A pádis-fennsíki hótalpazást hirdető utazási irodás hírlevelek évek óta záporoznak a postafiókunkba, de valahogy sose lobbant fel bennünk az olthatatlan vágy a téli Erdély iránt, egészen mostanáig. 2020/21 és 2021/22 telén Magyarországon egyáltalán nem láttunk havat, és ennyi év után nagyon vágytunk már újra felidézni a téli túrázás egyedülálló élményét... Hagyni, hogy rabul ejtsen a páratlan csend és a minden zajt elnyelő vastag hópaplan csillogó fehérsége... A jégszobrokká fagyott vízesések, a tavaszra már készülő, épphogy csak kikandikáló első kis virágok, és az a megrendítő magány, amikor csak mi vagyunk és a csöndes természet. A hóban túrázás ráadásul minden porcikánkat megmozgatja, sokkal többet, mint egy "sima" nyári kirándulás. A március 15-ei hosszú hétvége ellenére, amikor utaztunk, alig voltak rajtunk kívül turisták, így a napjaink nagy részében az egész érintetlen táj csak a miénk volt, pont olyan lelki nyugalommal ajándékozva meg, amire vágytunk!

A karsztos Pádis-fennsík és a Bihar-hegység az Erdélyi-szigethegység központi hegytömbje. Magyarországról 5-5,5 óra autózással elérhető, csak érdemes lánctalpas járművet vinni magunkkal. :D A határ után van pár kilométer, ahol néha satuféket kell nyomni és a szemközti sávban kell kikerülni az inverz fekvőrendőröket, ami a munka utáni indulás miatt ránk köszöntő, péntek esti teljes sötétségben tartogatott némi kihívást magában.

A szigethegység területén mindenféle kalandba bele lehet kóstolni, éppúgy, mint Európa klasszikus magashegységeiben:

• Hótalpazás végeláthatatlan fehér lankákon? IGEN!
• Kötetlen sítúrázás, ráadásul lavinaveszély nélkül? IGEN!
• Családi szánkózás? IGEN!
• Motoros hószánozás? IGEN!
• Evezés, rafting, via ferrata? NYÁRON IGEN!

A pádisi szállások jelentős része jellemzően nincs fent booking.com-on, ahol mi keresgéltünk, így az Erdélyi-szigethegység nyugati peremén, Dragánfalván (Drăgănești) szálltunk meg egy motelben, ahonnan minden nap fél-egy órába telt elérni a kiválasztott parkolónkat. Ez az idő mindig pont elég volt, hogy előmelegítsük a kocsiban a bakancsainkat. :D Február közepén foglaltunk szállást, amikor éppen nem igazán volt hó, de március elején akkora mennyiség esett, hogy a hóhiánytól már egyáltalán nem tartottunk. Biztos ami biztos, a szállásfoglalás előtt megérdeklődtük a padis.hu-n, hogy a Pádisra vezető hegyi utat takarítják-e télen, és nagy örömünkre tíz percen belül igenlő választ kaptunk. Az útviszonyoknál egy fokkal jobban ódzkodtunk a hidegtől, mert az első napokra -4 fokos napi maximumokat jósoltak. Már jóval az utazás előtt befészkelte magát a fejembe Kormos István imádnivaló költeménye a fázó rókafiak aggodalmairól:

"Elébük toppan
medve koma.
Körül esengik,
körül nosza:
'Mondd meg, te Talpas,
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!'"

Az első napok hidege a negyedik nap végére plusz fokokig enyhült, és óriási boldogságunkra verőfényes, D-vitamindús napsütés kísérte végig az egész utunkat. Ez, a szuper Decathlonos lábmelegítőim és a kipattintható kézmelegítőim megóvtak a megfagyástól, és lehetővé tették, hogy egész napos túrákat is csináljunk.

A tervezéshez most is, mint mindig, az alpenvereinaktiv túratervezőjét használtuk, ami szépen megmutatja a túra várható szintkülönbségeit és szintidejét is - csak azzal nem tud számolni, hogy a hóban, főleg a kijáratlan hóban kétszer lassabban lehet csak haladni, mint azt ő gondolná. Emiatt egy túrát a felére rövidítettünk, egyet pedig kihagytunk, de így is teljesen feltöltődve, mindenféle hiányérzet nélkül jöttünk haza.

