Tíznapos lengyelországi utunk után a kollégám egyből azzal a kérdéssel fogadott, hogy "Na, ajánlanád-e Lengyelországot?" Olyan még sose volt, hogy ne vágtam volna rá valamelyik utazásunk után egy ilyen kérdésre egyből egyértelmű igenlő választ. De most idő kellett ahhoz, hogy a tengernyi élmény leülepedjen, és mérlegeljem, hogy Lengyelország az a tipikus nyaralócélpont-e, ahol mindenki jól érzi magát. Összességében arra jutottam, hogy aki egy klasszikus, nyugalmas nyaralásra vágyik, annak nem feltétlenül ajánlom, legalábbis nem körút formájában. Mivel rengeteg a programlehetőség, ezért inkább egy-egy területre fókuszálva lehet igazán kikapcsolódós és tartalmas nyaralást szervezni ide. Aki pedig utazni szeret, rácsodálkozni a dolgokra, sokat tanulni és kicsit elfáradni a világ sokszínűségétől, az lépjen bátran a nyomdokainkba. :)

Lengyelországról a Tátrán kívül nem sok ismeretünk volt, de a tengerpartjára, a Balti-tenger üdülővárosaiba, halászfalvaiba és homokdűnéihez azóta vágytunk, hogy bejártuk az észak-német tengerpartot és egy életre beleszerelmesedtünk. Rettentően kíváncsiak voltunk, hogy vajon a lengyel tengerparton ugyanaz-e a hangulat és az életérzés. Ha meg már olyan messzire elautózunk, akkor gondoltuk, ismerjük meg Lengyelországot annyira, amennyire csak lehet és próbáljunk meg mindenbe belekóstolni egy kicsit. Így született meg az alábbi körút ötlete:

Az utazás során értek minket meglepetések, amikre egyáltalán nem számítottunk. Az első, amit máshogy csinálnék utólag, hogy a 10 nap talán kicsit kevés volt a majd 3000 km megtételére. Sokszor úgy éreztem, hogy többet ülünk autóban, mint amennyi időt ténylegesen eltöltünk a látnivalóknál, mert óriási távolságok vannak. Jobban megérte volna talán hosszabb időre utazni és egy-egy helyen több időt eltölteni.

A lengyeleket tipikus kempingezős nemzetnek ismertük meg, Nyugat-Európában a cseheken kívül ők azok, akik mindenhol ott vannak a kelet-európai nemzetek közül. Naivan feltételeztük, hogy csak úgy dúskálni fogunk a jobbnál jobb kempingekben, így a kempingek színvonala óriási csalódás volt. Az út felére már rájöttünk, hogy csak az ACSI (Nemzetközi Kempingszövetség), az ADAC (Német Autóklub) vagy a PFCC (Lengyel Kempingszövetség) ajánlású kempingekben lehet megbízni, de addigra már jó pár hideg vizes mosogatáson és tusoláson túl voltunk. A kempingek javára legyen mondva, hogy a hangulatuk viszont verhetetlen volt. A kis halász- és fürdőtavak melletti kempingekben esténként jókat sétáltunk a négylábúnkkal. A néhány fokos csípős hajnalokon filmbe illő nyugalom és köd borította a vidéki tájat. Jót aludtunk a gdański kikötő szomszédságában is az állandó morajlás aláfestésében - teljesen úgy éreztük, hogy az egész Földet behálózó nagy rendszer működésébe nyerhetünk bepillantást, amikor reggel és este is kisétáltunk megnézni az óriási konténerhajók kirakodását. A legspeciálisabb kemping az Elblag-csatorna egyik átemelője melletti réten kialakított táborozóhely volt, ahol az autónk mellett gördültek el a hajók a sínen. De erről majd később. :)

Mind a vidéki, mind a városi Lengyelország nagyon takaros, viszont a vidéki utak elég nagy részének sikerül a magyar úthálózat minőségét is alulmúlnia. Az autópályadíjak terén is némi káosz uralkodik, ugyanis a két különböző fenntartó két különböző módon szedi be a díjat. Mindazonáltal autópályahasználat nélkül is remekül el lehet boldogulni, a hivatalos autóutak is teljesen ugyanolyanok, így mi nem erőltettük a dolgot. Lengyelország az első hasonlóságot ott mutatta Észak-Németországgal, hogy a parkolásért itt is több ezer forintnak megfelelő összegeket kérnek el mindenhol.

