A rendszeres olvasók biztos tudják, hogy szinte minden utazásunk során legalább egy olyan helyre elutazunk, ami "régi nagy vágyaink" között szerepel. Alighanem túl sok nagy álmunk lehet, hogy minden évre több ilyen hely is jut, (vagy csak túl sok gyönyörű hely van Európában,) mindenesetre a téli Dolomitok ezek közül a tervek közül meglehetősen előkelő helyen szerepelt. Tartsatok velünk a porcukros hegyek, jégkék vízesések és hópaplanba burkolózó Dél-Tirol varázslatos világába, ami még ahhoz is túl szép, hogy igaz legyen!
Sosem gondoltam volna, hogy Eötvös Lorándban, munkahelyem névadójában - és nem mellesleg a 19. század egyikek legsokoldalúbb közéleti személyiségében és polihisztorában - és bennem lesz valami közös. Márpedig Eötvös amellett, hogy kultuszminiszter, az MTA elnöke, fizikus, geofizikus, rektor és tudományszervező volt (amik közül nyilvánvalóan egyik sem vagyok :D), Európában a kiemelkedő alpinista hegymászói eredményeivel lett ismert a neve. Kedvenc tájegysége, ahol legtöbbször hódolt a hegyek iránti szenvedélyének, vitathatatlanul a Dolomitok volt, és itt kapcsolódnak össze a szálak, ugyanis a Dolomitok úgy tűnik, hogy lassan a mi kedvenc helyünkké is válni fog. Idei karácsonyi-szilveszteri utazásunkon valahogy megint itt kötöttünk ki, ezzel három éven keresztül zsinórban már harmadszor látogattunk el a hegycsoport szívébe, Cortina d'Ampezzo környékére.
Akit érdekelnek a most bejárt helyek nyáron, azok elolvashatják 2017-es és 2018-as beszámolóinkat is itt meg itt.
Mielőtt még belevágnék az élménybeszámolóba, gyors magyarázat, hogy hogy is jön a képbe pont most Eötvös Loránd (#LorándNemLóránd). Úgy, hogy a Dolomitok szenvedélyes felfedezőjeként rengeteg hegycsúcsot hódított meg itt, körülbelül harmincat elsőként. A Cadin-csoport összes tagját megmászta, és ennek legmagasabb csúcsát róla Cima di Eötvös-nek nevezték el. Eötvös a hegyi kalandjait meg is örökítette, és neki köszönhetően fantasztikus fekete-fehér felvételekben gyönyörködhetünk a korabeli Dolomitokról. A klasszikus csúcsok még ma is ugyanígy, időtállóan határozzák meg a világ egyik legszebb tájának arcképét. A bejegyzésbe beszúrtam valódi Eötvös-fotókat is, hogy érzékeltessem ezt. Aki szeretne elmélyülni ennek az elképesztő polihisztornak az életében, az mindenképpen látogasson el az Eötvös-kiállításra az ELTE Egyetemi Könyvtárba (2021. május 22-ig), ami izgalmasan és interaktívan mutatja be a 100 éve elhunyt Eötvös kalandos életét. Eötvös hegyi fotóit itt lehet online nézegetni, de a kiállításon ezekben VR-szemüveggel 3D-ben is lehet gyönyörködni. ;)
A hangolódás végére egy elsöprő idézet a túrázásról, természetesen Eötvöstől:
„Turista az, aki útra kel azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek s aki ez álomkép eredetijét fáradságtól vissza nem riadva keresi – keresi, s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jókedvét el nem veszti, hiszen örömét éppen ez a keresés teszi.”
*
Tudni kell, hogy itt, a Dolomitok legforgalmasabb részén a karácsony és a szilveszter a csúcsidőszak, amikor gyakorlatilag már hat számjegyű összegért is nehéz néhány éjszakára szállást találni. Ezért is foglaltunk már szeptemberben, és természetesen nem ide, hanem a Cortinához legközelebbi kifizethető szállásra, ami történetesen az innen kb. két órára fekvő Valmarenóban volt. Naponta körülbelül 4 órát utaztunk, amit szinte minden nap megdobott egy jó kis dugózás is. A síközpontokban pont a délután közepén, négy óra körül végzett mindenki, amikor pont mi is indultunk volna "hazafelé" és hihetetlen dugók alakultak ki, ahonnan aztán szinte lehetetlen volt kikeveredni. A maga módján egészen fantasztikus volt a tehetős síelők kiváltságos világába csöppenni.
