<= Észak-olasz tóvidéki és az Adamello-Brenta natúrpark-beli érdekességekért nézz el ide is, utunk előző részéhez

Saját készítésű látnivalótérképünket a kéthetes utazás során meglátogatott helyekről ITT találod.

Utunk eddigi részében a gleccserek után csak távolról ácsingózhattunk, ám most a Parco Nazionale dello Stelvio nemzeti park felé közeledve a legjobb úton haladtunk afelé, hogy változtassunk ezen. A konklúziónk az, hogy nem láttunk még olyan gleccsert, mint itt, amihez ilyen kevés erőkifejtéssel ilyen közel lehet férkőzni. A Ghiacciaio dei Forni északkeleti tájolású, így - bár rohamosan fogyatkozik a mérete, - még ma is ékes példája ennek a természeti tüneménynek.

A korábbi parkolási zűrök miatt kicsit megrémültünk, amikor megláttuk a kiindulásként választott menedékházhoz vezető úton a sorompót, de szerencsére itt nem volt szükség előzetes foglalásra, mindössze a napi parkolójegy kifizetésére. Hamar végigtekeregtünk a Rifugio Forni hegyi szálló parkolójáig, ahol már sejttette a ránk váró gleccser óriási méreteit a gigantikus teknővölgy. Szinte észre se vettük a megtett 350 méter szintkülönbséget a Rifugio Cesare Brancáig, mert köpni-nyelni nem tudtunk a szabad szemmel felismerhető glaciális formakincstől: gleccsermorénákon, lecsiszolt köveken, gleccsermalmok maradványain, egykori firngyűtő medencéken és cirkuszvölgyeken legeltettük a szemünket.

A házból az alsó (Sentiero Glaciologico Basso) és a felső (Sentiero Glaciologico Alto) gleccsertanösvényen is nekiindulhatunk, és testközelből nézhetjük meg a szívdobogtató geológiai formákat kialakító gleccsert. Mi csakis a felsőt ajánljuk, amelyen két izgő-mozgó függőhíd segíti az átkelést a jégár olvadékvizén. Sőt, bár turistaút már nem jelöli, ne legyünk szégyenlősek és térjünk le az ösvényről (mindenki így tesz), és sétáljunk fel szabad lábon egészen a gleccser nyelvéig! És persze ne tovább, maradjunk tisztes távolságban a csöpögő, repedező, recsegő jégtömegektől. (Mi nem tudtunk mást tenni, mint helytelen fejcsóválással figyelni a jégre merészkedőket, akik hágóvas, jégcsákány, sisak és kötélbiztosítás nélkül lófráltak a gleccser tetején. Persze rólam se vegyetek példát, aki bemászik a repedt jégtömbök alá fotózni, amik ugyancsak könnyen kupán csaphatják az embert.)

A gleccsernézegetést szerintem orvosi rendelvényre kellene felírni stressz ellen, mert nincs az az ember, aki ne menne le alfába a gleccser földtani mértékkel mérve lassú, de mégis a szemünk előtt zajló változását bámulva:

A Ghiacciaio dei Forni méretei iszonyatosan csalókák, olyan, mintha a turisták törmelékkupacokon sétálgatnának, de a felszín valójában több tíz méternyi illékony jeget rejt maga alatt:

Az utazás utolsó harmadára jelentősen megcsappantak már az energiatartalékaink, így ekkorra tartogattuk a "rövidebb", "kímélősebb" túrákat. Az Orobie Bergamasche hegycsoport területén tett első látogatásunkon mindössze másfél órányi hegymászással elértük utazásunk egyik legmegrendítőbb nevezetességét, a Gleno-gátat. A Val di Scalvéban nagyon otthon érzik magukat a mogyorófák, amint elhagytuk Bueggio települést, ahol parkoltunk, ők szegődtek mellénk az ösvény két oldalán. Életünkben nem láttunk még olyan látványt, ami itt fogadott az első lépések megtételekor: a tű- és lombhullató levelek kupacai alatt a néhány nappal korábbi hatalmas felhőszakadáskor leesett jég állt halmokban az út mellett. Még jégkocka készítővel is csak ügyes-bajosan lehetne ilyen tökéletes gömböcöket gyártani, hiába, a természet a legnagyobb művész! Az időjárás cseppet sem kímélte a tájat, és ez valahogy illett is a mi hangulatunkhoz, mert felfelé kapaszkodva egyre jobban rányomta a szomorú történelem a bélyegét a lelkivilágunkra. Hiába szedegettünk és falatoztunk vígan vadmálnát fölfelé, ez a völgy ma is a halál és a pusztulás emlékét őrzi, amitől nem tudtunk elvonatkoztatni.

