A környék kisebb erőfeszítéssel elérhető, szintén csodaszép látnivalóiról itt olvashatsz.
A Berchtesgadeni Alpok talán keveseknek cseng itthon ismerősen, mivel ide nem igazán szerveznek többnapos túrákat, elvégre hegyeket közelebb is lehet találni. Hogyha nincs olyan szerencsénk, hogy párocskámat rokonsága részben ideköti, lehet, hogy mi sem kerültünk volna kapcsolatba a környékkel. Így viszont, 2013-as utazásunk után végre eljött az ideje, hogy idén visszatérjünk ide, több hegymászó-tapasztalattal és alapos túratervvel.
Hét nap túrázást terveztünk, két részre bontva, mert egy heti holmit napközbeni élelemmel és via ferrata felszereléssel kínszenvedés lett volna a hátunkon vinni. Az első négy napra egy körtúrát terveztünk menedékháztól-menedékházig Ausztria és Németország határán, míg a másik három napra a Watzmann-átkelést, mely az egyik nagy klasszikus gerinctúra az Alpokban. A négynapos Triglav-túra után tökéletes szintlépésnek és állóképesség-fejlesztésnek ígérkezett ez a két hátizsákos túra, amik közül az elsőnek régóta formálódó izgalommal vágtunk neki.
A felkészülés nagy részét most is az előzetes szervezés jelentette, hiszen már március folyamán lefoglaltuk valamennyi szállásunkat. Persze az időjárást nyilvánvalóan nem lehet fél évre előre jelezni, viszont a kapósabb menedékházak már tavasszal betelhetnek egész nyárra előre, úgyhogy érdemes inkább rizikózni. Ezen kívül csak a szokásos müzli- és energiaszelet-mennyiségről kellett gondoskodnunk és jól átgondolnunk a szükséges ruhatárat, kiszűrni, hogy mi az amit csak fél órára vennénk fel és fölösleges magunkkal hurcolászni, és mi az, aminek a hiánya viszont problémás lenne.
Ezen kívül végre erőt vettünk magunkon és beszereztünk egy pecsétkönyvet is, ami nélkül nem túrázó a túrázó. Nyugatabbra hatalmas divatja van a pecsétkönyveknek, a hegymászó-egyesületeknél be is lehet szerezni mindenféle kis könyvecskét, amibe diadalmasan bele tudunk pecsételni a hüttékben (Ausztriában, Németországban, Szlovákiában, Szlovéniában és Olaszországban tanúsíthatjuk, hogy biztosan) és via ferratákon kihelyezett pecsétekkel. Mi eddig a térképeinkre és a nálunk levő papírfecnikre gyűjtöttük a pecséteket, így van csekk és blokk hátuljára nyomott emlékünk is, amit persze nagy becsben tartunk. :) Most viszont végre beruháztunk egy saját pecsétkönyvbe, ami kicsit lehet, hogy furcsán mutatni hagyományos társai mellett, de sebaj... Mivel a blog inkognitóban íródik, talán nem gáz ha megemlítem, hogy a munkahelyemről még egy pecsételőpárnát is elemeltem, amivel minden felkészült túrázó rendelkezik arra az esetre, ha esetleg a hegycsúcson található pecséten nem lenne elég a tinta. :D
4 napos körtúra a Berchtesgadeni Alpokban
Útvonalunkat térkép és a deine-berge.de túratervezőjével fundáltuk ki és sikerült is végig követnünk polip alakúra sikerült körtúránk tervét. :)
A Königssee-t gyalogosan nem lehet körbejárni, ezért St. Bartholomä félszigetére, ahonnan ténylegesen kezdtük a túrát, hajóval keltünk át. A reggeli első, 8 órás hajót néztük ki, de mivel egész este és reggel esett, a sátorbontás kicsit elhúzódott. A hajón a kitartó eső és a nulla panoráma ellenére csomóan voltak, főleg rendíthetetlen túrázók, de azért egy-két kínai turista is befigyelt balettcipőben. Körülbelül 10 órakor tudtunk esőruházatba beöltözve és felcuccolva elindulni a hajóállomásról aznapi célunk, a Kärlingerhaus felé.
