Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Vissza a télbe: séta lombkorona magasságban és túra a Magas-Tátra fagyott erdőségeiben

2019. március 25. - ynda

magas-tatra_marc_15.JPGEgy jó kis március 15-ei hosszú hétvége kiválóan alkalmas egy magyarországi wellnesses átmelegedésre, vagy éppenséggel visszautazni a télbe a környező magashegységek valamelyikébe. Mi természetesen az utóbbit választottuk, és bár sejtettük, hogy nem lesz éppen az az enyhe tavaszi idő, de a valós körülmények még így is túlszárnyalták a fantáziánkat, persze a jó értelemben. Jól felkészültünk természetesen, a teljes téli felszerelésünket felpakoltuk, hótalpat, macskát, túrabotot hótányérral és minden meleg öltözéket, és egy cseppet sem bántuk, hogy még így utoljára belekóstoltunk kicsit a télbe.

Pénteken reggel korán indultunk Budapestről, olyannyira, hogy még a mélabús, füstös kis szlovák településeken és az Alacsony-Tátrán zötyögős átkeléssel együtt is dél körül már első úti célunknál voltunk.

Az utóbbi időben nagyon divatba jöttek a lombkorona ösvények, már Magyarországon is több közül lehet válogatni, de mégiscsak az igazi hegyekkel és erdőrengetegekkel bíró Alpok és Tátra az eredeti hazájuk. Mi a leghíresebb tátrai tanösvényt választottuk (Chodník korunami stromov Bachledka), melyet csak 2017 szeptemberében adtak át. A létesítmény annyira új, hogy a parkoló végső kialakítására még nem jutott idő, így szegény kocsi nyakig sáros lett mire leparkoltunk, és egy-két sebesebb autó közeledtekor nekünk is el kellett ugranunk a ruházatunk védelmében. :D A parkolóból vadonatúj kabinos felvonóval juthatunk fel a hegyre, ami pár hónapja váltotta le ülőlift elődjét. Lent nulla fok körüli hőmérséklet és irdatlan szél fogadott minket (szerencsére bujkáló napsütéssel), így jól beöltöztünk.

Odafönt a felvonó épületétől pár méterre már meg is kezdődik maga az élmény, a lombkorona tanösvény. A domboldalba épült, a fenyőfák koronájának magasságát súroló utat nem kevesebb,  mint 120 oszlop tartja a magasban, de a viharos szélben még így is éreztük az egész szerkezet kilengését. Az építményhez 1000 köbméternyi fát használtak fel Észak-Európából és Szlovákiából, amiket saccperkábé 100.000 db csavar tart össze. Az ösvény kialakításakor különösen figyeltek a gyerekekre, 6 oktatóállomás és három "adrenalin-pont" várja a látogatót, de azért felnőtt ügyességgel ezeket túlságosan is könnyen ki lehetett vitelezni. :)

A lombkorona ösvény összesen 1234 méter hosszú, amibe beleszámít a 631 méteres kilátótoronyba vezető végeláthatatlan spirál is. Az ösvény a földtől való legnagyobb távolságánál 24 méter magas, míg a kilátó teteje 32 magasan, 1175 m-en van. A kilátón már olyan erővel fújt a szél, hogy hol előre, hol visszafelé lökdösött minket a felfelé araszolás közben. Odafentről azonban olyan gyönyörű kilátás nyílt a Bélai-Tátra havas csúcsaira, és a környéken itt-ott lecsapó hózáporokra, hogy a vízszintes szelet is megérte elviselni érte. Itt fönt a torony tetején van az ösvény legnagyobb attrakciója is, ami már a mi edzett szervezetünket is feltöltötte egy kis adrenalinnal: a tetején kifeszített 88 négyzetméteres hálón gyakorlatilag 32 méternyi semmi fölött lehet sétálgatni. Gyerekeknek és kis lábúaknak külön figyelni kell, hogy bele ne csússzon a cipőjük a lyukak közé. :D A lefelé utat a kilátóból idővel meg lehet majd tenni alternatív útvonalon, egy csúszdán is, ami most éppen átépítés alatt van.

Összességében nem tartott annyi ideig az ösvény bejárása, mint terveztük, úgyhogy ezután elugrottunk a Csorba-tóhoz, ahol kezdett derengeni, hogy kétnapos túránkon milyen körülményekre számíthatunk. Olyannyira karácsonyi volt itt a hangulat, hogy még a díszkivilágítást is kint hagyták és a helyenként két méteres félretolt hókupacok között tisztára olyan volt sétálgatni, mint egy hólabirintusban.

