Mondják, hogy a jóból is megárt a sok. Kivéve, ha utazásról van szó, mert abból sosem elég! :D Már nagyon régen jártunk Szlovákia kicsit mélabús, de mégis családias hangulatot árasztó hegyeiben, és valahogy a nyár elmúltával hirtelen vágy ébredt bennünk még egy utolsó nyugodt, hegyvidéki kiruccanásra és őszeleji átszellemülésre. A Magas-Tátra híresen kiszámíthatatlan nyári időjárása miatt a kiegyensúlyozottabb ősz telitalálat lehet arra, hogy felkeressük: a zivatarok nem jelentenek már állandó fenyegetést, viszont még nem is sötétedik túl korán. A Szlovák Paradicsom via ferratája, a vadregényesnek beharangozott Kysel-szurdok pedig a megnyitása óta a bakancslistánkon volt. Most egy péntek délutántól vasárnap estig tartó miniszabi keretében mindkettőbe belekóstolhattunk kicsit.
Az első nap útvonalfelelőse párocskám lett, aki előtt nem kis kihívás állt: olyan érdekes biciklizés+túrázás kombinációt találni, ahol nem lesznek sokan. Sajnos a Tátrának az utóbbi években - különösen a járvány óta - irdatlan tömegek indulnak neki. Egyes helyszínek már-már rémálomba illően veszélyessé és élvezhetetlenné váltak, ezen a szombati napon például a kultikus lengyel Giewontra a szokásos többórás sor kígyózott fel. (Fotó: Łukasz Prędki) Annyit viszont megtudtunk egy lengyeltől, akivel beszédbe elegyedtünk, hogy a tumultuózus jelenetek főleg a lengyel oldalra jellemzők, ezért már a lengyelek is a szlovák részre járnak át kirándulni. :D
Nekünk azért van némi fenntartásunk a szlovák oldal érintetlenségét illetően (a Poprádi-tónál parkoló autók mennyiségét látva), de a Tichá dolina (Csendes-völgy) nyugati ága főnyereménynek bizonyult erre a napra. Podbanské szellős parkolója már előrevetítette, hogy itt magunk lehetünk majd a természettel. A Csendes-patak medre mentén elsőként egy 12 kilométeres, enyhén emelkedős tekerés várt ránk, amely során 360 méternyi szintet le is küzdöttünk. Mivel a terep aszfaltos (vagy legalábbis egykor az volt), viszonylag gördülékenyen lehetett haladni. Nálunk csak az elektromos biciklivel tekerők voltak gyorsabbak, de ők is meg-megálltak megcsodálni a békésen csobogó patakot és a völgy kelet felé ívelő kanyarját.
Az aszfaltút végén kikötöttük kétkerekűinket, és cseppet sem bánt magányunkban gyalogosan indultunk tovább a Hladké sedlo 1993,4 méteren fekvő nyergébe a szép kilátás reményében (később majd még visszatérünk rá, hogy miért is bíztunk ebben annyira :D). Eleinte még fenyők gyökerein át bukdácsoltunk és lelkesen vadmálnásztunk, ám a növényzet hamarosan összezsugorodott körülöttünk, törpefenyő, áfonya, encián, alpesi erika és fű súrolta a lábainkat, és a színek is megváltoztak, mintha csak egy sárga üvegű szemüveget biggyesztettünk volna az orrunkra. Az első fagyok már megcsípték a növényzetet, és a nap is bágyadtabban sütött, mint nyáron: hihetetlen, de 1.500 méter fölött a Tátrában már szeptember közepén beköszöntött az ősz!
Felfelé kaptatva egyre szebb kilátás tárult elénk olyan klasszis csúcsokra, amiket a Tátra szerelmesei facebook-csoport bejegyezéseiben már kismilliószor láttunk, de egyszerűen semmit nem mondtak nekünk, mert eddig a Magas-Tátra ezen részei a titokzatosság ködébe vesztek. A Świnica, a Giewont és a Kriváň fenyegetően őrködik a szédületes mélységű völgyek, például a Tichá dolina keleti ágának végében fekvő Fenyves-tavak fölött. És hogy miért is vágytunk annyira a szlovák-lengyel határon fekvő Hladké sedlóba (Sima-hágóba)? Mert néhány évvel ezelőtt egy zord lengyel-tátrai téli túrán a másik irányból, az Öt-tó-völgyéből már megmásztuk. Csak hogy akkor az orrunkig se láttunk a sűrű tejfeltől:
Most merőben más látvány fogadott: teljes panoráma a lengyel oldal öt tavára és a mögötte húzódó sziklataréjra, a 4,3 km hosszú Sas-útra (Orla Perć):
A sorban állás itt új értelmet nyert: a Sas-úton és annak minden egyes hegycsúcsa előtt jól kivehetően látszottak a továbbjutásra várakozók sziluettjei, mintha a gerinc egy óriási tüskés sündisznó lenne. A Zawrat-hágó október legvégén kicsit néptelenebbül festett, de kevésbé hívogatóan is. Talán mondanom sem kell, hogy mennyivel komfortosabban éreztük magunkat ezen a nyugodt őszi napon. Persze tisztes távolságban a tömegtől...
