<= Az utazás, első, klasszikusabb feléhez, amelyben Lefkada szigetét jártuk be, kattints ide az előző bejegyzésért
A 21. században, amikor már mindent felfedeztek és mindenhova utazási irodák szállítják a kíváncsi turistákat, elég ritka az az érzés, amikor olyan helyre indulhatunk útnak, ahol szinte hívogat minket az ismeretlen. Márpedig a felszabdalt magashegységi Vikos-Aoos Geopark és a mai napig régmúlt időket idéző Zagori falvak, amikre teljesen véletlenül bukkantunk egy csodálatos felvétel után nyomozva, egyenesen ilyenek. Az égvilágon semmit nem tudtunk ezekről a tájakról, de amint megpillantottuk fényképen a Vikos-szurdokot, menthetetlenül elvesztünk és elkezdtük tervezgetni a most bemutatott felfedezőutunkat.
A négy itt töltött napunk programjának összeállítása a megszokottnál sokkal macerásabban ment. Turistatérkép hiányában egyáltalán nem tudtuk elképzelni, hogy a szanaszét szabdalt hegyes-völgyes táj hogyan fog kinézni a valóságban, mekkorák a gyalogos és az autós távolságok, na meg hogy milyen minőségűek az utak. A legjobban talán a görög ábécé átírása hozott zavarba, és az, hogy bizonyos helyek több néven is futnak a különböző térképeken, hogy az eltérő betűtípusokat ne is említsük. :D Vikos falu megtalálható például Bikos és Βίκος néven is, de szerencsére őt az íráskép alapján könnyű beazonosítani. Ott van viszont Monodendri (Μονοδένδρι) és a kedvencünk, Papingo (Πάπιγκο = Papigko = Papigo), amik elsőre eléggé zavarba ejtők. A tervezéskor alapvető nehézséget jelentett a rengeteg hasonló ákombákom kibogarászása és megkülönböztetése egymástól, sőt, olyan látnivalónál is voltunk, aminek egyáltalán nincs európai átírása, így a mai napig nem tudjuk, mi volt a neve.
A Vikos-Aoos Geopark az Epirus régió északnyugati felét foglalja el, társadalomföldrajzi szempontból az a szűkebb terület, ami kiemelkedően érdekes, a Zagori régió. Az Északi-Pindus nagy magashegységei uralják a tájat, a 2.497 méteres Tymfivel az élen. A fő folyók a Vikos és a Voïdomátis, amelyek szédületes méretű kanyonokat vájtak a hegyekbe, ennek megfelelően egyenest sehol nem találunk, csak meredek sziklafalakat, sűrű erdőségeket és jéghideg forrásokat. Annak ellenére, hogy távol esik a klasszikus európai túrahelyektől, az Alpoktól, a Tátrától, a Pireneusoktól, sok, szépen kiépített turistaút vezet a történelmi látnivalókhoz és a hegycsúcsokra is, nem lesz, ahova nem fogunk tudni eljutni kellő vállalkozó kedvvel.
Szállást Ioánnina városában foglaltunk, ami tulajdonképpen a Vikos-Aoos Geopark kapuja. A Valena's house az egyik legbájosabb szállásunk volt valaha, a szállásadónk veteményéből bármit szüretelhettünk magunknak, és még házi tojást és fürjtojást is kaptunk. Természetesen a Zagori falvak mindegyikében lehet találni szállást, de az jóval drágább, és a vírusmentes években a beszámolók szerint teltház szokott lenni. 2021 júniusában találkoztunk néhány, hozzánk hasonlóan újdonságra vadászó turistával, de tömegről egyáltalán nem lehetett beszélni. A vásárlást többnyire nagy boltban intéztük, de volt, hogy oda már nem értünk nyitvatartási időben, akkor csak az út széli "szupermarketbe" ugrottunk be, ahol csak az alap élelmiszerekhez jutottunk hozzá. Friss húst például nemigen kaptunk, mélyhűtött egész polip viszont lett volna. :D
A legelső napunkon egyenesen Lefkadáról érkeztünk a hegyekbe, és hogy egy kicsit kirajzolódjon előttünk a geopark térképe, autóval megkerültük, persze közben tartva néhány megállót is. Az út során sikerült lejmolnunk egy tökéletes ismertetőtérképet a területről, így a bejárt látnivalókat ezen jelölgettem be. (A nyers térképet INNEN letölthetitek saját felhasználásra.)