Pozitív csalódást jelentett, hogy azért nemcsak a síelésről szól minden, a sítúrázók, hótalpazók vagy csak hegyi sétára vágyó turisták számára is a legtöbb helyen teremtenek lehetőséget a hegyek felfedezésére, így nem kellett sípályák szélén hótalpaznunk vagy száguldozó síelők között szlalomoznunk. Nem bántuk hát meg, hogy kettesben nekiindultunk a téli Dolomitoknak, viszont ha valaki szervezett utat választana, akkor a MaKaSe-vel eljuthat ugyanide.
A legelső nap odafelé a Szlovéniához közeli Predil-tónál és Cascata del Fontanone di Goriuda vízesésnél pihentünk egyet. A Predil-tó fitos kis szigetéről ismert, illetve a környék I. világháborús emlékműveiről, míg a vízesés arról, hogy kényelmesen mögé lehet sétálni, és ellentétben a legtöbb ilyen vízeséssel, még vizesek sem leszünk. (A szél által felkapott vízcseppek kérdése már más téma. :D) A vízesést tápláló patak vize állítólag egész évben 5 fokos, ennek ellenére elképesztő, teljesen befagyott képeket lehet találni róla.
Másnap nem bírtunk korán fölkelni, így a "csak" másfél órányira levő San Martino di Castrozzába utaztunk fel, mely fölé ellentmondást nem tűrően magasodik a Cimon della Pala. A település és a sífelvonók irányából a hegy óriási függőleges falával meglehetősen elrettentő, viszont a Passo Rolle felől nézve kirajzolódik előttünk a mini Matternhornra hasonlító hegyes tűje. Nyáron természetesen meg lehet mászni a Via ferrata Bolver-Lugli úton, amit fel is tűztünk képzeletbeli listánkra. Így viszont télen ez csak távoli ábránd volt, ezért egy közeli csúcsot vettünk be inkább. Felvonóval áthidaltuk a település és a Rosetta-plató közti 1.200 m szintkülönbséget, amit ilyenkor máshogy nem is lehet. Míg az alsó felvonón még a síelők vannak többségben, odaföntre már csak az vesz jegyet, aki gyalogosan, hótalppal vagy legfeljebb síléccel TÚRÁZNI szeretne. Így itt máris otthonos terepen mozogtunk. :)
Fontolgatjuk, hogy beszerzünk egy túrázáshoz magunkkal vihető túra hőmérőt, de mivel ez még nem történt meg, hála az égnek nem tudtuk, milyen hideg is van odafönt, amikor kiszálltunk a felvonóból. A kezem már attól megfagyni készült, hogy alákesztyűben a hótalpat kiszabadítottam a hátizsákból. Nem törődve hát túrázói becsületemmel, miszerint minden sarkvidéki körülmény kibírható kellő elszántsággal, gyorsan elővettem az előre bekészített decathlonos lábmelegítőket, amik a kesztyűben is remekül funkcionálnak. Most először vettünk ilyet, elkerülendő az ijesztő kézlefagyásos szitukat, és megkönnyebbülésemre abszolút bevált, nincs több ellilult ujjacska. :D
Eredetileg csak a Rifugio Rosetta menedékházig gondoltunk elhótalpazni, mert nem igazán néztünk utána előre a fenti túralehetőségeknek. Viszont már a felvonóból felfigyeltünk a fejünk fölé magasodó lankásan emelkedő, kereszttel ékesített csúcsra, ami természetesen egyből megmászásra ösztökélt minket. Felcsatoltuk a hótalpakat, felhúztuk a kámzsát és minden nálunk levő meleg cuccot és félig vakon nekivágtunk a széltől jéggé fagyott kaptatónak. Bár természetesen nem volt internetünk, sejtésünk szerint a Google "Mennyi időt töltenek itt átlagosan az emberek?" kérdésére kb. 3 perc lett volna a válasz. A Cima Rosetta 2.743 m magas