Ez a hegycsoport Erdély legcsapadékosabb területe, és bár az a része, ahol mi mozogtunk, szigorú értelemben nem is magashegység, télen abszolút hóbiztos - sőt, van, hogy már a hóból is megárt a sok. Milyen felszereléssel induljunk hát neki így, télvíz idején, ha nem szervezett túrára fizetünk be? Szükséges lesz egy hótalp, mert másképp combig fogunk süllyedni a hóban. Persze a hótalp sem tesz csodát, így a lábbelink egész nap a hóban fog hemperegni, mindenképpen legyen hát meleg és vízálló a túrabakancsunk. A túrabotok a hótalpazáshoz elengedhetetlenek, ezek fognak egyensúlyban tartani minket, különösen ha hótányért is teszünk rájuk, hogy ők se merüljenek nyakig a hóba. És az életmentő, ami az alap hótalpas túrákra nem feltétlenül kell, viszont ha már bemerészkedünk egy befagyottabb barlangos vagy szurdokos részre, akkor elengedhetetlen lesz: egy csúszásgátló macska vagy egy hágóvas. Kiábrándító tud lenni, amikor egy túra véghezvitelét pont az akadályozza, hogy valamelyik felszerelést "ugyan, úgyse fog kelleni" legyintéssel a kocsiban hagyjuk, így mi ezeket az alap dolgokat inkább mindig magunkkal cipeltük.

Otthon csak régebbi, beszkennelt turistatérképeket találtunk a területről, és a számtalan látnivalót nehezen helyeztük el térben egymás mellett, de a kitartó böngészés végül segített átlátni a domborzati és távolsági viszonyokat. Kint aztán találtunk térképes prospektusokat (elérhető itt és itt), amik - vizuális típus lévén - már inkább segítettek átlátni a környéket.

Az Aragyásza-barlang és a Boga-kő kilátó

Dragánfalván még csípős, de száraz reggelből indultunk útnak szombat reggel, ám a Köves-Körös szurdokvölgyében autózva hamar megjelentek az első hófoltok mellettünk. A Pádis-fennsíkon már méteres hófalak között haladtunk, ami kicsit zavarba ejtő, mivel a nyári parkolók nincsenek úgy kiásva a hóból, mint például a Dolomitokban. A parkolást is az út szélén kell abszolválni, de szerencsére a forgalmasabb turistautak kezdetén valamennyire az autók már lelapították a havat, és a visszafogott forgalom miatt senkit se zavar, ha kicsit (nagyon) belógunk az útra.

Egyből felcsatoltuk a hótalpainkat, és a napos, szélcsendes -8 fokban elindultunk az Aragyásza-barlang felé, eleinte aznapi hótalpnyomokat követve. A Varasó-réten, ahol nyáron a kis tó és a nyári szállások körül bizonyára nyüzsög az élet, most csak mi sétálgattunk, a szánkat tátva az érintetlen táj szépségétől. A hegyeket póznaként ácsorgó fenyők és félig betemetett esztenák pöttyözik, amik ilyenkor elárvultan ácsorognak egymagukban. Esztenának a helyiek a juhászok ideiglenes szállásait nevezik, amelyeket csak a legeltetési, fejési idényben használnak. Itt nyer értelmet a "havasi pásztorkodás" állattartási forma, ami annak idején sokszor visszaköszönt a földrajzkönyvem lapjain.

A kitaposott ösvényen meglehetősen jó tempóban haladtunk, és tulajdonképpen még az Aragyásza-barlang felé vezető elágazás után is, bár ott a néhány napos nyomokat már betemette a frissebb hó. Az erdőben lefelé baktatva szinte hihetetlennek tűnik, hogy itt egy több méteres barlang rejtőzik, aztán egy utolsó kanyar után befordulunk a barlangba befolyó patak szűkös medrébe, amit ilyenkor még több méteres hó borít. Az előttünk járók szerencsére megkönnyítették a dolgunkat, így csak át kellett egyensúlyozni a hóba járt peremeken, és már elénk is tárult az Aragyásza-barlang több méter magas kapuja. Besandítva már látszott, hogy odabent a hideg és a jég az úr, ezért a hótalpakat lecseréltük a macskákra, előkészítettük a fejlámpát, és bemerészkedtünk a patak csobogásától visszhangzó termekbe. Káprázatos... lenyűgöző... művészi... és még sorolhatnánk, akkor sem tudnánk szavakkal leírni a temérdek jégszobor mellbevágó látványát. A barlangban hol a félig befagyott patak medrén sétáltunk, jól megkapaszkodva a karmainkkal, hol az ugyancsak félig befagyott láncokon ereszkedtünk le. A barlang hatalmas csarnokai a barlangtető beszakadt nyílásain beszűrődő természetes fényben vehetők ki teljes valójukban.

