Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Ezerarcú kis ország a Balkán-félszigeten - történelmi városkák és mediterrán tengerpart (Montenegró, 2. rész)

2019. július 16. - ynda

montenegro.jpg<= A vadregényes Durmitor Nemzeti Park kanyonjairól és hegycsúcsairól az előző bejegyzésben olvashatsz

Reggel korán elköszöntünk az érintetlen hegyvidéktől és a mediterrán fílingű tengerpart felé vettük az irányt. A szeszélyes kanyonok és marcona hegyek után alig vártuk, hogy 180 fokos fordulattal a történelmi városkák és a tengerpart látnivalói is elvarázsoljanak minket.

A Tara-kanyonból kiérve azonnal be is kanyarodtunk egy újabb természetes katedrálisba, a Morača-kanyonba, ami a legfontosabb tranzitútvonal Szerbiából a tenger felé. Szebbnél szebb photo pointok közül válogathattunk, és kis kitérővel és pár perces túrával leereszkedtünk a Danilov most-hoz (hídhoz). Kiderült, hogy egymástól függetlenül mindkettőnknek egyből a folyómederben elterülő delfin alakú szikla szúrt szemet. A Morača főúttal átellenes partja nagyon sokáig csak az út felől volt megközelíthető függőhidakon, amik közül a leglátványosabb még lengedezik ugyan, de TÜV minősítést már biztos nem kapna, így meg lett tiltva, hogy rámenjek. :(

A Morača után a szurdokok eltűntek, de a hegyek maradtak velünk, Podgoricát, a fővárost is minden irányból körülveszik. A közlekedési kalamajkákból még nem volt elég a Durmitorban, az autós navigációt követve egy olyan háromnegyed autó széles szerpentinen vágtuk le az utat a főútról a Shkodrai-tóhoz, amit minden körülmények között el szerettünk volna kerülni. Férjecském kötélidegei és az autó fényezése bánták a malőrt, viszont a jutalmat hamar megkaptuk, mert elénk tárult a Rijeka Crnojevića szédítő folyókanyarulata. A folyó a távoli messzeségben a Shkodrai-tóba ömlik, ami a Balkán-félsziget legnagyobb tava és amin Montenegró Albániával osztozik. A tó védelmére nemzeti parkot hoztak létre, mivel az élővilága halakban, madarakban gazdag, és Európa egyik utolsó pelikánközössége is itt él. A kilátópontunkról rengeteg kis bárkát láttunk a folyószéli tavirózsaszőnyegek között eldöcögni. A tekergő folyó látványát a helyi népnyelv által csak Sophia Loren kebleiként aposztrofált két szabályos hegycsúcs teszi teljessé (a bal oldali ág fölött vesznek a homályba). :D

img_20190611_124435.jpg

A festői látvány tovább fokozódik magán Rijeka Crnojevića településen, és nemcsak mi gondoltuk így, hanem egy kitelepült festőkurzus résztvevői is, akik a városka romantikus hídját vetették éppen vászonra. Az egykori főváros megkopott pompája egészen megkapó, mindössze néhány turista lézeng elmerengve a szerény korzón. A szebb napokat látott épületek éppenséggel lehangolók is lehetnének, de inkább a beletörődés meghitt nyugalmát árasztják, hiszen ez a város sosem lesz felkapott turistaparadicsom, és talán nem is bánja. A forgalmat mindössze a két-három étterem és a kis csónakok jelentik, amikkel jó drágán ki lehet hajózni egészen a Shkodrai-tóig.

Késő délutánra lassan lecsorogtunk a tengerpartra, és fürdőzést terveztünk Čanj településén. A város közstrandja már műholdkép alapján se volt túl szimpatikus, így a közeli Queen's beach-re (Kraljičina plaža) szerettünk volna eljutni, amit csak a tenger felől lehet megközelíteni. Itt azonban a déli ahogy esik, úgy puffan mentalitás legyőzött minket, menetrend és a kérdésben kompetens személy nélkül sajnos nem tudtunk átjutni. Még a strandfelügyelők se tudták, hogy kit kéne megkérdeznünk a hajó menetrendjéről. Mindenesetre este 5-6 fele előkerült egy kishajó, ami aztán elment a strand felé, majd visszatért két turistával, azután le is horgonyozták estére. Lehet, hogy az előszezon miatt, de nem úgy tűnt, mintha óriási turistatömegek lettek volna aznap az állítólag nagyon népszerű és idilli öbölben.