Legtöbben az ún. Saugassét választják útvonalnak, ami rémhosszú szerpentines és baromi rövid lankásabb szakaszok váltakozása. Most vizes-sáros volt minden, és nem igazán éreztük át a hatalmas völgy különleges atmoszféráját, amiben haladtunk, inkább kicsit letargikusan bámultunk bele a szürkeségbe, valahányszor visszanéztünk. A Saugasse leggonoszabb része az utolsó képen látható. Sajnos nem számoltuk meg, hogy hány kanyart is kellett bevenni a szerpentin során, de már a felénél több volt, mint elég. :D A házig kb. 5 óra a túra teljes hossza, ami pont elég is volt bevezetőnek.
A szerpentin végén meneteltünk még vagy fél-egy órát a felhőben, amíg elénk tárult a Kärlingerhaus mélyen ülő völgye. A ház előhírnökeiként vagy száz birka fogadott minket bugyuta bégetéssel, és persze ittlétük tagadhatatlan, szagos nyomaival a turistaúton. :D A barik egyébként osztrák állampolgárságúak: a hegycsoport túloldalán, Ausztriában szoktak áttelelni, míg májusban felterelik őket ide Németországba, ahol szeptemberig élig a bárányok gondtalan életét, békés kolompolással és legeléssel.
Az előőrsöt hamar magunk mögött hagytuk, és megpillantottuk a masszív, kőből épült Kärlingerhaus menedékházat, mely hosszú ideje szerepelt a bakancslistánkon. Minden reggel meg szoktuk lesni az itt található webkamerán, hogy milyen az idő és merre legelésznek épp a bárányok. :) Az összes itt található hüttéhez hasonlóan ez is május közepétől szeptember közepéig tart nyitva, utána már a hóé az uralom. Az időjárás ilyenkor kemény próbatétel elé állítja a Kärlingerhaust, ezért is alkalmazzák itt is a bevett szokást, vagyis a ház falemezekből álló tetejére nehezékként hatalmas kövek pakolását, hogy ne kaphasson bele a szél. Németországban ebben a katlanban mérték egyébként a leghidegebb hőmérsékletet: 2001. december 24-én 1601 m magasan -45,9 fok volt!
Augusztusban kevésbé volt fagyos az időjárás, viszont a szeles és nedves időben a kezem annyira elgémberedett az első napi túra végére, hogy két ujjam alsó feléből teljesen kiment a vér. Először csak furcsán zsibbadt, aztán azt vettük észre becsekkolás után, hogy hullafehér. Kicsit meglepődtünk, aztán amikor kitartó dörzsölgetés után sem akart felengedni, kezdtünk kicsit pánikba esni. Szaladtunk hát a földszintre az étel/italkiadó ablakhoz és kértünk egy Jägertee-t (helyi gyógynövényből készült likőr + forró víz kotyvaléka) - ha az nem hozza vissza fagyott ujjacskámba a vért, akkor semmi alapon. Csodák csodája, kb. negyed óra elteltével szép lassan elkezdtek rózsaszín kis véráramok megjelenni a bőröm alatt és a tea végére visszanyertem végtagjaimat teljes valójában. Mondanom sem kell, hogy utána amint szelesebb és hidegebb idő volt egyből került elő a kesztyű a táskámból...
A Kärlingerhaus am Funtensee az egyik legszervezettebb hütte, ahol jártunk. Az aznap ott éjszakázók névsora szépen kinyomtatva elő volt készítve, részletesen beosztva, hogy ki melyik szobát/matraclágert fogja kapni. Bár tőlünk megkérdezték fizetésnél, hogy egybe vagy külön szeretnénk fizetni, paradox módon mégis a Liebeslaube (szabad fordításban "Szerelmi fészek") nevű kétmatracos miniszobába zsuppoltak be minket. :D Hátrány, hogy ketten elég lassan fűtöttük be a kis szobát (az ablak rendesen húzott), előny hogy a holmink kényelmesen elfért és nem más gatyája és száraz kenyérdarabkái alól kellett kiráncigálni, mint mondjuk Szlovéniában.
