<= Az úti előkészületekről, illetve hogy miért pont ezt a vidéket választottuk idén úti célnak, a bevezető bejegyzésben olvashatsz
Ahogy utazásaink képzeletbeli útmutatójában meg van írva, ismét szerettünk volna minden rendelkezésünkre álló időt kihasználni, ezért pénteken munka után egészen az olasz Redipugliáig nyomtuk a gázt. Az útból csak egy óriási felhőszakadásra emlékszünk, ami után másnap reggelre viszont ragyogó napsütés kerekedett és végig kísért minket egészen az első úti célunkig, ahol képletesen megkezdtük a valódi utazást, hiszen fizikálisan is beléptünk Franciaországba.
Előrebocsátom, hogy a francia nevek első (vagy még tizedik) olvasatra (is) kiejthetetlennek tűnnek, de kedves, francia-mániás irodavezető kolléganőm leírta nekünk magyar átírással az összes kiválasztott látnivaló nevét, így legalább amikor emlegettük őket, nem mondtunk bődületes szamárságokat. Arra az esetre, ha másnak is beletörne a bicskája a francia kiejtésbe, a kapott kiejtési útmutatókat mindenhol továbbadom a nagyérdeműnek. :D Azért is macerás egyébként a kiejtés, mert hiába ismernénk az alapvető törvényeket, területenként olyan helyi sajátosságok is érvényesülnek, amik minden lelkiismeretfurdalás nélkül írják felül a szabályt.
Az olasz-francia határon innen Colle dell'Agnello, azon túl Col Agnel [kol ányel] névre hallgató 2.744 méteren fekvő hágó viszonylag könnyen abszolválható határátkelőhelyet jelent a 3.000-3.500 méteres hegyek rideg világában. Ez a harmadik legmagasabb aszfaltozott közúti hágó az Alpokban, ennek ellenére sosem volt igazán fő közlekedési összekötő útvonal. Ha minden igaz, Hannibál viszont éppen ezt az átkelőt választotta, hogy elefántjaival együtt benyomuljon Róma felé a II. Pun háború idején. Nem csoda, hogy szegény elefántok gyászos véget értek ezekben a hegyekben. A mai napig mindkét irányból meredek, kanyargós hegyi szerpentin várja az autósokat, biciklistákat. A hágó az egykor itt legeltett báronyokról kaphatta a nevét, de mi bárányon kívül csak minden más négylábút láttunk: pacit, csacsit és persze mormotát.
Meglehetősen elmacskásodtunk a hosszú autóban gubbasztásban, így kész felüdülés volt a hágóban kiszállni a csípős, szeles időbe és megmozgatni magunkat. Monumentális határkő jelzi a határ vonalát, és itt lehet a részese az ember annak az egyedülálló élménynek, hogy a két lábával két külön országban van - ezt az aszfalt színének változása is jelzi. :D A hágóban emellett egy szívfacsaró biciklisemlékmű is épült, a 2016-ban itt szakaszt nyert Michele Scarponinak dedikálva, akit 2017-ben egy teherautó gázolt halálra kerékpározás közben. :( Miközben feltöltöttük a tüdőnket a megrészegítő friss hegyi levegővel, megpillantottuk a Monte Viso monumentális, piramisra emlékeztető klasszikus tömbjét. Szemeink előtt végeláthatatlanul terült el Parc Naturel Régional du Queyras természetvédelmi terület.
Kénytelen-kelletlen visszaparancsoltuk magunkat a kocsiba, csak hogy további egy óra autózással egy újabb hágót fedezzünk fel, mely a Tour de France-ok sarkalatos pontja szokott lenni. A Col d'Izoard [kol dizoár] és különösen a Casse Déserte [kász dézer], vagyis hegyi sivatag, megugró meredekségével nem egyszer volt már sorsfordító leszakadások szemtanúja. A hágóba vezető út - akárcsak szinte minden hasonló, híres kerékpáros emelkedő, kilométerenként el van látva kilométerkővel és szintrajzzal, hogy a bringások lássák, hol tartanak. Kezdtük sejteni, hogy ezen a nyaraláson több kerékpárossal fogunk találkozni az utakon, mint eddig összességében valaha. A tényleges, 2.360 méteren fekvő hágó természetesen nem csúnya, és számtalan többnapos kirándulás lehetőségét hordozza magában. Minket viszont sokkal jobban lenyűgözött a már említett, sivatagi tájra emlékeztető képződmény. A Casse Déserte területén az ősi Thetys óceán peremén kialakult mészkő -és dolomitgerinc maradványa, a Pangea egykori szárazföldi pereme látható. Az aprózódás alaposan megtizedelte az itt magasodó sziklákat, de a rengeteg törmelék közepette a masszívabb sziklák a mai napig jópofa alakú tornyokat alkotnak. A kapaszkodó mentén végig az idei Tour nyomai, a megszállott szurkolók kreálmányai kísértek minket. (Sajnos a Tour híressé vált, bagollyá, nyuszivá átfestett trágár rajzocskái már lekoptak. :D)
Estére teljesen elfáradtunk a sok ücsörgésben, de másnap végre igazi aktív pihenéssel csaptunk bele az utazás kellős közepébe, nem kevesebb, mint három via ferratával. Puy-Saint-Vincent-i síközpontbeli szállásunkról már korán reggel a Briançonhoz közeli Des Gorges de la Durance-hoz [dé gorzs dö lá düransz] vezetett az utunk, vagyis a Durance-folyó kanyonjához. A Durance a Francia-Alpokban ered, és Avignon közelében ömlik a Rhone-ba. Itt a hegyekben még békésen csordogáló kis hegyi patak, de egykori erejének remek emléket állítanak szurdokának több száz méter magas falai.
