Ezerarcú kis ország a Balkán-félszigeten - vadregényes hegyek és szédítő kanyonok (Montenegró, 1. rész)

2019. július 11. - ynda

Montenegró Európa egyik legizgalmasabb országa, ahol a lassabb fejlődésnek köszönhetően a természet közelségét még érintetlenebb formában tapasztalhatjuk meg. Talán a nevét hallva, amit abszolút nem a tucat turistahelyek között szoktak emlegetni, nem is gondolnánk, hogy mennyi természeti szépség rejtőzik ezen az alig hetedmagyarországnyi területen. A szeszélyes magashegységeket szédületes mélységű kanyonok szabdalják, amik csak úgy hívogatnak az aktív kikapcsolódásra. A klasszikus nyaralóhelynek számító Kotori-öböl és tengerparti sáv pedig nyugodtan felveheti a versenyt a népszerű horvát nyaralóhelyekkel.

Egy utazás már önmagában kilépést jelent a komfortzónánkból, de a kulturális sokk mértéke észak és nyugat felé utazva Európán belül szinte elenyésző. Korábban merész ötletként egyszer-egyszer megfordult a fejünkben, hogy milyen jó is lenne felfedezni az Európa déli, délkeleti csücskében megbújó rengeteg természeti csodát, aztán valahogy mégis mindig a másik irányban kötöttünk ki. Idén is majdnem így jártunk, de az anyagi lehetőségeinket és a több egymástól teljesen függetlenül kapott úti tippet a sors kezének tekintettük. Kezdetnek Montenegróban egyeztünk ki, ahol én egyszer már jártam gyerekként nyaralni, de csak az általános jó benyomás maradt meg belőle.

A bogarat még tavaly Bárány Robi, kedvenc utazásiműsor-vezetőnk ültette a fülünkbe, aki az OzoneUtazás sorozat keretében néhány évvel ezelőtt Montenegrót barangolta be. A műsor részeit automatikusan veszi a tévénk, így amikor tavaly megláttuk, hogy van új epizód, már csak rutinból megnéztük, még akkor is, ha nem voltunk túl nyitottak a Balkán irányába. Az ország mégis annyira megragadott minket ebben a röpke egy órás élménybeszámolóban, hogy ragaszkodtam hozzá, egyelőre ne töröljük ezt a részt.

A második tipp, hogy Montenegró milyen fantasztikus természeti látnivalókkal büszkélkedik, egyik kedves kolléganőmtől érkezett tavasszal. Tudta, hogy mennyire szeretünk túrázni és kirándulni, ezért megmutogatott a gépemen vagy öt dolgot, amibe egyből beleszerelmesedtem és teljesen feltüzelve mentem haza.

Otthon nosza, újra előkerítettük az OzoneUtazást és ezúttal már más szemszögből, potenciális úti célként kezdtünk szemezgetni Montenegróval. Innen pedig már nem is volt visszaút. :)

Miben más a a Balkán-félsziget mint Nyugat-Európa?

Egyik - nem alaptalan - félelmünk az útminőség volt, nem is annyira a kátyúk, hanem az esetlegesen murvás- vagy földes szakaszok miatt. Pár éve még jó néhány kiszemelt útvonal nem rendelkezett szilárd burkolattal, ám szerencsére mára ezeket leaszfaltozták. Az ország déli részén egyenesen királynői kényelemben részesült kicsi kocsink a magyar utakhoz képest. Ettől függetlenül ha esetleg éppen van kéznél egy fölös terepjárónk, akkor ne habozzunk magunkkal vinni... (ld. később) :D (Hogyha dízeles autónk van, akkor tankolásnál figyeljünk, hogy eurodiesel-t tankoljunk bele, ez felel meg a magyar dízelnek.)

Abszolút elkényelmesedtünk a Schengenen belüli utazástól, így a határon kifelé teljesen fölöslegesen várakoztunk több mint egy órát Röszkénél. Miután tíz métert haladtunk ez alatt az idő alatt, inkább kiálltunk a sorból és Ásotthalomnál még éppen átértünk határzárás előtt. (Hazafelé is eljátszottuk ugyanezt, csak hamarabb kapcsoltunk és Udvar helyett Beremenden keltünk át.) A tanulság, hogy ne becsüljük alá a határellenőrzés gyorsaságát.