A jól szervezettség része, hogy míg a vacsora a la carte rendszerű, az előre megváltott reggelizőjegyekkel mindenkinek járt bizonyos mennyiségű kávé/tea és barna kenyér, a többi finomságból pedig mind korlátlanul lehetett venni a terülj-terülj asztalkámról: sajt, sonka, szalámi, joghurt, müzli, lekvár, méz... 1638 m magasan! Persze nem szabad megfeledkezni róla, hogy míg az alvóhely általában tényleg kifejezetten olcsó (kb. 6.000 Ft/fő), addig a helikopterrel/anyagfelvonóval felszállított ital és élelmiszer annyival drágább. A Kärlingerhaus - és később megtapasztaltuk, hogy a többi itteni menedékház is - nemcsak jól felszerelt, hanem nagyon modern, teljesen önfenntartó is. Az áramellátásról napelem gondoskodik, az ivóvízről pedig UV-szűrős víztisztító berendezés. A komforthoz hozzátartozik a szabadon használható sok puha kinti pokróc, kölcsönvehető társasjátékok és a szárítószoba is, ahol a beázott cipőket és átázott ruhákat lehet megszárítani. Összehasonlításképpen, a szlovák és lengyel hüttékben ezt vagy az étkezőrészen található kályha fölött, vagy a szobában a radiátorokon szoktuk megoldani. A jó hangulatú és bőséges vacsi után hamar nyugovóra tértünk, megkezdve az átállást a túrázó-napirendre: korai fekvés, hajnali kelés.
A második napra még nem ígérkezett hejderutyutyu idő, de délutánra már azt ígérték, hogy kitisztul az idő. Ezért lassan, komótosan indultunk neki a Funtenseetauern 2579 magas csúcsának, hogy kora délután érjünk föl. Délelőtt még felhő, szitálás és szél kísérte az utunkat, ahogy a fekete nehézségű (legnehezebb) turistaúton meredeken felkapaszkodtunk a nedves, ropogós fűben és függőleges, csúszós sziklás szakaszokon. Fölfelé melegünk volt, aztán ha föltámadt a szél fáztunk, hol kellett a bot a meredek miatt, hol akadályozott a mászós szakaszokon, úgyhogy tipikusan olyan körülmények voltak, amiktől feszült lesz még az acélidegű túrázó is. A Königssee-re való kilátás félúton kicsit feldobott minket, de fölérve a csúcsra újfent semmit nem láttunk.
A Funtenseetauern érdekessége, hogy a csúcson keresztül húzódik az osztrák-német határ, amit a felfestett határkő is jelöl. Odafent egy kis napsütés néha átszűrődött a felhőn keresztül, de reménytelennek tűnt, hogy kitisztulna az idő. Azért vagy két órát vacogtunk fönt kitartóan. :) Közben egy másik pár is megjárta a csúcsot ebéddel és várakozással együtt, aztán ők inkább visszaindultak. Az idő már kicsit szorított, hogy időben áthaladjunk lefelé a necces részeken, úgyhogy végül mi is feladtuk és letörten leindultunk. A csúcs alatti gerincig jutottunk, amikor varázslatos módon feltámadt a szél és pillanatok alatt kifújta a csúcsok közül és a völgyekből a masszív felhőréteget. Egyből láttuk, hogy a másik páros is siet vissza a gerincre. :D A Funtenseetauern csúcsához közeli másik kiszögellésről, aminek a webkameráját mindig követni szoktuk - premier plánban lehet rálátni a Königsee-re, így mi most ide siettünk. Csak pár percünk volt mielőtt a felhő ismét beborította volna a tavat, de ezért a néhány pillanatért megérte várni! Tisztán látszott a tó türkizkék vize is, mögöttünk pedig a megjárt csúcs gigantikus függőleges sziklafala.
Lefelé már tényleg megérkezett az ígért derült idő, egyre napsütésesebb időben ereszkedtünk a párás melegben. Egyre jobban tárult elénk a Steinernes Meer - "Kőtenger" - is a szemközti hegykoszorú alatt, amerre a harmadik nap tovább vitt az utunk.
A Kärlingerhaus völgye olyan mélyen fekszik, hogy már délután 4-5 körül árnyék borul a házra, míg a Nap a Funtenseetauernt (a bal oldali fényben fürdő hegy a képen) és társait még egészen naplementéig megsüti. Alaptörvény, hogy az időjárás éjszaka tud a legtöbbet változni a hegyekben. Előfordulhat, hogy a ragyogó napsütéses este után áthatolhatatlan felhő száll le, de az ellentéte is: a viharos időből stabil, felhőtlen derű következik. Másnap reggel is különleges fényjátéknak lehettünk tanúi: a völgykatlanban megült a köd, míg a felhő szintje fölé emelkedve szikrázó napfényárba léptünk ki.