Sokat vacilláltunk a hétvége pontos programjával és ettől függően a szállásainkkal kapcsolatban, végül a második estét terveztük menedékházba, az elsőt pedig kedvenc tátrai szállásunkra, a már bejáratott APLEND Villas Tatry Holiday-be.

Tekintettel mostani kisebb terhelhetőségemre a szombat-vasárnapra kiszemelt kétnapos túránkat próbáltuk kevésbé megerőltetőre, inkább komótosra tervezni. A Tátra egyik legfrekventáltabb menedékháza, ahova Magyarországról is indul a legtöbb egynapos buszos út, a festői környezetben álló Zöld-tavi menedékház (Chata pri Zelenom Plese). Négy és fél évvel ezelőtt egyszer már jártunk ebben a völgyben, de akkor egy Tátralomnic - Kőpataki-tó - Nagy-Morgás-hágó - Zöld-tó - Tátralomnic körtúrába illesztettük bele és tekintettel arra, hogy a túránk második fele átváltott búvárkodásba, nem is néztünk be a házba.

zold_to_nyar.jpg

Ideje volt hát ezt pótolni, mégpedig akkor már összekötve egy másik régóta látni vágyott házikó, a Gyopár menedékház (Chata Plesnivec) felkeresésével is. Reggel egyáltalán nem indultunk korán az apartmanból, kényelmesen szedelőzködtünk össze, így nagyjából 11-kor tettük le a kocsit a Biela Voda parkolóban (a napijegy 6 euró, mi egy nappal megúsztuk a fizetést, mivel vasárnapra eltűnt a parkoltató/pénzszedő bácsi).

Mostanában az egészségügyi problémáim kicsit behatárolják az utazási lehetőségeinket, mivel csak saját főzésű hamikat eszek, így az előkészületekkor és a pakoláskor még figyelmesebbnek kellett lennünk. Végül párocskámhoz kerültek a nehéz dolgok (ennivalók, téli felszerelés), hozzám pedig a könnyű ruhaneműk. Sajnos a menedékházban éjszakázáshoz szükséges cumók még így is túlságosan kitömték és megnehezítették a túrazsákomat. Nagyon pozitív tapasztalatot gyűjtöttem viszont a menedékházak toleranciájával kapcsolatban, ugyanis a tátrai hüttékben még mindig dívik a saját étel fogyasztásának lehetősége, nem úgy, mint a legtöbb német-osztrák-olasz házban (tisztelet a kivételnek). Egy szó mint száz, jó sok mindennel felszerelkezve vágtunk neki a következő kétnapos körtúrának:

Biela Voda parkoló - Chata pri Zelenom Plese - Chata Plesnivec - Biela Voda parkoló
6,5 óra; 765 m szintkülönbség; 20,2 km

tura_egesz.jpg

Szombatra teljesen felhős időt ígért az előrejelzés, ezzel szemben foltokban kibukkanó napsütésben vágtunk neki a túrának. A pénteki erős szélnek mérséklődnie kellett volna, de az meg mintha még jobban fújt volna, mint előző nap. :D Mindenesetre a túra első felében még teljesen seszínű lombhullató fák és zöldebb fenyők árnyékában haladtunk, így egyik se viselt meg. Kényelmes tempóban sétáltunk fölfelé a Késmárki-Fehérvíz, majd a Zöld-patak partján. A vizet többnyire még teljesen belepte a hó, de ahol helyenként kibukkantak a sebesebb örvények, ott jópofa hósapka fedte a sziklákat. Az ösvény körülbelül fél távnál kanyarodott be a Zöld-patak völgyébe, és innentől kezdve teljesen kitett, fákkal csak elszórva pettyezett terepen vezetett az utunk. Itt már semmi nem védett minket az óriási erejű, löketekben érkező széltől, úgyhogy simán csak próbáltunk talpon maradni. Ilyenkor a szél az összes frissen esett havat felkapta a környékről és átpakolta valahova máshova, hogy utána öt perc múlva újrakezdje a tereprendezést. Szerencsére a messzeségben felszálló hóörvényekből egy idő után már tudtunk következtetni és felkészülni az újabb rohamra.

Meglepően hamar elértük a völgy azon részét, ahol már látszik a Zöld-tavat övező sziklakoszorú, köztük a 2556 m magas Késmárki-csúccsal és a 2229 m magas Fehér-tavi csúccsal. Nyári emlékeim közül leginkább a völgy végéből lezúduló tucatnyi vízesés maradt meg, melyek most türkizkék színben tündököltek a hófehér hegyoldalakon. Az egyik nagyobb vízesésnél kis is szúrtunk egy - feltehetőleg - jégmászó csapatot. Felfedezni véltük a Morgás-hágóból a menedékházhoz vezető cikkcakkozó ösvényt is, amin nyáron lejöttünk/lecsúszkáltunk.