A Via ferrata des Gorges de la Durance via ferratát a Roc Aventure cég üzemelteti, de szerencsére vezető nélkül is járható egy gyors felszerelésellenőrzés után. Reggel szinte elsőként vágtunk neki, a négy különböző útvonalból egy rövid gyerekpályán bemelegítettünk, majd már indultunk is a legnehezebb, fekete útvonalra. Vagy két és fél órán át másztunk föl-le, számtalan függőhídon keresztül-kasul a kanyonon, de bármilyen lassan is mentünk, azt nem sikerült kivárnunk, hogy felülről megsüsse a nap a kanyon legszűkebb részén a vizet. Mászás közben néha erős levendula-illat csapta meg az orrunkat, és lenyűgözve vettük észre, hogy körülöttünk a szurdok gazos oldalában mindenhol ott virítanak a lilás tövek mintegy gyomnövényként.
Hamar rájöttünk, hogy az út nehézsége a mi edzettségi szintünkön nem az erő hiányában rejlik, hanem a francia via ferraták sajátosságában. Szabadon hagyott sziklafelület alig van, végig tele van nyomva lépésekkel illetve kapaszkodókkal. Emiatt a drótba sokszor nem is szükséges, és nem is nagyon lehet kapaszkodni, mert az zászló módjára, lazán himbálózik "hála" a laza rögzítési pontoknak. A legnagyobb kihívást tehát az jelentette, hogy a kezünket, ami a sziklákba és a drótba kapaszkodásra van ráállva, megerőszakoljuk és máshogy használjuk. A kanyon érdekessége, hogy ez is a Durance folyón épített óriási vízerőműrendszer egy eleme, az egyik kivezető cső egyenesen a kanyonba vezeti a vizet leeresztéskor. Ezért jó alaposan hangsúlyozzák, hogy a veszélyes szakaszon (amit egyébként vastag ráccsal is védenek a hirtelen árhullámmal érkező hordaléktól) várakozni tilos. Nem győznek figyelmeztetni a táblák, hogy árhullám bármikor érkezhet, ragyogó időben is - ahogy az összes többi erőművé alakított folyón, amivel találkoztunk. Félelmetes energiaigényye lehet egyébként Franciaországnak, hogy szinte az összes folyóvölgyet keresztül-kasul hálózzák a vízvezetékek és duzzasztógátak, mégis az energiatermelésük 85%-a atomenergiából származik. :( A via ferrata utolsó akadályát az 55 m hosszú nepáli típusú függőhíd jelenti, amin ugyancsak inába szállhat a tériszonyosok bátorsága, viszont a két zipline-pályán suhanó (és sikítozó) emberek látványából erőt lehet meríteni. :D
Annak ellenére, hogy jó ezer méter magasan jártunk, hamar nyári kánikula lett, folyt rólunk a víz amikor a következő sportos két óra helyszínére, a Lac du Sautet [lák dü szoté] partjára értünk. A türkizkék tó természetesen nem természetes, látványos duzzasztógáttal zárták el a Le Drac folyó útját és az egykor fitos kis kanyon vízerőművé avanzsált. Az itt épült via ferrata különlegessége, hogy egy üzemben lévő erőmű területére enged bepillantást. Amikor leeresztés van és az óriási csövekből zubog a víz, akkor le van zárva, de most csak minimális kis vízesés csörgedezett belőlük. A mászóút eredetileg két részből állt, az erőmű alagútjainak egy részét is be lehetett járni, de azt a szakaszt földcsuszamlás miatt lezárták. Így most a duzzasztógát kifolyását követve lehet egy kényelmes kört tenni a nagyon könnyű via ferratán, amin szinte csak sétálni kell a folyó fölött.