Erre a napra a Steinernes Meer-en átkelést terveztük, de nem csak úgy nyílegyenesen, hanem útba ejtve egy, a képeken szikla peremén táncoló menedékházat, az Ingolstädterhaus-t. Eleinte árnyasabb fás-törpefenyős hullámvasút várt ránk, aztán kibukkantunk a hatalmas kőtenger peremén. Növény már alig él meg itt, báránykák viszont annál inkább, kis csoportokba verődve legelésznek a leglehetetlenebb helyeken. A menedékház szintben fölöttünk volt, így készültünk még egy kis emelkedőre a melegben, de mivel kiderült, hogy először le kell ereszkednünk a magából meleget ontó sziklás katlanba, aztán a legaljáról újra föl, kellőképpen izzadtan és fáradtan értünk a hüttébe, pedig még csak 11 óra volt. A reggeliztetés minden házban kb. 6 és 8 között van, ezért az éjszakai vendégek már továbbindultak. A házban és teraszán teljes nyugalom volt, éppen az a néhány túrázó érkezett szállingózva, akik hozzánk hasonlóan reggel 8 körül indultak valamelyik másik házból. Rendeltünk hát egy Schiwassert (szánsavas vízzel hígított málnaszörp) és élveztük a napsütést. A ház legkülönlegesebb lakója, Sepi a bárány megcsinálta az összes túrázó hangulatát, amint árnyék módra követte gazdáját hangos csengettyűszó kíséretében. :)
Kicsit ránk ijesztettek aznap esti szállásunkon, a Riemannhaus-ban, hogy lefoglalt és lefoglalózott! ágyainkat csak délután 4 óráig tartják, utána - ha csak nem telefonáltunk, hogy később érkezünk -, kiadják másnak. Ez azért is szerencsés, mert a Steinernes Meerben egyáltalán nincs térerő... :D Mindenesetre nem sokat időztünk az idilli Ingostädterhaus-ban, hanem nekiveselkedtünk a kb. 3-3 és fél órás útnak a Riemannhaus-ig. A terep az első egy óra után már kicsit monoton, sziklák meredeznek mindenfelé ameddig csak a szem ellát, úgyhogy majd kiugrottunk a bőrünkből amikor elénk tárult túránk leglátványosabb menedékháza. A Riemannhaus a 2308 m magas Sommerstein sziklatornya alá épült a védő hegyek oltalmába.
Olyan szédületes tempót produkáltunk, hogy még kolbászból és kenyérből álló ebédünket is el tudtuk költeni becsekkolás előtt. A Riemannhaus kívülről talán a legmodernebb az összes hütte közül, de belülről hűen tükrözi a kb. hatvan évvel ezelőtti légkört besötétedett fa burkolatával és berendezésével (kitömött mormota és társai...) Becsekkolás után összeszedtük nem túl nagy lelkesedésünket és még utoljára a mai napra felpörgettük magunkat, hogy megmásszuk a törmelékkel borított Sommersteint. Egy szó mint száz, odafentről fantasztikus volt a panoráma mind a 2713 m magas csipkés Watzmannra (első kép), mind az Ausztria belsejében magasodó hófödte hegyekre (Grossglockner, Grossvenideger...)
A negyedik nap várt ránk a leghosszabb, de egyben a legkönnyebbnek is ígérkező túra. Vissza a kőtengeren át a Kärlingerhaus-hoz, onnan pedig a Königssee-ehez, de nem a Saugassén, hanem a feketének minősített drasztikus Sagereckersteigen. A kőtengeres szakaszt kora reggel fele idő alatt megtettük és még el se fáradtunk. Ráadásul végre derült idő volt a Kärlingerhausnál is, így készíthettünk csomó egyforma, képeslapgyanús tükröződős fotót. :)
Az út nagyon kis megszakításokkal innen valóban lejt, de olyan meredek szögben, hogy már attól képesek lettünk volna leszédülni, hogy lenézünk. Eleinte inkább nedvességtől gőzölgő esőerdő fíling övezte térdpróbáló ereszkedésünket, aztán egy kis pihenő után a Grünersee-nél sáros-csúszós horror következett végeláthatatlanul. Tuti, hogy fölfelé kiköptük volna a tüdőnket ezen az útvonal, viszont sokkal kevésbé lett volna veszélyes is. Így viszont csak felváltva szitkozódtunk minden megcsúszásnál. Az utolsó szakasz miatt viszont megérte ezt az utat választani, mert ebből a szögből még sose láttuk a Königssee-t és a mögötte, tengerszintben alig fölötte kéklő Obersee-t.