Az utolsó néhányszáz méter a házig már igazi kínszenvedésnek bizonyult bakancsban. Az addig tömör kásásra, néhol jegesre taposott ösvényt már teljesen befedte a folyamatos mozgásban levő hó, úgyhogy felvettük a hótalpakat. Ebédidő után lévén pont csúcsforgalommal találkoztunk, rengetegen tartottak lefelé a háztól, így joggal reménykedhettünk benne, hogy a ház étkezőjében nekünk is jut már egy kis hely, ahol átmelegedhetünk. :) Az 1551 m magasan fekvő ház tiszta karácsonyi hangulatot árasztott magából a sok sürgő-forgó turistával és téli dekorációkkal. Bár délutánra már árnyékba borult, vidám üde színfolt volt a fehéres-kékes katlan sötétjében.

Hiába távozott több turistabusznyi ember, még így is nagyon zsufi volt a fő étkezőhelyiség, amikor jól áthűlve beestünk. Azért szorítottunk magunknak egy kis helyet pont a legjobb kilátással a Zöld-tóra, melyet természetesen több méter vastag fehér hótakaró borított. :D A népes szlovák társaság hazafias danonászása közepette megettük a magunkkal hozott elemózsiát és ejtőztünk egy sort. Érdeklődve szemléltük a házból látszólag céltalanul útnak induló csoportokat, akik hágóvassal, kötelekkel, jégcsákányokkal, vagy éppen sílécekkel felszerelkezve indultak sziklát-, jeget mászni vagy sítúrázni a katlanba.

A pihenés után bejelentkeztünk, hogy a holmikat le tudjuk pakolni. Mivel elég későn foglaltunk, már csak a 16 matracos hálóteremben volt alvóhelyünk. Hát nem volt könnyű megtalálni a padlástérben kialakított puritán szállásunkat, vagy háromszor sétáltam el a "lépcső" mellett, míg észrevettem a fenti helyiséget... Fent szinte még mindegyik matrac szabad volt, így befoglaltam az ablak mellett két helyet, ahonnan reggel majd ki tudok leskelődni napfelkeltekor. Kellőképpen  kiszusszantuk magunkat, így újra beöltöztünk, hogy menjünk egy kört a tó körül - helyett tó felszínén. :D Menet közben összefutottunk a ház egyik szőrös kis lakójával is, aki Bruno kutya (a helyi hüttekutya) helyett most tartotta a frontot.

A legtöbbször nagyon rohanós utazásokat szervezünk, így most üdítő volt csak úgy tengeni-lengeni a csöndes hegyek között és magunkba szívni a látványukat. Amikor már nagyon átfagytunk, akkor visszamentünk a házba, felkészülni a további lazulásra, azaz a vacsorára. Az én elemózsiámat a bejáratnál rögtönzött hűtőszekrényben (értsd a hótalpaink alá rejtve) tároltuk. Ami  a vacsit illeti, a félpanzióban bőséges leves, második és desszert szerepelt, úgyhogy férjem teljesen dugig lakott vele. Én maradtam a diétás kajánál, de annyira az sem volt kibírhatatlan, és nem csak szerintem. :D A ház másik kis szőrös lakója, egy újabb macska ugyanis a vacsora közben a teremben kóricált, és pont az én kajámat szemelte ki elsődleges célpontnak. Így az egyik kezemmel vacsoráztam, a másikkal meg próbáltam távol tartani a cicát a kajától, amíg a személyzet végül ki nem ebrudalta.

A hideg és a szél kiszívta minden energiánkat, így fáradtan estünk be az "ágyba" aludni. A vasárnapot nagyon  izgatottan vártuk, mert végre ragyogó napsütéses időt jósoltak, öt fokkal, szélcsenddel. Éjszaka a szokásos hortyogástól, hajnali beszélgetéstől nem aludtunk valami pihentetően, így én reggel ötkor már turbékoltam és a ház környékén jöttem-mentem, hogy megörökítsem a nap első fényeit.