Mivel Montenegró nem EU-tag, sajnos a roamingolás csillagászati árakba kerül, kénytelenek voltunk tehát meglenni mobilinternetet nélkül, ami pedig néha kifejezetten jól jött volna. Vehettünk volna persze valamilyen mobilinternet csomagot, mint régebben csináltuk, de minden esti szállásunkon volt Wi-Fi, így azzal ki tudtuk bekkelni az utat.

Az EU jótékonyan átsiklik afölött, hogy Montenegró egyoldalúan bevezette az eurót mint fizetőeszközt, ami nekünk óriási könnyebbséget jelentett, különösen mivel a kártyahasználat nem olyan elterjedt. A szállásainkon például csak készpénzzel tudtunk fizetni. Az oda- és visszaút során Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában is tartottunk megállókat, és kissé könnyelműen nem vittünk helyi fizetőeszközt. Szerencsére az olvasottak beigazolódtak, mert az eurónkkal sem küldtek el sehonnan - egyes helyeken állítólag horvát kunával, sőt még magyar forinttal is fizethettünk volna. :D

Nem jelentettek leküzdhetetlen akadályt a cirill betűk sem, mivel a szerb nyelvterületen mindenhol a latin betűs írásmódot is feltüntetik a közlekedési táblákon. Egyes üzletek és szolgáltatások már van, hogy csak cirill betűkkel operálnak, de nagyjából mindig ki lehetett találni a funkciójukat. Az utazás végére egész jól elsajátítottuk a cirill ABC-t, de a helyiségnevek pontos kiejtésébe eléggé beletört a bicskánk, mert a latin ABC betűit is különféle ékezetekkel bolondítják meg.

A pünkösdi hosszú hétvége, ami idén a nyári előszezonra esett, nagyon adta magát egy hosszított nyaraláshoz, ezért már pénteken munka után autóba ültünk és a következő vasárnap estig tartott a balkáni kalandozásunk. Belgrádban aludtunk egy rövidet péntek este, így korán reggel már robogtunk is tovább Szerbián keresztül, délutánra pedig megérkeztünk a napsütéses, hegyes Montenegróba. Már itt nagyon pozitív sejtésünk volt, hogy egy remek nyaralás vár ránk - 2016 óta egyáltalán nem voltunk meleg helyen klasszikus nyaraláson, ezért gyermeki izgalmunkban szinte már tűkön ültünk. Az első pár napban a Durmitor Nemzeti Parkban időztünk a hegyekben, majd onnan csorogtunk le az igazi kánikulába a tengerpartra.

A Tara folyó kanyonja a Durmitor Nemzeti Park (és egyúttal az UNESCO természeti világörökség) része, és nemes egyszerűséggel Európa legmélyebb kanyonja. Eléri az 1300 métert, amivel világviszonylatban is második a Grand Canyon (ami 1829 m!!! mély) után. Az első nap délutánján egyelőre csak felülről ismerkedtünk vele, a Đurđevića-hídról. A beton monstrum nem éppen egy michelangelói szépség, viszont 5 ívével nagyon látványosan ível át a Tara fölött, és 172 m magasról tekinthetünk le róla a lusta türkizkék kanyarokra.

Az utóbbi években a híd mellé szuvenírboltok, éttermek és zipline-ok garmadája települt, és a kínai turistacsoportokat megpillantva ráébredtünk, hogy a tömegturizmus elérte Montenegrót is. Kicsit zavarba is jöttünk, mivel a neten előzetesen csak egy zipline-t találtunk, míg a valóságban egymással versengve próbáltak valamennyien rábeszélni minket a saját pályájukra. Végül a sárga mellett döntöttünk, ami nem a leghosszabb, viszont párosan is lehet "utazni" rajta, ami tériszonyos énemnek roppant megnyugtató volt. Másképp lehet, hogy az utolsó pillanatban meghátráltam volna, így csak reméltem, hogy nem fogok elájulni vagy ilyesmi. (Végül nem tettem.) Így fest a Tara-kanyon madárszemszögből:

