<= Ha kíváncsi vagy az előkészületeinkre, itt olvashatsz róluk
Ha beütjük a Google térkép útvonaltervezőjébe, hogy mennyi idő alatt lehet eljutni a Lofoten-szigetekre, utunk legészakibb pontjára közúton, először tuti elszörnyedünk: 40 óra!!! Ez megspékelve a Csehországban és Németországban az útépítések miatti rendszeres dugókkal, csak tovább nő. Ezért dugig megpakolt kis autónkkal feltankolva az első napokat elég megviselőnek vizionáltuk.
Pénteken munka után, kora délután indultunk és első este Prágában aludtunk egy panzióban, hogy az első reggel még ne menjen sátorbontással az idő. A cseh és a német autópálya nem sokat változott azóta, mióta nagy nyugat-európai körutunkon megtettük ugyanezt az utat, továbbra is feltúrásokkal, terelésekkel és bővítésekkel táncolnak az autósok idegein - de legalább ott állíthatjuk, hogy a nemes cél érdekében. :)
Szombaton az utunk Hamburgig nagyrészt eseménytelenül (és úgy tűnt vánszorogva) telt, viszont remekül haladtunk, ezért úgy saccoltuk, egészen Svédországig eljuthatunk. Az első vicces közjátékra Flensburg közelében, a német-dán határ mellett került sor. Vagy húsz kilométerrel a határ előtt már jelzik, hogy az utolsó benzinkút következik az autópályán a határ előtt, ezért mindenki lehajt és beáll a megdöbbentően hosszú, főleg lakókocsikból álló sorba, ami épp, hogy a lehajtósávba nem lóg ki. Dániában már jó 20-30 forinttal drágább a benzin, ezért mi is úgy terveztük, jól feltankolunk még Németországban. A Waze segítségével kisütöttük, hogy ha pont a határ előtt lehajtunk és teszünk egy pár perces kitérőt, ott még lesz egy benzinkút, amiről, hah, csak mi fogunk tudni. :D Hát itt még nagyobb sor volt, mint az autópályás benzinkúton... Úgyhogy szitkozódva visszahajtottunk az autópályára, mentünk rajta tovább, majd egy kb. húsz perces kitérő árán kerestünk egy valóban szellősebb benzinkutat. Ha nem tudjuk, hogy éppen északra, a hidegbe tartunk, azt hittük volna, hogy Olaszországba igyekvő lakókocsi tömegek szállták meg a benzinkutakat. Vajon ezekről a kutakról nem fogy el ilyen rohamokkor a benzin?
Miután sikeresen jóllakattuk a kocsit, végre átkelhettünk Dániába, ahol a táj mit sem változott, továbbra is szántóföldek mellett haladtunk unalmas órákon át. Odense után már tűkön ülve vártuk az átkelést Európa leghíresebb tengeri hídjain, a Storebælt-hídon és az Øresund-szoros fölött. A bevezetőben már írtam, hogy a kompolás árának töredékéért át lehet kelni rajtuk, de olcsónak így se mondhatók. Az előbbi, 18 km hosszú híd egy irányba 240 DKK (dán korona, 11.000 Ft), amit a fizetőkapuk egyikén áthajtva egyszerűen ki lehet fizetni. Pillérei már messziről látszódtak az egyébként meglehetősen sík dán tájban. Aztán egyszer csak eltűnt két oldalunkról a szárazföld és kinn találtuk magunkat a nyílt tengeren. Egyedül a hajók számára a híd alatti átkelést segítő bóják jelezték, hogy közel a szárazföld, mert jobbra és balra csak a végtelen tenger látszott. A vízben katonás sorban nyílt tengeri szélerőművek sorjáztak katonásan.
A híd után sűrűsödni kezdett a forgalom, hiszen elértük a dán főváros, Koppenhága körgyűrűjét. Alig hagytuk el a házakat, máris felbukkant a kicsit sem kevésbé impozáns Øresund-híd a távolban. Az autópálya a tengert elérve lebukott egy hosszú alagútba, majd amikor a kizárólag e célból épített mesterséges szigeten felszínre értünk, ismét a nyílt tengeren találtuk magunkat. A hídért itt is lehet a helyszínen fizetni, de hogyha előre megvesszük online a jegyet, 12 eurót spórolhatunk átkelésenként.
