Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Tour de France 1. szakasz - mormotales, sziklamászás a föld mélyén és az Alpok legnépszerűbb délnyugati hegyei

2019. szeptember 23. - ynda

tour_de_france_1_szakasz.JPG<= Az úti előkészületekről, illetve hogy miért pont ezt a vidéket választottuk idén úti célnak, a bevezető bejegyzésben olvashatsz

Ahogy utazásaink képzeletbeli útmutatójában meg van írva, ismét szerettünk volna minden rendelkezésünkre álló időt kihasználni, ezért pénteken munka után egészen az olasz Redipugliáig nyomtuk a gázt. Az útból csak egy óriási felhőszakadásra emlékszünk, ami után másnap reggelre viszont ragyogó napsütés kerekedett és végig kísért minket egészen az első úti célunkig, ahol képletesen megkezdtük a valódi utazást, hiszen fizikálisan is beléptünk Franciaországba.

Előrebocsátom, hogy a francia nevek első (vagy még tizedik) olvasatra (is) kiejthetetlennek tűnnek, de kedves, francia-mániás irodavezető kolléganőm leírta nekünk magyar átírással az összes kiválasztott látnivaló nevét, így legalább amikor emlegettük őket, nem mondtunk bődületes szamárságokat. Arra az esetre, ha  másnak is beletörne a bicskája a francia kiejtésbe, a kapott kiejtési útmutatókat mindenhol továbbadom a nagyérdeműnek. :D Azért is macerás egyébként a kiejtés, mert hiába ismernénk az alapvető törvényeket, területenként olyan helyi sajátosságok is érvényesülnek, amik minden lelkiismeretfurdalás nélkül írják felül a szabályt.

Az olasz-francia határon innen Colle dell'Agnello, azon túl Col Agnel [kol ányel] névre hallgató 2.744 méteren fekvő hágó viszonylag könnyen abszolválható határátkelőhelyet jelent a 3.000-3.500 méteres hegyek rideg világában. Ez a harmadik legmagasabb aszfaltozott közúti hágó az Alpokban, ennek ellenére sosem volt igazán  fő közlekedési összekötő útvonal. Ha minden igaz, Hannibál viszont éppen ezt az átkelőt választotta, hogy elefántjaival együtt benyomuljon Róma felé a II. Pun háború idején. Nem csoda, hogy szegény elefántok gyászos véget értek ezekben a hegyekben. A mai napig mindkét irányból meredek, kanyargós hegyi szerpentin várja az autósokat, biciklistákat. A hágó az egykor itt legeltett báronyokról kaphatta a nevét, de mi bárányon kívül csak minden más négylábút láttunk: pacit, csacsit és persze mormotát.

Meglehetősen elmacskásodtunk a hosszú autóban gubbasztásban, így kész felüdülés volt a hágóban kiszállni a csípős, szeles időbe és megmozgatni magunkat. Monumentális határkő jelzi a határ vonalát, és itt lehet a részese az ember annak az egyedülálló élménynek, hogy a két lábával két külön országban van - ezt az aszfalt színének változása is jelzi. :D A hágóban emellett egy szívfacsaró biciklisemlékmű is épült, a 2016-ban itt szakaszt nyert Michele Scarponinak dedikálva, akit 2017-ben egy teherautó gázolt halálra kerékpározás közben. :( Miközben feltöltöttük a tüdőnket a megrészegítő friss hegyi levegővel, megpillantottuk a Monte Viso monumentális, piramisra emlékeztető klasszikus tömbjét. Szemeink előtt végeláthatatlanul terült el Parc Naturel Régional du Queyras természetvédelmi terület.

Kénytelen-kelletlen visszaparancsoltuk magunkat a kocsiba, csak hogy további egy óra autózással egy újabb hágót fedezzünk fel, mely a Tour de France-ok sarkalatos pontja szokott lenni. A Col d'Izoard [kol dizoár] és különösen a Casse Déserte [kász dézer], vagyis hegyi sivatag, megugró meredekségével nem egyszer volt már sorsfordító leszakadások szemtanúja. A hágóba vezető út - akárcsak szinte minden hasonló, híres kerékpáros emelkedő, kilométerenként  el van látva kilométerkővel és szintrajzzal, hogy a bringások lássák, hol tartanak. Kezdtük sejteni, hogy ezen a nyaraláson több kerékpárossal fogunk találkozni az utakon, mint eddig összességében valaha. A tényleges, 2.360 méteren fekvő hágó természetesen nem csúnya, és számtalan többnapos kirándulás lehetőségét hordozza magában. Minket viszont sokkal jobban lenyűgözött a már említett, sivatagi tájra emlékeztető képződmény. A Casse Déserte területén az ősi Thetys óceán peremén kialakult mészkő -és dolomitgerinc maradványa, a Pangea egykori szárazföldi pereme látható. Az aprózódás alaposan megtizedelte az itt magasodó sziklákat, de a rengeteg törmelék közepette a masszívabb sziklák a mai napig jópofa alakú tornyokat alkotnak. A kapaszkodó mentén végig az idei Tour nyomai, a megszállott szurkolók kreálmányai kísértek minket. (Sajnos a Tour híressé vált, bagollyá, nyuszivá átfestett trágár rajzocskái már lekoptak. :D)