csúcsa ezen az egyébként gyönyörű december végi napon nem volt túl vendégmarasztó hely. :D A szél lökdösött, cibált minket, az arcunkba verte a jégkristályokat és a bepárásodott szemüvegtől kb. semmit nem láttunk. Csak jól beterpesztve sikerült ellenszegülni a szélnek. Lefelé csak úgy repültünk, hogy behúzódjunk kicsit a felvonó épületének szélárnyékába. Itt még mindig körülbelül mínusz tíz fok uralkodott, úgyhogy összeszorítottuk a fogunkat és elkutyagoltunk a Rifugio Rosettához. A tükörsimára gyalult jeges plató látványa a menedékház jóleső melegéből puha, csillogó paplannak tűnt, de odakint a hótól megkergült kutyusokon kívül senki nem tűnt túlságosan boldognak. A karácsony-szilveszter közötti időszak legnagyobb előnye, hogy erre a pár napra sok menedékház hagyományosan kinyit az óriási turistaforgalomra tekintettel. Hazaindulás előtt elmentünk még egészen a Passo Rolle hókerítéssel kísért hágójáig, hogy a lemenő nap fényében a legszebb szögből is megszemléljük a Cimonét.
Hazafelé már sötétben kellett átkelnünk a Valmareno előtti, mindössze 706 m-en fekvő San Boldo-hágón, ami a legmulatságosabb, ahol valaha jártunk. Lakókocsival nem lehet áthajtani, és hamarosan arra is rájöttünk, miért: mert a piros lámpát követően egy alagutakból álló keskeny szakasz következik. A déli rámpa építészeti bravúrja hat völgyhídból és öt kanyarodó alagútból áll, melyeket 1918-ban épített az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege.
Forrás: WIkipédia
Másnap már nem maradt kifogásunk a későn kelés ellen, de még így is csak fél 11 magasságában értük el a kiszemelt parkolót a Giau-hágótól nem messze. Ezen a napon a Cinque Torri sziklatornyait szerettük volna megkerülni, úgy, hogy közben a felette elterülő síközpontból nyíló elképesztő panorámáról se maradjunk le. Egészen az utolsó pillanatig őrlődtünk, hogy a hegycsoport északi vagy déli oldalán parkoljunk le, mert semmilyen egyértelmű információt nem találtunk arra vonatkozóan, hogy gyalogosan vagy hótalppal mennyire lehet közlekedni a sípályák környékén. Végül a déli oldalt választottuk, ahonnan a panorámás helyek könnyebben megközelíthetők, és reméltük, hogy a Cinque Torrihoz is át fogunk tudni kecmeregni valahogy. A felvonó lábánál nem találtunk parkolóhelyet, viszont a több méteres hófalakba tudatosan az összes út mentén további parkolóhelyeket vájtak, így könnyedén találtunk helyet száz méterrel arrébb.
Mindkét oldalról egy felvonó segít leküzdeni az első néhány száz méter szintkülönbséget, így 2.400 méteren kezdhettük a mai kirándulást. Már az ülőliftbe fagyva örömmel nyugtáztuk, hogy az abszolút kedvenc Dolomitok-beli menedékházunk, a sziklaszirten táncoló Rifugio Nuvolau felé vezető úton embereket látunk, így egyből elindultunk a nyáron kövekkel borított, most tömör havas lankás kaptatón felfelé. A kunyhó 2.574 méteren épült, ez a Dolomitok legrégebbi menedékháza, és tökéletes körpanorámát kínál a jellegzetesebbnél jellegzetesebb hegyekre, melyekbe nem lehet nem beleszeretni. A menedékház télen zárva tart, de így is rengetegen keresték fel a kilátás miatt. Az élelmes alpesi csókák és verébhez hasonló kis madarak nem győztek kunyerálni a kalóriadús turista elemózsiából.
