópályán is egyik pillanatról a másikra megállítják egy áthaladó hajó miatt.
Groningenben például nem elég, hogy a Hanza-városokhoz hasonlóan az egész belváros kis szigetekből áll, a külváros lakóparkjai is a vízre épültek. Itt a kiskertben nem diófa és hinta áll, hanem mindenkinek a privát csónakja a teraszhoz rögzítve. :) Groningen színes házait látva gyökerestől el kellett vetnünk a lakóparkról alkotott képünket, hiszen annyira mások az itteni városok. Az utcákon autók helyett hajók parkolnak és sok helyen napi rendszerességgel még közlekednek is a csatornákon. Több helyen a távolba nézve csak annyit láttunk, hogy fehér vitorlák mennek ide-oda a távolban, a mezőket átszelő csatornákon.
Hollandia egyik legnépszerűbb látnivalója Giethoorn, amit "Hollandia Velencéjének" is neveznek. Giethoorn házikói különálló kis szigeteken állnak, amik között hajóval és csónakkal lehet közlekedni, illetve a csatornák fölött átívelő számtalan hídon. Ez a kis Mini-Velence jobban nem is különbözhetne nagy testvérétől! Az időjárás errefelé tipikusan óceáni, vagyis nincsenek szélsőséges melegek vagy hidegek, ellenben sokkal többet esik. A csatornák olyan keskenyek, hogy egy vízibusz és egy csónak csak nehézkesen fér el egymás mellett. De a KRESZ-táblák segítenek a közlekedésben, mindenhol gondosan ki vannak téve a behajtani tilos és az egyirányú út/csatorna táblák. :) A szigetecskéken épült házikók mesebeliek, a legtöbbnek zsindely- vagy nádteteje van és színes virágözön tarkítja a "kerteket". A falu kedves forgatagához sokat hozzátesznek a zsúfolt "utcácskák" és a rengeteg turista is.
Régóta vágytam rá, hogy láthassam az IJssel-tavat, így Hollandia nyugati része felé kivételesen a legrövidebb út helyett az érdekesebbet választottuk és végigautóztunk a tavat a tengertől elválasztó gátrendszeren. A gáton egyaránt haladhat az autós és a kerékpáros forgalom, de a bringásokat nem nagyon irigyeltem a kíméletlen szélben, ami kint tombolt. Több helyen meg lehet állni kint a gáton, és szép időben az Északi-tengeren kint fekvő szigeteket és az IJssel-tó túlsó partját is lehet látni. Talán nem is kell ecsetelnem, a kép magáért beszél, hogy mi nem épp szép időben voltunk itt. :D
Az IJssel-tavat egyébként nem is csak egy, hanem kapásból három gátrendszer szeli több részre, amiknek minden egységét önállóan lehet szabályozni. A tó legérdekesebb része a műholdon is jól látható ún. IJsselloog mesterséges sziget. A szigetet a tóba bekerülő szennyezőanyagok, hordalék és szemét tárolására hozták létre. Átmérője 1 kilométer, mélysége 50 méter, a térfogata pedig 23 millió köbméter. A sziget kis kikötőjébe hajókkal szállítják a tó élővilágára káros anyagokat, amiket a lyuk hermetikusan lezárt fala nem enged vissza a tó vizébe. Így fest az IJssellog a levegőből:
Hollandiáról mindenkinek a szélmalmok jutnak eszébe, hiszen minden városban, faluban ott vannak. Mégis, a legtöbbet akkor láthatjuk, ha ellátogatunk egy skanzenbe, ahol rendhagyó módon itt nem a tájegységek jellegzetes házai, hanem különleges malmok vannak kiállítva. Őszintén szólva, nem számítottunk rá, hogy Zaanse Schans-ban ilyen tumultus fog fogadni minket, alig tudtunk lépni a sok, főleg ázsiai turistától. Kicsit kiábrándító volt a szabadtéri múzeum, és bár nem bántuk meg, hogy megnéztük, összességében nem töltöttünk itt sok időt, mert csak idegesek lettünk a lökdösődéstől és az embertömegtől.
Hamar magunk mögött is hagytuk a Zaan folyó malmokkal beépített partját és átkompoltunk (értsd: motorcsónakkal átvittek :)) Zaandijk óvárosába. Az építészet itt már semmiben nem hasonlít a németre, a város összes épülete szép egységes fehér, sötétzöld és sötétbarna színben pompázik, amit a színes hortenziabokrok képeslapra illővé tesznek .