Reggel dél felé vettük az irányt, Stari Bar-ig, ami utunk legdélebbi pontja volt. A városka, ahogy a neve is utal rá, "Öreg Bar", azaz a mai tengerparti Bar település elődje, amit a kalózoktól és a természet erejétől védve még a szárazföld belsejébe építettek. Kalandos történelme során gyakorlatilag a fordulatos montenegrói történelem valamennyi szereplője végigvonult rajta: illírek, rómaiak, bizánciak, szlávok, velenceiek, törökök, majd montenegróiak tették hozzá, vagy épp vették el belőle a maguk részét. A mai romvárosból a bejáratok és várfalak, a felső erőd, egy mecsetté alakított templom, egy kolostorrom, egy óratorony és egy török gőzfürdő maradt fenn felismerhetően, illetve a hegyekbe vezető akvadukt, azaz vízvezeték. A többi épületből már csak düledező falak maradtak buja növényzettel benőtt mementónak. A romvárosba hangulatos bazár- és étteremsoron keresztül jutunk át, és a közelben lehet jó pénzért megtekinteni a város egyik jelképének számító 2000 éves olajfát is. A reggeli kánikulát nemcsak mi viseltük nehezen. :)

A romokat elhagyva észak felé a másik véglettel kezdtünk ismerkedni. Sveti Stefan szigetecskéjéről jól tudtuk, hogy szép-szép, de azért nekünk nem kéne, ahogy mondani szokás. :) A szigetet egy földszoros kapcsolja a szárazföldhöz, ami átkelési lehetőség mellett a szelekcióra is szolgál. A város ezen része az 1950-60-as évektől hotelszigetként működik, és a hozzánk hasonló földi halandók számára nem jelent sem túl olcsó, sem túl izgalmas időtöltést. Jelenleg az Amanresorts International bérli a szigetet, ezért ha sztárokhoz illő luxusra vágyunk, az Aman Sveti Stefan weboldalát böngésszük. Mi ehelyett a térképet böngésztük és találtunk egy kis kápolnát, ahonnan az egész képeslapra illő öblöt beláttuk.

A régi és a modern ambivalens kettőssége nagyon megfigyelhető Budvában is, de ott már kisebb a fejlettségi olló nyílása, a sikátoros kis óváros és a modern szállodák nagyjából jól megférnek egymás mellett. A szuvenírboltokkal viszont kicsit túlzásba esnek, ez nem a Stari Bar-ban látott helyi portékák és kézműves termékek tárháza, hanem kínai zsibvásár, ami az óváros autentikus hangulatának kisebb pofont ad. Az óvárosnál engem sokkal jobban megfogott a város strandja, ahova egy festői tengerparti korzón lehet átsétálni. Sőt, az abszolút kedvenc a még ennél is eggyel további strand, amit már csak két abráziós kapun átmászva érhettünk el.

Pont elég is volt ennyi a turistanyüzsgésből, megkönnyebbülten vettük be magunkat ismét a szárazföld belsejébe. A Lovćen Nemzeti Parkban bármerre nézünk, karsztos hegyek vesznek körbe. Közülük a Jezerski csúcs (1675 m) a legkiemelkedőbb, erre épült a Njegoš-mauzóleum. II. Petar Petrovic Njegoš vitathatatlanul a leghíresebb montenegrói, költő, filozófus és püspök (vladika) volt egy személyben, aki rövid élete ellenére a montenegrói öntudat megtestesítője lett. Lenyűgözött minket a montenegróiak szenvedélye Njegoš iránt, akiről a Lovćen hegységben települést, sőt még a helyi jellegzetes sonkát is elnevezték. A mauzóleum helyén álló kápolnát még életében emelték, és saját kívánságára temették el itt. Az emelkedett hangulat abszolút átragadt ránk itt Njegoš földi nyughelyénél, de az élményt tompította kicsit a többmillió muslica, amiktől nem lehetett csapkodás nélkül meglenni a csúcson.