Az időjárás szempontjából talán szerencsésebb kicsit később utazni nálunk, ugyanis május végén-június elején elég csípős időt fogtunk ki. A szél persze konstans, az ellen nem lehet védekezni, a Lengyel-Alföldön akadálytalanul süvít keresztül, gyakorlatilag nincs egy szélmentes négyzetcentije se az országnak.

A legnagyobb negatívum a szemünkben az volt, hogy hiába szeretnek a lengyelek kollektíve utazgatni, az idegennyelvtudásuk minimális, se a fiatalok, se az idősek nem beszéltek angolul vagy németül. A látnivalóknál kirakott információs táblák már-már pofátlan módon csak lengyelül vannak kiírva. Mivel ezerrel pörög a belföldi turizmus, kicsit olyan, mintha külföldi turistákra nem is igazán számítanának, holott lenne mivel büszkélkedniük.

Na de most már tartsatok velünk a tényleges látnivalókra is. :)

Rendszeres olvasóink bizonyára tudják, hogy kissé síugrásfetisiszták vagyunk, ezért az odaút napján, amikor több mint tíz órát ültünk egyfolytában autóban, megérte egy háromórás kitérőt tennünk Wisła üdülőközpontjába, megnézni a síugró világkupa állandó helyszínét, a Malinkát. Az Adam Małyszról elnevezett sánc óriási erdőségek gyűrűjében áll, korábban minden évben itt kezdődött a téli síugrószezon. Sajnos az utóbbi években az egyre markánsabb hóhiány miatt ez a versenyhelyszín egyre hátrébb tolódik a versenynaptárban. A Malinka leginkább attól különleges, hogy ez azon kevés sáncok egyike, ahol az érkezőlejtő emelkedik, tehát a versenyzők az ugrás után szinte azonnal lefékeződnek az ellenlejtőn, amely alatt nem mellesleg még a közút is áthalad.

A Lengyel-Tátrát most kihagytuk a programból, mert ott már jártunk és könnyebben elérhető otthonról, viszont a cseh-lengyel határ homokkővárosainak nem tudtunk ellenállni. Földtanilag ezeket a sziklalabirintusokat ugyanaz a peremtengeri üledék alakította ki, mint a Cseh Paradicsomban találhatóakat, amelyek gyakorlatilag a határ túloldalán, érintőközelben magasodnak. Hangulatra mégis teljesen másmilyenek, talán mert itt a homokkő csak a hegyek tetején bukkan ki, sötétszürke koronaként ékesítve a dús erdőségeket. Az alkotó tengeri üledék a harmadidőszakban halmozódott fel, majd kiemelkedett, és többmillió év szél- és vízeróziója több tíz méter magas oszlopokra tagolta, amelyeket keskeny folyosók szabdalnak szét.

Először a Bledné Skalyt jártuk be, amelyben túl sok bolyongásra és önálló felfedezésre nincs lehetőség, végig az épített pallót kell követni. A sziklavárost a legenda szerint a helyi legendák óriás főszereplője, Krakonosz (Rübezahl) hozta létre, azokon a folyosókon és alagutakon osonhatunk keresztül, amelyekben ő élte mindennapjait, különleges alakú kőgombák és kőasztalok között. Nehéz elképzelni, hogy óriásunk hogyan fért át némelyik zegzugos átjárón, mert az átjutás helyenként már nagyobb testalkattal és hátizsákkal is mulatságos mutatvány. :D

