Augusztusi nyugat-európai körutunkról az összefoglaló bejegyzést itt olvashatod: Sátorral, négy keréken Nyugat-Európában

Most pedig utunk első szakaszáról, németországi és dániai élményeinkről számolok be.

*

Nincs ember, akinek Németországról ne a precizitás jutna eszébe, és az országhatáron átlépve valami tényleg megváltozik a levegőben - nemcsak az autógyártásra és a dübörgő német iparra gondolok itt. Ez inkább maga az életmód, ami Németországban - és különösen az északi felén - megfigyelhető: elég csak sétálni egyet valamelyik csöppnyi Balti-tenger parti faluban, és az ember lelke megnyugszik. Itt minden a helyén van, az emberek körülöttünk mosolygósak, nem küzdenek anyagi gondokkal és nem megy luxusszámba az, ha pár napra gondtalanul élvezhetik az életet (pedig ez a térség az ország legszegényebb tartománya!!!). :)

Az ország Balti-tengerhez közel eső része (Mecklenburg-Vorpommern tartomány) mintha csak egy képeskönyvből lépett volna ki, dacára a pár évtizeddel ezelőtti állapotoknak, amikor még az NDK-hoz tartozott. Ma a legutolsó falucskában is aprólékosan gondozott kertek és házikók fogadják a turistákat (főleg németeket), akik benépesítik az egész partvidéket - semmi nyoma nincs pangásnak, a kempingek dugig vannak sátrazókkal és lakókocsisokkal, reggeltől estig élet van az utcán, és mindez mégsem azon a zavaró módon, mint az olaszországi tömegturista-paradicsomokban. Aki ide jön "nyaralni", az tényleg megnyugszik, lelassul, felveszi a természet nyugodt ritmusát.

A Balti-tenger partján két napot töltöttünk, amiken egy-egy csillagtúrát tettünk meg kiindulópontunktól, Stahlbrode bűbájos kis falujából. Ezen a kis alaszkai halászfalura hasonlító településen - hihetetlen, de - egész kis társasági élet zajlik. A szeles és hideg időben a helyiek (akik inkább szezonális nyaralók, mint állandó lakosok) esténként a helyi szórakoztató intézménybe, a kis halászkikötőben álldogáló Molenstubéba (mólóparti beülőbe) járnak le beszélgetni és finomakat enni-inni (olyan vacsorát kaptunk itt, mint Magyarországon egy előkelő étteremben). A kikötő szomszédságából körülbelül félóránként komp indul Rügen szigetére, ami teljesen szürreálisnak tetszik ebben az Isten háta mögötti kis zugban.

Az első napot Rügen szigetén töltöttük, mely autóval is megközelíthető (csak érdemes elővigyázatosnak lenni, mert naponta hatszor fél órára felvonják a hidat az áthaladó hajóforgalom miatt és hatalmas dugók szoktak lenni). Nap végén egyöntetűen megállapítottuk, hogy két hétnél kevesebb időre nem is érdemes ide jönni, annyira csodálatos... Hátha egyszer visszajövünk még ide, de mindenesetre egy nap alatt is megismertük a sziget leghíresebb látnivalóit.

A Jasmund Nemzeti Parkban már valóra is vált az egyik régi álmom: hófehér krétasziklák tövében sétálgatni a lábam alatt ropogó kövekkel és hallgatni a tenger hullámzását, miközben bármerre nézek, mindenhol ez a csodálatos látvány fogad:

A Jasmund Nationalpark sziklaszirtjei zömében krétából és csíkokban tűzkőből állnak, és a sziget többi részéről is messziről szembetűnnek, különösen, amikor megcsillan rajtuk a napfény, ilyenkor mutatják ugyanis legszebb fehér színüket. Ezeknek a szikláknak a párjai egyébként a Dániában található Moen-sziklák, melyek sokkal híresebbek, de a képeket elnézegetve semmivel sem látványosabbak. :) A partszakaszt a krétasziklákra települt erdő felől lehet megközelíteni, és a sziklaperemről meredek létrán lehet leereszkedni a partra.