p1110717.JPG

p1110721.JPG

Reggel 7 és 9 között tálalták fel a bőséges svédasztalos reggelit, amiben gyümölcsöktől felvágottakig, müzlitől süteményekig minden finomságból lehetett szemezgetni. Nagy szó, hogy leírhatom, induláskor a házat  már gyönyörűen megsütötte a napfény, mert télen több hónapig egyáltalán nem érnek el ide a napsugarak. :) Már hajnalban gyanús volt nekem az időjárás, de hamar bebizonyosodott, hogy a szélcsend egyáltalán nem igazolódott be, majdnem ugyanolyan erejű szél cibálta a ruhánkat és hordta vízszintesen a havat, mint előző nap. A kiszemelt piros jelzésű turistaúton a nyomokat természetesen szinte teljesen betemette, de azért nagyjából be tudtuk azonosítani és követni egy szombati túrázó nyomait. 3-as lavinaveszélyre figyelmeztetett a lavinajelentés, de előzetesen tájékozódtunk ITT (megoldókulcs hozzá ITT) a kiválasztott útirányt illetően és vállalhatónak tűnt.  Azért a gyanús meredekségű lejtőket inkább elkerültük.

A nyomok a Fehér-tó (természetesen semmi nem látszott belőle a hó alatt) elágazásától egyértelműbbek lettek, egy sítúrázó úgy tűnt, pont a Gyopár-menedékházból érkezett ide, mi pedig oda tartottunk. Szórakoztató volt követni a hol látható, hol elfújt nyomokat, miközben a hó felszíne csillogó jegesre fagyott az esti szélben. Jelzések természetesen egyáltalán nem látszottak továbbra se, kivéve ott, ahol az út amúgy is tök egyértelmű helyen vezetett a fák között... Egészen addig inkább jópofa volt ez, mint veszélyes, amíg el nem értünk a Gyopár-menedékház előtti utolsó akadályig, egy meredek, teljesen letarolt hegyoldalig, amin semmilyen támpontunk volt, hogy merre tudtunk volna leereszkedni. A karmos hótalpban is minduntalan le-lecsúszkáltunk, ahogy - követve az offline térképet - keresgéltük az utat. Végül megelégeltük, és inkább felvettük a macskákat, hátha az élesebb karmok jobban tapadnak a kásás hó alatti vastag jégrétegben. Némiképp növekedett a biztonságérzetünk, úgyhogy innen már nyílegyenesen átvágtunk a fák között a messzebbről már kiszúrt házikóig. Akkor szállt csak megint inunkba a bátorságunk, amikor a bevágásban, amit kereszteznünk kellett volna, megláttuk egy kis lavina maradványait, tipikusan azon a helyen, ahol az előrejelzési térkép szerint nagyobb is a valószínűsége. Inkább messzire elkerültük a fák között a bevágást, és jóval lejjebb keltünk át, hogy aztán biztonságba érve megpihenhessünk a Chata Plesnivec-ben.

Az 1290 m-en épült ház kuckós kis terasza - fantasztikus fekvésének köszönhetően - teljesen szélvédett és napos, így egy szál pólóban ülhettünk le napozni és élvezni a kilátást. A viszonylag kisméretű házikót eredetileg osztrákok építették és üzemeltették, abban az időszakban a nyugati szomszédainknál olyannyira kedvelt Edelweisshütte nevet viselte. A havasi gyopár azóta sem csak a nevében jelenik meg, hanem a ház falán és kívül-belül mindenhol ez a virág köszön vissza. A házhoz főleg egynapos kirándulásokat szoktak tenni a hegy lábánál fekvő parkolóból, és jó tudni, hogy elő- és utószezonban csak szombat-vasárnap van nyitva.

Órákig tudtuk volna élvezni az ücsörgést, de tekintettel a több mint öt órás hazaútra, lassacskán el kellett búcsúznunk imádott Tátránktól. Utoljára magunkra rángattuk hát a hátizsákokat és nekiindultunk az utolsó menetnek lefelé. A délkeleti fekvésű völgybe csak úgy tűzött be a nap, így egyre több napos folttal találkoztunk. Ha nagyon meresztettük a szemünket, az első bátor kis krókuszokat is megláthattuk. Itt lent már igazán macerás volt a haladás az olvadt hókásában, de jobbról végig a gyönyörűen kibukkanó Lomnici-csúcs kísért figyelemelterelésképpen. :) Itt lent már annyira enyhe volt a hőmérséklet, majdnem 10 fok, hogy pólóban is tökéletesen éreztük magunkat, ráadásul több helyen mintha meleggócon keltünk volna át, kifejezetten meleg levegőoszlopokat kereszteztünk.

p1110790.JPG

img_20190317_140245.jpg

Bár kénytelenek voltunk hazaindulni, azért még megálltunk a jól bevált fotózóhelyünkön, ahonnan a  hegység  ezúttal cseppet sem szégyenlős déli csúcsaira láthattunk rá. Ilyen látvány után nem csoda, hogy már tervezgetjük a következő hegyi utazásunkat. ;)

img_20190317_150336.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr5614698790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.