Hogyha a Durance-kanyonnál melegünk volt, itt már a közel harminc fokban szinte a hőguta kerülgetett mászás közben, ezért szinte repültünk az enyhülést ígérő aznapi harmadik via ferratánkhoz. Hogy miért is bíztunk az enyhülésben? Azért, mert a kinézett Via Souterrata [viá szuterátá] egy föld alatti via ferrata, egészen pontosan egy barlang, amit a kiépített dróton teljesen önállóan be lehet járni. Pulcsival, hosszú nadrággal készültünk a 10-12 fokos barlangi klímára, így amíg odaértünk a SuperDévoluy síközpont fennsíkján a barlang bejáratához, csaknem ránk főtt a ruha. Inkább gyorsan beizzítottuk a fejlámpáinkat és leereszkedtünk a barlang sötéten ásító szájába. Eleinte kicsit megilletődve tapogatóztunk kezünkkel-lábunkkal, lefelé a beépített fém kampókon, amik a mennyezetről csöpögő agyagos víztől korcsolyapályára hasonlítottak. A lábunk alatt szinte folyamatosan több méter mély vájatok futottak kuszán, a barlangban egykor folyó víz pusztító munkájának maradványai. Legtöbbször a semmi fölött csüngtünk, vagy mikroszkopikus méretű lyukakon próbáltuk továbbpréselni magunkat a kör alaprajzú vájatban. A miénknél nagyobb derék- és mellbőséggel az átkelés talán kicsit már problémás. A kijáratig legalább tíz kék-zöld foltot begyűjtöttünk fejenként, és a tetőtől-talpig agyagos ruhánkkal simán elvegyültünk volna egy SAS-terepgyakorlaton is. :D
Azt hihetnénk, hogyha már egy barlangot szabad prédaként megnyitnak mindenki előtt, akkor valószínűleg nincs túl nagy földrajzi jelentősége. Ennek ellenére sok kis információs tábla várt minket, amik az érdekesebbnél érdekesebb geológiai formákat mutatták be. Hol a csillogó plafonban gyönyörködtünk, amit a lecsüngő vízcseppek gyémántként világítottak meg. Máskor "holdtej kőnek" nevezett, karfiolra emlékeztető kis gumókkal találkoztunk, mely a mészkőbarlangokban előforduló fehér, képlékeny, ill. morzsolódó mikrokristályos kalcit elnevezése. Ezeken kívül bármerre néztünk, a falon lefolyó cseppkő képződményekbe botlott a tekintetünk. A barlangot kiépítőknek fanyar humorérzékkel még arra is volt energiájuk, hogy egy megtévesztő infótáblát elhelyezzenek, ami fölfelé csalja a vaksötétben amúgy is kicsit betoji turista tekintetét, hogy aztán odafent egy baromi nagy, fellógatott műanyag denevérrel szembesüljön. Még a kijárat előtt várt ránk egy további bátorságpróba, egy nagy, sötét üregen átvezető földalatti híd. A tériszonyos és/vagy klausztrofóbiás rokonok csak úgy szörnyülködtek a napi programunkon. :D
Másnap az egész napot a Lac de Serre-Ponçon [lák dö szer-ponszó] tó körül töltöttük, amely Nyugat-Európa egyik legnagyobb víztározó tava. A Durance és Ubaye folyókat 1961-ben barikádozták el, mert a gyakori áradások túl sok emberéletet követeltek. A tó mai medre helyén egykor települések feküdtek és a Szent-Mihály kápolna is majdnem áldozatul esett a vízelöntésnek, de az végül szigetként túlélte a drasztikus arculatváltozást. A tó vizét 16 vízerőmű használja, de a gazdasági célok mellett a kialakításakor arra is gondoltak, hogy a tó egyszer a vízi sportok paradicsoma lehet majd. Persze a rengeteg vitorlás, SUP, kite szörf és wind szörf garmadáját még ők se láthatták előre.
A tó fölé eltéveszthetetlenül magasodik első kiszemelt hegyi túránk célpontja, a Pic du Morgon [pik dü morgó :D] csúcs. Egy dedikált erdei parkolóból (Le Grand Clot) lehet a legegyszerűbben megközelíteni, kb. 4-5 órás körtúra során. Mivel magasan kiemelkedik a környezetéből, ezért a tetejéről elképesztő körpanorámára lehet számítani. Nagyjából csak ez a tudat vitt föl minket a hegytetőre, mert a parkolóba érve akkor tömeg fogadott, hogy majdnem elment a kedvünk az egész túrától. Ráadásul a kocsit már végigszenvedtettük a kb. 6 km-es murvás-köves hegyi úton a parkolóba, nem lett volna szívünk úgy megszívatni, hogy máris indulunk vissza.