A Cinque Torri sziklatornyai messziről pusztán egy kis kőhalmaznak látszanak, ám közeledve hozzájuk a sípályák mellett szépen ratrakolt gyalogúton 
, valódi méreteik is megnyilvánulnak. A ma látható oszlopok és kőtömbök hajdan egyetlen sziklát alkottak, ami az erózió miatt széttöredezett. Messziről öt különálló torony különíthető el, innen kapta a nevét, ám az évek múlásával az illékonyabb sziklatűk leomlottak, vagy le fognak omlani. Az első világháború idején a tornyok lábánál állomásoztak az olasz csapatok, akik a szemben fekvő Lagazuoi hegy szikláiba ásott osztrák-magyar alagutakat lőtték. A több évig tartó állóháború emlékét máig őrzik a lőállások, barakkok és raktárak, amiket most hó temetett be, ám nyáron bejárhatók. A Cinque Torrit nyáron meg lehet kerülni. És télen is, csak az kicsit komplikáltabb feladat. :) Elindultunk a "Giro delle Torri" táblákat követve, embernagyságú jégcsapok között, a hó miatt keskenyre szűkült nyiladékokon át és fenyegetően magasodó sziklák között.
A toronykerülő kör kisebbre sikerült, mint nyáron, mert a biztonságos, járt úton próbáltunk maradni, de így a felvonóig vezető monoton visszaút után maradt még időnk felautózni a kedvenc hágónkba. A Passo Giauhoz fűződő első emlékünk a zsenge zöld fűben elmélyülten legelésző és kolompoló bocikról szól. Most a hófehér csöndet a szánkózó családok zsivaja lengte be, ami legalább olyan idilli emlékként őrződött meg bennünk.
A 2018 nyarán póttúraként beiktatott Fanes-vízesésekbe (Cascate di Fanes) annyira beleszerelmesedtünk, hogy nem is értjük, hogy lehet, hogy csak véletlenül keveredtünk oda egy időjárásilag bizonytalan, teljesen másra szánt napon. Az Észak-Amerikát idéző Fanes-völgybe beékelődő alsó vízesés annyira káprázatos, hogy ki nem hagytuk volna a téli felkeresését. Különösen izgatottak voltunk, mert nyáron egy via ferratán fel lehet mászni mellette, és a zuhatag mögött átkelve meg lehet mártózni a kristálytiszta vízpermetben.
Itt kicsit mellőzöttnek éreztük a hótalpazókat, mert a parkolóból csak a sífutásra felkészített erdei úton tudtuk megközelíteni a völgy bejáratát. Szépen ki volt táblázva, hogy sílécen kívül semmilyen más módon nem szabad rámenni a kialakított útra, így diszkréten az út legszélén totyogtunk el a völgyig. A vízesésekre a legszebb panoráma a jobb felé elágazó ösvényről nyílik, de onnan télen nem lehet átkelni a szakadék túloldalára, ezért a bal oldali csapáson hótalpaztunk fel az Öreg-hídig. Innen indul a via ferrata, ami eredetileg levisz a vízesés szakadékába, majd tesz egy kanyart és egy párhuzamos úton visszahoz a kiindulópontra. Az alsó ösvényt a több méteres hóban nem találtuk meg, így a fenti drótra rácsatlakozva, a visszaúton indultunk el, mivel egyébként is a vízeséshez szerettünk volna a legközelebb jutni, nem annyira a teljes via ferrata megtétele volt a cél.