Miközben sonkakóstolóra tartottunk, próbáltunk párhuzamokat találni Njegoš és a magyarság főbb karakterei között, és meglepetésünkre elég hamar eszünkbe jutott Petőfiszállás, mint Petőfiről elnevezett település, vagy a Rákóczi-szalámi. :) A híres Njeguški pršut Njeguši falucska specialitása, ahol lépten-nyomon kis sonkafüstölő épületek ácsingóznak. Állítólag az itt érlelt sonka különleges ízét a tengeri és a magashegyi légtömegek találkozása adja. Nem vagyunk gasztronómusok, de sokkal-sokkal ínycsiklandozóbbnak találtuk a njeguši sonkát, mint az agyonfüstölt feketeerdei sonkákat, valahogy a lágyabb olasz sonkák felé hajlik az íze. Bárány Robi nyomdokait követve mindenképpen a Kod Pera na Bukovicu étteremben szerettünk volna sonkát kóstolni, ami generációk óta egy család tulajdonában van. Az OzoneUtazás forgatásakor éppen grandiózus útépítések zajlottak ezen a környéken, és mi már a vadiúj aszfalton közelíthettük meg. Az országút új vonalvezetésének csak az a szépséghibája, hogy teljesen elkerüli a korábban nagy forgalmú vendéglőt, ami mostanság már csak megkopott mása egykori önmagának.

img_20190612_162641.jpg

img_20190612_163747.jpg

Délután érkeztünk meg Montenegró másik UNESCO-védelem alá eső vidékére, a tévesen norvég fjordokhoz hasonlított Kotori-öbölhöz. A tekervényes öbölnek külalakja ellenére semmi köze a gleccserekhez, hiszen folyóvölgyként jött létre, a folyó az öböl kijáratánál torkollt az Adriai-tengerbe, majd a tengerszint megemelkedésekor feltöltődött tengervízzel.

img_20190612_155834.jpg

Az öbölparti települések többnyire egy kicsi, velencei vonásokat őrző óvárosból és a köré települt modernebb városrészekből állnak. A szállásunk mindössze 15 percre volt az öböl legbelső csücskében megbújó Kotor városmagjától, így végre igazi andalgós-vacsorázós estéket tarthattunk. Nyitva már egy templom sem volt, de a zegzugos utcácskák úgy elvarázsoltak, hogy többre nem is vágytunk. Kotor túlzás nélkül "a macskák városa", nagy becsben tartják a cicákat, így aztán nem csoda, hogy ha minden sarkon, padon, ablakban látunk egyet-kettőt. A legenda szerint a macskák a hajósokkal érkeztek ide távoli földekről, ennek köszönhetően nemcsak a macsekok száma, hanem fajgazdagsága is rendkívül magas. A higiénia problémakörétől próbáltunk eltekinteni, és így egészen örömteli volt látni a macskák és emberek kölcsönös szimbiózisát. A macskamúzeumot egy másik alkalommal mindenképpen megnézzük majd.

Az óvárost felülről védelmező Sveti Ivan romos várfalat és erődítményt másnap este másztuk meg, pont alkonyatkor. Előtte tusoltunk le a délutáni strandolás után (ld. később), de teljesen fölösleges volt, mert az esti hőségben öt perc kaptató után már ugyanolyan sósak voltunk, csak ezúttal az izzadságtól. Feszített tempóban kaptattunk fel egészen a zászlós várromig, hogy a teljes sötétedés előtt felérjünk. A nagyon csúszós egykori ösvény mellett egy frissebb lépcsősoron ruganyosan lehet haladni, de a sok-sok romos bástya, kúszónövény és denevér közt akaratlanul is elvéti néha az ember az ösvényt. Végül a botladozó elemlámpás turisták közt szlalomozva csak felértünk és szédületes kilátásban lett részünk.

Az Ostrog monostor mélyen bent fekszik a szárazföld belsejében, így a következő fél napot gyakorlatilag elautózgattuk. Az épületegyüttes egyike a világ legkülönlegesebb, sziklába vájt építményeinek, és már messziről ki lehetett szúrni az autóból. A 17. században alapította Bosznia-Hercegovina püspöke, Ostrogi Szent Vazul, akinek itt található ereklyéjéhez rengetegen zarándokolnak el, ortodox keresztények, katolikusok és muszlimok egyaránt. A történetek számos csodálatos gyógyulásról számolnak be azok körében, akik imádkoztak a püspök testéhez.

A hegyek között irdatlan melegünk volt, úgyhogy alig vártuk, hogy visszaérjünk a tengerpartra. A szállásadónk - miután megkínált pálinkával - elárasztott programötletekkel a környéken, és ezek közül a karibi hangulatot idéző Kék Horizont strand (Plavi Horizonti Plaža) egyszerűen ellenállhatatlannak tűnt. A montenegrói partszakaszon ritkaságszámba menő homokos strandok közül ez az egyik, és el voltunk ragadtatva, hogy itt végre vízicipő nélkül lubickolhatunk.