Olyannyira fellelkesültünk, hogy ahelyett, hogy ráérősen visszaereszkedtünk volna a felfelé úton, inkább nekiindultunk szintben nyugatnak a Kasprowy Wierch (Gáspár-csúcs) felé, hogy ha már itt vagyunk és az időjárás is kegyes hozzánk, vele is megismerkedjünk a valóságban. A csúcsra régen a zöld turistaút vezetett át, de ezt ma már nem jelöli a térkép, holott nagyon izgalmas, mászós, törmelékes hegyi út, ráadásul a szemfülesek a sárga növényzetbe beolvadó mormotákat is kiszúrhatják. Elvétve találkoztunk csak szembe forgalommal, hogy aztán a Świnica lábához érve mellbe vágjon a messziről már látott turistaáradat - tudniillik a Gáspár-csúcsra óriási kabinos felvonóval is fel lehet jutni.
Itt már összességében nem sokat időztünk, de azért a Lengyelország felé elénk táruló szédületes kilátást megörökítettük. Felfedeztük a mélységben a Dolina Gąsienicowa völgyet, és mellette a fenyők oltalmában csücsülő Murowaniec menedékházat, ahol a téli túránk utolsó éjszakáját töltöttük:
Lefelé egy térdet nem kímélő szerpentinezés várt ránk vissza a kerékpárjainkhoz. A fenyőerdő szintjére érve nem várt és nem épp kellemes meglepetés ért minket: egy nagy kupac medvekaki az ösvény mellett. Nézzétek el, hogy az alábbi fotó nem saját, mert inkább a gyors távozás mezejére léptünk! :D
Javában szürkült már, így gyorsan magunkra kaptunk minden nálunk levő meleg ruhát a lefelé cangázás előtt. A ránk váró út tulajdonképpen már csak egy merő élménygurulás volt 40 percen keresztül. Az egyetlen szépséghibája a dolognak csak a hideg volt, a menetszél jeges tűkkel szurkált minket és utána ismét életet kellett lehelnünk a végtagjainkba. Iszonyúan jól esett volna beszaladni a Podbanské parkolótól pár percre fekvő, kivilágított ablakaival hívogató Grand Hotel Permon**** szállóba és átmelegedni a szaunában. A jó kis szocialista stílusban épült hegyi szállót teljesen kibelezték, és ma luxus körülményekkel hívogat, hogy ejtőzzünk benne, élvezve a természet közvetlen közelségét.
A megtett túra útvonala: 38.9 km (ebből 24 km biciklivel); 1.376 m szintemelkedés (ebből 360 m biciklivel)
*
Már biztosan kitaláltátok, hogy a vasárnapi programunk ötletgazdája én lettem. Én kevésbé vizsgáztam jól, mint férjecském, mert erősen túlterveztem a túra nagyságát, amit ott helyben végül le is rövidítettünk. A Szlovák Paradicsomban egyszer már jártunk, akkor a nem túl felemelő, nyirkos időben a Suchá Bela szurdokot és a Hernád-áttörést néztük meg, na meg a Biely potokot (Fehér-patakot), amit nem igazán lehet elkerülni. Szinte az összes szurdok egyirányú felfelé, így a legtöbb esetben a Fehér-patak hosszú, és egy idő után kicsit monoton völgyében tudunk csak visszajutni az autónkhoz. Most is ez a sors várt volna ránk, ha nem kényszerülünk újratervezésre a lassú haladás miatt. Így viszont az alábbi lett a túránk végső összetétele.