A Rügen-sziget északi csücske szintén a turisták kedvelt helye, itt található a Kap Arkona (azaz Arkona-fok), mely a II. világháború idején haditengerészeti bázisként szolgált. A tájat ennek mementójaként még ma is bunkerek tarkítják, emellett pedig ki van állítva több korabeli világító bója is, és a ma már nem üzemelő világítótoronyba is fel lehet mászni, ahonnan csodás kilátás nyílik a Jasmund Nemzeti Park fehér szikláira. A Kap Arkona jól példázza a németek élelmességét, mivel autóval nem lehet megközelíteni: meg kell állni a kb. két kilométerre levő Putgarten falucskában, ahonnan vagy félórás sétával, vagy természetesen fizetős lovaskocsival vagy kisvonattal lehet eljutni az úti célunkhoz.

A nap zárásaként a Balti-tenger egyik klasszikus fürdővárosát néztük meg; a Rügen sziget partját végigkísérik a fürdőparadicsomok, ami nekünk, magyaroknak kicsit érthetetlen. Mindenesetre ezek az Ostseebadok az 1880-as évek környékén nagy népszerűségre tettek szert és arra voltak hivatottak, hogy a városi emberek itt kapcsolódhassanak ki, napozhassanak és mártózhassanak meg a Balti-tenger hullámaiban - ezeknek a szenvedélyeknek a mai napig is előszeretettel hódolnak. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy ezt választaná-e vagy inkább egy görög kiruccanást. :D

Ezek a városkák (pl. Sellin is) mind egy sémára épültek: a fasorral beültetett elegáns főutcát régi villák szegélyezik; a főutca vége szinte nekifut a tengerpartnak, ahova lépcsősor vezet le, melynek folytatása egy móló - ez kötelező eleme a fürdővárosoknak! ;) A mólók alatt és két oldalán a homokban itt már megfigyelhetők az Észak-Németország védjegyének tartott strandkosarak, a móló végén pedig a búvárharang, mely ugyancsak hozzátartozik a jellegzetes településekhez. Ezek a harangok abszolút turistacélt szolgálnak, kb. félóránként ereszkednek le a turistákkal a víz alá, ahonnan meg lehet csodálni a víz alatti élővilágot (medúzákat stb.) Nekünk nem igazán kívánta egy porcikánk se a merülést, de nem is baj, mivel az utazás hátralevő részében egy életre is elengedő medúzát láthattunk. :D Mindenesetre Sellin városa egyöntetűen elnyerte csodálatunkat:

A merülőgondolás (búvárharangos) utazást valahogy így kell elképzelni belülről:

Németországban járva aligha lehet szótlanul elmenni a világháború emlékei mellett, számtalan érdekes szabadtéri múzeumot, kiállítást szentelnek ennek az időszaknak. Usedom szigetén, egész pontosan a Peenemünde Hadtörténeti Múzeumban részletes tárlatok mutatják be a II. világháborúban itt épített kísérleti rakétabázis életét, történetét és eredményeit - többet között a V1 és V2 rakétát. A bázis hatalmas energiaigényét egy szénerőmű látta el, mely ma már nyitott a turisták előtt, olyannyira, hogy a tetejére fel lehet menni lifttel és szét lehet tekinteni (ha van nálunk hajpánt, mert másképp a hajunktól nem sokat látunk a széltől). Peenemünde mocsaras félszigetén  a világháború alatt több ezer német és külföldi munkást dolgoztattak, akiket a közeli lagerben szállásoltak el, innen ingáztak mindennap vonattal a "munkahelyükre". Az egész környék ennek az időszaknak az emlékét őrzi, speciális túrákon megtekinthetők az itt épült bunkerek, vasúti sínek és rakétakilövő-bázisok is.