Az Aragyásza-barlang átfolyóbarlang, a patak teljesen átvágta magát a sziklán, ezért - nyáron - a patakot követve át lehet lyukadni a Meleg-Szamos szurdokába, a sziklákkal keretezett Szamosbazárba. Útjelző lábnyomaink azonban a barlang kijáratát eltorlaszoló több méternyi hó előtt végleg eltűntek, így szomorú szívvel, de a továbbhaladást itt már túl veszélyesnek ítélve visszafordultunk. Időközben jól átfagytunk már, és bár órákon át el tudtunk volna még gyönyörködni a barlang jégformációiban, nekem óhatatlanul is a Híd Terabithia földjére film egy mondata jutott eszembe, amely a téli túrázásra is szépen illeszkedik:

"...nincs elég időm mindent megszemlélni. De éppen ez ebben a különleges."

Bár az utunk a visszafordulásnak köszönhetően egy nagy hurokkal lerövidült, a Boga-kő felé való leágazás után a nyomok tévútra csaltak minket, majd el is tűntek, és váratlanul sok időnkbe és energiánkba telt a szűz tájban megtalálni és nem szem elől téveszteni a piros pötty (vagy inkább piros céltábla :D) turista jelzést. Az út nem tétovázik sokat, a Pádis-fennsík peremére kiérve toronyiránt a Boga-kő kilátó felé veszi az irányt, nem teketóriázik holmi puhányoknak való szerpentinekkel vagy ilyesmi. Garantált, hogy a több méteres hófúvásokon át törtetve nem fogunk fázni! A kilátóhoz a szikla szélére fújt gyanús hóperem miatt nem merészkedtünk túl közel, de azért kivehető volt a Boga-katlan - ebből az irányból közelítettük meg reggel a fennsíkot. A kilátónál már épp csak pihegtünk, de szerencsére onnantól a parkolóig végig lejtett az út, és teljesen ki is volt járva a fennsík irányába, így szinte repültünk az egyre hosszabbodó árnyékok között. A fennsíkot jellegzetes oldódásos és üledékes dolinák pettyezik, amik ilyenkor alig látszanak ki a hó alól, így különösen ajánlott a kikarózott, vagy legalábbis kijárt ösvényeken maradni.

A Háromkirály-vízesés

Vasárnapra két könnyedebb kirándulást választottunk, amiken nem lehet úgy megcsúszni az idővel. A Három-király vízeséshez egy nyáron könnyed, télen kicsit zavarba ejtő turistaút vezet. Eleinte autóval is járható szélességű úton lehet haladni, de a turista jelzés egyszer csak befordul a fák közé, és egy szédítő lejtőre invitál. Az út néhol találkozik a háromlépcsős vízesést tápláló vizekkel, így elkél a macska, hogy a fagyott hegyoldalon ne kezdjünk váratlan seggencsúszásba. A vízesés nyáron is bizonyára káprázatos, de így télen talán még sokkal különlegesebb: a hideg és a szél ilyenkor egy minden művészi szándékosságot nélkülöző, egyszeri és megismételhetetlen jégszobrot farag belőle. Néha szoktam lamentálni azon, hogy gyakrabban kéne múzeumba vagy kiállításra járni, de mindig ráébredek, hogy a természet határtalan képzelőereje és kreativitása számomra legalább ugyanolyan lenyűgöző, ha nem lenyűgözőbb, mint az embereké.

Tippelgettünk, hogy vajon az ottjártunkkor is olvadozó, de meglehetősen robosztus jégszobor mikorra fog vajon felengedni, és most, március végén már olyan videót láttunk róla a Pádis - Erdélyi-szigethegység FB-csoportban, amin már teljesen meg van olvadva. :O

A Pádis-fennsík és a Mócok temploma

Pádis néhány házból álló települése akár igazi hegyi paradicsom is lehetne, és talán nyáron az is. Ám most csak néhány panzió állt a turisták rendelkezésére, gyaníthatóan azok is csak hétvégére nyitottak ki. A legtöbb épület bezárva, bedeszkázva várja a nyári szezont, vagy több esetben a csöndes enyészetet. Ennek ellenére nagy jövés-menés volt, mert innen indulnak motorosszános (nem épp környezetbarát) túrák, és a csupasz hegyoldalakon zseniális szánkóútvonalakat lehet találni.