Itt a mediterrán Montenegróban óriási turizmus települt a turisták kiszolgálására. Szomorúan érzékeltük, hogy van, ahol szinte körültekintés nélkül facsarják-ki a természetből, amit csak lehet, korábban érintetlen, titkos strandokat bolygatnak meg, vagy éppen állami földeket árusítanak ki külföldi nagyvállalatoknak.

Másnap a Kotori-öböl környékének további különlegességeit fedeztük fel. Az öböl kijáratához közeli partszakaszon van az egyik legnevezetesebb, a montenegrói Kék Barlang. Rengeteg társaság kínál hajókázást a barlanghoz, ám ezek zömében alsó hangon három órás (tor)túrára visznek. A tengeribetegségből Tenerifén és Norvégiában egy életre elég volt, úgyhogy most az egyetlen olyan motorcsónakos kirándulást választottuk, ami Herceg Noviból indult és 1 óra 10 perc alatt körbeért. Úgy számoltuk, hogy a hajó indulása előtt egy órával érjünk oda, ami kapóra jött, mert az óriási dugó miatt nagyjából húsz perccel a hajó indulása előtt be is futottunk. A kiszemelt központi parkoló időközben megszűnt, úgyhogy az egyik utcában keresgéltünk helyet. (Mivel minden utca egyirányú, hogyha még egy kört megyünk, tuti még fél órát dugóztunk volna). Itt persze a pakolójegy beszerzés okozott macerát, a tábla szerint egy parkolójegy árusító helyen kell jegyet venni és azt kitenni a kocsi elejébe. Sietve elindultunk az egyik irányba, ahol 10 méter után találtunk egy táblát, hogy a richtig másik irányban 100 méterre levő pizzériában tudunk jegyet venni. (?) Nyargaltunk tovább oda, ahol miután közöltük, hogy 4 órára szeretnénk parkolni, kaptunk minden órára egy szép beikszelgetett parkolócetlit, amiket egymás mellé kellett kitenni az autóba - ki látott már ilyet?

p1130611.JPG

Végig rohantunk, hogy el ne késsünk a találkozóhelyről, úgyhogy teljesen kikészültünk, amikor eljött és eltelt a 11 óra anélkül, hogy a hajónk előkerült volna. Fél 12 körül már minden létező embert megkérdeztem a kikötőben, aki tudhatott arról, hogy hol van Marko, a kapitányunk, de persze senki nem látta. Valahogy sikerült Wi-Fihez jutnunk, és pont akkor érkezett tőle egy e-mail, hogy itt van a kikötőben és csak ránk vár. Mondanom sem kell, hogy a kis motorcsónak abszolút nem a kijelölt találkozóhelyre jött, hanem nekünk kellett elbattyogni hozzá a többi tucatnyi egyforma csónak közé. Mindenesetre Marko derűsen megnyugtatott, hogy ne izguljunk, most már mindjárt indulunk. Egyébként pedig csak mi ketten fizettünk be a kirándulásra. Így röpke fél órás késéssel, de privát motorcsónak kapitánnyal vágtunk neki a Kotori-öbölnek. Kicsit azért ennél nagyobb lélekvesztőre készültünk, így alaposan megilletődtünk, de aztán eléggé bejött ez a privát hajókirándulás.

Az öböl kijáratában trónoló Mamula erőd az Osztrák-Magyar Monarchia erődrendszerének része volt az öböl két tengerparti csücskén álló erődrommal együtt. A II. világháborúban koncentrációs táborként használták, amit tekintve kicsit bizarr, hogy a montenegrói kormány 2016-ban 49 évre bérbe adta, hogy luxushotel építsenek rajta. Ízlések is pofonok... Az öbölben más háborús mementót is láttunk, egy tengeralattjárók számára kialakított alagutat, ahol a jugoszláv tengeralattjárókat rejtették el a Délszláv háború idején. Összesen három alagút van az öbölben, mindegyikben két kis tengeralattjáró fért el egymás mögött. Manapság már csak a turistáknak mutogatják az alagutakat, valamint egyéb módon fedezik fel újra a bennük rejlő lehetőségeket. Abban, ahol mi jártunk, 2009-ben a nagyon találó Entrance néven rendeztek trance zenei fesztivált.