Leérve ejtőztünk és szusszantunk kicsit árnyékban, majd miután elsétáltunk megnézni az Obersee-t hajóra szálltunk a Saletalmon, hogy visszatérjünk a civilizációba. :)
Almer Wallfahrt
A Königsee környékén rendezik minden évben augusztus végén Európa legrégebbi hegyi zarándoklatát, az Almer Wallfahrtot. Bárki csatlakozhat a zarándoklathoz, csak megfelelő kondíció és túrázási tapasztalat szükséges hozzá - valószínűleg a miséket celebráló papok is túrázás mániások. :D A zarándoklat hajnali háromkor kezdődik, amikor a társaság elindul a Riemannhaus-ba egy meredek szerpentinen. Körülbelül reggel nyolcra érnek föl, amikor hegyi misét tartanak több ezer ember részvételével. A mise után áhítatos séta veszi kezdetét a kőtengeren keresztül, melynek következő állomása a Kärlingerhaus - itt dínomdánom és zenebona várja a megfáradt zarándokokat. A teljes zarándoklatból körülbelül kilenc óra maga a túrázás, az utolsó szakasz a Saugasse megtétele St. Bartholomä félszigetéig. Itt este 6 óra körül istentiszteletet rendeznek, majd a tavon a szárazföldre hajókázás zárja ezt a tartalmas és remek közösségben eltöltött napot.
Az alábbi alapján tuti mindenki kedvet kap a zarándoklathoz:
Átkelés a Watzmann-gerincen 3 nap alatt
A Watzmann csak a sokadik legmagasabb hegy Németországban, de abszolút a legjellegzetesebb. Az egész Berchtesgadener Land járás jelképe, szinte valamennyi helyi készítésű terméken/helyi egyesület címerében ez látható, hiszen alakja olyan jellegzetes. A berchtesgadeni Spiesberger Berchtesgaden cukrászdában még kifejezetten kicsi Watzmann alakú csokipralinékat is készítenek. :)
Forrás: Wikipedia
A Watzmann körülbelül 50 négyzetkilométer alapterületű, Ramsau-dolomitból és Dachstein-mészkőből rétegződött hegycsoport, 9-10 2000 m fölötti csúccsal. A bal oldali nagyobb csúcs a Kleiner Watzmann (Kicsi Watzmann - 2307 m), a jobb oldali a főgerinc a három legmagasabb csúccsal, a kettő között pedig a Watzmannkinder csoport (Watzmann gyerekek) magasodik, mindegyikük 2200-es körülbelüli magasságával. A környék legismertebb legendája nyomán a Watzmann-hegycsoportot szokás Watzmann-famíliának is nevezni, akik gigászian uralják az egész vidéket. Nemcsak képletesen szólva, hiszen a legenda szerint egykor Watzmann-király (ezért is szokás a hegyet König Watzmann-nak is hívni) uralkodott asszonykájával (innen a Watzmannfrau = Kleiner Watzmann elnevezés) és gyermekeivel (a már említett Watzmannkindekkel). A gonosz király hosszú időn át sanyargatta a környék lakosságát, míg egy boszorkány megelégelte ezt és sziklává változtatta a családot, akik ma is megdermedve merednek egykori birodalmukra. Egyes változatok még arra is kitérnek, hogy a család kutyája is egy közeli hegy névadója: a Großer Hundstod (Nagy Kutya-halála hegy) ugyanis az a csúcs, ahonnan állítólag a blöki lezuhant... :(
Ezek után nem csoda, hogy misztikus hangulat lengi körbe a Watzmann-hegységet. Ám népszerűségének csak egy részét adja a néphagyomány, a másik oka az, hogy ez Alpok egyik klasszikus gerinctúrája. Egy biztos: valamennyi online túraleírásban említik, hogy nem szabad alábecsülni. A Watzmann-átkelés tulajdonképpen a gerincen hosszanti irányban való végigsétálást/végigmászást jelenti, a bergsteigen.com oldalán részletes, szintidőkkel illusztrált útmutató vezet végig, hogy mire is számíthatunk:
A teljes utat 2-3 nap alatt szokás abszolválni, mivel a túra maga kb. 16 órás - a bergsteigen.com jó?indulatúan kicsit más szintidőkkel számol, mint a helyszínen sok helyen kihelyezett táblák. Az első szakasz hagyományosan a 637 m-en fekvő Wimbachbrücke parkolótól a Watzmannhaus-ig (1930 m-ig) tart. Hacsak nem vagyunk tájfutók, akik akár 3-4! óra alatt is képesek megtenni a teljes távot, akkor meg kell aludnunk itt, hogy másnap hajnalban indulhassunk a gerincre.