Pádisról indul a helyenként roppant meredek ösvény a Mócok templomához - ez az a csúcs, ahova minden Pádisra érkező felzarándokol, ha másért nem, a kilátás kedvéért. A mócok az Erdélyi-középhegység területén élő román nyelvű népcsoport, akik hagyományosan bányászattal, állattartással, pásztorkodással, fakitermeléssel és aranymosással foglalkoztak Bihar és a környező megyék területén. A mócok templománál váratlan vendég fogadott minket, a Románia-szerte megtalálható kóborkutyák egyike, akit lifegő füle után Liffinek kereszteltünk el.

A túra után az egyetlen nyitva levő étteremben ittunk egy forró teát, és utána már nem volt kedvünk visszahurcolni a szánkónkat a jobb lejtőkhöz, így inkább a fennsíkról lefelé tartva megálltunk a Bál-réten csúszni egyet.

A Galbina-kőköz

Bár az egyik, Csodavárhoz tervezett egész napos túrát kihagytuk, a másikat, ami a Galbina-kőközbe vezet, teljesíthetőnek gondoltuk, mert sokkal alacsonyabb tengerszint feletti magasságban mozgott. A kiindulópontunkon egyáltalán nem volt hó, és a túra legmagasabb pontja is 910 méteren feküdt, így ezúttal megkockáztattuk a hótalpak kocsiban hagyását is. A sárga háromszög jelzésen indultunk neki a ránk váró 13 km-es körtúrának, amely a Galbina patak szurdokvölgyét követi, hajmeresztő emelkedőket és lejtőket tartogatva a kényelmes és tempós haladásra számító vándoroknak. Néhány hullámvasút után betértünk a patak ligetes medrébe, ahol már kilankul a hegyoldal, és a hegyi kankalinok, hóvirágok már bontogatják a szirmaikat. A csöndes ébredezésnek itt nincs senki más tanúja, csak mi és az első idei csiripeléseket megeresztő kis madarak.

Ez volt az a napunk, ahol a túra 15 kilométere alatt egy kétlábúval se találkoztunk (eltekintve a szürkület előtt dzsipjükkel hazafelé tartó erdészektől), négylábúak nyomait viszont annál többet láttuk. Az Erdélyi-szigethegység Natúrpark területén sok farkas és medve él, legalábbis a havat errefelé keresztül-kasul szelő nyomok és az ottjártuk más csalhatatlan bizonyítékai ezt mutatják. Minden nap iparkodtunk sötétedés előtt befejezni a túránkat, mielőtt előmerészkednek, de azért kell némi akaraterő, hogy az ember lábremegés nélkül több kilométernyire behatoljon a sűrű erdőségbe, amely - ellentétben a kiépített magashegységekkel - még sokkal inkább az állatok fennhatósága alatt áll.

A Poiana Pauleasa rét előtt a hínáros, erősen tengerszagú Galbina patak olyannyira az utunkat állta, hogy nem tudtuk megkerülni a meredek partfalon, és átkelni se tudtunk rajta, hiába próbálkoztunk másfél órán keresztül a hídépítéssel. Végül kénytelenek voltunk visszakaptatni a sárga háromszögön, és a vargabetűket leíró, sokkal hosszabb erdészeti úton tovább sietni, a kerülővel jó kis plusz távot téve a lábainkba. A túra a Poiana Florilor (Flóra rét) után válik igazán izgalmassá (bár nekem az egyik patakon átkelős kísérlet miatti bakancsbeázásnak köszönhetően már amúgy is az volt), ahol az út befordul a Galbina sziklás szorosába.

Az Erdélyi-szigethegység érdekessége, hogy a hőmérsékleti inverzió miatt a fenyők akár a lombhullató erdők szintje alatt is megjelenhetnek: a szorosba érve a magyarországi erdőségekhez hasonló meleg barna árnyalatú rengetegből zord, sötét, fenyves magashegyi környezetbe léptünk. A hőmérséklet is egyből csökkent jó pár fokot, és a Galbina-kőközhöz vezető turistaútra ráfordulva ismét a télben találtuk magunkat, fel is kerültek a macskák a lábunkra. Az ösvény a hóborítás miatt nem mindenhol járható, de a kulcsfontosságú részeken a patakmederben, vagy a sziklába szerelt több évtizedes drótokon és láncokon át tudtuk ügyeskedni magunkat. Itt, tíz kilométerre az autóúttól, a jég és a fagy birodalmában aztán teljesen magunkra vagyunk utalva.