A Gleno-gát megépítésének 1916-ban láttak neki áramelőállítási céllal, ám mindössze 40 nappal az átadása után a felduzzasztott víz átszakította a gát középső ívét és 4.500.000 köbméter víz szabadult el a völgyben. A szerencsétlenségre 1923. december 1-jén, reggel 6:30-kor került sor, az árhullám egészen az Iseói-tóig tombolt, 1.535 méteres tengerszint feletti magasságról 186 méterig. Kb. 40 km-en keresztül mindent letarolt az útjában. A gátnak és összeomlásának történetét a mai napig övezik kételyek, de több ponton tetten érhetők az építéskor elkövetett hibák. A tragédia évének szeptemberében az építkezést felügyelő hivatalnokokat például értesítették, hogy az építkezéshez nem megfelelő alapanyagot használnak. A boltívek betonja olyan rossz minőségű volt, hogy az első világháború során használt gránátvédelemmel ellátott hálóval kellett megerősíteni, de a munkásokat, aki ezt szóvá tették, kirúgták. Eredetileg a gát gravitációs típusú gátként épült volna meg, ám az építkezés során a terveket megváltoztatták, és többívű gátként folytatták kivitelezést. Az alapok elbontása helyett arra építették rá az új szerkezetet, az engedélyt pedig csak az elkészülte után állították ki a változtatásról. Mindennek a tetejébe gyaníthatóan a beton még nem is szilárdult meg teljesen, amikor a víztározót a heves esőzéseket kihasználva feltöltötték.

Az egész történet és a gát ma látható mementója csodálatosan illusztrálja az ember pénzéhségét, tekintet nélkül a következményekre, ami ezúttal több mint 350 ember életét követelte. Az jelenthet csak némi vigaszt, hogy Olaszországban ezután sokat szigorítottak a gátépítés szabályain. Ma már egy kisebb, emberi léptékűbb gát duzzasztja fel a piciny Lago del Gleno vizét, ami most a katasztrófaturizmus "szép" iskolapéldája.

Archív képek forrása: http://www.wayabroad.it/la-diga-del-gleno-una-tragedia-dimenticata-trekking-tra-natura-e-storia-nelle-orobie-bergamasche/ 

Lefelé azt az utat választottuk, amelyet annak idején a gátépítők is használtak, és ami Pianezza skatulyából kihúzott kis falujába vezet. A barátságos házikók, gyümölcsösök és színes zászlók könnyítettek kicsit a lelkünkön ez után a zord program után.

Másnap nekivágtunk az egész út legmegerőltetőbb programjának, amit a mai napig nem értek, hogyan is gondoltunk kivitelezni. Az olasz Livigno környéke világhírű biciklis paradicsom, és mivel a profi férfi mezőnyben tekerő Valter Ati és az FDJ csapata is ide jár edzőtáborozni, úgy véltük, ez tökéletes helyszín lesz átérezni kicsit a profi kerékpározás feelingjét. :) A települést Svájcon, a Forcola di Livigno hágón át sokkal gyorsabb megközelíteni, mint Olaszország felől. A határon szép nagy plakát hirdeti az 1,5 méteres oldaltávolságot, amit tartani kell az ezen a környéken nagy számban előforduló kerékpárosoktól - első plusz pont a "biciklis paradicsom" cím mellett!

A fennakadások akkor kezdődtek, amikor Livigno sürgő-forgó városában megpróbáltunk leparkolni, mert az ingyenes parkolóba nem lehetett behajtani a kocsi tetőcsomagtartójára szerelt biciklikkel. Első mínusz pont a "biciklis paradicsom" címnek! Nagy nehezen egy vagyonért leparkoltunk, felnyergeltük a kerékpárokat, és a Lago di Livigno mentén nekiindultunk a kiszemelt körtúrának. Aki nem szeretné tekerésre adni a fejét, az a tavon SUP-ozhat, evezhet vagy vízibiciklizhet is.