Peenemünde városkájának kikötője hihetetlenül meghitt, és bár lehet, hogy csak én képzelem bele, hangulatában már az igazi északi (dán, norvég) kikötőket idézi. Kalandvágyók itt egy igazi tengeralattjáró belsejébe is leereszkedhetnek - természetesen kb. 3.000 Ft-nak megfelelő összegért, úgyhogy lottónyeremény híján ezt inkább kihagytuk. :)

Cserébe viszont délutáni úti célunk felé menet megálltunk egy autentikus észak-német strandon, ahol odaértünkkor még kellemes napsütéses idő volt: értsd viszonylag erős szél fújdogál, a felhők között néha kibukkan a nap, 18-19 fokos a víz és a part tele van sziesztázó emberekkel. A felnőttek napoznak, a gyerekek homokoznak és pancsolnak, a kutyáknak kialakított strandokon az ebek viháncolnak... de a legjobban a medúzák érzik itt magukat, akik ezerszámra éldegélnek a parti vizekben. Talán a hideg víz és erős szél még nem is tartott volna vissza, hogy térdig megmártózzak a vízben, de a medúzák elől szégyenszemre visszamenekültem a partra... Konkrétan bárhol próbáltunk bemenni a tengerbe, nem volt egy lábfejnyi terület, ahol ne lebegett volna legalább egy undorító (ez ügyben hajthatatlan vagyok) átlátszó, sikamlós medúza a hínárban. Bár utána olvastunk, hogy ezek a medúzák nem csípnek - így már érthető, hogy pancsolhatnak benne teljes nyugalommal a gyerekek -, ember legyen a talpán, akinek nem rándul össze a gyomra, ha csupa ilyen lény úszkál a lába körül... A még Tenerife-re vett vízicipőnket persze jó megérzésünkkel a kocsiban hagytuk :D, bár erősen kétlem, hogy segített volna leküzdeni a viszolygásomat...

Persze ha eltekintünk a nemkívánatos lényektől, a partvidék önmagában egészen csodálatos: az út mentén hosszú sorokban kígyózó parkoló autóktól egy keskeny, szinte mediterrán fenyősávon át pillanthatjuk meg a kilométer hosszan elnyúló homokos tengerpartot, ahol a hidegtűrő németek a nyári szabadságukat élvezik. Jól fel vannak ám készülve az időjárás viszontagságaira, itt találkoztunk például ezekkel a szélfogó kerítésekkel, amik összetekerve szállíthatók, a cumónk köré állítva pedig remekül véd minket a széltől és a homoktól.

Másnap reggel sátorbontás után felkerekedtünk, hogy Rostock-Warnemündén és Lübecken keresztül, a Balti-tengertől végleges búcsút véve a Dán-félsziget felé vegyük az irányt és eljussunk az Északi-tenger partjára, következő kempingünkbe.

Utazásunk során talán Warnemündében, Rostock kikötőjében volt a legnyomasztóbb idő, itt még a kabát, sál és sapka is felkerült ránk. Rostock óvárosa is gyönyörű a képek alapján, de már az út tervezésekor beláttuk, hogy időhiány miatt az egyiket mindenképpen ki kell hagynunk a programból, és végül a belváros lett az. Nem is bántuk meg utólag, hiszen Warnemünde korzója és halászkikötője rendkívül különleges, főleg az őszt idéző szürkeségben. Ilyenkor esik igazán jól néhány finom, édes és hizlaló péksüti, amit behabzsoltunk második reggeliként a halászkikötő reggeli forgatagában.

Warnemünde korzója már sokkal modernebb hatást kelt, mint az elmúlt pár nap vidékies bája: széles sétányán és strandján napsütéses időben biztos csak úgy hömpölyög a nyaralók tömege. Viszont ezen a nyirkos kora reggelen csak néhány elszánt turista lézengett a tengerparton, a strandkosarak némaságba és homokdűnék takarásába burkolóztak.

A Hanza-városokat semmiképpen nem szerettük volna kihagyni az útitervből, így Lübeck lett a következő célpontunk. Amellett, hogy évszázadokig a Hanza-szövetség központja volt, Lübeck már annak az ékes példája, hogy minden nagyobb északi város belvárosa olyan, mint egy igazi kis sziget: keresztül-kasul szabdalják őket a csatornák, utánozhatatlan életérzést teremtve. Amikor azt tervezgettük, hogy mit is nézzünk meg Lübeckben, beütöttem a Google keresőbe a kincset érő, mindig elsüthető kulcsszót, a "hop on hop off"-ot, mivel ezeknek a túráknak az útvonalaiból általában nagyon jó ötleteket lehet elcsenni. A Hanza-városokban viszont nem éppen, mivel hop on hop off buszok helyett itt hop on hop off hajók járnak, amiknek az útvonalát kicsit bajosabb lenne lekoppintani. :D A város egyébként "magának vallja a marcipán feltalálásának dicsőségét", amit igazolni kíván a legnagyobb marcipán bolt is, ahol valaha voltunk. Azt is érdemes tudni, hogy itt született a Nobel-díjas Thomas Mann, akinek szülőháza ma látogatható irodalmi múzeum.