Hegységkerülésünk elején, Konitsa városánál szinte egyből lekanyarodtunk a térképről egy alacsonyrendű útra, ahol a négykerekűek helyét átvették a négylábúak. A geoparkban közlekedve jó, ha felkészülünk, hogy teknőctől vaddisznón át minden jöhet szembe, sőt, a terület a legnagyobb összefüggő élőhelye Európában a barna medvének! Az út olyan miniatűr falvakat érint, amelyeket télen teljesen elzárnak a külvilágtól a zord körülmények, még nyáron sem sűrűn találkozni szembe forgalommal. Boltot, benzinkutat errefelé keresni se érdemes, étteremből is mindössze egyet láttunk egy óra alatt. Pont ezért, amikor megálltunk pihenni egy-egy kilátópontnál, padnál vagy pagodánál, nagyon elveszettnek éreztük magunkat a fenyőerdők végtelen tengerében és a hegység legmagasabb, havasan felsejlő csúcsait szemlélve. Az egész utazásból ez az út volt a mélypont, helyenként már olyan kis ökoszisztéma fejlődött az aszfalt közepén, ami az "emberiség kihalása után három évvel" típusú műsorokból lehet ismerős. Ha az útminőség nem is fog kísérteni egy életen át, ez a bocitekintet biztosan! :D
Itt nagyjából még semmit nem tudtunk a hegység történetéről és földtörténetéről, de a Καταρράκτες Μπάλτα Ντι Στρίγκα vízesésnél (1) - ugye-ugye, azok a fránya betűk :D - már egész biztosak voltunk benne, hogy ez a táj szerelem első látásra. Leparkoltunk Iliochori falucska végén, és az izzasztó melegben fürdőruhában-bakancsban túrára indultunk. A vízeséshez kényelmes háromnegyed óra alatt battyogtunk le, de a száraz fenyők, poros pallók között szökellve csak az járt a fejünkben, hogy itt vissza is kell majd kapaszkodnunk... Szinte mennyei felüdülés volt beletrappolni a nevesincs vízesés kb. 8 fokos vizébe, de felhevülve a teljes megmártózáshoz azért még a 38 fokban is erősen össze kellett szorítani a szánkat. A kristálytiszta tavacska mentén kis pihenőhelyet alakítottak ki, ahol akár egész nap elpiknikezgethetünk, olvasgathatunk, nagyon távol a hétköznapi életünk pehelykönnyűnek tetsző súlyától.
A misztikus Zagorohoria régió 46 zagori falut foglal magába a Vikos-Aoos Geopark területén. Mintegy 1000 km2-es területen nagyjából 3.700-an laknak, vagyis a 4 fő/km2-es népsűrűséggel ez Görögország egyik legritkábban lakott területe. A falvak között csak az 1950-es évektől lehet aszfaltúton közlekedni. Azt megelőzően kanyargós, kikövezett hegyi utak, szamárutak kötötték össze az elszórt településeket, amiken a 18-19. században íves kőhidakat építettek a folyókon átkeléshez. A mintegy 160 hídból, amelyek jellemzően egy, két vagy három ívűek voltak, több tucatnyi ma is áll. A Kokkorou híd (2) a sziklamászók által nagyon kedvelt Tower of Kokkori szikla tövében épült. A hegységet keresztülszelő vízfolyás, a Voïdomátis folyó csak a Vikos-szurdok közepén bukkan a felszínre, addig a felszín alatt csörgedezik, Vikos néven. Száraz mellékágak egész rendszere hálózza be a területet, és már így, nyár elején is csontszáraz a legtöbb folyómeder. Csak a hidak hatalmas boltívei engednek következtetni az esőzések és hóolvadás után háborgó víz erejére.
Az Epirus-ösvény (3) egyike az előbb említett hegyen-völgyön kanyargózó gyalogutaknak, régen ezen lehetett feljutni Vitsa faluba. A tüneményes Misiou kőhíd csak az egyik látványos része az útnak, a mohás szerpentin már önmagában egy igazi élmény, félúton egy kényeztető talpmasszázs és egy minden lépésnél kockázatot rejtő nyaktörés között.
A Zagori falvak közül a legközpontibb Vikos (4). A táj geológiai szerkezete önmagában nagyon nehéz megközelíthetőséget indukál, ami már 17.000-10.000 évvel ezelőtt meghatározta az itt élők történelmét. Az idők kezdetén a görög Molossian királyi ház uralkodott a vidéken, majd a bizánci időszakban szlávok vették át az uralmat. A Zagori név is vélhetően a szláv zagore ("a hegyeken túl") szóból származik. A Bizánci Birodalom időszakában katonák építettek maguknak állandó falvakat, és királyi adományból számos kolostor is épült. Később benyomultak a területre az albánok, ismét bizánci fennhatóság alá került, aztán jött egy több évszázados török hódoltság. Zagori a kivetett adók beszolgáltatásáért cserébe sok privilégiumot kapott, többek között autonómiát és adminisztratív függetlenséget. Hiába adta sok nép egymásnak a kilincset, Zagori nagyon sokat megőrzött görög karakteréből, hála az autonómiának és a kivándorló kereskedőknek, akik vagyonukkal mindig is támogatták a földijeiket. Zagorit 1913-ban a Balkáni Háborúk idején szabadították fel a török uralom alól, de a görög egyesülés együtt járt a látványos demográfiai hanyatlással is. Az itt élők elvándoroltak a nagyobb városokba, az 1946-49 közötti görög polgárháború idején pedig a falvak többsége elnéptelenedett. Az 1980-as évektől állami kezdeményezésekkel igyekeznek megőrizni a falvak hagyományos jellegét, talán ennek köszönhető, hogy ma minden kis településen tradicionális éttermek és magánszállások érik egymást, és mindenhol bőségesen találunk információs táblákat is. Vikos faluban, amelyet szinte körbe ölel a Voïdomátis, érdemes addig keringélni, amíg elénk nem tárul a páratlan kilátás a Vikos-szurdokra.