A vízesésig egy kijárt, havas-sziklás peremen egyensúlyoztunk, kerülgetve a gyilkos jégcsapokat. A vízesés szebb volt, mint álmainkban, és a potyogó jégcsapok sem tudtak eltántorítani, hogy átkeljünk mögötte és belefeledkezzünk a fantasztikus jégszobrokba. A lábunk alatt valószínűleg több ütemben megfagyott jég hullámzott, és felülről lecsöpögött dióméretű gömböcskék ropogtak. A vízesés pereméről méteres jégcsapok zuhantak le néha a szakadékba, míg a lent szétfröccsenő víz jégpikkelyekkel és -tollakkal vonta be a környező sziklákat. A jég annyira ráfagyott a drótra, hogy egy idő után már rá se lehetett akasztani a karabinert, csak ha letörtük róla. Természetesen a körülmények miatt a bakancsunkon csúszásgátló macskát viseltünk, és a via ferratázáshoz kötelező sisak használata is új értelmet nyert a jégcsapok alatt bujkálva. Nem ez volt életünk legmelegebb élménye, hiszen a jeges vízesés jó kis szelet keltett, de a szinte élő, folyamatosan mozgásban levő természetes műalkotás látványa mindent megért. A vízesés után hamarosan teljesen véget ért a kijárt szakasz, egyáltalán nem lehetett átjutni a lenti via ferratára, mert egy kis lavina teljesen elbarikádozta a völgyet.
A völgy teljesen árnyékba is borult amikor visszaértünk a hóban hagyott cókmókjainkért, úgyhogy nem túráztunk fel a felső vízeséshez. Sőt, a délutánra betervezett Cortina d'Ampezzo-i városnézést is kihagytuk, mert másnap nagyon-nagyon korán terveztünk indulni a szállásról. December utolsó napján a Dolomitok mondhatni koronája, a Drei Zinnen (Tre Cime, Három Orom) került terítékre. Az volt a terv, hogy a Misurina-tó környékéről felhótalpazunk az Auronzo-menedékházhoz, majd onnan a Zinnéket keletről megkerülve elmegyünk egészen a Dreizinnenhüttéig, majd vissza ugyanezen az útvonalon. Egyáltalán nem találtunk egyértelmű leírást, hogy a nyáron fizetős út meddig van letakarítva, így ott derült ki, hogy a Lago d'Antorno tóig tudunk autóval felmenni, onnan pedig hótalpra kell váltanunk. Reggel 8-kor még a legtöbb hegycsúcs árnyékba burkolózott, de mi már el is indultunk fölfelé, kicsit megilletődve pillogva a tó partján állomásozó motorosszánokra. Olvastuk, hogy az Auronzo-házhoz télen motorosszánnal lehet felkirándulni, és itt hamar leesett, hogy egy csúcsra járatott vállalkozásról van szó. Alig vettük be magunkat a fenyőerdőt felváltó, magasabb havas hegyoldalak világába, már feldübörgött a völgyben az első motorosszánok illúzióromboló robaja. Természetesen nem rossz találmány, hiszen két és fél óra hegymenetet meg lehet spórolni vele és így olyanok is feljuthatnak a magas hegyek zónájába, akik egyébként nem tudnának. A nap végére meg is szoktuk a néhány percenként elhaladó járműveket, bár odafent a háznál megfigyeltük, hogy a túlmelegedett szánok motorjára havat lapátolnak hűtésképpen. Nyilvánvalóan ezek az elvileg erre a célra kitalált járművek sem képesek környezetbarát módon helyettesíteni az emberi faj két lábacskáját, amivel önerőből is feljuthatna ugyanide...
Nagyon jól felértünk a 2.333 méteren fekvő Rifugio Auronzóhoz, így megnyugodva lakmároztunk kicsit, többek között a Drei Zinnenről mintázott "havas" süteményt. :D Utána lelkesen indultunk el a Dreizinnenhütte felé, tudva, hogy sötétedésig bőven elegendő, ha visszaérünk az Auronzo-házhoz. Valahogy csak az első "zinne" lába alá érve tudatosult bennünk, hogy egy príma kis lavinabarát hegyoldalon vágunk éppen keresztül, ráadásul premier plánban tűzi a Nap a havat. Kisebb lavinák nyomait láttuk is, így nem kellett sok idő, hogy teljesen ráparázzunk a dologra. Valamiért mégis továbbmentünk a második zinne derekáig, ahol kicsit kiengedett a balra magasló tornyok meredeksége. Nekünk is jókor jut eszünkbe megnézni a lavinajelentést - a legveszélyesebb szakaszon való átkelés után... Mindenesetre élénken élt bennünk a házig vezető út további része, amin több hasonló törmeléklejtős rész is van még, mint amit az imént kereszteztünk. Már az előtt eldöntöttük, hogy inkább visszafordulunk, mielőtt megnéztük volna, hogy 2.300 méter fölött 3-as lavinajelzés van. Egy villámfotót lőttem a három oromról, aztán gyorsan vissza uzsgyi neki, mielőtt teljesen kiolvad a hó. Jó néhányan indultuk el arrafelé, amerre mi és ők szemmel láthatóan nem féltek a potenciális lavináktól, de nekünk volt annyira félelmetes, hogy inkább lemondjuk a Három Orom klasszikus látványáról és biztonságos terepen maradjunk.