Mi alaposan elfáradtunk a megelőző 4 napos túra során és őszintén szólva, nem nagyon akaródzott másnap újra nyakunkba venni a dögnehéz hátizsákokat és újra hegyet mászni. Arról nem is beszélve, hogy kicsit nagy falatnak éreztük kettesben bevállalni az átkelést. Viszont pro érvként számított, hogy tudtuk, nagyon meg kell ám becsülni a foglalásunkat a Watzmannhaus-ba. Ahogy azt is, hogy bár eredetileg pont az átkelésünk napjára zivataros időt jósoltak, a rossz idő előrébb tolódott és arra a napra tökéletes, stabil időjárást jósoltak. A Watzmann-átkelés oroszlánrésze, maga a gerincen végighaladás kb. 6-7 óra, vagyis mindenképpen ilyen hosszú eső- és zivatarmentes időjárási ablak kell, hogy el lehessen elindulni. Egyébként fennállna az életveszély kockázata, hiszen egy kora délután érkező nyári zivatarral járó villámcsapás fönt 2700 m magasan nem épp egy életbiztosítás...
Mérlegeltük hát a menjünk vagy ne menjünk kérdést és mivel a sors kegyesnek bizonyult mind a szállással, mind az időjárással, erőt vettünk magunkon. A Wimbachbrückénél hagytuk az autót és reménykedve, hogy visszatérünk élve és látjuk még valaha, és összeszorított foggal nekivágtunk az első napi 4 órás monoton emelkedőnek. (Reggel ismét esőben bontottunk sátrat, ezért csak 11-kor indultunk, amikor már csak szemerkélt az eső.) Az első kb. 2 órában egy kavicsos és monoton, terepjáróval is járható utat kellett követnünk, ami a Watzmannhaus-ba vezető anyagfelvonó alsó állomását is érinti. Közben lent a völgyben kezdett kitisztulni az idő, néhol már a nap is sütögetett, de fölöttünk a sűrű felhőtakaró még nem akart mozdulni. Néhol kifejezetten drasztikus volt a meredekség, de útközben nagyon hangulatos kis almokon haladtunk át, amik elterelték a figyelmünket a sajgó combokról és vádlikról. Ezeken az almokon csak nyári időszakban élnek, akkor gondoskodnak a felterelt tehenek felügyeletéről és kis vendéglőt is működtetnek, ahol útközben megpihenhetnek a fáradt vándorok. A legfelső almon, ahol már a felhő határát súroltuk csak a kolompoló bocik voltak az - inkább nemkívánatos - társaságunk. Sok balesetet hallani, hogy szabadon legelésző tehenek megvadulnak és rátámadnak az emberre, így inkább fejünket leszegve gyorsan elhaladtunk közöttük, bár csábító lett volna helyet foglalni és a képen elmélkedő bocival együtt gyönyörködni a tájban. :D
A bocis alm után elmerültünk a felhő szürkeségében és tovább kaptattunk, immár valódi turistaúton és sáros dagonyában. Meglepően rövid idő múlva kibukkant fölöttünk egy nagyobb hegycsúcs (a Kleiner Watzmann) és egy utolsó kanyar után végre elénk tárult a száraz ruhával és meleggel kecsegtető Watzmannhaus. Bár kifejezetten hűvös-nyirkos idő volt, rólunk a 3 órás (túlteljesítettük a szintidőt) meredek menet miatt dőlt a víz.