A turistaút eleinte az autóval is járható erdei úton folytatódott tovább, és leginkább az én emiatti zúgolódásomtól volt hangos... Aztán az unalmas kaptató után végre kibukkantunk a Pic du Morgon-t övező fennsíkra, egy tipikus hegyi legelőre állatitatóval és pásztorkunyhóval. A messzeségben egyetlen nagyobb csúcsot láttunk, ami végül a Morgónak bizonyult. Odafelé viszont elég szenvedősre sikeredett a mászás, az ösvényen hömpölygő tömeg kicsit kiábrándító volt.
A teljesen mérsékelt övezeti növényzet lenyűgözött minket, kétezer méteres magasságig konkrétan kárpát-medencei élővilág vett körbe, a vizes helyeken lapufélék, a kopár domboldalon árvalányhaj és mezei virágok. A lábaink előtt piros-zöld szöcskék ezrei katapultáltak az ösvény egyik oldaláról a másikra. A 2.324 méteres csúcs alatt kb. száz méterrel találkoztunk a magashegyi flóra egyetlen tanújával, egy-két kósza havasi gyopárral, amik az Alpok északabbi vidékein már 1700-1800 m-en nőnek! Sose láttuk még ilyen ékes példáját a földrajzi övezetesség növényzetre gyakorolt hatásának. A csúcson valóban lélegzetelállító kilátás várt ránk, jó sokat el is időztünk. Nem győztük befogadni a színkavalkádot, a fű sárgászöldjét, a tó türkizét és a hegycsoport helyenként vassal dúsított, vöröses sziklalejtőit.
A hegymászás után beiktattunk egy rövid strandolást a Lac de Serre-Ponçon partján, a víz meglepően melegnek bizonyult. Ha nem kétezres hegyek vesznek körbe, teljesen megfeledkeztünk volna róla, hogy magashegységben vagyunk. A tó medre a pancsolás helyett azért főleg a vízi sportoknak kedvez, nagyon kavicsos az alja, viszont mivel a vízi cipőt szinte már automatikusan mindenhova visszük, akárcsak a papírzsepit vagy egy üveg vizet, nem jelentett gondot.
A tó partja tartogat még izgalmas érdekességeket, úgy döntöttünk, hogy körbeautózzuk, és eközben érintettük a Les Demoiselles Coiffées [dömoázel koáfé] sziklacsoportját. Ezek a kőgombák mintha a földrajzkönyvem lapjáról léptek volna ki, olyankor alakulnak ki a növényzetmentes helyeken, amikor az eső, valamint a szél az általa szállított hordalékszemcsékkel koptatja a felszínt, viszont valamilyen keményebb az anyag az útját állja. Általában a kőgomba tetején egy eltérő szerkezetű kőzet található, amely ideig-óráig megvédi az alatt felhalmozódott anyagot, így egész addig, míg végül össze nem omlik a kifúvás miatt, ingatag toronyként áll őrt a tájban.
A következő napra is gyönyörű idő kerekedett, és szinte minden ugyanúgy indult, mint előző nap, csak itt az aktuális hegyi túrát megelőző parkolóhoz aszfalton juthattunk el. Míg az előző pár napban a Parc national des Écrins nemzeti park földjét tapodtuk, ezen a napon átnyergeltünk egy másikba, a Parc national du Mercantour-ba. Otthon csak ámuldoztunk, hogy lépten-nyomon érik egymást a természetvédelmi területek és nemzeti parkok a térképen, aztán lám, ott helyben észleltük, hogy tulajdonképpen mindegyiket érintjük valamelyik program során.
Reggel át kellett kelnünk a 2.250 m-en fekvő Col d'Allos [kol dáló] hegyi hágón, mely télen síközpontként működik. Olyankor a hóviszonyok miatt autóval egyáltalán nem közelíthető meg, csak sífelvonóval a völgy gigászi szálláshodályai felől. Így nyáron viszont a mormoták és az egymás után sorjázó lakókocsik birodalma, ami nem kevés idegőrlő percet okozott páromnak: szűk kanyarok, szembeforgalom, úton átsprintelő mormota, korlát nuku... És a legjobb, hogy - bár ez akkor nem esett le - délután ugyanezt az útvonalat a másik irányban is meg kellett tennünk visszafelé. :D
Utunk egyik legmagasabb pontján ideje volt elköszönni egy időre a magas hegyektől, hogy a "Provence-i Elő-Alpok" szelídebb vonulataiba és az egyik leginkább istenített francia vidék látnivalóiba vessük magunkat.
