Tavaly a januári nagy hideg és hóesés idején a mesebeli Bükkben jártunk, a fagyos hidegben remek egynapos túrát csaptunk, míg a másik nap az egész napos átmelegítő pancsolás jegyében telt a Miskolctapolcai Barlangfürdőben. Annyira felfrissített az a testi-lelki energiafröccs, először a kimerítő sport, majd a lazító relaxálás, hogy idén  szerettük volna megismételni.

Február közepén megint eljött az az időszak, amikor a hó tartósan megmarad, sőt még gyarapodni is tud a magyar hegyekben a nagy hideg miatt. Mozgásra nagyon vágytunk az egész heti ücsörgés után, viszont egy többórás autózáshoz valamelyik szomszédos ország igazi magashegységéig nem lett volna türelmünk. Az előrejelzés szerint tiszta, napsütéses idő ígérkezett, és honnan máshonnan lehet ilyen adottságoknál szebb a kilátás, mint a Mátrából? :) Így a célpont adva volt, és férjecském remek egy napos túrát állított össze, ami a 80 centis hóban izgalmas kalandpályává változtatta az egyébként kevésbé ingergazdag túraterepet.

A hó miatt sejtettük, hogy a Kékes-tetőt megrohamozzák a síelők, ezért inkább a Galya-tetőt szemeltük ki, 964 méterével épp elég szép kilátást sejtetett ő is. Kisebb nyelvi és topográfiai kavarodás után megállapítottuk, hogy a Galya-tető az a hegy, aminél nincs magasabb második legmagasabb hegy Magyarországon. :D Bár a Wikipédia szerint van, állítólag a 971 m magas Pezsgő-kő hazánk második legmagasabb csúcsa, viszont a szintvonalak ból kiderül, hogy ilyen csúcs nem létezik a megadott koordinátákon, az csak egyfajta "városi legenda".

A túrát úgy alakítottuk ki, hogy a hazai terep ellenére legyen kellőképpen megerőltető, szinten tartás a tavasszal ránk váró hegyek megmászása előtt. :) Olyan jól sikerült ez, hogy a nehezített havas körülményekkel együtt príma 7-8 órás kimerítő testmozgást hoztunk össze. Az utóbbi időben rákattantam az alpenvereinaktiv.com túratervezőjére, amiben végre nemcsak az Alpok és a Tátra turistaútjai vannak beprogramozva, így most egy kis ízelő ennek segítségével a megtett útról:

Jól látszik, hogy először leereszkedtünk a Kékes és a Galya-tető tömbje közötti 495 m-es legalacsonyabb pontra, majd onnan kapaszkodtunk fel a Galya-tetőre, visszafelé pedig ugyanezt a hullámvasutat tettük meg. Otthon a telefonunk GPS-tracker programja alapján megállapítottuk, hogy valójában több mint 950 m volt a fel- és lefele megtett szint, így az Alpenvereinaktiv tervezőjét érdemes fenntartással kezelni, mert hajlamos alulbecsülni a teljesítményünket. :)

Reggel, szinte elsőként indultunk el 9 körül az ingyenes mátraházai parkolóból és néhány megtett méter után magunk mögött hagytuk a civilizációt. A parkolóban szánkókölcsönző működik, ezért a környéken nagyon sokan vetik be magukat az erdőbe egy-egy rövidebb kis sétára vagy csúszkálásra. Az általunk választott turistaút azonban jó ideje nem látta emberek nyomát, körülbelül tíz perc ereszkedés az utolsó hóangyalt is magunk mögött hagytuk és már teljesen érintetlen, vadregényes végeláthatatlan erdő ölelt körbe minket, ahol egyedül a turistajelzések utaltak az ember jelenlétére.

Most először volt részünk abban az élményben, amiben az Alpokban eddig sosem: elsőként taposhattunk utat a friss hópaplanba, óvatosan és megilletődve a természet érintetlen, zavartalan nyugalmától. A néhol nyolcvan  centis hólepellel borított táj csak jogos tulajdonosai neszezésétől volt hangos: egy kotorékából kiugrasztott róka iszkolásától, egy vándorló őzcsapat zörejeitől és a muflonok hóban botorkálásától. A hatalmas hóval hozzánk hasonlóan az állatok is megküzdöttek, az őzikék a hasukig süppedtek a hóban, míg mi hótalppal legtöbbször csak bokáig, de volt, hogy lábszárközépig. Az árnyékkal küszködő nap távoli fénye kellemes meleget ígért, miközben átkeltünk a fagyosan csörgedező patakokon túránk egyik legmélyebb pontján. A hó súlya alatt meghunyászkodó növényzet csodálatos élő műalkotásként kísérte utunkat, a kis hegyi patakok bájos mintákba dermedve mosolyogtattak meg.

Hosszú ideig mi törtük az utat, de sok helyen az őzek nyomvonala is megegyezett a miénkkel, és akkor a nyomukba szegődtünk. A csúcshoz közeledve a turistautak lassan megteltek emberi lábnyomokkal és -  nem kis bosszúságunkra - sílécnyomokkal, onnantól kezdve pedig háromszor olyan nehéz volt haladni, mert a hótalp minduntalan belecsúszott az előre kijárt nyomokba és minden lépésnél csaknem felbillentünk. Előttünk és mögöttünk adótornyoktól tarkálló hegyek magasodtak: szemben a cél, a Galya-tető, hátunk mögött a Kékes.