A sziklán trónoló Watzmannhaus az egyik leghangulatosabb menedékház ahol eddig jártunk. Túl korán érkeztünk a becsekkoláshoz, ezért felmelegedtünk egy-egy levestől aztán kártyáztunk egy sort. Kicsit megszeppenve lapoztuk fel a hüttenbuch-ot (hüttekönyvet), ami minden itteni menedékházban megtalálható és kitöltése elvileg kötelező. Ide kell bevezetni induláskor, hogy mikor és hova indulunk aznap és mi a végcélunk. Ha tehát nem érkezünk meg a következő éjszakai szállásunkra, kis szerencsével elkezdenek minket keresni. Aznap - a bizonytalan esős-felhős-szeles körülmények miatt - SENKI nem vágott neki a gerincnek.
Ekkor még alig lézengtek a házban, de késődélután már elkezdtek sorjában szállingózni az emberek. Vacsorára aztán annyira megtelt a ház, hogy az étkezőben már osztoznunk kellett az asztalunkon. Ez nagy megkönnyebbülésünkre azt is jelentette, hogy lesz társaságunk a másnapi átkelés során. Csodák csodájára kezdtem elhinni a statisztikát, ami szerint szép időben akár 100-150 ember is átkelhet egy nap alatt a gerincen. :) A házban jól bevacsoráztunk, közben meg felváltva szaladgáltunk ki a ház elé és a teraszra, hogy amikor kitisztult kicsit az idő fotózzunk néhányat.
A Watzmannhaus is szupermodern, napelemek, víztisztító, szárítószoba, minden, ami az önfenntartáshoz és komforthoz kell. Szinte hihetetlen, de még itt is képesek ivóvizet előállítani, amit némi adományért cserébe reggel szertartásszerűen töltenek a sorban álló turisták kulacsába.
Sokáig dilemmáztunk a másnap reggeli indulás időpontján. A leírások a horrorisztikus 4:15-ös indulást javasolják, de ezt nem akartuk elhinni... Arra jutottunk, hogy egy kevésbé stabil nyári napon, amikor tényleg 2-kor már lecsap a zivatar, tényleg hajnalok hajnalán kell indulni, de talán most erre nincs szükség. Végül negyed 7-kor indultunk, bár már a hajnali 5-ös keléskor láttam, hogy fejlámpával menetelnek föl az emberek a Watzmannra...
Itt kell megjegyeznem, hogy nem sok híja volt, hogy innen inkább visszafordultunk a biztonság felé... Találtunk egy prospektust a hüttében, ami a "Biztonságosan a Watzmannon" címet viseli és ITT online is elérhető. A kiadvány szerintünk leginkább arra törekszik, hogy lebeszélje a túrázókat a Watzmann-átkelésről. Részletesen taglalja, hogy milyen személyi feltételeknek (jó kondi, szédülésmentesség, lépésbiztonság, jó tájékozódóképesség, jó taktika (???), saját határok ismerete stb.) kell megfelelni, illetve milyen külső tényezők fennállása esetén érdemes elindulni: az időjárás stabil, megfelelő a felszerelésünk stb. Természetesen a kiadvány arra is kitér, hogy baleset esetén mit kell mondani a baleset bejelentésekor. Persze tény, hogy sokan alábecsülik a Watzmann-átkelést, ezért a sok baleset miatt érthető az óva intés. Este végül csak lyukat beszéltünk egymás hasába és eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, most már csak azér tis megyünk.
Így negyed 7-kor felszedelőzködve már a ház előtt álltunk, indulásra készen:
A Watzmanngrat (Watzmann-gerinc) 3 csúcsból áll: a 2651 m-es Hocheckből, a 2713 m magas Mittelspitzéből és a 2712 m-es Südspitzéből. Az első állomás a Hocheck, ahova eleinte még köves turistaút vezet, aztán már csak a sziklákon kézzel-lábbal kapaszkodva követni kell a jelzéseket.
A Hocheck szűkös csúcsán időztünk egy keveset és követve túratársaink példáját magunkra öltöttük a via ferrata felszerelést is. A Watzmann-átkelés nem kifejezetten klettersteig, nem azért van drót, hogy a mászás élményét elhozza, kizárólag azért, hogy ne bucskázzunk le a mélybe. Ahhoz képest viszont, míg a kulcsszakaszokon - a nagyon keskeny és csúszós részeken - van drót, sokkal több helyen is kívánatosnak éreztem volna...