Elég pofásan néz ki a levegőből is:
Forrás: Wikipédia
A hidak után már csak a menet közben kiszemelt, Malmőtől északra, Landskronában található kempingünkig kellett kibírnunk egy ültő helyünkben. Jó megérzéssel az eső pont akkor kezdett szakadni, amikor odaértünk a recepcióra, de amikor kiválasztottuk a sátorhelyet, már el is állt. A Borstahusens Camping az egyik legjobban felszerelt kempingnek bizonyult, ahol en bloc valaha jártunk. A legextrémebb szolgáltatás a kutyatusoló helység, emellett pedig privát strand, és saját móló is épült, ahol gyönyörködni lehet a svéd naplementében.
Visszafogott mennyiségű alvást követően vasárnap már kora reggel ismét úton voltunk, hogy Svédországot keresztbe átszelve, majd a Botteni-öböl partjára kanyarodva minél északabbra jussunk. A táj arcát nagyjából Stockholm magasságáig szántóföldek és lombhullató erdők határozták meg, az autópályán 110-el egész jól tudtunk haladni.
Útközben váratlan megható eseménynek lehettünk szemtanúi, ugyanis pont velünk szemben haladt el a svédországi erdőtűz oltására érkezett 40 lengyel tűzoltóautó konvoja, akiknek köszöntésére hálából a svédek kivonultak a felüljárókra és a szembejövő autók villogtatásparádét mutattak be.
Stockholm körgyűrűjén szerettünk volna gyorsan továbbjutni, de itt dugóba futottunk, amit egy felüljárón kigyulladt kabrió okozott, pont mint a Cobra 11-ben. :O Nagy nehezen átverekedtük magunkat, és végre rákanyarodtunk a Botteni-öböl partjára, ahol rövidesen az utolsó autópályát is magunk mögött hagytuk. Kezdetét vette a hamisítatlan svéd táj, a sűrű, végtelen fenyőerdő, melyet kisebb-nagyobb tavak és jellegzetes faházikók pöttyöznek.
A skandináv építészet rejtelmeire kitérve annyit érdemes tudni, hogy a rengeteg csapadék miatt az épületeket mindig valamilyen vízálló aljzatra építik, betonra vagy kövekre, és ezen foglal helyet maga a kezelt fából épült és/vagy azzal borított épület. Így a vizes talaj, neadjisten a medréből kiöntő folyó vagy tó nem rothasztja el magát a házat. Svédországban csakis néhány jellegzetes színárnyalatot (piros, pasztell sárga, kék, szürke, zöld) használnak a házikók lefestéséhez, amik üde színfoltjai az egyhangú sötétzöld (=erdő) és sötétkék (=víz) tájnak.
Hogyha nem tudjuk, mennyi érdekesség vár a tényleges úti célunkon, napokra itt ragadtunk volna, hogy kibéreljünk egy tóparti kunyhót és csónakkal felfedezzük az érintetlen tavakat. :)
A Botteni-öböl mellett órákon át autóztunk immár visszafogottabb tempóban. A speciális kialakítású országút alapból egy-egy sávos, és van egy harmadik, mozgósáv, ami hol az egyik oldalon teszi lehetővé az előzést, hol a másikon. A viszonylag nagy forgalom, amit rengeteg lassú lakókocsi és kamion tesz még nehézkesebbé, hullámozva halad, az egysávos szakaszokon mindenki belassul, majd amikor megjelenik az előző sáv, a gyorsabbak kilőnek, hogy az 1-2 km-es szakaszon minél több lassú járművet előzzenek le.
Svédországban láttunk először 25 m hosszú ún. óriáskamionokat (gigalinereket), melyek csak itt és Finnországban közlekedhetnek, és amik egy magyar mércével mérve "normál" méretű kamionból és még egy pótkocsiból állnak. Előzéskor nagyon trükkösek, amikor azt látjuk a visszapillantóban, hogy vége a kamionnak, akkor még egyszer ugyanannyi van mögötte.
Estére teljesen kimerültünk a gyönyörű, de egy idő után monoton tájtól és előzgetéstől, de naplemente előtt, vagy 12 óra autózás után végre valahára megérkeztünk az előző kempingben zsákmányolt kempingkatalógusból kinézett Överhörnäs Campingbe. Kisebb fenntartásokkal parkoltunk le, mivel a katalógusban csak annyi szerepelt mellette, hogy "automata kemping". Szerencsére könnyen megtaláltuk a recepciót, ahol kiderült, mit is jelent ez: nem személyzet, hanem egy kempingautomata fogadott minket. :D Becsületalapon ki tudtuk választani az autó, a sátor típusát és a vendégek számát, majd bankkártyával fizethettünk és a gép nyomtatott nekünk egy helyes bilétát, amit kihelyezhettünk az autóra.