Már csak pár percre voltunk a következő három éjszakai szálláshelyünktől, Žabljaktól, ami a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő városa. 1456 m-en helyezkedik el a Durmitor-hegység lábánál fekvő fennsíkon, és a hegyek szubalpin klímájának köszönhetően télen vastag hótakaró borítja. Egészen szokatlan volt ennyire délen tipikus síközpontot látni, még akkor is, ha a házak nagy része inkább csak fa viskó, nem az Alpokban megszokott háromszögtetős luxusszálló. Žabljak összességében nem túl fotogén város, - az egész országhoz hasonlóan - nagyon sok a romos, elhanyagolt, befejezetlen épület. A hamisítatlan téli sí- és nyári túraközpont hangulat viszont egyből megcsapott bennünket. A házak fölött a távolban sejtelmesen kicsuccsannak a havas hegyek - véletlenszerű szóalkotásunk jelentése = a háttérben kibukkannak a hegycsúcsok. :D

Elsőként felfedeztük a helyi szupermarketet, a Voli-t, aminek a kínálata abszolút teljes, viszont megdöbbentő módon a zöldségek, gyümölcsök lemérésére élő munkaerőt alkalmaznak, aki egyesével bezacskózza és felcímkézi nekünk a kiválasztott finomságot. Később más üzletláncnál is ugyanezzel a rendszerrel találkoztunk, nincs ám belekotnyeleskedés a szép rendezett munkamenetbe. :) Az élőmunka preferálásán kívül ugyancsak elképedtünk azon is, hogy itt a műanyag szatyrokat még kérés nélkül, maguktól adják a pénztárnál, mintha nem létezne környezettudatosság a világon.

A napba még belefért egy közeli kilátópont, a Vidikovac Kanjon Tare felkeresése. Keveregtünk kicsit Žabljakban, amíg nagy nehezen találtunk egy aszfaltozott kivezető utat a városból, ezen csatlakoztunk rá a Durmitor Park körül kijelölt hivatalos autós panorámaútra. Ez a körút az egész hegységen keresztül visz minket, de most csak rövid, katasztrofális minőségű szakaszát néztük meg. Éppen elkapott minket egy felhőszakadás, ezért egy órán át gubbasztottunk a kocsiban, várva a jégeső elvonulását. Pont amikor kinyilatkoztattuk, talán borsó méretűnél nagyobb jegek nem fognak esni, már érkeztek is a cseresznye méretűek. Ám amikor elvonult az eső, akkor már tisztán látszott a Tara grandiózus kanyonja és a Durmitor északkeleti csúcsai.

Montenegró legmagasabb csúcsai a déli határvidékre Albániából átnyúló Prokletije hegységben fekszenek, de mindössze néhány centivel körözik le az ország legnagyobb masszívumának, a Durmitornak a legnagyobb csúcsát. A montenegróiul Alvó Óriásnak nevezett hegység teteje, a Bobotov Kuk 2523 m magas, ami már az Alpokban is szép méretnek számítana.

A Durmitor hegységben keresztül kasul lehet egy- és többnapos túrákat tenni, de a turisták rendelkezésére álló infrastruktúra nagyon kezdetleges. A hegység a montenegrói szabadságharcok egyik helyszíne volt, ezért csak az 1800-as évek közepén kezdődött meg geológiai és turisztikai feltérképezése. Állandó működő menedékház a mai napig sincs, mindössze egy önkiszolgáló kunyhó és néhány bivaknak alig nevezhető menedék. Ennek megfelelően nem ritkák a 10-15 órás túraajánlások se... Az ország minden részéből hoznak ide csoportos túrákat, a jeep safaritól a lovaglásig minden van itt, amit csak el tudunk képzelni. Mivel csak egy napunk volt, nem volt nehéz eldönteni, hogy a Bobotov Kukot próbáljuk megmászni - természetesen önállóan -, ahonnan a hegység legszebb részét be lehet látni. A csúcsnak több különböző irányból lehet nekiindulni, nekünk egy olyat sikerült kiszemelnünk, ahol rajtunk kívül egy teremtett lélek sem járt. A nemzeti parkot keresztező keskeny panorámaúton parkoltunk le, miután kölcsönösen örültünk egyet egymásnak a magyar biciklis- és motoroscsapatokkal.