A lengyel oldal legnagyobb sziklavárosa Szczeliniec Wielki, amely már jobban hasonlít a cseh homokkőtengerekhez. A hegy tetején hatalmas sziklafigurák merednek az égbe, amelyeknek a méretei igazán grandiózusak, különösen az errefelé nagyon jellemző felhős-borongós időben. Az egyirányú turistaút végigkalauzol egy óriási birodalmon. A több tíz méteres oszlopok tetejére lépcsőkön lehet felkapaszkodni, de utána egyből le kell leereszkedünk a sziklákat elválasztó keskeny és hűvös sikátorokba. A kőszobrokat itt is találóan nevezték el, a pokolban például még nyár közepén is fagyott hókupacokon kell átmászni a nyomasztóan fölénk magasodó sziklafalak között. A teve, a majom, a kacsák, az elefánt és a menny, egy verőfényes, tágas kilátó is abszolút rászolgál a nevére. A kb. 5 km hosszú turistaút a Schronisko PTTK na Szczelińcu turistaszállónál indul, ahol szép panorámával lehet megebédelni.

Az Óriás-hegység (lengyelül Karkonosze) a cseh és a lengyel határt monumentális, sötét kőgerincként őrzi. A már említett Krakonosznak, a hegység legendás védelmezőjének szokták tulajdonítani az itteni szeszélyes időjárást, amely hatalmas szelekkel és szinte állandó felhőtakaróval borítja be a vad gránit hegyeket. Krakonosz most sem hazudtolta meg önmagát, mert pont ilyen időjárásban érkeztünk Karpacz városába, a hegység fővárosába. Karpacz olyan az Óriás-hegységnek, mint Zakopane a Lengyel-Tátrának. Főutcáján rengeteg a hangulatos étterem és bolt, és ugyanúgy kínálgatják mindenhol a finomabbnál finomabb füstölt sajtokat a járókelőknek, mint tátrai testvérében. Télen lehet síelni a környéken, nyáron pedig innen is meg lehet mászni a Śnieżkát, Csehország legmagasabb pontját. A leghíresebb nevezetesség a Wang dongatemplom, ahova mi gyermeki izgalommal érkeztünk - igazán érdekelt, hogy vajon mennyiben fog különbözni a Norvégiában látott fatemplomoktól. Mint kiderült, a Wang templomot Norvégiából szállították ide 1842-ben, ahol lebontásra lett volna ítélve. :O A templom természetesen csodaszép és képes egy kis skandináv hangulatot csempészni Lengyelországba, de számunkra ez egy kicsit mindenképpen csalódás volt.

Az amolyan igazi Krakokosz-féle időjárás a Kamieńczyk-vízesésnél ért utol bennünket. A védőfelszereléseink listája ezen az egy-két órás kiránduláson a vízálló bakancstól az esőponcsón át a kutya esőkabátig terjedt. A vízesés mellett lévő kasszánál, közvetlenül a vízesés által kimélyített szurdok előtt még fejenként egy sisakot is kaptunk. Akkor ezt még nem tudtuk hova tenni, aztán kiderült, hogy a szurdokban korábban volt sziklaomlásból kifolyó baleset, és azóta kötelező védőfelszerelést hordani. A rácsos lépcsőkön Foltosunknak egy idő után inába szállt a bátorsága, úgyhogy az ömlő esőtől és a sisaktól nagyjából semmit sem látva vittük le őt a magunkkal. A szurdok csak száz méter hosszú, így mi azt mondanánk utólag, hogy nem feltétlenül érdemes megvenni a belépőt. A vízesést felülről, egy lekerített kilátóteraszról is jól lehet látni. Mielőtt még a turisták felfedezték volna maguknak ezt a bővizű csodát, a vízesés falában található barlangban állítólag ametisztet és pegmatitot bányásztak.