A Lübecki dómról egy aranyos legenda is szól, ami talán részben megmagyarázza, hogy a dóm hatalmas gótikus belső oszlopai miért dőlnek jobbra-balra mind egy kidőlt-bedőlt kalyiba. :)

A történet szerint a templom építését az Ördög megelégedéssel szemlélte, mivel abban a hitben volt, hogy a munkások egy borozót építenek - ettől annyira fellelkesült, hogy még segédkezett is a munkában. Az épület csodálatos gyorsasággal nőtt hát, de egy nap az Ördög rájött, hogy a készülő építménynek semmi köze egy borozóhoz, hanem templom lesz belőle. Így hát dühében megragadott egy hatalmas szikladarabot és nekilátott, hogy összetörje a már felépült falakat. Ekkor egy merész munkás odakiabált neki, hogy "Ördög Úr, hagyja abba! Ne tegye tönkre, ami már felépíttetett! Önnek építünk egy külön borozót itt a templom közvetlen szomszédságában." Ennek hallatán az Ördög megenyhült, és a templom fala mellé dobta a sziklát, mely azóta is ott áll. Egyesek még mindig látni vélik karomnyomait a kövön. És természetesen pont a templommal szemben a munkások megépítették az Ördög nagy örömére a Városháza borospincéit.

Lübeck különleges, Hobbitfalvára emlékeztető halászfaluját egészen véletlenül találtuk meg néhány nappal az utazás előtt, és legnagyobb örömünkre belefért a programba egy rövid kis séta a parányi Gothmund halászfaluban. Az itt lakók kínosan ügyelnek arra, nehogy a turisták elárasszák a falucskát, melynek utcáit keskeny kavicsos ösvényen alkotják. Autóval meg se lehet közelíteni a belső házakat, és a kertekbe lépni is szigorúan tilos. A kíváncsi turista mindössze sétálgathat a kis közökön és megcsodálhatja a kívülről réginek ható, de belülről luxusfelszereltségű mesebeli kunyhókat.

Az Északi-tenger felé tartva egy utolsó megállót tettünk a Balti-tenger partján, Heiligenhafenben. A városka igazán figyelemre méltó része nem maga a belváros, bár az is hangulatos, hanem a tengerparti villasor, melyet látva a Rosamund Pilcher-féle romantikus regények lapjain éreztük magunkat. Ez a gazdagok paradicsoma, akik háborítatlanul élvezhetik privát tengerpartjuk nyugalmát. Sok háznak üvegablakos télikertje van, ahonnan barátságtalan időben is a kandalló mellől gyönyörködhetnek a hullámokban.

Az Északi-tengerre egy csodaszép helyen vethettük az első pillantást, az útvonaltervezőnknek hála. :) Ahelyett ugyanis, hogy a szárazföldön vitt volna minket, kivitt a partot övező töltésre, mely elválasztja egymástól a part menti lapályt és a tengert. A szürkeséget és esőfüggönyt átszelő szivárvány és a nap ragyogó sugarai misztikus atmoszférát kölcsönöztek ennek a világ végi helynek. Első látásra kifejezetten ijesztő volt a minket körülvevő rengeteg víz, úgy éreztem magam, mint Theodore Storm híres Viharlovas c. regényében, amiről utólag kiderült, hogy itt játszódik.