A túrázók zöme az 1907 m magasan fekvő Sedló-ból (nyeregből) indul, így mi a kicsit alacsonyabban elhelyezkedő út menti kis parkolónkból édes kettesben indultunk neki a csúcsnak. Szándékosan választottuk a hosszabb, de több izgalmat ígérő útvonalat, ami a legközelebb vitt a hegység legszebbnek mondott hegyéhez, a Šareni pasovi-hoz. A száraz geológia sokaknak uncsi lehet, de mi a földrajzimádó vénánkkal teljesen elérzékenyültünk, meglátva a karsztos felszínformákat és a tektonikus mozgások miatt művészi formákba dermedt gyűrött kőzetrétegeket. A legtöbb hegy nemes egyszerűséggel csak úgy néz ki, mint egy tucatszor hajtogatott leveles pogácsa. ;)

Eleinte élénkzöld fövenyen és dombocskákon cikázva, karsztos víznyelőket kerülgetve haladtunk. Egész Európába későn érkezett meg a nyár, így itt is jó egy hónapos késéssel nyíltak ki a színes alpesi virágok, krókuszok és bájos fehér nárciszok. A turistajelzésekről (azaz azok hiányáról) olvastunk rémhíreket, de kellemesen csalódtunk, mert az utat a megszokott sziklára festett piros jelzésekkel mindenhol könnyedén megtaláltuk. Az ösvény követése néha már nagyobb gondot okozott, nagyon sok helyen még megült a mélyedésekben, domboldalakon a hó, a Bobotov Kuk csúcstömbje alá érve pedig szinte hófal állta az utunkat.

Itt már viszonylag sok turista jött ment, akik különböző irányokból, de mind a Bobotov Kukra, vagy éppen arról lefelé igyekeztek. Az óriási hófolton srégen vágtunk át, néhány korábbi besüppedt, olvadt nyomot követve, lépésről lépésre hideg havat kapva a bokánkba. Rengetegen egyszerű sportcipőben jöttek utánunk, pedig a szembejövők mindenkit felkészítettek, hogy később még rosszabb lesz, ott már kézzel-lábbal kell majd másznunk, mert a hó elbarikádozta az utat. Fölfelé egész végig erős szél fújt, úgyhogy nem voltunk biztosak benne, biztonságos-e a csúcson lenni ebben az időben, de felhő- és zivatar szempontból kívánni sem lehetett volna stabilabb időjárást. A csúcskaptató alá érve valóban képtelenség lett volna továbbmenni a hótól, ezért mindenki úgy abszolválta, ahogy tudta. Négykézláb másztunk fölfelé a nagy kőtömbökön, egészen a csúcsra vezető láncos út kezdetéig, ahonnan már volt biztos támaszunk. Csodák csodája, hirtelen a csúcson találtuk magunkat, ahol már szélcsend uralkodott. Tiszta időben innen egészen az Adriai-tengerig el lehet látni, de most be kellett érnünk a Durmitor alacsonyabb, változatos sziklaszobraival is, amik alulról nyaldossák a Bobotov Kuk látványosan kiemelkedő csúcsát. Északnyugat felé a Veliko Škrčko Jezero tó völgye élénkzöld oázisnak tetszett a fakó és havas tájban. (A tó melletti pici épület egy önkiszolgáló menedékház, ami sok túrázó kiinduló bázisa.) A csúcsról sokkal vadabb és érintetlenebb a látvány mint az Alpokban, hiszen sehol egy felvonó, csak csipkés hegyek és morcos völgyek többnapi járóföldre. Legnagyobb meglepődésünkre csúcspecsétet viszont találtunk.