A skanzenbe visszatérve több műhelybe is benézhettünk, így jártunk sajtkészítő műhelyben sajtot kóstolni, és a fapapucskészítés folyamatát is végignézhettük. Nagyon sok érdekességet meséltek a folyamatról, például azt, hogy a fapapucsokat ma már nem kézzel, hanem mechanikus géppel készítik. Egy meglévő cipő alapján a kulcsmásolóhoz hasonló gép leköveti a cipő formáit és a nyers fadarabból ez alapján kifarag egy ugyanolyat. A cipőt ezt követően le kell csiszolni, majd 3-4 hétig szárítani, de ezt a folyamatot is meg lehet már gyorsítani.
A holland fapapucsokat a mai napig is hordják (esti kempingünkben meg is győződhettünk erről :)). Vastag zoknival nagyon kényelmes, és mivel tömör fából van, strapabíró is, munkavédelmi cipőnek is kitűnően megteszi. A cipőket különleges díszítéssel különféle alkalmakra viselték, a sima hétköznapi papucs mellett a családok tagjainak volt például vasárnapi, esküvői és ünnepi papucsuk is.
Estére visszatértünk az IJssel-tó partjára, Volendamba. Párom valamiért már sokadszor hitte azt, hogy rajtunk kívül egy lélek sem lesz a városban és turistát még hírből se fogunk látni. A meglepetés a hangulatos tengerparti óvárosban érte, ahol szuvenírboltok és éttermek forgatagába csöppentünk. Hollandiában egyöntetűen Volendam városkája tetszett meg nekünk a legjobban, bár azt hihetnénk, hogy a sötétzöld és tégla egyen házak komor légkört teremtenek. Hát egyáltalán nem így volt, a sok vidám cégér, a vidám színű muskátlik, a nyugodtan ringatózó hajók és az emberek áradata meghitté tették a kisvárost.
A parttól eltávolodva a lakóházak ugyanilyen tip-topok, és az utcákat mesebeli kis csatornák tarkítják, még ma is működő, felvonható hidakkal. Egy nagyon aranyos szokást is megfigyelhettünk itt: a házak bejárata mellett nagy, egyedi fa- vagy kőtáblák lógnak, amibe az ott lakók nevei vannak gravírozva: a férjé, a feleségé, és természetesen a kisebb családtagoké is. :) A táblákon csak a keresztnevet tüntetik fel, vagy egyszerűen annyit, hogy "XY család".
Esti kempingünk különlegessége abban rejlett, hogy a tenger szintje alatt feküdt, vagyis az egész éjszakát a fenyegető víztömeg árnyékában töltöttük. :) Amikor odaértünk, nem találtuk meg a recepciót, csak egy romantikus kis családi házat, ahol vélhetően a kemping tulajdonosa lakott. Így hát megkongattuk a bejárathoz kiakasztott harangot, amire válaszként a ház mögül egy idő után cipőkopogás hallatszott. Szinte fogadni mertünk volna rá a napközben hallottak alapján, hogy a tulajdonos hagyományos holland fapapucsban van, és igazunk is lett. :D A bácsi pont úgy viselte a pacskert ahogy illik, vastag zoknival, és elnézve, hogy tényleg mindennap ebben végzi a ház körüli teendőket, kezdtük belátni, hogy tényleg kényelmes lábbeli lehet. :)
Ez volt az első sátrazós esténk, amikor időben megérkeztünk a kempingbe és végre eső és szél helyett a napsütés kísérte a sátor fölállítását. Így végre kipróbálhattuk újdonsült gázfőzőnket, anélkül, hogy odafagytunk volna a kempingszékünkbe. :D Bár nem volt Michelin-csillagos lakoma, a magyaros ízesítésű konzerv is hihetetlenül jól esett, és kb. negyed óra alatt el is készült.
Másnapi első állomásunk, Utrecht belvárosa megint a szépség elegánsabb példáját képviselte: meghittség helyett keskeny, szigorú csatornák, magas téglaépületek és a hatalmas méretű dóm teremtenek rideg, mégis érdekes hangulatot. Lehet, hogy csak a komor, szöszmötélős időjárás tette, hogy Utrecht nem annyira fogott meg engem, utólag visszagondolva talán nem bántam volna, ha nem nézzük meg.
Azért jellegzetesnek jellegzetes volt a belváros, és a dómról egy érdekes történetet is találtunk. Az egykori Szent Márton-katedrális középső része, vagyis a főhajó 1674-ben összeomlott, míg a kereszthajó és a dómtorony épen maradt. A város vezetése úgy döntött, hogy a főhajót nem építik vissza, így ma a város főtere kvázi az egykori főhajó helyén van, a dóm alatt pedig a régi kereszthajót értik. A templomba lépve először fel se tűnt a turpisság, hiszen a kereszthajó is olyan nagy és hosszú, hogy alig lehet ellátni az egyik végéből a másikba. A következő kép remekül illusztrálja, hogy ma tényleg külön állnak egymástól a templom egykor összetartozó részei.