A Vikos-szurdok mélységét a fényképek nem feltétlenül adják vissza, viszont rátaláltunk egy görög DJ mixére. Ez a varázslatos videó szinte életre kelti a hegyek és a szurdok félelmetes atmoszféráját. Vikos falujából indul le a turistaút a szurdok mélyébe, a Voïdomátis "forrásához" (5), ahol cunami módjára tör elő a semmiből a jéghideg víz. A túra nem éppen pihentető, a néhány száz méteres süllyedés után ugyanennyit vissza is kell majd kaptatnunk, közben viszont vár egy jutalommártózás a Voïdomátis jéghideg, kristálytiszta forrásvizében. A Voïdomátist Európa egyik legtisztább folyójának tartják, a neve is a szláv bode-mat ("jó víz") szókapcsolatból ered.
A túra során a fülledt domboldalban a nap olyan erővel perzseli a növényeket, hogy fűszereskertben érezhetjük magunkat. A Vikos-Aoos Geoparkban körülbelül 1700 fajta növény él, a szurdok meredek lejtőin rengeteg gyógynövény honos, amiket a zagori emberek mindig is terápiás célokra használtak. A nagyvilágban csak "Vikos doktorokként" ismerték ezeket a botanoterápiával foglalkozó embereket, akik az innen származó gyógyfüvekkel (ezerjófűvel, orvosi zsályával, sármányvirággal, illatos hunyorral, közönséges orbáncfűvel és még sok mással) felszerelkezve gyógyítottak, amerre jártak. A gyógynövények mellett a fűszerek aromás illata is mindent áthat, a kakukkfű, az oregánó és a borsmenta nagyon megy errefelé. A borsmenta különben is a görög konyha egyik legjellegzetesebb fűszere, a roston sült halakat előszeretettel szórják meg vele, de még egy egyszerű vegyes salátát is teljesen új dimenzióba tud emelni, mi azóta otthon is bátran kísérletezünk vele. A faluban felfedeztünk egy helyi portékákat kínáló boltot, ahol helyben termő fűszereket, teákat és itt feldolgozott mézeket, lekvárokat lehet vásárolni - ha valami bio, akkor ez az! :)
Borsmenta - kép forrása: Wikipédia
A Voïdomátis a Vikos-szurdok mészkőfalai közül kiérve nekilátott kanyargózva bevájni magát a sűrű erdőségbe, ma ezen a szakaszán rafting túrákon lehet részt venni. Itt találjuk az 1853-ban épült Klidonia hidat (6) és a Papingo irányába felvezető grandiózus szerpentin kezdetét. A hídtól indul egy 4 km-es tanösvény, amin az utolsó jégkorszak emberének életébe nyerhetünk bepillantást.
Mikro Papingo és Megalo Papingo falvak között félúton található az ide érkező turisták és a helyiek egyik kedvenc pihenőhelye, Papingo sziklamedencéje (7). A Tymfi hegycsúcsai felől érkező, időszakos Rogovo patak alakította ki a rétegzett mészkőben ezeket a lekerekített, szépséges mélyedéseket, amiket a 60-as években elzsilipeltek és nyaranta azóta is felduzzasztanak, természetes pancsolókat alakítva ki. A tiszta vízben békák tucatjai között hűsíthetjük és frissíthetjük fel magunkat a kánikulában.
Mikro Papingóból - amely a látványos Astraka-tornyok lábánál fekszik - indul a népszerű turistaút a Tymfi hegycsúcsaira és a Drakolimni tóhoz (8). A túrára olyan napot választottunk, amikor 2000 méteres magasságra is viszonylag meleget ígértek, így az első, körülbelül 800 méteres szintemelkedés során majd kiköptük a tüdőnket és szaporán pótoltuk a vízveszteséget. A turistaút mentén szerencsére találni egy-egy működő forrást, ahol lehűthetjük magunkat. Eleinte még sok (leégett) fenyő szegélyezi az ösvényt, aztán már csak kisebb növésű giz-gazok és a közöttük legelésző pacik kísérnek. Nagyobb pihenőt az Astraka Hegyi Menedékháznál érdemes tartani 1.950 méteren, amely egy kisebb nyeregbe épült, ebből kifolyólag itt már meglehetősen szeles az időjárás, a nyári kánikula átcsap kíméletlen csípős időjárásba. A menedékház májustól októberig tart nyitva és 50 vendég elszállásolására alkalmas, teljesen nyugat-európai színvonalon.