1300 m szintkülönbség még gyalog se kutya, hát még egy 15 éves montival... Miközben én a túra minden egyes emelkedős szakaszán TOLTAM a biciklit és felváltva bőgtem és szitkozódtam, mellettünk percenként, mosolyogva suhantak el az e-bike-osok. Még a táj szépsége is eltörpült a pokoli szenvedés mellett. Az utolsó kínkeserves kaptató tetején már meg se igazán tudtam sértődni egy holland megjegyzésén, aki gratulált, hogy ezzel a biciklivel feljutottam idáig. Nem is tudom, minek szólt a megjegyzés, az én lábizmaim vélt erejét akarta dicsérni, vagy csak burkoltan célozni szebb napokat látott csotrogány Rockriderem egészségi állapotára. Az út során érintettük a Passo Trela hágót, a Malga Trela farmot és végül a Passo di Alpisella hágót. Remélem, látjátok az őszinte megkönnyebbülést az arcomon, hogy innen már végig lejteni fog az út. :'D

A lelket már nagyjából semmi sem tartotta bennem, de azért végül sikerült mégis némi pozitivitást lehelni belém. Idefelé véletlenül szúrta ki férjecském, hogy az üzemanyag minden kúton milyen olcsó itt Livignóban: 0,91 euró. Utánanéztünk, és kiderült, Livigno vámmentes övezet! A különleges státusz még a 16. századból származik, amikor az itt élők pásztorkodásból tartották fenn magukat, és a települést télen teljesen elzárták Olaszországtól a hóviszonyok. Az állam biztosítani akarta az itt élők megélhetését, ezért gazdasági és törvényhozói autonómiát adott a völgynek. Az áruk ma ÁFA-mentesek, ezt sürgősen ellenőriztük is a blokkon, amit kaptunk. :) Elsősorban az élvezeti cikkeket, dohányt, alkoholt, parfümöt, ékszert, üzemanyagot, órát éri meg nagy tételben vásárolni, de a ruháknál is össze lehet vadászni szép kedvezményeket. A jól megérdemelt shoppingolásnak utánozhatatlan a hangulata a papírszatyros, vásárolgatásban feldobódott emberektől hemzsegő fő utcán.

A Cascate del Serio vízesés(ek)nél a nézegetett fényképeket alapján a Gleno-gáthoz hasonló tömegre számítottunk, szóval kellemes meglepetésként ért az elzárt völgy nyugalma. Szerettük volna azt hinni, hogy ez a túra teljesen mentes lesz az emberi tevékenység nyomaitól, de sajnos nem, mivel a völgyben hatalmas vezetékhálózatot építettek ki a Lago del Barbellino víztározó miatt. Velünk együtt most csak a madarak jártak erre, de magunk elé tudtuk képzelni azokat a növényi szenet előállító munkásokat, akik annak idején Maslana települését alapították. A faluhoz vezető út mentén állították elő a szenet, ami a háztartások ellátása mellett a környék ásványkincsének megmunkálásához is szükséges volt. A kőből épült házikók között számunkra elképzelhetetlen lenne a mai élet, de valahol irigylésre méltó is. 1749-ben még 50-en laktak itt, de ma már csak a nyári időszakban lakják, ősztől tavaszig. Bár az itt lakók fejük fölé épített vezeték éles ellentétben áll az idilli nyugalommal, a falu szépen lekaszált mezői, takaros házikói és az egyetlen, turistákat kiszolgáló étterem mind-mind majdnem tökéletes idillt teremt.

A háromlépcsős Cascate del Serio vízesések felé túrázva felötlött bennünk a kérdés, hogy vajon melyik Olaszország legnagyobb vízesése. És bingó, hát nem ez? :D A három zúgó együttes magassága 315 méter. Na és hova el nem jutnak a jó kis magyar JULIUS-K9 nyakörvek!