Régóta vágytunk mindketten Sylt mesés szigetére, mely Németország egyik legikonikusabb és legcsodásabb része. A sziget az Északi-Fríz-szigetek tagja, melyeket az Északi-tenger árapály-jelensége hozott létre a tengerbe torkolló folyók hordalékából és a pusztuló part anyagából. Syltöt vonattal vagy komppal lehet megközelíteni, illetve autóval is, hogyha felpakoljuk azt egy vonatra. Mi inkább a vonat mellett döntöttünk, ami sokkal olcsóbbnak bizonyult. Odakint aztán vettünk egész napos jegyet a tömegközlekedésre, mellyel keresztül-kasul bejárhattuk a szigetet. A vonatunk korán reggel indult Niebüllből, és kb. 35 perc alatt érkezett meg Westerland állomásra, a sziget központjába.

Innen először délre vitt az utunk, érintetlen kis falvakon és végeérhetetlen homokdűnéken keresztül. A sziget déli csücskén található Hörnum falucska utcáit csak a legnagyobb jóindulattal lehet így nevezni, mivel egyszerű homokos kis ösvények. Ezeken sétáltunk ki a sziget tenger felőli oldalára. A házak között az "utcák" homokos kis ösvények. Hatalmas szélben, de ragyogó napsütésben délnek indultunk, hogy megkerüljük a sziget déli csücskét. A végeláthatatlan fehér homokos tengerparton hiába volt ragyogó idő, mi szinte téli öltözékben - széldzsekiben, kabátban és sapkában - kirándultunk egy jó nagyot. Séta közben érintettünk egy textilmentes strandot is, ami a nudista strand szofisztikált elnevezése. Végre arra is rájöttünk, hogy miért is rajonganak annyira a németek ezért a fürdésformáért. Itt, a szeles és csípős tengerparton, hideg vízben igazán semmi szükség nincs a fürdőruhára, épp elég gyorsan megszárítani a bőrünket, nemhogy a vizes fürdőruhát, ami a lehető legrosszabb helyeken marad mindig vizes. Ruha nélkül még mindig kisebb a megfázás esélye, és így 10 fokban is lehetőségük van úszni egyet a tengerben.

Innen visszabuszoztunk Westerlandra, a sziget székhelyére, de ez nem igazán tett mély benyomást bennünk. A főutca elég meghitt, de kicsit túl sok turista nyüzsgött rajta. A tengerpart pedig közel sem olyan érintetlen, mint délen, hanem teljesen kiépített. És hiába a sok, speciálisan Syltre jellemző fehér-kék strandkosár, semmi otthonosság nincs benne. Az meg csak hab volt a tortán, hogy a tengerparti korzóra fizetős volt a belépés.

Inkább nem is időztünk itt sokat, hanem elbuszoztunk a sziget északi felébe, List kikötővárosába, ahova a szárazföldről induló kompok érkeznek. Ez a kis városka tele van bájos éttermekkel és méregdrága boltokkal, na meg rengeteg turistával, óriási a nyüzsgés. Hogyha nem tudjuk, hogy Németországban vagyunk, simán Dániára tippeltünk volna az alacsony, színes faházak miatt.

List városa közelében találhatók a sziget híres vándordűnéi, amikhez keskeny kis ösvények vezetnek a sziget jellegzetes cserjéin keresztül, melyek lila virágaikkal és narancssárga-rózsaszín bogyóikkal színessé varázsolják a növényszőnyeget. A távolban megpillanthattuk a homokdűnéket, de sajnos ennél közelebb nem igazán lehet menni hozzájuk, ugyanis az egész környezetük védett.

A sziget legnagyobb összefüggő védett területe a Vörös Dűne és környéke, ahol a sziget egyik legjellegzetesebb világítótornya is található. Innen szerencsés módon ingyen megközelíthettük a tengerpartot, mivel a pénzszedő bódéban aznap nem dolgoztak. A szárazföld belsejéből fapallókon lehet lejutni a partra, ami biztosítja a homokdűnék védelmét.

A parton itt sokkal nagyobb hullámok fogadtak minket, mint a déli partvidéken. A levegő a napsütés ellenére nagyon csípős volt és olyan erővel fújta a szemünkbe a vízpermetet, mintha esett volna. Ennek ellenére sokan sétálgattak a tengerparton, a legtöbben mezítláb, rövidnadrágban. Ez egyfajta heppje a németeknek, miközben deréktól fölfelé szinte téliesen fel vannak öltözve. Felfoghatatlan, hogy amikor kb. 10 fokosnak érződik az idő, akkor is homokoznak a kisgyerekek a hideg homokban és fürdenek a több méter magas hullámokban.