Estére teljesen elfáradtunk a sok ücsörgésben, de másnap végre igazi aktív pihenéssel csaptunk bele az utazás kellős közepébe, nem kevesebb, mint három via ferratával. Puy-Saint-Vincent-i síközpontbeli szállásunkról már korán reggel a Briançonhoz közeli Des Gorges de la Durance-hoz [dé gorzs dö lá düransz] vezetett az utunk, vagyis a Durance-folyó kanyonjához. A Durance a Francia-Alpokban ered, és Avignon közelében ömlik a Rhone-ba. Itt a hegyekben még békésen csordogáló kis hegyi patak, de egykori erejének remek emléket állítanak szurdokának több száz méter magas falai.

A Via ferrata des Gorges de la Durance via ferratát a Roc Aventure cég üzemelteti, de szerencsére vezető nélkül is járható egy gyors felszerelésellenőrzés után. Reggel szinte elsőként vágtunk neki, a négy különböző útvonalból egy rövid gyerekpályán bemelegítettünk, majd már indultunk is a legnehezebb, fekete útvonalra. Vagy két és fél órán át másztunk föl-le, számtalan függőhídon keresztül-kasul a kanyonon, de bármilyen lassan is mentünk, azt nem sikerült kivárnunk, hogy felülről megsüsse a nap a kanyon legszűkebb részén a vizet. Mászás közben néha erős levendula-illat csapta meg az orrunkat, és lenyűgözve vettük észre, hogy körülöttünk a szurdok gazos oldalában mindenhol ott virítanak a lilás tövek mintegy gyomnövényként.

Hamar rájöttünk, hogy az út nehézsége a mi edzettségi szintünkön nem az erő hiányában rejlik, hanem a francia via ferraták sajátosságában. Szabadon hagyott sziklafelület alig van, végig tele van nyomva lépésekkel illetve kapaszkodókkal. Emiatt a drótba sokszor nem is szükséges, és nem is nagyon lehet kapaszkodni, mert az zászló módjára, lazán himbálózik "hála" a laza rögzítési pontoknak. A legnagyobb kihívást tehát az jelentette, hogy a kezünket, ami a sziklákba és a drótba kapaszkodásra van ráállva, megerőszakoljuk és máshogy használjuk. A kanyon érdekessége, hogy ez is a Durance folyón épített óriási vízerőműrendszer egy eleme, az egyik kivezető cső egyenesen a kanyonba vezeti a vizet leeresztéskor. Ezért jó alaposan hangsúlyozzák, hogy a veszélyes szakaszon (amit egyébként vastag ráccsal is védenek a hirtelen árhullámmal érkező hordaléktól) várakozni tilos. Nem győznek figyelmeztetni a táblák, hogy árhullám bármikor érkezhet, ragyogó időben is - ahogy az összes többi erőművé alakított folyón, amivel találkoztunk. Félelmetes energiaigényye lehet egyébként Franciaországnak, hogy szinte az összes folyóvölgyet keresztül-kasul hálózzák a vízvezetékek és duzzasztógátak, mégis az energiatermelésük 85%-a atomenergiából származik. :( A via ferrata utolsó akadályát az 55 m hosszú nepáli típusú függőhíd jelenti, amin ugyancsak inába szállhat a tériszonyosok bátorsága, viszont a két zipline-pályán suhanó (és sikítozó) emberek látványából erőt lehet meríteni. :D

Annak ellenére, hogy jó ezer méter magasan jártunk, hamar nyári kánikula lett, folyt rólunk a víz amikor a következő sportos két óra helyszínére, a Lac du Sautet [lák dü szoté] partjára értünk. A türkizkék tó természetesen nem természetes, látványos duzzasztógáttal zárták el a Le Drac folyó útját és az egykor fitos kis kanyon vízerőművé avanzsált. Az itt épült via ferrata különlegessége, hogy egy üzemben lévő erőmű területére enged bepillantást. Amikor leeresztés van és az óriási csövekből zubog a víz, akkor le van zárva, de most csak minimális kis vízesés csörgedezett belőlük. A mászóút eredetileg két részből állt, az erőmű alagútjainak egy részét is be lehetett járni, de azt a szakaszt földcsuszamlás miatt lezárták. Így most a duzzasztógát kifolyását követve lehet egy kényelmes kört tenni a nagyon könnyű via ferratán, amin szinte csak sétálni kell a folyó fölött.