A Stelvio-hágó hazautunk egyik rövidnek szánt állomásából kisebb történelmi kirándulássá nőtte ki magát. 2.757 méterével Európa és az Alpok második legmagasabban fekvő aszfaltozott, autóval járható hágója, de ami sokkal izgalmasabb, hogy az olasz biciklis körverseny visszatérő főszereplője, ami a szélsőséges magassági körülmények miatt szinte borítékolhatóan tartogat valamilyen izgalmat a mezőny számára: hol májusi havazást, hol egyenesen szakasztörlést. A kerékpárosok és motorosok fellegvára a Spondalunga szerpentin, ahol, ha szerencsés időben érkezünk, a Kanyarfoto stábja klassz képet lő a járgányunkról. Szégyenszemre mi nem vettük meg a fotót, de vízjelesen letöltöttük, úgyhogy kisautónk meg van örökítve ebben az illusztris kanyarban. Csak hogy értsük, mit jelent a Stelvio az olaszoknak, és főleg a kerékpárosoknak, álljon itt egy sokatmondó idézet:

„Az istenek a hegyekben laknak – hozta le a La Gazzetta dello Sport hasábjain Claudio Gregori 2005-ben. – Az indiánok a mítoszbeli Murura helyezték őket, a görögök az Olümposzra, a serpák a Himalája csúcsaira, a japánok meg a Fudzsira. A Giro d’Italia szent hegye pedig a Stelvio.”… ♥

Forrás: D. Friebe - P. Golding: Hegynek fel (Európa legkiválóbb kerékpáros kaptatói) (p:200) - National Geogrtaphic Societé, 2012.- ISBN 978 615 5105 29 6. 

A hágó májustól novemberig van nyitva, és mivel télen zárva tart, értelemszerűen itt síelni is nyáron lehet. Kioszkok, éttermek, szuvenírboltok, és meglepő módon üzemen kívüli szállások tarkítják. A hágó közlekedésileg már az ősidőktől fontos volt, és ehhez társult a 20. században egy másik, kevésbé pozitív szerepkör: az I. világháborúban 1915-17 között itt húzódott az olasz front egyik szakasza. A hágótól rövidke sétára van a Dreisprachenspitze (Háromnyelv-csúcs), amely valójában három kultúra (olasz, osztrák és svájci) találkozópontja volt 1918-ig. Már 1910 óta háborús előkészületek zajlottak a hegyekben: hadiutakat, megerősített állásokat, fegyverraktárt építettek és csendőrök gyakorlatoztak. A semleges Svájc kénytelen volt csapatokat állomásoztatni a Hotel Dreisprachenspitzében, és megvédeni az országát attól, hogy a többi nemzet alanyi jogon katonai felvonulási- és gyakorlóterületként használja.

Az osztrák védelmi vonalat románok, szerbek, svábok, magyarok alkották. Őrhelyüket svájci ároknak (Schweizergrabennek) – kevésbé hivatalosan „díszszemle-ároknak” – nevezték, mert ide a frontlátogatásuk alkalmával biztonságosan vezethették a magasabb rangú tiszteket, 1917 szeptemberében még magát a császárt is. A svájci hegyvidék feletti átlövés jogilag a semlegesség megsértésének számított volna, ezért a határközeli állások belövése tilos volt, innen a viszonylagos "biztonság". A Dreisprachenspitze osztrák-magyar oldalán kiépítettek egy tábort a magyar 29. gyalogezred tartalékzászlóalja részére, ennek tiszteletére a történelmi tanösvényen az információs táblákon még magyar nyelvű ismertető is olvasható. Több mint 100 barakk, tiszti- és legénységi szállás, elsősegélynyújtó hely, több fürdőhely, több lőszerraktár, kápolna, mozi állt a katonák rendelkezésére, hogy a front állásaiból visszatérve a körülményekhez képest normális pihenési lehetőséghez jussanak. Az előretolt osztrák-magyar bázist a védekezési körzet parancsnokának, báró von Lempruch vezérőrnagynak a tiszteletére Lempruch-tábornak nevezték.

A hegyekben reménytelen harcot vívó emberek lehetetlen helyzetbe kerültek, hiszen azokkal kellett szembeszállniuk, akikkel az idegenforgalom és a kereskedelem révén korábbról ismerték és tisztelték egymást. Az Ortlerfront volt a legértelmetlenebb színtere az itt zajló háborúnak. Míg az osztrák-magyar csapatok a hazájukat védelmezték, az olasz érdek a gleccserek (édesvízkészletek) és az alpesi átjárók megszerzése volt, amit szükségesnek tartottak a nemzet gazdasági és ipari stabilitásához. Hiába rendelkeztek sokkal jobb technikai felszereltséggel, mint az ellenfelek, csaknem 4000 méteren az örök jég birodalmában az ő küzdelmük is teljes értelmetlennek tűnik.