A megtett túra útvonala: 14,1 km (ebből 1470 m via ferratán); 670 m szintemelkedés (ebből 179 m via ferratán)
A szepestamásfalvi parkolóba érkezve mintha nem is egy Kia Ceedből, hanem egy időgépből szálltunk volna ki: nyomokban aszfaltot is tartalmazó úton bukdácsoltunk végig a kocsival egy egykor bizonyára virágzó szálloda lepusztult épületéig, ahol a bűnronda szocialista lámpák iskolai osztálykirándulások hangulatába repítettek vissza. A Tamásfalvi-kilátóról ódákat szokás zengeni, így ezúttal semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Az oda vezető ösvényen balról sötét, áthatolhatatlan fenyves, jobbról fényes, meleg árnyalatú lombhullató erdő borult fölénk. A Hernád hasadéka szegélyezte az utunkat, és egy köpésre a turistaúttól méltóságteljes sziklatűk rajzolódtak ki a fenyőrengetegben. A Tamásfalvi-kilátót a Hernád eróziója hozta létre, a mészkőplató hossza több mint 200 méter (bőven elfér rajta a szép számú látogató), a magassága 25-32 méter. A fal teljesen függőleges, sőt, van ahol homorú (azaz áthajlik), és mivel előszeretettel gyakorolnak rajta sziklamászók, nagyon fontos, hogy ne menjünk a perem szélére, nehogy véletlenül lerúgjunk valamit az alattunk sportolókra.
A június 15. és október 31. között látogatható Kysel-szurdok (Savanyú-szurdok) bejáratához "kedvenc" útvonalunkon, a Fehér-patak partján meneteltünk el. A via ferrata beszállásánál szembesültünk vele, hogy a ferrata fizetős, és a díját SMS-ben lehet befizetni. A pazar szurdok egy tűzvészt követően 40 évig zárva volt a turistaforgalom előtt, 2016-ban lehetett újra birtokba venni, és a bevételt azóta természetvédelmi célokra fordítják. A késő délelőtti időpont ellenére szinte magunk voltunk, aztán pont utánunk szállingózni kezdtek sokan mások is via ferrata felszereléssel. Mivel több helyen is lehet bérelni szettet, a legtöbben valószínűleg itt kóstoltak bele először a biztosított sziklamászás csodáiba. Az út a besorolását tekintve egyáltalán nem nehéz, mi is nyugodt szívvel ajánljuk, ha megismerkednétek ezzel a mesés sporttal. Viszont arra készüljetek, hogy a ferrata minden képzeletet felülmúlóan csúszós lesz!
Az elején jó pár száz méteren még szinte csak látszatképpen vannak felszerelve a drót és a lépések, mert sokkal egyszerűbb és biztonságosabb magában a sekély patakmederben sétálni. Aztán pont, amikor az ember már izgulni kezd, hogy csak ennyi lesz az izgalom, a víz által elsodort és felhalmozott fatörzsek állják az útját. Innentől kezdve mindenki úgy improvizál, ahogy tud. :D
Befelé hatolva a csörgedező víz magas vízeséseket alkot, ahol már nemcsak vízszintben, hanem felfelé is kell kapaszkodnunk egy keveset. A vízmosás legpazarabb szakasza egy körülbelül egy méter széles kanyon, ahol éppen csak átfér egy megtermett ember, miközben elemi erővel örvénylik a lába alatt a patak vize. Az Obrovský vodopád (Óriás-vízesés) a nevéhez híven grandiózusan fölénk tornyosul, amikor az általa kialakított katlanban megpihenünk egy időre. A mászóút a Karolinyho vodopád után ér véget, aminél egy pici üregen bújhatunk keresztül, rácsos hídon kelve át a patak sziklamedencéje fölött.
Eredetileg a kiszállás után a Kysel-patak két ága közül a Velky-Kyselen folytattuk volna a túrát, de a ferratán nagyon lassan lehetett csak haladni, így inkább kényelmesen megebédeltünk, majd visszafelé kanyarodtunk. Ebéd közben a kis erdei pockok fogócskázásán nevetgéltünk. A visszaúton jó pár emelkedő várt ránk, amiket már szívesen kihagytunk volna, de a Menedékkő-fennsíkról (Klaštorisko) vethettünk még egy pillantást a Magas-Tátrára, úgyhogy ezeket is zokszó nélkül elviseltük.
Végül délután öt fele indultunk el haza, de tartottunk még egy rövid fotószünetet a Szlovák Paradicsomot a keleti szélén átszelő kanyargós úton, Imrikfalván (Dedinkyben). Pénteken este már javában szürkület után jártunk itt, de a tó és a település barátságos fényei akkor is nagyon bájos hangulattal kecsegtettek. A mesterségesen kialakított tó valóságos kis pihenőparadicsom, sok-sok biciklizési, horgászati és csónakázási-vízibiciklizési lehetőséggel.
Egy ilyen gyorstalpaló hétvégi kiruccanáson általában az oda- és visszaút hossza túlságosan is sok az effektíve kirándulással tölthető időhöz képest, viszont a környezetváltozás, az igazi magashegyi légkör kárpótol ezért a kis kellemetlenségért. :) Rajta hát, irány a szlovák ősz!