Szerencsére délutánra sikerült egy esőmentes periódust kifognunk az ún. Kolorowe Jeziorkánál (Színes tavaknál). A tavak (kis csalódásunkra) nem természetes eredetűek, hanem egykori német bányák helyén épültek, amelyeket a Remény (mai Arany-tó és Bíbor-tó), az Új Szerencse (mai Kék-tó) és a Gustav-bánya (Zöld-tó avagy Szürke-tó) kereszteltek. 1785 és 1925 között piritet bányásztak itt, ami a kénsavgyártás legfontosabb alapanyaga. A tavak színét annak a kőzetrétegnek a kémiai összetétele befolyásolja, amelyen elhelyezkednek. Az Arany- és a Bíbor-tó a vízben oldott réz- és vasvegyületekből nyeri a színét. A kutyánk egyből beletrappolt a Bíbor-tóba, amiről csak utólag tudtuk emberi nyelven elolvasni, hogy enyhén savas a vize, így a parkolóban egyből alapos tiszta vizes lábmosás következett.

Itt végleg elköszöntünk a hegyektől és elindultunk észak felé, keresztülszelve a szeles és sík, szántóföldekkel tarkított Lengyel-Alföldet. A következő látnivaló tulajdonképpen annyira pici, hogy gondolkoztunk, álljunk-e meg megnézni. Valamiért mégis Lengyelország 10-15 legérdekesebb látnivalója között szokták emlegetni, így csak tettünk egy rövidke kitérőt ide. A Kryzywy Lasban (Görbe-erdőben) néhány négyzetméternyi területen a gyökerük felett meghajlított fenyőfák sorjáznak. Az eredetüknek évtizedek óta a csodájára járnak a tudósok, az erdészek és a turisták. Sok elmélet született már arról, hogy ezek a fák minek köszönhetik természetellenes formájukat, de ma már csak kettő áll meg a talpán. Az egyik szerint a növekedési irányban beállt furcsa változást a mutáns magok :D okozták, amelyekből a fák kifejlődtek. A második, valószínűbb elmélet szerint emberi beavatkozás  formálta ilyenre a fákat. A fákat a bútoripar oltárán nyesték meg fiatalkorukban, hogy íves növekedésre ösztönözzék őket, és így természetes alapanyagul szolgáljanak bizonyos bútorok építéséhez.

Eljött az idő, hogy elérkezzünk utazásunk ihletőjéhez, a lengyel tengerpartra. Chłopy halászfaluja, ahol először megpillantottuk a Balti-tenger sötét hullámait, nem feltétlenül a legtipikusabb nyaralóhely, legalábbis nem a külföldiek számára. A helyiek körében viszont már a századfordulón is nagy kultúrája volt a balti-tengeri fürdővárosokban nyaralásnak. Valójában mi inkább kabátot rántottunk magunkra, mint fürdőrucit, de mindenképpen plusz pontként könyveltük el, hogy Németországhoz képest itt nem élnek a vízben medúzák. :) A városban nyár elején még több az üresen ásító apartman mint az állandó lakóépület, de a lengyelek a nyári szezonra valahogy úgy települnek ki ide, mint mi a Balcsira. Ennek ellenére Chłopy pont nem a rengeteg programlehetőségéről ismert. Izgalmassá a jellegzetes, színes halászhajói teszik, amik hajnalban kifutnak a tengerre, aztán visszatérnek és regénybe illő hangulatot kölcsönöznek a rövidke homokos partszakasznak. A part és a város között egy keskeny raktársor húzódik, ahol reggelente első kézből lehet hozzájutni a frissen fogott napi fogáshoz. A halszag rengeteg sirályt vonz ide, úgyhogy hamar rájöttünk, hogy bár Foltos fantáziáját a kövér budapesti galambok (szerencsére) nem mozgatják meg, ezek az igen jól táplált sirályok nagyon is. :D Jól elszaladgáltunk hát vele a homokban becserkészni néhányat közülük.