A montenegrói Kék Barlang a nyílt tengerről alig észrevehető, egy magas sziklanyílásra számítottunk, de ehelyett Marko egy alacsony boltozatú barlangba navigálta a csónakot. Szerencsénkre éppen egy hajó sem volt bent rajtunk kívül, így nyugodtan nézelődhettünk. Egészen különleges volt a mennyezetről lógó cseppköveket látni a tenger fölött, és a vizet tényleg ragyogó kéken világította meg a besütő nap fénye. Ha reggel 6-7 körül érkezik a csendes szemlélő, akkor még a barlangban élő denevéreket is láthatja. Sokáig azonban nem élvezhettük, ahogy a hullámok tantrikusan ostromolják a barlang falát, mert két újabb hajó érkezett. Marko ki is navigált minket gyorsan, de még épp láthattuk, hogy a hajók milyen büdös és illúzióromboló füstöt pöfögnek ki magukból. Most örültünk igazán, hogy nem olyan túrát választottunk. Ezek után - és a vízben lebegő szennyeződéseket látva - természetesen egyáltalán nem volt kedvünk úszni a kék barlangban, viszont Marko mutatott nekünk egy érintetlenebb barlangot, aminek a bejáratánál teljes nyugalomban úszkálhattunk. A kristálytiszta égszínkék víz mélyén csak úgy virított az aljzat a sok tengeri süntől. (Üdítő volt most először rendeltetésszerűen használni a búvárszemüveget, nem pincefestéshez vagy hagymaszeleteléshez. :D)

A csónakázás után Perast városkájába igyekeztünk, hogy ismét vízre szálljunk, innen lehet ugyanis megközelíteni a Kotori-öböl belsejében fekvő két kis szigetet. Előzetesen próbáltunk keresgélni a neten, hogy honnan és milyen gyakorisággal indulnak hajók, de semmit nem találtunk. Odaérve aztán egyből találtunk motorcsónakot, ami átvitt, azaz inkább a csónak talált meg minket, mert a parkolóőr se szó se beszéd beszervezett minket, másképp  nem engedett volna leparkolni. Perastba nem lehet behajtani autóval, a város irtózatosan pici. Az egyetlen a Kotori-öböl partján, ahol az óvárost nem egy modern város öleli körül, hanem ami maga egy óváros, kevesebb mint 300 lakossal.

A Perasthoz közeli szigetek közül a Szent György-szigeten egy bencés kolostor épült, ami nem látogatható, a másik, a Szirti Madonna szigete viszont annál inkább. A mesterséges szigetet a legenda szerint azután hozták létre, miután helyi tengerészek egy kiálló sziklán egy Szűz Máriát és a Kis Jézust ábrázoló ikont találtak. Ezután minden egyes biztonságosan átvészelt tengeri kaland után megtoldották egy sziklával az eredetit, míg ezekből és itt nyugvó hajóroncsokból ki nem alakult a mai kiemelkedés. Az öböl feltöltésének ez a hagyománya még ma is él, minden évben július 22-én napnyugtakor a helyi lakosok kihajóznak a szigethez és sziklákat dobálnak a tengerbe, így növelve a sziget méretét. A Szűz Máriának szentelt templomban ezüst plakettek százait találjuk, melyeket mind a tengerről visszatért hajósok adományoztak köszönetképpen.

Délután végleg elhagytuk Montenegrót és a Kotori-öböl környékét, de csak hogy tovább folytassuk a körutunkat. Horvátországon, Bosznián majd ismét Horvátországon át haladtunk észak, majd kelet felé, és másnap délelőtt Horvátország két alig ismert, mégis földöntúlian izgalmas tavát látogattuk meg. Imotski felé közeledve megdöbbenve észleltük, hogy a távoli domboldalban óriási nyiladékok éktelenkednek, aztán leesett, hogy pont azokhoz igyekszünk. :D A Modro jezero (avagy Kék-tó) és a Crveno jezero (Vörös-tó) karsztos eredetűek, óriási földalatti karsztos barlangok beszakadásával keletkeztek. Elsőként a Kék-tónál parkoltunk le, és már az első rá vetett pillantásnál a rabjai lettünk. A gödör teljes mélysége a felső peremig 220 méter, viszont a vízmélység az évszaktól (és a csapadéktól) függően változik, elérheti a 90 métert is. 1907-ben építettek egy ösvényt a tóhoz, amin ma is le lehet ereszkedni, és ezt habozás nélkül meg is tettük, amint megláttuk, hogy a vízben lehet ÚSZKÁLNI. Nem is kellett több, nyargaltunk vissza a kocsihoz a fürdőruháért, a búvárszemüvegért és irány ez a hihetetlenül különleges "strand"! A víz olyan magasan állt a mederben, hogy az ösvény végét és a növényzetet is teljesen elöntötte, így lehetett a víz alatt nézegetni a felszín feletti világot. A víz a felszín közelében pont kellemesen volt hűvös a 38 fokos hőségben, de amint felhagytunk az úszással és lejjebb merészkedtünk a lábunkkal, alulról megcsapott a fagyos hideg.