Sok helyen a Galbina bevágódását snassz módon csak "szurdok"-ként emlegetnék. Csakhogy itt szabadon szárnyal az ékes magyar nyelv: a "kőköz" kifejezés sokkal érzékletesebben elénk rajzolja annak a szűk sziklahasadéknak a jellegét, amin átkelünk. Az Eminenciás-vízesés már olvadófélben van, és a tulajdonképpeni kőköz eddig tart, itt élesen balra fordul és kinyílik, a katlant megtelíti a behullott és a magas sziklafalak miatt alig olvadó hó. A nyomokat követve elhaladtunk a Galbina hatalmas földalatti barlangjai mellett, amikből kiszűrődik az olvadó víz visszhangos robaja. Madarat lehetett volna fogatni velünk, hiszen küzdelmes út után már-már elértük a Galbina "forrását", amelyet csodaszép egyszerűséggel Galbina-vízkeletnek neveznek. Itt azonban az előttünk hősiesen törtetők visszavonulót fújtak, mert a meredek hegyoldalban a tapadós hóban már túlságosan veszélyes lett volna tovább menni. Mi is kénytelen-kelletlen visszafordultunk és a már ismert, járt utat választottuk, nehogy meginduljon velünk a hegyoldal. Lehetett volna itt nálunk bármilyen téli felszerelés - jégcsákány, kötél -, akkor sem mentünk volna tovább. A Galbina-körtúránk, amely a Flóra-rétet érintve vitt volna vissza a sárga háromszögre, így nem ért teljesen körbe, de nem bántuk, mert így is épphogy sötétedésre értünk vissza az autóhoz, még két és fél óra ütemes talpalás után.

Vártop és a Rozsda-szakadék

A hazaút napjának délelőttjére egy rövidebb kirándulást választottunk, amihez ezúttal a Pádistól eggyel délebbi bekötőúton közelítettük meg a hegyek sűrűjét. Vártop (Aranyos) síközpontjából indultunk a mai túránkra, ami merőben más volumenű, mint Pádis a lelakott, vakolat nélküli, düledező házacskáival. Itt jól látszik, hogy a turizmus fenn tudja tartani az európai színvonalú hoteleket és apartmanokat. Ugyanakkor a síközpontban főleg a karácsonyi ünnepek környékén és a hétvégéken van élet, egy március közepi keddi napon hiába volt még kellő hó a pályákon, csak néhányan hódoltak a síelésnek.

Mi megint felcsatoltuk a hótalpakat, és elindultunk a meredek, szépen kijárt turistaúton a Rozsda-szakadék felé. Míg az északibb, Pádis környéki területeken a mészkő az uralkodó felszínforma, ezért bővelkedik a karsztos formakincsekben, ez a terület nem mészkőből, hanem egyéb üledékes kőzetekből áll. Ebbe a változatos, eltérő színű és szemcseméretű alapanyagba vágódott bele egy vízfolyás, amely a szerteágazó szakadékot kifaragta. Visszafelé egy körtúrát kanyarítottunk, és még utoljára elkölthettünk egy hóban ücsörgős ebédet, kilátással a korábbi kirándulásaink helyszínére.

Legutóbb körülbelül tíz éve jártunk Romániában, és talán én a felfogásbeli lemaradást Nyugat-Európához képest még jobban észrevettem így, felnőtt fejjel, mint akkor, naiv egyetemistaként. A románok lakta területeken a szemétnek még mindig az út menti árokban és a szántóföldön látják a legjobb helyét, és a tarlóégetésről sem értesültek, hogy egy hangyányit szennyezi a környezetet. Ennek ellenére a Pádis csodáit látni kell, még akkor is, ha az ember nem tud teljesen elvonatkoztatni az ország körülményeitől.

A három és fél nap, amit el tudtunk tölteni az Erdélyi-szigethegységben, édeskevésnek mondható, de talán a téli körülmények közepette ennyi elég is volt így elsőre. Az viszont már ott megfogalmazódott bennünk, hogy ide feltétlenül vissza kell térnünk egy melegebb évszakban is, amikor már nem a fehér szín az uralkodó a tájban! Tegyetek így ti is, például a közelgő húsvéti hosszú hétvégén, amikor már mindent beborít majd a krókuszok lila szőnyege. :)