Lefelé a Samar-on (Szamár-hágó) keresztül terveztünk visszatérni az autóhoz, de elfáradtunk a hó miatt nehezített terepen, úgyhogy végül arra mentünk vissza, amerről jöttünk. Hihetetlenül jól esett beülni az autóba, és a nap hátralevő részében a panorámaúton körbeautózni a hegység északi felét. Az út fele, nagyjából a hegytömb nyugati oldaláig tökéletes minőségű aszfalttal burkolt és eltekintve a szűk hely miatti félreállásoktól, igazán lehetett élvezni rajta a vezetést. Aztán mintha az utat hirtelen szőnyegbombázás érte volna, megjelentek az egymást érő kátyúk, kivágott aszfaltdarabok, zötyögősebbnél zötyögősebb és keskenyebb szakaszok. Megbotránkoztató jelenség Montenegró északi részén, hogy kilométerenként fel vannak fújva festékszóróval az út menti sziklákra, épületekre a SLEP (vontatás) és VULKANIZER (gumis) szavak és egy-egy telefonszám vész esetére. Damoklész kardjaként lebegett fejünk fölött egy defekt fenyegető lehetősége, legalább annyira mint az M1-esen a sárga angyalos trélereket látva. Itt már annyira keskeny az út, hogy a manőverezésnek nagy szerep jut. Egyszer a velünk szembejövő targoncás faszállító traktor távoli dudálását egy jó hosszú és kanyargós emelkedő előtt előzékenységnek tudtuk be (a dudálás itt délen köszönet szokott jelenteni), de egyszer csak a semmiből előbukkant az óriási járgány és szó szerint visszatolt minket a legközelebbi félreállóhelyig.

A hegyi utakról sok helyen lehet olvasni, hogy nagyobb esőzéskor sziklák és kövek torlaszolhatják el őket, de szerencsére néhány kisebb kőnél nagyobb gondunk nem akadt. Útközben dimbes-dombos hegyi falvak és erdős szerpentinek váltogatták egymást. Megálltunk pár percre az út legmélyebb pontján, a Sušica-kanyonnál, ahol a Sušičko jezero partján sátrazni szokás. A tó vize a még mindig tartó hóolvadás miatt magasan állt, a víz alatt csak úgy zöldellt a partszéli fű. Este a szálláson próbáltunk képet keresni róla, hogy milyen amikor a völgybe besüt a déli nap, és legnagyobb megrökönyödésünkre olyan nyári képeket találtunk, amin a tó egyszerűen hiányzik, a meder helyén egy mező van. :O

Az interneten és élőben is tucatnyi különböző cégnél lehet raftingolást foglalni a Tara folyón. Mivel mi abszolút kezdők vagyunk, egy fél napos programra foglaltunk még otthonról. Ezen az utazáson sorra döntöttük meg a korábbi "én soha nem fogok..." kezdetű elveinket, ami eddig a zipline-ra és a raftingolásra is kiterjedt. :D 10 órára kellett a megadott kempingbe érnünk, és tanulva a tegnapi nap lassú tötymörgéséből a panorámaút rossz minőségű szakaszán, két órával korábban indultunk Žabljakból. Menet közben kényszerű és önkéntes fotómegállókat tartottunk formás tehenek popójáról, teherautóval a legelőre szállított bárányokról és a Pivsko Jezero nyugodt víztükréről, de még így is pontosan időben érkeztünk. A programunk tartalmazott reggelit és ebédet is, így kezdésnek lelkiismeretes hobbit módjára szinte az utolsó falatig befaltuk helyi sonkából, sajtból, túróból, fánkból, tükörtojásból álló második reggelinket is.

11 körül aztán megérkezett a vezetőnk, némi kavarodás után kiosztották a neoprén ruhákat, cipőket és sisakokat, majd programtól függően besoroztak valamelyik furgonba. Jó fél órás zötykölődéssel érte el a mi nyolcas csoportunk a beszállóhelyet, ami a folyó legextrémebb szakasza fölött volt, ahova a guide megfogalmazása szerint a "nyugdíjasokat" nem hozzák föl.