A délutánunk felszabadult, úgyhogy gondoltunk egyet és ha már előző napról kimaradt Cortina d'Ampezzo, most bepótoltuk. A motorszánoknak ledöngölt úton lehetőség van lefelé szánkózni 5 km-en keresztül, így folyamatosan suhantak el mellettünk az emberek. Utólag jöttünk rá, hogy valószínűleg akkor is lehetett volna bérelni szánkót, ha nem szánnal megyünk fel, de miután kihisztiztem magam emiatt, már újra teljes lelki békében autókáztunk el a Dolomitok leghangulatosabb városába, Cortinába. A város 1956-ban téli olimpiát tartott, és ne felejtsük el, hogy pont hetven évvel később, 2026-ban újra házigazda lesz! :) Már most ennek a jegyében ég mindenki, a karácsonyi díszek mellől sehonnan nem hiányzott az olimpiai öt karika. Cortina főutcáján van a világ egyik legjobb boltja, a régi Skálát idéző Cooperativa Cortina, ahol egy helyen mindenféle portékát megkaphatunk. Mi immár hagyományosan a havasi gyopáros szalvétákért járunk ide. :'D Itt lehet beszerezni a Dolomitok legmenőbb téli divatcikkét is, a holdjáró, szuper meleg Moon Boot-ot, amit minden második emberen látni lehet. (Magyarországon is kapható egyébként, de itt még nem láttam senkin.)
A hazaút reggelén ismét észak felé vettük az irányt, és megálltunk a Dreizinnen-blicknél, vagyis a Drei Zinnen-kilátópontnál. Hihetetlen, hogy százötven évvel ezelőtt Eötvös Loránd ugyanitt állt és ugyanezekben a hegyekben gyönyörködött! Akár élőben is lehet követni a látványt az itteni webkamerán.
A nyáron bejárt klasszikus helyek közül már csak egy hiányzott, a Pragser Wildsee (Lago di Braies), amit nyáron ellep a csónakázók hada. Most azzal a halvány reménysugárral érkeztünk, hogy esetleg lehet rajta jégkorcsolyázni, mert be lesz fagyva. Álmunkban se gondoltuk, hogy a tavat vastag, jegesre fagyott hó borítja, amin emberek százai sétálgatnak és fellelkesült kutyusok rohangásznak. Futtában felötlött bennünk, hogy esetleg a nyáron már bejárt ösvényen akár körbe is sétálhatnánk a tavat, de ezt hamar elvetettük a több méteres hóra és az ösvény menti sziklafalakról lecsüngő jégcsapokra tekintettel. Éppen időben érkeztünk, hogy a részben még napsütötte tófelszínen sétáljunk egyet, nem sokkal később a nap le is bukott a környező többezres hegyek koszorúja mögé. Az északi fekvésű völgyben áll a Dolomitok egyik klasszikus szállodája, a Hotel Lago di Braies, ami előtt egy óriási tűzrakásnál melengethettük meg átfagyott tagjainkat. Ez aztán az igazi téli idill!
Nem maradt más hátra, minthogy jól átfagyva, de élményekkel gazdagodva hazautazzunk, Nektek pedig boldogságban, egészségben és utazásban gazdag új évet kívánjunk! :)