Sokkal jobban megfogott minket az Utrechthez tartozó De Haar kastély, mely egy igazi vízikastély. Történelme a 12. századra nyúlik vissza, és viharos évszázadai során számtalan érdekes eseménynek volt szemtanúja. A kert 1800-as évekbeli felújításához például 7000 felnőtt fát rendeltek, és mivel a park gyönyörű ágyásainak és szökőkútjainak helyre volt szüksége, az eredetileg itt álló Haarzuilens falu lakosságát elköltöztették, házait pedig lerombolták. A templomát kivéve, az ugyanis nagyon megtetszett az akkori tulajdonosoknak, a Van Zuylen családnak... így az a mai napig is látható (ld. utolsó kép).
A Kinderdijk-Elshout-i malomrendszer az ország egyik legkülönlegesebb látnivalója. Az itt található két tucatnyi malmot a Zaanse-Schans malmaival ellentétben nem ide szállították, hanem eredetileg is itt építették fel. A malmok szépen sorjáznak egymás mellett a csatornák partján. Eredetileg azt hittük, hogy mint a legtöbb malmot, ezeket is őrlésre építették, pedig egészen más célt szolgáltak. A malomlapátokba belekap a szél, és ez áttételeken keresztül meghajtja a malom alsó szintjén levő vízimalmot, mely átemeli a magasabban fekvő csatornákból a vizet az alacsonyabban fekvőkbe. Ezzel a módszerrel a mai napig védik a földeket (természetesen az elektromos szivattyúberendezésekkel együtt) az árvíztől, amit a medrükből kilépő csatornák okozhatnának.
A malmokban sokgyermekes családok éltek, akiknek a malom működtetése mellett más megélhetési forrása is volt, például a vadászat vagy a ruhakészítés. A malmokat életben tartó közösségnek egyáltalán nem volt könnyű élete, az egyik látogatható malomban nagyon szomorú történetet olvashattunk ez egykor ott lakó családról. Az itt élő házaspárnak tizenkét gyermeke volt, és az egyikük játék közben a malomlapátok alá szaladt. A feleség csak úgy tudta megmenteni a csöppséget, hogy a malom alá szaladt, és így őt találta az egyik lapát olyan erősen, hogy életét vesztette. :(
Már az utazás megtervezésekor elhatároztuk, hogy a nagyvárosokat messziről elkerüljük a mostani bizonytalan helyzet miatt, így Hágából is csak tengerpartját, Scheveningent néztük meg. Ez a fajta tengerpart megint teljesen más volt, mint az érintetlen német és dán a végtelen homokdűnékkel és nyugalommal.
Scheveningenben teljes nagyüzem van, a felhős-szeles időre fittyet hányva rengetegen töltötték a strandon a napot. Bár végre pancsoló embereket nem láttunk, azért térdig a vízben sétálgatókból nem volt hiány. :) A mi fejünket jó, hogy le nem tépte az erős szél, ami a tengerbe benyúló mólón fújt. Hátborzongató volt az időjárás, de főleg az, hogy sokan a kinti beülőkben iszogattak, és van aki a hatalmas fekete hullámok dacára is bevállalta a bungee jumpingolást a mólóról.
Ez a móló ugyanakkor különbözött abban a korábban látottaktól, hogy többszintes volt, az alsó szint gyakorlatilag olyan, mint egy zárt áruház boltokkal és pubokkal. Így visszafelé nem kellett vigyáznunk a frizuránkra. ;)
Leiden városáról már épp eleget meséltem összefoglaló bejegyzésemben... Legyen most elég annyi, hogy itt élnek az ország alighanem legrafináltabb sirályai. :D
Az estét a Tulip Inn Leiden hotelben töltöttük, ami a legolcsóbb volt akkor, amikor júniusban szálláshelyet kerestünk. Megjegyzem, ennek az egy éjszakának az árából így is 5-6 éjszakát sátrazhattunk volna. De akkor is kellett már egy ágyikóban eltöltött éjszaka, na meg a sok konnektor, hogy feltölthessük a mobiljainkat és a fényképezőt. Hihetetlenül jól esett a változatos reggeli is, és a sok jópofa fogás, amihez nem vagyunk szokva. A crépe reggelire például nagyon jó ötlet, és a csokoládéforgács is nagyon finom volt. Utána olvasva tudtam meg, hogy a hollandok előszeretettel fogyasztanak vajas-csokis kenyeret reggelire. :) Az előrecsomagolt csokiforgácsokból számtalan változat kapható:
Már reggel elindultunk Hollandiából, hogy korán odaérjünk Belgium leghíresebb városába, Brugge-be, ami a leginkább képeslapra vagy puzzle-re illő hely az országban. Amikor kutakodtam, hogy miket nézzünk meg, megtaláltam például a "Brugge legtöbbet fotózott utcarészlete" névre hallgató látnivalót. :D Úgyhogy az általános turistavélekedés is alátámasztja a véleményemet. Egyébként nem sok oka van a megkülönböztetésnek, hiszen valamennyi utcácskában bájos házak sorjáznak egymás mellett, és széles csatornák teszik izgalmassá őket.