A Tara folyó a vadvízi evezősök egyik kedvence, de csak olyan tapasztalt vezetővel ajánlott az evezés rajta, aki jól ismeri a zúgókat, áramlásokat és víz alatti sziklákat. A hegyvidékek egész Európában bővelkedtek még a hóban, így az összes vizes helyen ahol jártunk, sokkal több víz volt az ilyenkor megszokottnál. A Tarán például normál esetben május elején már elkezdődik a szezon, de idén mi voltunk az egyik első társaság, akiket a teljes szakaszon levittek.

Mondanom sem kell, hogy mivel erős ellenszenvvel viseltetek minden vizes és hideg dolog iránt, kicsit megilletődve dugtam bele a lábfejemet a 8-9 fokos vízbe, de az élmény kevésbé volt traumatikus, mint amilyen nagy az izgatottság. :) Rövid gyorstalpaló után vízre szálltunk és vezetőnk megszállott Go! Go! Go! és Back! Back! Back! kurjantásaitól kísérve föl-le ugrálva a hullámokon szépen lesodródtunk a két-három kilométer hosszú, legzúgósabb (= legzúzósabb) szakaszon. Ahol a Tara elcsendesedett, ki lehetett ugrani a csónakból és sodortatni magunkat a vízzel, aztán egy szikláról be is lehetett ugrani a mélységbe. Élménynek és a tériszony legyőzésnek ez ismét egy remek eszköze volt, de közben végig megfagyott kezeim épségéért aggódtam. A vízfelszínről egészen más arcát mutatta a Tara, sokkal barátságosabb volt így, hogy megtűrt minket napsütötte habjain, mint amikor a kanyon pereméről kukucskáltunk le rá. A folyó türkizkék vize szó szerint csobbanásra hívogat, és ha szomjasak lennénk még ihatunk is a vízéből, annyira tiszta.

Kétszer kikötöttünk Boszniában, folyóparti rögtönzött "bároknál", ahol a frissítőket a hegyi patakokban hűtik és a függőágyak delíriumos semmitevésre csábítanak. A pihi helyett mi inkább megnéztünk egy közeli vízesést, ami alá sisakban be is lehetett (volna) állni. A rafting végeztével isteni húsos és halas ebédet kaptunk, hogy visszatöltsük a megcsapolt energiaraktárakat.

Jóllakottan indultunk tovább, hogy a nap hátralevő részében a Durmitor Nemzeti Parkot délről is megkerüljük. Többször megálltunk a Tarával vetekedő mélységű Piva-kanyon mentén és a belőle felduzzasztott Pivsko Jezero tónál. Szebb időkben a tó fölött át lehetett zipline-olni, de sajnos úgy tűnt jó ideje nem működik már. Háromnegyed 8 körül, alkonyatra értünk vissza Žabljakba - ha 15 percet késünk, akkor már nem kellett volna belépőjegyet venni a Nemzeti Parkba. Amivel persze semmi probléma nincs, viszont egyedül ebből az egy irányból kell fizetni, így talán ésszerűbb lenne valamennyi szállás árába beépíteni a jegyárat.

Besétáltunk a város legszebb látványosságához, a Crno Jezeróhoz avagy Fekete-tóhoz, aminek környéke vetekszik az Alpok-beli tavak infrastruktúrájával. A tó (azaz két tó) attól olyan különleges, hogy magas vízállásnál a Kis- és Nagy-Fekete-tó egybemosódik, míg nyáron száraz lábbal át lehet kelni a köztük húzódó kis földnyelven. Mondanom sem kell, hogy most épp hogy ki nem öntött a mederből az EGY NAGYON-NAGYON NAGY FEKETE TÓ. A tavat a Malom-patak és az időszakos Celine-patak táplálja, amikor ez utóbbi működik, akkor a tó vize a kis tóból áramlik a nagy tó felé, majd tovább a kifolyáson. Az év többi részében viszont a nagy tó vize folyik át a kis tóba. Ennek a különleges jelenségnek a neve a bifurkáció, és azt eredményezi, hogy a tónak két különböző levezetése van, és az év különböző szakaszain hol az egyik, hol a másik felé folyik le a víz.