Január közepi utazásunk apropója anyukám kerek szülinapja, ami elegendő indok volt egy hatalmas meglepetésre, vagyis élete első repülős utazására, amit nagy titokban szerveztünk meg a háta mögött. :)

Hosszú tanakodás előzte meg a választást, mert meglehetősen szűk azoknak a repülőjáratok listája, amik pénteken este indulnak és vasárnap este érnek vissza Budapestre, és ezáltal hétvégére eső kiruccanást tesznek lehetővé. Így került a képbe Spanyolország, Brüsszel és még néhány elvetemült ötlet, amikor mintegy varázsütésként az ölembe hullott a majdnem tökéletes megoldás: Budapest-London péntek délutáni indulással, hétfő hajnali érkezéssel, ráadásul a Dafabet Snooker Masters hétvégéjén!!! A snooker anya-lánya közös szenvedély nálunk, így se szó se beszéd, foglaltam is a repjegyet és a snooker jegyeket, amíg még van hely. :D Minden más pedig jött magától.

Hó volt, hó nem volt... az országhatáron túl, ahol a kurta fülű mackó is durmol a nagy hideg miatt, ott található egy varázslatos, méltatlanul kevés figyelmet kapó hegység: a Kis-Fátra. :)

Nekünk, magyaroknak nem cseng ismerősen a neve, legfeljebb csak a Tátrához való névhasonlósága miatt. A legtöbben értetlenül fogadták bejelentésünket, hogy 2017 év végén a két ünnep között ide utazunk, mivel szépségének híre egyáltalán nem jut el hozzánk. Pedig a szlovákok egyik legkedveltebb túracélpontjáról van szó, ami emellett népszerű síparadicsom is.

Úti beszámolónk idején itt Magyarországon már javában tombol a tél, az irodában néha kesztyűben ücsörgök, annyira átfagyok reggelente munkába jövet és non stop öntöm magamba a forró teát. Ilyenkor esik a legjobban visszaemlékezni a spanyol városok túlfűtött hangulatára és a mediterrán nap langy melegére, amint visszaverődik a mór építészet remekműveiről. A fülbemászó flamenco-gitármuzsikára és a törpepapagájok vidám trillázására. :)

Párocskámmal nosztalgiázva állapítottuk meg a minap, hogy már fel se tudjuk idézni, mikor volt Magyarországon utoljára december elején vékony porcukorrétegnél vastagabb hó. Az első decemberi hétvégére már hónapokkal ezelőtt egy baráti kirándulást fixáltunk le a kollégáival, ezért határtalan gyermeki lelkesedéssel fogadtuk az északon leeső 20 centis havat. Általánosságban minden túra izgalmakat tartogat, hiszen minden egyes nap időjárása, minden hegycsúcs, minden kilátás más és más. Csak akkor derül ki, hogy pontosan milyen körülményekre számíthatunk, amikor beugrunk a bakancsba és felkerekedünk.

Minden gondosan megtervezett és előkészített utazásnak van egy mumusa: az időjárás. Lehetünk bármilyen precízek és előrelátóak, mindig benne van a pakliban, hogy miután az összes szállást lefoglaltuk és kifizettük, kiderül, hogy az utazásunk alatt végig esni fog.

A legutóbbi bejegyzésemben lelkesen ajánlgattam mindenkinek, hogy milyen felüdítő is egy-egy hosszú hétvégét Ausztriában tölteni a hegyek birodalmában - például az október 23-ait. Megfogadva a saját tanácsomat mi így is készültünk, és naivan még az időjárás-jelentésnek is bedőltünk, miszerint szombaton még esőmentes idő lesz és végre sikerül végigjárnunk az Attersee klettersteiget (biztosított sziklamászó utat). Szombat reggel aztán kiguvadt szemmel meredtünk a beígért napsütés helyett a szaporán záporozó ESŐRE. És tudtuk, hogy a vasárnap és a hétfő ennél csak rosszabb lesz...