Ez lett az egyik kedvenc kempingünk, mert nem volt tumultus, néhány hasonló nyugalomszeretővel osztoztunk a meghitt tóparti parcellákon. A szaniter és a konyha egy-egy tipikus kis svéd faházikóban kapott helyet, belül világos lambériával és rojtszőnyegekkel, amik hihetetlenül otthonossá tették.
Érezhetően hűlt a levegő észak felé, ez volt az utolsó nap, amikor napközben még rövidnadrágban ültünk a kocsiban és az utolsó éjszaka, hogy speciális melegítőtakarónkat nem pakoltuk ki a csomagtartóból.
A sokszorozódó rénszarvasveszély és jávorszarvas-veszély táblák mellett egy-egy Preem benzinkút jelentette az üde színfoltot, ami egyből a kedvencünk lett a jóságos maci emblémának hála. Cseppet sem bántuk, amikor végre elhagytuk a Botteni-öböl partját, és rátértünk északnyugat felé az E10-es útra. Az európai úthálózatba kapcsolt "E" jelzésű utak a legnagyobb nagy távolságot összekötő utak, melyek közül az E10-es 850 km hosszú és a svédországi Luleå-tól a norvég Å-ig tart. A legelején kanyarodtunk rá, és bár nem terveztük, végül egészen a legvégéig, a Lofoten-szigetek csücskéig végigautóztunk rajta. :)
Az E10-es úttól hirtelen megszűnt a kamion- és lakókocsi forgalom, és az egy-egy sávossá váló úton végre igazán tempósan lehetett előzgetni és haladni. Kicsi félsz azért volt bennünk a szarvasveszély miatt, és ezen az úton találkoztunk is autó elé kisétáló és az út mentén tébláboló óriási agancsos rénszarvasokkal.
Megálltunk egy rövid pihenőre az utat átszelő északi sarkkörön (vagy inkább fordítva? :)), ahol táblával jelzik, hogy az északi félteke é.sz. 66° 33' 39" szélességi fokán állunk.
Az északi sarkkör azért jelentős "választóvonal", mert ezen belül a nyári napforduló során mindenhol előfordul egy legalább 24 órás nappal, a téli napforduló során pedig egy legalább 24 órás éjszaka. Vagyis a nyár során előfordul, hogy éjszaka sem megy le a nap, ezt a jelenséget nevezik éjféli napnak vagy fehér éjszakának.
A szarvasveszély táblák egyre sűrűsödtek észak felé, úgyhogy kiguvadt szemekkel fürkésztük lankadatlanul az út szélét, nehogy kiugorjon elénk egy. A svéd erdőség egyhangúságát északon Kiruna bányavárosa törte meg, aminél világvége hangulatúbb helyen még nem sokszor jártunk. Sötét, viharos felhők uralták az eget, és a félhomályb
Narvik után már csak kopár, havas hegycsúcsok és sötétlő tavak következtek, amíg a szem ellát, és a felhők fenyegetően kavarogtak fölöttünk, amint kapaszkodtunk fölfelé. Megkönnyebbülés volt a mütyür svéd-norvég határon átkelni, ahonnan az út lejteni kezdett és a norvég tóvidéken, kicsiny piros faházikók között találtuk magunkat. Kanyarogtunk még egy keveset lefelé, aztán egyik pillanatról a másikra megpillantottuk Narvik városát és életünk első valódi fjordját. :) Narvik városa télen síparadicsom, egyébként pedig jelentős tengeri kikötő és híres a fölötte magasodó hegyre vezető felvonójáról. Itt nem álltunk meg, hanem este lévén a kempingünkbe igyekeztünk, ami az utunk legészakibb pontját jelentette. A Tjeldsundbrua Camping mondhatjuk, hogy a Lofoten-szigetek előszobájában helyezkedik el egy óriási híd árnyékában. Kicsit szedett-vedett volt, félig átépítés alatt állt, és a szanitert egy-egy WC-t és tusolót rejtő konténer jelentette, viszont korlátlan meleg víz, áram, mosógép és még hősugárzó is volt bennük. A mosógépekhez angol, norvég és dán nyelven is volt használati utasítás, így tudtam meg, hogy a farmernadrágot dánul "cowboybukser"-nek hívják. :D
Hulla fáradtan feküdtünk le aludni, de végre azzal a tudattal, hogy végre utunk első, látnivalókban dúskáló napja következik. :)
Következő, lofoten-szigeteki élményeink itt olvashatók =>