Hogyha a Durance-kanyonnál melegünk volt, itt már a közel harminc fokban szinte a hőguta kerülgetett mászás közben, ezért szinte repültünk az enyhülést ígérő aznapi harmadik via ferratánkhoz. Hogy miért is bíztunk az enyhülésben? Azért, mert a kinézett Via Souterrata [viá szuterátá] egy föld alatti via ferrata, egészen pontosan egy barlang, amit a kiépített dróton teljesen önállóan be lehet járni. Pulcsival, hosszú nadrággal készültünk a 10-12 fokos barlangi klímára, így amíg odaértünk a SuperDévoluy síközpont fennsíkján a barlang bejáratához, csaknem ránk főtt a ruha. Inkább gyorsan beizzítottuk a fejlámpáinkat és leereszkedtünk a barlang sötéten ásító szájába. Eleinte kicsit megilletődve tapogatóztunk kezünkkel-lábunkkal, lefelé a beépített fém kampókon, amik a mennyezetről csöpögő agyagos víztől korcsolyapályára hasonlítottak. A lábunk alatt szinte folyamatosan több méter mély vájatok futottak kuszán, a barlangban egykor folyó víz pusztító munkájának maradványai. Legtöbbször a semmi fölött csüngtünk, vagy mikroszkopikus méretű lyukakon próbáltuk továbbpréselni magunkat a kör alaprajzú vájatban. A miénknél nagyobb derék- és mellbőséggel az átkelés talán kicsit már problémás. A kijáratig legalább tíz kék-zöld foltot begyűjtöttünk fejenként, és a tetőtől-talpig agyagos ruhánkkal simán elvegyültünk volna egy SAS-terepgyakorlaton is. :D

2_p1150213.JPG

Azt hihetnénk, hogyha már egy barlangot szabad prédaként megnyitnak mindenki előtt, akkor valószínűleg nincs túl nagy földrajzi jelentősége. Ennek ellenére sok kis információs tábla várt minket, amik az érdekesebbnél érdekesebb geológiai formákat mutatták be. Hol a csillogó plafonban gyönyörködtünk, amit a lecsüngő vízcseppek gyémántként világítottak meg. Máskor "holdtej kőnek" nevezett, karfiolra emlékeztető kis gumókkal találkoztunk, mely a mészkőbarlangokban előforduló fehér, képlékeny, ill. morzsolódó mikrokristályos kalcit elnevezése. Ezeken kívül bármerre néztünk, a falon lefolyó cseppkő képződményekbe botlott a tekintetünk. A barlangot kiépítőknek fanyar humorérzékkel még arra is volt energiájuk, hogy egy megtévesztő infótáblát elhelyezzenek, ami fölfelé csalja a vaksötétben amúgy is kicsit betoji turista tekintetét, hogy aztán odafent egy baromi  nagy, fellógatott műanyag denevérrel szembesüljön. Még a kijárat előtt várt ránk egy további bátorságpróba, egy nagy, sötét üregen átvezető földalatti híd. A tériszonyos és/vagy klausztrofóbiás rokonok csak úgy szörnyülködtek a napi programunkon. :D

A nap zárásaként (még mielőtt elvittük volna lemosni a kocsit egy önkiszolgáló autómosóba jutalomképpen a murvás út után :D) megnéztük a tavat lezáró gátat, ami Európa legnagyobb összetömörített talajból álló ilyen építménye.
p1150344.JPG

A következő napra is gyönyörű idő kerekedett, és szinte minden ugyanúgy indult, mint előző nap, csak itt az aktuális hegyi túrát megelőző parkolóhoz aszfalton juthattunk el. Míg az előző pár napban a Parc national des Écrins nemzeti park földjét tapodtuk, ezen a napon átnyergeltünk egy másikba, a Parc national du Mercantour-ba. Otthon csak ámuldoztunk, hogy lépten-nyomon érik egymást a természetvédelmi területek és nemzeti parkok a térképen, aztán lám, ott helyben észleltük, hogy tulajdonképpen mindegyiket érintjük valamelyik program során.