A vársonéző vízibuszok szinte dugókat okoznak a csatornákon, gyakorlatilag fél percenként követik egymást. Szerettük volna a vízről is megcsodálni a várost, de több órát kellett volna sorban állni ezért, úgyhogy lemondtunk róla és a lábunkon vettük nyakunkba a sok látnivalót.
Alaposan elfáradtunk a városnézésben, így az ebédidőre megpihentünk Brugge főterén és a kellemesen melegítő napsütésben megkóstoltuk a belga specialitás sültkrumplit. A főteret egészen fantasztikus, keskeny, színes épületek övezik, amikben szinte tátott szájjal gyönyörködtünk, szavakkal ugyanis leírhatatlan a látvány.
Most először az úton fantasztikus, meleg, napos idő volt, pólóban tudtunk várost nézni. Ezért elhatároztuk, hogy kempingünkben a jó idő örömére (megjegyzem, amikor föltámadt a szél, még mindig jól esett a hosszúnadrág és a pulóver a napocska ellenére is) végre fürdünk egyet az Északi-tengerben.
Hamar kiderült, hogy a Zeecamping (tengerparti kemping), amire annyira kíváncsiak voltunk - elvégre mégsem sátrazik mindennap homokban, a hullámok szomszédságában az ember -, hatalmas csalódás lesz. A kemping honlapján előzetesen azt írták, hogy nem szükséges foglalni. Ott helyben kiderült, hogy tényleg nem, viszont semmi garancia nincs rá, hogy helyünk is lesz. Végül hosszas könyörgés után "szorítottak nekünk helyet", nagy kegyesen. Nem voltak különösen elragadtatva, hogy csak egy éjszakányi tartózkodást fogunk fizetni. Így a kocsit be se engedték, hanem onnan pár száz méterre, egy minigolfklub parkolójában kellett megállnunk és felhordani a kempingbe minden cuccunkat. A gázfőzőt, székeket, matracokat és egyéb kényelmi kiegészítőket tehát mellőznünk kellett, mivel így is többször fordultunk.
Kényelmi szempontból a homokban sátrazás se bizonyult túl komfortosnak, legalábbis a sátor még azóta is ontja magából a homokot, pedig jó párszor kiráztuk. :) De még ennél is rosszabb volt a vizesblokkok állapota (tusolni nem mertünk) és az egyéb felszereltség, például ivóvizet negyed óra bóklászás és kérdezősködés után találtunk csak.
Inkább gyorsan átöltöztünk fürdőruhába, hogy kihasználjuk, amíg még süt a nap. De egyébként sem felhőtlen hangulatunkat csak tovább rontotta, hogy kiderült, a kemping partszakaszán nem is lehet fürdeni a tengerben. Úgyhogy lógó orral visszaöltöztünk, és hogy ne kelljen ebben a lepukkant kempingben időznünk, inkább megnéztük a szomszédos városka, De Panne korzóját. Gondolom, mondanom sem kell, hogy itt megint más jellegű a tengerpart, mint a korábban látott országokban.
Amikor elindultunk, még fönt volt a nap, így lábbal bele is gázoltunk a vízbe. Mivel a dagály még simogatta a lankás partot, kényelmesen tudtunk sétálgatni a magasabban fekvő homokpadokon is, bent a víz közepén. Belgiumban a parton ismét megfigyelhető egy jellegzetes országspecifikus dolog, mely leginkább egy gurulós öltözőkabinnak írható le. Később rájöttünk, hogy ezek a fülkék magántulajdonban vannak, belül pedig egy asztal és székek vannak. Így ha a családnak kedve támad leruccanni strandolni, akkor itt a széltől és homoktól védve tudnak pihenni, ebédelni.