A házból egy lapályt követően egy utolsó kaptató vezet fel a Drakolimnihez, amelynek a neve Sárkány-tavat jelent. Az utunkat színpompás virágok szegélyezik, a fauna gazdagságát pedig szerencsére mackók nem, de zergék alátámasztják. A mediterrán klímának köszönhetően nyáron száraz az idő, de a téli időszakra teret nyer a kontinentális éghajlat, és olyankor sok-sok csapadékkal áztatja a hegyeket. A telek durvák, a hegyeket ősztől késő májusig hó borítja. Kétezer méteres magasságban, a Drakolimni környezetében még július legelején is találni embermagasságú hófoltokat, itt már hamisítatlanul alpesi a táj. A Tymfi masszívum legmagasabb csúcsára, a 2.497 méteres Gamilára elképesztő rálátás nyílik innen. A csúcsot Mikro Papingóból 5 és fél óra alatt lehet megmászni normál úton, így ez a csúcstúra a menedékházban megalvással abszolválható kényelmesen.
A Drakolimni tó a visszavonult gleccserek maradványa, így mindössze öt méter mély. És hogy miért is nevezik Sárkány-tónak ezt a festményre kívánkozó tengerszemet? Hát a leggyakoribb lakója miatt. A 9-11 cm-es alpesi gőte efféle hegyi tavakban él, a szalamandrával együtt a farkas kétéltűek közé sorolják. Nyáron a vízben lubickolással tölti a napjait, míg télen a parton és a kövek alatti talajban telel át.
Megalo és Mikro Papingo (7) falvai Vikosnál sokkal nyüzsgősebbek, minden sarkon találunk egy hangulatos éttermet, van néhány szuvenír- és helyi finomságokat kínáló bolt, és az utcákon érdekes felfedezőtúrákra lehet indulni. A falvakat jellemzően egy központi főtér köré építették, nagy templommal, platánfával és közkúttal. Mi Megalo Papingóban egy olyan vacsorahelyet választottunk, ahonnan végig követhettük az Astraka-tornyok színjátékát a naplementében. Ezeken a sziklatornyokon több sikerélménnyel kecsegtető sziklamászó útvonal is rejtőzik, de nekiindulás előtt érdemes jól felkészülni, mert sok közülük állítólag nagyon régen nincs "használatban".
Az elmúlt napokban már minden irányból körbe táncoltuk a Vikos-szurdokot, így végre ideje volt felkeresni a legtökéletesebb rá nyíló kilátópontot is, a Beloit (9). A parkolóból körülbelül fél óra séta a kilátó, ahova mindenképpen olyankor jöjjünk, amikor nem szemből süt a nap, mert el fogunk ájulni a panorámától! A Vikos-szurdok a világ egyik legmélyebb szurdoka, de ez a Guiness-rekordok könyvében is szereplő érdem egy kicsit csalóka, mert valójában csak a szélességéhez viszonyítva a legmélyebb. A legmélyebb pontján 990 méter mély a pereméhez képest, így lenézve szó szerint beleszédülünk, ha nem figyelünk:
Vradeto, a legmagasabban fekvő Zagori falu, a szurdok egyik mellékágának tetején pihen. A 20. század elejéig a falut csak egy kövezett hegyi ösvényen (ún. kalderimin) lehetett megközelíteni, a Skala de Vradeto (10) lépcsőn. Az 1000 lépcsőfokból álló szerpentint csak az láthatja meg messziről, aki tudja, hol keresse. A nyári hőségben teljesen átérzi az ember, milyen lehetett, amikor még a nyűgös szamarakat terelgetve kényszerből kellett megtenni ezt a csodaszép útvonalat.
A Vikos folyó a szurdok jelentős részében a felszín alatt bujkál, de esőzéskor itt is folyhat a felszínen, ezért féltucatnyi további tüneményes kőhidat (11) lelhetünk fel egymás mellett. Közülük is a legjellegzetesebb a térség legszebb háromívű hídja, a Plakida/Kalogeriko híd. A kőből épült hidakat a bizánci éra előttről származó fából készült hidak helyére építették, az ívek középső eleme az ún. zárókő tartja össze őket statikailag.
Nem teljesen volt szándékos, de az utolsó látnivalónk az Oxya kilátópont (13) lett. Ahogyan az Európa Madártávlatból műsorban mindig mondták: ez egy kiváló hely utunk (és beszámolónk) zárásaként. :D