Reggel át kellett kelnünk a 2.250 m-en fekvő Col d'Allos [kol dáló] hegyi hágón, mely télen síközpontként működik. Olyankor a hóviszonyok miatt autóval egyáltalán nem közelíthető meg, csak sífelvonóval a völgy gigászi szálláshodályai felől. Így nyáron viszont a mormoták és az egymás után sorjázó lakókocsik birodalma, ami nem kevés idegőrlő percet okozott páromnak: szűk kanyarok, szembeforgalom, úton átsprintelő mormota, korlát nuku... És a legjobb, hogy - bár ez akkor nem esett le - délután ugyanezt az útvonalat a másik irányban is meg kellett tennünk visszafelé. :D

img_20190806_093538.jpg
A turistaparkolóban álló kocsik létszáma ha lehet, még a tegnapiét is felülmúlta, ha kicsit később jövünk, valószínűleg már fel se engedtek volna csak a jó pár kilométerrel lejjebbi köztes megállóig. Több tucat kocaturistával együtt vágtunk neki a kb. két és fél órás körtúrának, ami mint kiderült, kevésbé komoly hegyi terep, inkább nagycsaládos kirándulóhely. A Lac d'Allos [lák dáló ] a fotókon érintetlen, Észak-Amerikai vadonra emlékeztető eldugott kis tavacskának tűnt, de a valóságban kerülgetnünk kellett a lomhább elemeket a turistaúton. A tó a sok turistával együtt is csodaszép és hangulatos, de egyáltalán nem az az érintetlen táj, mint amire vágytunk. Hogyha tóról van szó, általában nem tudjuk megállni, hogy körbe ne sétáljuk, és eközben legalább elmerülhettünk a mormoták füttyszavában és a környék növényvilágában. Akárcsak előző nap, itt is a mérsékelt övezeti növények nőttek buján, mintha csak egy középhegységben lennénk, nem 2.230 m magasan. A tó egyébként a legmagasabban fekvő természetes eredetű tó Európában. A turistaút menti infótáblákból megtudtuk, hogy a tó mai befolyása helyén néhány ezer évvel ezelőtt még hatalmas gleccser kanyargózott le, és ennek völgyében ül ma meg a víz, helyenként 50 m magasan. A séta után - ha már ilyen tipikus kocaturistás programot sikerült találnunk, - beültünk a Refuge du lac d'Allos [röfüzs dü lák dáló] menedékházba pár finom falatra, sonkára, sajtra és olívakrémes kenyérkére. Megprólkoztunk hüttepecsétet is szerezni a pecsétkönyvünkbe, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaországban ez a szokás nem dívik. :( A tó a kirándulók mellett a sportkedvelőket is vonzza, legalábbis találkoztunk egy-két elvetemült horgásszal, és vakmerőbb fürdőzővel.
Hosszadalmas kanyargózás árán, de visszafelé is megtettük az utat a Col d'Allos-n keresztül, hogy utána olyan magasra vigyük kisautónkat, ahol még sosem járt. A Cime de la Bonette, illetve a mellette áthaladó Col de la Bonette [kol dö lá boné] hágó az Alpok egyik legmagasabban fekvő aszfaltozott útja, és a legmagasabb pont, ahol a Tour de France mezőnye valaha járt. A hágó 2.715 méteren visz át, de az út a Cime de la Bonette körül tesz még egy kis hurkot, és itt éri el a max. magasságát, a 2.802 métert. Innen gyalog még följebb lehet kapaszkodni a csúcsra, 2.860 méterre, ahonnan teljes körpanoráma tárul elénk. Mintha csak egy lakatlan bolygóra léptünk volna, amíg a szemünk ellátott, csak kopár hegyek meredeztek mindenhol. Maga a csúcs egy törmelékkupac, de lenyűgöző módon még itt is találtunk olyan kis túlélőtípusú alpesi virágot, ami vígan élte mindennapjait. Odafönt akkora szél tombolt, hogy a fotóim jó része mintha tornádóban készült volna. :D

Utunk egyik legmagasabb pontján ideje volt elköszönni egy időre a magas hegyektől, hogy a "Provence-i Elő-Alpok" szelídebb vonulataiba és az egyik leginkább istenített francia vidék látnivalóiba vessük magunkat.

A folytatást, melyben elveszünk Provence és a Cote d'Azur idilljében, itt olvashatod => 

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr5615060228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.