Nyár végére a tó teljesen eltűnik, amit máig nem tudunk felfogni, de ez a videó is bizonyítja, ami a világ egyik legbizarrabb focimeccs helyszínéről készült:

El se tudtuk képzelni, hogy a valótlanul kék Kék-tó után a Vörös-tó vizének milyen színe lesz, így szinte megkönnyebbültünk, amikor nem vérvörösnek, hanem ugyanolyan kéknek bizonyult. Megtudtuk, hogy ez a tó a nevét tényleg nem a víz színéről, hanem a benne tükröződő vörös sziklákról kapta. Ennek a tónak már van földalatti összeköttetése más vizekkel, amire az a bizonyíték, hogy a csak itt őshonos endemikus halfajok a környék többi felszíni vizében is megtalálhatók. Ehhez a tóhoz mezei turistaként már nem lehet lemenni, de a búvároknak rendkívül sok izgalmat tartogat.

img_20190615_125321_1.jpg

p1130715.JPG

Nagyon jól időzítettük erre a napra vizes programokat, alig vártuk, hogy a következő, bosznia-hercegovinai vízesésünkhöz, a Kravica-vízeséshez érjünk. Azt hihetnénk, hogy némi túlzással reklámozzák plakátok tucatjain úgy ezt a helyet, mint egy erdei oázist, de a költői hasonlat nagyon is pontos, én egyenesen mini Niagara-vízesésnek neveztem el. A parkolóból tíz perc alatt lehet leereszkedni a Trebižat folyón kialakult természetes medencéhez, ahol jóleső enyhülést nyertünk a kellemes árnyas, vízpermetes földi paradicsomban. A víz itt jéghideg volt, úgyhogy nem is kívántuk, viszont egy rövid csónakos idegenvezetést a vízeséseknél ki nem hagytunk volna.

A vízesésegyüttes legnagyobb magassága 26 méter, szélessége pedig 120 méter, valójában egy természetes amfiteátrum, ahonnan zubog lefelé a víz. A vízesés karsztos vidéken fekszik, így természetesen kialakulása is ehhez kötődik, a vízből kioldott kalcium építette fel a jellegzetes tufaformációkat, melyeken a víz megtörik és szerteszét ágazik. Az ilyen vízesések rendkívül ritkák, mivel az állandó enyhe hőmérséklet és a víz megfelelő kalciumtartalma egyaránt szükségesek hozzá. Nyaranta itt óriási sziesztahangulat van, de most a víz jó egy méterrel magasabban volt, mint ilyenkor szokott. Máskor egy ideiglenes fahídon át egy kisebb strandra is át lehet evickélni és egészen a vízesések közelébe lehet úszni, de most a kapitányunk óva intett a fürdőzéstől, mert a nagy vízhozamban az 5 méter mély természetes medencében keményen dolgoztak a felszín alatti áramlatok.

A következő fürdésre (kezdtük úgy érezni, hogy két óránként muszáj ebben a hőségben) a folyó kicsit lejjebbi szakaszán találtunk egy tökéletes helyet. A folyó vize mondanom sem kell, itt is nagyon sebes volt, viszont elég sekély ahhoz, hogy be merjünk menni. A jéghidegnél is hidegebb mélyebb áramlaton kicsit erőlködve keltünk át, de aztán a víz közepén klassz kis hordalékkúpot találtunk, amin el lehetett ücsörögni, amíg a lábunk be nem görcsölt a hidegtől és a fenekünk meg nem fagyott. Itt már csak helyiekkel találkoztunk, turista sehol, pont ezért tűntek annyira bájosnak a folyó melletti kis éttermek, még a belőlük áradó jó olajos égett husi- és halszaggal együtt is. (Az továbbra is rejtély maradt, hogy ebben az állandó, nyáron gyakran 40 fokos kánikulában hogy lehet megenni ezeket a nehéz ételeket.)