A svájci Samnaun mint utolsó utáni bónusz látnivaló lett az utunk része. Tulajdonképpen már akkor szemeztem vele a számomra mágikusan hangzó neve miatt, amikor négy hónapig Bécsben éltünk, és most jó ötletnek tűnt a hazaúton arrafelé kerülni. Így nem egyhuzamban kellett megtennünk a fenékfárasztó hazautat, hanem megaludtunk Samnaunban, és onnan, közelebbről indulhattunk haza vasárnap reggel. A település kéttucatnyi házból áll, és az elszigeteltségéből adódóan (régen egész egyszerűen nem lehetett Svájcból, csak Ausztriából megközelíteni) szintén vámmentes övezet. A faluban ennek ellenére alig néhányan lézengtek, és a boltok is kora este bezártak. Összességében kicsit csalódást keltő volt, mert itt tényleg csak azt a tucatnyi terméket lehet olcsón megkapni, amikkel mi egyáltalán nem élünk. Ráadásul a boltok 80%-a a Hangl család tulajdonában van, a kereskedők még nem is konkurálnak egymással. Mókás viszont, hogy a boltokban ki van függesztve a lista, hogy egy ember a különböző termékekből (például vajból, cukorból, dohányból stb.) hány kilót vásárolhat. :D A szállásunkat kisebb vagyonért foglaltuk last minute, de a hangulatos alpesi berendezésért és a csodás kilátásért tulajdonképpen megérte:

Meglepetésünkre a foglaláshoz kaptunk Samnaun Guest Cardot, ami ingyenes utazásra jogosított a Silvretta Arena teljes felvonóhálózatán! Itt esett hát kútba a korai hazaindulás... Bár vasárnap reggel ritka szottyos idő volt, ingyen még ezzel együtt is bőven megérte felvonóra ülni. Minden meleg cuccunkat (kivéve az esőholmikat :D) magunkra kaptuk, és a kitartóan csepegő esőben átfelvonóztunk Ausztriába. Bokától lefelé, ami kilógott a sífelvonók előkéje alól, egyből csuromvizesek lettünk. Oda- és visszafelé is öt különböző síliftet kellett igénybe vennünk, és másfél-másfél órába telt az út. A legizgibb az első, kabinos felvonó, a Twinliner, ami a világ első emeletes kabinos felvonója.

1. Twinliner (Samnaun Raveisch - Alp Trida Sattel)
2. Alp Trider Sattelbahn (Alp Trida Sattel - Alp Trida)
3. Flimsattelbahn (Alp Trida - Viderjoch)
4. Flimjochbahn (Viderjoch - Idalp)
5. Silvrettabahn (Idalp - Ischgl)

A felvonózáshoz elég mazochistának kellett lenni ebben a szép időben: ismerős, amikor a maszkot már csak azért se veszed le, mert az is melegíti az arcodat? :D Elképesztő volt látni a kihalt síközpontot nyári köntösben - ilyenkor a sípályákon MTB-osok hasítanak és mormoták bámészkodnak.

A hatalmas svájci-osztrák síterep túloldalán Ischgl bulizós síközpontja fekszik. A település volt a koronavírus járvány közép-európai gócpontja, ezért kicsit féltünk, hogy nem lesz valami meghitt, de nagyon kellemesen csalódtunk. Éppen egy szabadtéri rézfúvós koncertbe csöppentünk, és ünneplős helyiek jöttek-mentek a bájos utcácskákon. A falu modernsége csak a szállásokban és a szórakozóhelyeken érhető tetten, illetve a házak alatti rejtett mozgójárdán, ami tehermentesíti valamelyest a szűkös utcácskákat. Az alagút falán régi koncertek fotói vannak kiállítva, mert bulihelyként évről évre híres sztárokat csábítanak ide koncertet adni a fiatalos turistaközönségnek.

Nem túlzás, hogy Észak-Olaszországban minden megvan, ami csak egy tartalmas nyaraláshoz kellhet. Bár két hét alatt igyekeztünk minél több arcába belepillantani, valójában még százszor ennyi érdekesség és csoda vár az emberre errefelé. Ez a bizonyíték, hogy érdemes néha olyan irányokba indulni, ami nem jön szembe velünk minden utazási iroda és turistamagazin reklámjában, mert nagyon sok olyan kuriózumra bukkanhatunk, amik talán magyarként még nincsenek annyira a köztudatban.