Itt a parton természetes környezetükben csodálhattuk meg a tipikus sylti strandkosarakat, és a németek kutyaimádatát is. A kutya errefelé tényleg családtag, a gazdák egy lépést sem tesznek kis kedvencük nélkül. Ezért lehet az, hogy az összes kemping kutyabarát, és a négylábúakra mindenhol gondolnak. Így például a strandon is, ahol két külön ízben ínycsiklandozó kutyafagyit árulnak nekik: éljen a marhás-répás és a lazacos-répás kutyajégkrém! Főleg, hogy csak 945 forint egy adag. ;)

A szigetjáró körutat a dűnék tetején folytattuk, a szélben lengedező hosszú, selymes fűszálak tengerében.

Késő délutánra jócskán elfáradtunk az egész napos bóklászásban; az irgalmatlan szél teljesen kiszívta az erőnket, úgyhogy a vonathoz indulás előtt beültünk egy étterembe feltöltődni egy kicsit. Árak alapján nem igazán tudtunk szelektálni, mivel minden eszméletlenül drága kint a szigeten. Ezért abba az étterembe ültünk be egy, ahol igazi strandkosarakban lehetett helyet foglalni. Némiképp árnyalta az összkomfortot, hogy kabátban, sálban és sapkában kellett ülnünk, hogy ne fagyjunk szét teljesen.

Másnap fájó szívvel búcsút vettünk egy időre Németországtól, és esti fagyoskodásunk (= sátrazás) után átruccantunk Dániába. Eredetileg nem terveztük, de végül útba ejtettük Ribét, mely Dánia legrégebbi városa. Rá is szolgál erre a névre, hiszen mintha megállt volna az idő, a klasszikus téglaépületek között egy modern se csúfítja el a városképet.

Esbjerg városát a képek alapján gyönyörű strandpromenádja miatt néztük ki, kíváncsiak voltunk, hogy hogyan is fest egy igazi északi tengerparti sétány. Nem is csalódtunk, hiszen a hangulata egészen magával ragadó, ugyanakkor a cukrászdáknak, kiülőknek és embertömegnek, amikre számítottunk, hűlt helye sem volt. A part korzója modern, letisztult, újonnan épített családi házak szegélyezik, és a néhány itt sétáló ember csupa helyi, akik kutyát sétáltatnak vagy csak kijönnek levegőzni egyet. Szó mi szó, a dánok tudnak élni, hiszen itt a parton függőágyakban lehet lazítani - ha éppen apály van. ;)

Sajnos még aznap búcsút is vettünk Dániától, hogy időben odaérjünk esti, már Hollandiához közeli kempingünkbe. Azt elfelejtettük megnézni, hogy a recepció 8-ig van nyitva, így 8 óra után 5 perccel értünk oda. Szerencse, hogy az eredetileg ennek a napnak az estéjére tervezett Pilsumer Leuchtturm világítótornyot már nem próbáltuk bepasszírozni a napba, így is éppen hogy vissza tudtuk hívni a kemping tulajdonosát, hogy engedjen be minket a sorompón.

Így viszont a következő napot a szokottnál is korábban indítottuk, hét körül sátrat bontottunk és fél nyolc körül már a világítótorony ominózus parkolójában (ld. első bejegyzés) voltunk. Az időjárás, a tengeri ködbe burkolózó töltés és a rengeteg feketefejű, -lábú és -farkú bárány egy kísértethistóriában is megállta volna a helyét. A Pilsumer Leuchtturm az egyik leghíresebb Németországban; rikító piros és citromsárga festésének köszönhetően számtalan rajongója van. Sokan az esküvői fotózásukat is itt tartják, és elnézegetve a képeket, még magát a szertartást is szokás itt celebrálni.

Németországtól ebben a misztikus hangulatban búcsúztunk, hogy utunk következő állomása, Hollandia felé vegyük az irányt.

Utunk következő, Benelux-államokat érintő szakaszáról ITT olvashatsz.