A Hochecken egy kis bivak is található vész esetére, ám utána már csak mi vagyunk és a gerinc. Idefönt, a néhol fél méteres sziklaperemen egyensúlyozva hatványozottan meg kell fontolni minden lépést! A Mittelspitzéig körülbelül 40 perc alatt értünk el, de nem sokat időztünk, mivel alig fértünk el a csúcson. Inkább mentünk tovább a Südspitzéig, én szégyenszemre helyenként négykézlábazva... valahogy jobban éreztem magam, ha a súlypontom közelebb volt a biztonságos sziklákhoz. :D A gerincről folyamatos körpanorámában lehetett részünk (ha megálltunk, megkapaszkodtunk és föl mertünk nézni) a környék összes, miniatűrnek tetsző csúcsára, a Königssee-re és a távolabbi nagy hegycsoportokra is: a Dachsteinre, Hochkönigre, Großglocknerre.
A Südspitzén engedélyeztünk magunknak egy nagyobb pihenőt az ebéd elköltésére és a szájtátva gyönyörködésre. :) Aztán vérző szívvel, de kénytelen voltunk megválni a látványtól és lélekben felkészülni az előttünk álló legnagyobb próbatételre: a lemenetre.
Legyen elég annyi, hogy ez volt életünk egyik legkeservesebb és legunalmasabb ereszkedése, vagy négy órán keresztül. Először négykézláb és lábbal előre guggolva, amitől a térdünk teljesen tropára ment (azóta is kenegetem...), aztán a túrabot ellenére is csúszkálva a végtelen törmeléklejtőn. Valahol a második óránál, amikor már végképp elvesztettem a türelmet az X-edik megcsúszás után elkezdtem énekelgetni a Shrek betétdalát, ami cseppet sem gáz, de legalább elterelte a figyelmemet. :D A lemenetben egyetlen pihenős szakasz volt, ahol lehetett vizet vételezni a hegy belsejéből kifolyó forrásból és megpihenni a puha zöld füvön. Innen már azt hittük lábkímélőbb szakasz jön, de csak folytatódott a kínszenvedés: porban fulladozó vízmosások láncos kapaszkodóval... Nem véletlenül írják, hogy az átkelés az első perctől az utolsóig teljes koncentrációt igényel!
Több mint 1200 m ereszkedés után végre elértük a Wimbachtal völgy alját, melyben a visszautat szokás megtenni. A völgy fantasztikus látványt nyújt a benne felhalmozódott rengeteg törmelék miatt. Minden télen lavinák sújtják a völgyet, amik a völgyben eredő Wimbach patakkal karöltve évente 4000 tonna törmeléket szállítanak ki a völgyből.
Innen már csak fél óra levezető gyalogláson kellett túl lennünk és várt ránk a megérdemelt pihenés a Wimbachgrieshüttében. Szégyenszemre becsekkolás után kidőltünk a teraszon, én órákon át hanyatt fekve döglődtem a napocska melengető erejét élvezve. :D Aztán kicsit felkeltem megvacsorázni és belepecsételni füzetkénkbe, aztán irány az ágyikó.
Másnap már csak kb. két órás könnyed séta várt ránk a törmeléken, majd a völgy vége felé a megszelídülő turistaúton. Érdekesség, hogy a Wimbach patak völgye annak idején teljesen ugyanolyan völgy volt, mint a Königssee völgye, csak a rengeteg törmelék feltöltötte. A patak kilométereken keresztül a törmelék alatt is folyik, aztán egyszer csak robajló erővel kibukkan alóla és onnantól már a felszínen kacskaringózik.
Ez az út oda-vissza a Wimbachbrücke parkolóból a hüttéig nagyon kellemes egynapos kirándulás lehet családosan is, esetleg megspékelve a Wimbachklamm-mal, mely a patak hatalmas szurdokvölgye és alig pár percre található a parkolótól.
Forrás: berchtesgadener-land.com
Hogyha össze kéne foglalni a rengeteg természeti szépségét a Berchtesgadeni Alpoknak annyit mondanék, hogy mindenki menjen el és nézze meg a saját szemével. :) A szavak ugyanis nem tudják visszaadni a fílinget.
Ami még biztos, hogy a bejárt helyek mellett még csomó szépség van, amiket egyszer majd szintén felfedezünk: a Blauishütte és a Blaueis-gleccser, a Hochkönig a Matrashaus-szal és így tovább. Persze próbáljuk nem elfelejteni, hogy annyi hasonlóan gyönyörű hegység van még, amik kalandozásra hívnak. ;)