A Słowiński Nemzeti Park területén nem viselkedtünk egészen szabályosan, mert ide kutyát hivatalosan nem lehetne behozni. Mindenesetre úgy ítéltük meg, hogy a kutyánk kevesebb kárt fog okozni a természetben rövid pórázon, szigorúan a kijelölt ösvényen tartva, mint egyesek, akik az útról letérve összejárkálják a védett dűnéket. Így hárman indultunk felfedezni Európa leghíresebb dűnéit. Még az ígért égszakadás előtt, barátságos verőfényben keltünk át az elképesztő Czołpińska-dűnén, amihez nem kevés lábizmot kell mozgósítani, mert minden lépésnél az ember felet visszacsúszik. A fehér homokú dűnék jellegzetes növénytakarója a tengerparti fű és a homoki hajperje, amiket mi nemes egyszerűséggel csak pampafű gyűjtőnéven szoktunk emlegetni. Azokon a felületeken, ahol nem borítja növényzet a felszínt, a szél könnyen felkapja és áthelyezi a homokot, ezek a híres vándordűnék. A szürkésebb, humusszal fedett dűnéket összefüggő fű-, zuzmó- és mohaszőnyeg borítja, tulajdonképpen amikor ezek összefüggővé válnak és megkötik a felszínt, akkor a dűnék vándorlása végleg megáll.

Rajtunk kívül nem járt a dűnéken senki, és még a tengerpartra érve is csak magunk voltunk, mindössze néhány, a hullámok szegélyén bicikliző turistával találkoztunk. A magányunknak lehet, hogy a gyülekező viharfelhők voltak az okai, de mi mindenképpen szerettük volna megnézni a pár kilométerre levő partszakaszt, ahol egy őskori erdő maradványai láthatók. Időközben megérkezett a zivatar, így apokaliptikus égi díszlet alatt élveztük a romantikus magányt. Olyan jól átáztunk, hogy a fényképező hősi halált is halt a több ezer évvel ezelőtti bükk- és tölgyerdő maradványainak dokumentálása közben. A tengervíz konzerváló tulajdonságának köszönhetően a már-már megkövesedett keménységű törzsek látszólag teljesen "frissen" kidőltnek tűnnek, pedig az egykori erdő jó 3000 évvel ezelőtt pusztulhatott el.

Hel keskeny, 30 km hosszú félszigetét kicsit olyannak gondoltuk el a képzeletünkben, mint a Dánia partjai előtt fekvő Sylt-öt. Természetesen a hangulat itt is teljesen másnak bizonyult, a táj kevésbé érintetlen, kevésbé vidékies, inkább egy Balatonra hasonlító kiépített nyaralóhely. A félsziget néhol olyan keskeny, hogy épphogy elfér egymás mellett a vasút, a kétsávos autóút és a bicikliút, mindkét irányban tengert látunk a sűrű fenyőerdőn át felsejleni. Hel települése eredetileg kasubok lakta falu volt, egy, magukat a pomeránoktól származtató nyugati-szláv népcsoport lakhelye. A 12. században már a térség legjelentősebb heringkereskedelmi központja és kikötője volt, de Gdańsk a Középkorban átvette tőle ezt a szerepet. A 19. század végén alapozta meg mai jelentőségét, mert népszerű hétvégi célponttá vált Gdańsk és Sopot lakói körében. Abból is érzékelhető, hogy a szárazföldi nagyvárosokból milyen emberáradat érkezhet ide nyáron, hogy a Sopotot, Gdańskot és Gdyniát összekötő gyakori kompjáratot "vízi villamoshálózatnak" is nevezik. Hel főutcáját régi halászházak szegélyezik, amiknek a faanyagát gyakran a tengerparton talált hajóroncsok maradványaiból nyerték ki. Ezek az épületek ma már főleg étteremként működnek, remekül lehet ismerkedni itt a lengyel konyha klasszikus fogásaival, például a borsccsal vagy a pierogival (ami egy leggyakrabban hússal töltött batyu). Érdemes úgy tervezni az itt tartózkodás hosszá, hogy legyen idő megnézni a tengerbiológiai laboratóriumot, a fókamenedéket, a halászmúzeumot és strandolni is egyet.