p1130773.JPG

p1130774.JPG

Amikor késő délután megérkeztünk Mostarba, még mindig 38 fok volt, úgyhogy nem siettünk a város feltérképezésével, napnyugta előttre időzítettünk. Mostar különös nemzetiségi és vallási hibridet testesít meg, mivel a boszniai horvátok kulturális és politikai központja. A belváros műemlékegyüttese mégsem a bosnyák-horvát lakóközösségnek "köszönhető", hanem a török hódítást tükrözi - mivel innen nem űzték ki a törököket 1686-ban, a város 1468-tól 1878-ig (négyszáz évig!) állt megszállás alatt. Ebből az időből maradt fent a féltucat mecset és dzsámi, amik természetesen ilyenkor este már zárva voltak. Az egyik udvarába viszont be tudtunk surranni megnézni a "legszebb kilátást az Öreg hídra". Talán nem sokat kell fejtegetni, hogy a Neretvát átszelő jelképéről, az 1566-ban épített "Öreg hídról" (most + stari) kapta a nevét a város. A hidat a délszláv háború alatt a horvátok a Neretvába ágyúzták, 2004-ben épült újjá eredeti formájában és lehet ismét az UNESCO része.

Mostar etnikai sokszínűségét mutatja az is, hogy a Neretva bal partján a bosnyákok, jobb partján a horvátok élnek. A parányi belvároson ebből persze semmi nem látszik, hiszen az egy óriási felbolydult, tarkabarka bazársor. Csak beülők és éttermek tucatjai szakítják meg a vízipipákat, Allah szemét és sok-sok izgalmas török giccset kínáló boltocskát. A bazársor sajnos elég hamar bezárt, holott a turisták még javában hömpölyögtek az utcákon sötétedés után is. Mivel a szállásunkat konkrétan az óváros közepén foglaltuk, éjszaka többször is a müezzinek delejes énekére ébredtünk.

Utazásunk utolsó napján már csak haza kellett vergődnünk, és hogy a hosszas autókázás elviselhetőbb legyen, tettünk még egy rövid megállót Szarajevóban. A látnivalók nagyjából negyed óra alatt kényelmesen körbejárhatók, talán elsősorban azért, mert a belváros sem alkot egységes tömböt, hanem a csúnyácska épületek között látni csak egy-egy történelmi jelentőségű helyet. Ilyen a Latin-híd, ahol 1914-ben Ferenc Ferdinándot (az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét) és feleségét meggyilkolták, megterítve ezzel az I. világháborúnak.

Szarajevóban végre sikerült bejutnunk egy török épületegyüttesbe, Gazi Husrev bég dzsámijába, ami Bosznia-Hercegovinában az iszlám építészet legékesebb példája. A főépület előtt jó muszlimok módjára levettük a cipőnket, én pedig fejtetőtől-térdig kendőkbe burkolóztam. Egészen lenyűgöztek az épület merész díszítései. Bár kicsit megalománnak tűnt talán a hatalmas kupolás tér első látásra, talán a puha padlószőnyeg miatt mégis sokkal emberközelibbnek éreztük, mint a rideg keresztény templomokat. A dzsámi udvarában két türbét (mauzóleumot) és egy úgynevezett shadirwant, egy klasszikus márvány kutat nézhetünk meg. A kút vizében lehet megejteni a rituális arc-, kéz- és lábmosást, mielőtt a hívők belépnének a mecsetbe.

A belváros legizgalmasabb része az aprócska bazár, ami csak a gyalogosok birodalma. Mindent lehet itt kapni, ami szem-szájnak ingere, a rengeteg csillogó-villogó szuvenírtől a török finomságokig. Nekünk ez a városrész tetszett úgy igazán Szarajevóból, keresztül-kasul bejártuk a földszintes házacskák közötti zsúfolt sikátorokat, amiket mindenhol a méregerős török kávé aromája lengett be.

A kilenc napos utazásba próbáltunk annyi mindent beszuszakolni, amennyi programot csak lehetett. Ám Montenegró hihetetlen változatosságát és felfedezésre váró számtalan csodáját igazolja, hogy amilyen pici ez az ország, annyival több időre érdemes ide utazni, mert rengeteg kellemes meglepetést fog okozni. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr5214948806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.