Galyatető településig mindössze egy emberrel találkoztunk, aztán csodák csodája, odafönt a kiépült csúcs közelében varázslatos forgatag kerekedett, néhány túrázó és főleg szánkózó családok tengere. A 4 csillagos Hunguest Grandhotel Galya és a szoknyája köré gyűlt kis beülők barátságosan fészkelik be magukat a kopár erdőség közepébe.

Az útvonal egy része egybeesik az Országos Kéktúrával, ennek nyomvonalán magaslik a Galya-tető is és a tőle pár méterre épült 30 méteres Péter-hegyese kilátó, ami ellentétben a parkolóval, fizetős. A mókás csak az, hogy személyzet nincs, a forgókapu 200-as érméért cserébe enged be, ami természetesen minden túrázó hátizsákjában garmadával csücsül. :) Pozitívum, hogy a közeli turistaházban tudnak beváltani pénzt a célra.

A kilátóból teljesen tiszta időben akár a Magas-Tátráig is ellátni, amihez ezúttal sem volt szerencsénk, viszont a végeláthatatlan havas lombkoronák, a velünk szemben magasodó Kékes és a Bükk szintén látszanak. Az épület belsejében három bivakszállás van kialakítva, de ezek nem a klasszikus értelemben vett szükségszállások, hiszen  csak díj ellenében, előzetes bejelentkezéssel lehet igénybe venni őket. Cserébe viszont lámpa, konnektor és elvileg Wi-Fi is van bennük. :)

A szeles nézelődés után átmelegedhetünk például a felújított a Galyatető Turistacentrumban, bár ezt jó szívvel nem ajánlanám. A házban ki van írva, hogy osztrák mintára működtetik. Természetesen irtó lakályos belül, nagy a választék a finom ételek-italokból, de a fogyasztásért csak 3.000 Ft felett lehet kártyával vagy SZÉP-kártyával fizetni, ami kicsit túlzás a magyar pénztárcákhoz mérten. A kiszolgáló pökhendi megjegyzései feltették az i-re a pontot és inkább kifordultunk onnan: egy egyszerűbb, de lakályos vendéglőt választottunk ebédlőhelynek, amiből egyébként nincs hiány Galyatető településen.

A jó tartalmas palócleves és jókai bableves eléggé átmelegítettek ahhoz, hogy a meleg kitartson a túra további részére. Jóllakva, kedélyesen kerekedtünk fel a visszaútra. Egy darabon a már megjárt szakaszon haladtunk, aztán tértünk le ismeretlen és csak őzek által járt turistautakra, majd egy teljesen ratrakolt biciklitúra. Ezen szinte repültünk a hótalpak nélkül is, olyan könnyű volt a haladás. Néha viszont félre kellett állnunk, hogy utat engedjünk az elsüvítő motoros hószánoknak, amikkel ránézésre nagyon jó buli keresztül-kasul rodeózni a hegyen, viszont  a környezetvédelemért tett szolgálataikat illetően van némi kétségünk.

Az ígért felhős-napos idő délutánra átcsapott teljesen borulttá, ezért az út legvégső szakaszán, ahol ismét rátértünk a délelőtt már megjárt útra, örömmel üdvözöltük a monoton emelkedőt. Különösen, mert kellőképpen átfagytunk, az utunkat álló patakon az átkelés cseppet sem volt zökkenőmentes - az áthatolhatatlan dzsindzsásból megpróbáltunk átevickélni a túlpartra, de a félméteres hókupacok alatt lutri volt, hogy avart, vizet vagy jobb esetben sziklát találunk, így elkélt a fokozott óvatosság. Az átkelés után egy utolsó erőgyűjtéssel megtettük azt a kaptatót az autóig, ahol reggel elsőként mi jártunk. Alaposan átfagytunk, de megérte, hiszen csak egy ilyen magányos téli erdőjárás teszi lehetővé, hogy testközelből lehessünk részese az erdő titkos életének.

Lelki szemeink előtt lebegett ígéretes vasárnapi programunk is, az egész napos lubickolás és csúszdázás a Cascade Barlang- és Élményfürdőben, mely egerszalóki szomszédjánál méltatlanul kap kevesebb figyelmet. A barlangfürdőt egy hosszú, masszírozókkal és csobogókkal megspékelt mesebeli barlangi folyosó alkotja, ahol órákon át lebeghetünk a 30-35 fokos vízben, vagy a 38 fokos töményebb termálvízben. Utána egy lazító szaunázással, gőzfürdőzéssel, a vízi bárban koktélkortyolgatással adhatunk egy kis löketet az egész napos, bágyasztó pihinek. A barlangfürdő legizgalmasabb része számunkra a csúszdatorony volt, a hat egymást keresztül-kasul átszelő csúszdának épített kupolás mini esőerdő. Felváltva versenyeztünk a szuperebbnél szuperebb csúszdákon és melegedtünk a termálvízben, annyira elszaladt velünk az idő, hogy majdnem tíz órán keresztül éltük a vízi élőlények boldog életét, amíg majdnem teljesen átlényegültünk kacsává. :D