Kempingünk közvetlenül a határ mellett feküdt, így kora délelőtt már Franciaországban jártunk. Erről viszont harmadik bejegyzésemben számolok majd be. Cserébe azonban egy kisebb ugrással már mesélek is tovább, Belgium délnyugati csücskének egy látnivalójáról és Luxemburgról.
Belgiumban, Chatillon falucskában van a világ leghíresebb autótemetője, amit évek óta szerettem volna megnézni. Nem volt könnyű kinyomozni, hogy pontosan hol is, de aztán csak rájöttünk, hogy a falu melletti gyanúsan szabályos alakú erdősávban rejtőznek azok a bizonyos kocsik:
Az autókról 1998-ban készült egy zseniális fotósorozat, mely bejárta az egész világot és a mai napig a köztudatban él:
Azt viszont már egyáltalán nem híresztelik, hogy az autótemetőt 2010-ben felszámolták. Az autók történetét sokan azzal az izgalmas szlogennel szokták kezdeni, miszerint "70 éve áll a közlekedési dugó a belgiumi erdőben". Az igazság viszont nem egészen ez, Ronan Glon oknyomozó riporter több napot töltött Chatillonban és fantasztikus cikket írt az autók valódi történetéről.
A kocsikat a közhiedelemmel ellentétben nem az amerikai katonák hagyták itt a II. világháború után, hanem a NATO megalakulásával ide helyezett kanadai állomásozók tulajdonát képezték. A kanadaiaknak aranyéletük volt ezen a környéken, hamar alkalmazkodtak a helyi szokásokhoz és itt tartózkodásuk a helyi gazdaságot is fellendítette, visszatért ide az élet. A kanadaiak hosszabb távra rendezkedtek be, ezért maguk után hozatták amerikai autóikat az Államokból: Pontiac-okat, Fordokat, Buickokat és más klasszikusokat.
A kanadaiak pénzére alapozva az 50-es évek elején nyílt egy szerelőműhely Chatillon faluban, ami az amerikai autók eladására és javítására szakosodott. A műhely tulajdonosa szenvedélyesen rajongott ezért a munkáért, és amikor a kanadaiakat áthelyezték, autóikat, amiket nem tudtam magukkal vinni, rá hagyományozták. A bácsi halála után a fiára szállt a kincs, ami miatt a róla készült fotósorozattal egy időben elözönlöttek a turisták a falut, a helyiek bosszúságára. A fiú nem örökölte édesapja érdeklődését az amerikai autók iránt, így a kocsik sorsa az enyészet lett, hosszú évekig érintetlenül feküdtek elrejtve az erdőben. Jelenlétük végül a fiú ellenlábasai miatt nemkívánatossá vált. Az örökös ugyanis az önkormányzatnál a környezetvédelem mellett kampányolt, és ezt kihasználva választásra kényszerítették a karrierje és az autók között. Hiszen minden, csak nem környezettudatos korszerűtlen, rozsdás autókat "tárolni" a köztulajdonban levő erdőkben, ahonnan minden szennyezőanyag beszivároghat a talajba. Végül a fiú lemondott az autókról, melyek alkatrészeit a gyűjtők az ő engedélyével a kedvükre elszállíthatták.
Így hát aki ma felkeresi Chatillon-t, már csak a kocsik hűlt helyét találja. Illetve egy hősi túlélőt, az utolsó mementóját az egykor különleges látnivalónak:
Innen már csak egy köpésre van Luxemburg, ahol Vianden városkája felé vettük az irányt (szándékosan nem a fővárost terveztük megnézni, bár az is kétségtelenül rászolgált volna erre). Luxemburg egy valóságos kis paradicsom, szinte az egész ország hegyes-völgyes, aminek köszönhetően a turisták és a motorosok paradicsoma. Vianden is egy klasszikus kis völgyben fekvő város, közvetlenül a német határ mellett.
A városka fölé magasodó hegyre libegővel jutottunk fel, ahonnan egy rövidke sétával meg lehet közelíteni a szomszédos dombra épült kastélyt.
Maga a városka elég érdekes, nyelvileg legalábbis mindenképpen. Beültünk egy pékségbe ebédelni, ahol a francia és a német egy érdekes keverékét beszélték, ilyen kombóval máshol még nem találkoztunk. Az óváros a völgyben fekszik, a kastély árnyékában: a rengeteg muskátli és a bájos szökőkút egy kis mesevilággá varázsolja az utcákat.
Utunk harmadik, franciaországi szakaszát ITT regélem el.