2010-ben, második egyetemi évemben, az akkor már 10 éve legjobb barátnőm - szintén egyetemistaként - nagy kalandba vágott, Erasmus ösztöndíjjal Franciaországba készült, de ott sem ám valamilyen tessék-lássék vidékre, hanem egyenesen a Francia Riviérára! ;) Nem is volt kérdéses, hogy amint lehetőségem nyílik rá, meglátogatom, így az őszi félévben, októberre sikerült egy több mint egy hetes utazásra összespórolnom zsebpénzből és ösztöndíjból. Íme egy kis visszatekintés így csaknem tíz év távlatából, amikor még (felelőtlen) csitriként jártuk a világot. :D
Akkoriban a pénz teljesen behatárolta a lehetőségeimet, az eljutás kiválasztásakor is az olcsóság volt a legfőbb szempont, így az Eurolines buszjárata mellett döntöttem oda-vissza. Sejtettem, hogy nem lesz valami kényelmes egy napon át összekucorodva utazni alig néhány pihenővel, de odafelé a várt viszontlátás öröme minimalizálta a kényelmetlenségeket. A buszút román vendégmunkások szórakoztató társaságában telt, aminek megvolt az az előnye, hogy román feliratos, eredeti angol nyelvű filmek pörögtek egész végig. A buszom késő délután érkezett meg Nizza fülledt buszpályaudvarára, ahol barátnőm már várt rám. A fárasztó utazás után első este még csak apránként kóstolgattuk a látnivalókat, úgyhogy csak annyi programunk volt, hogy egy órás buszúttal eljussunk Antibes-ba, ahol bérelte a szálláshelyét, és kicsit bóklásszunk a városkában. De ne szaladjunk ennyire előre.
Íme térképen az a sok hely, amit bejártunk közösen egy hét alatt:
A Francia Riviéra, más néven Azúr-part egy körülbelül 120 kilométeres sávot ölel fel a Földközi-tenger partvidékén, Marseille-től Mentonig. Mivel a parti sávot az Alpok déli nyúlványainak alacsony magashegységei övezik, az éghajlata védett a hideg északi légtömegektől. A tengervíznek is van temperáló hatása, nyáron hűti, télen fűti a levegőt, így gyakorlatilag október közepén még kellemes pólós-pulcsis időben jöhettünk-mehettünk.
Az ösztöndíj megpályázásakor a tenger közelsége volt az elsődleges szempont a barátnőm számára, hiszen világszínvonalú felsőoktatási intézményekből nem nagyon van hiány Franciaországban. Így, hogy a Côte d'Azurt választotta ideiglenes lakhelyének, az Antibes-hoz közeli Sophia Antipolis tudományos és technikai központban épült Skema Business School lett a fogadó intézménye. Bölcsészként sose vonzott nagyon egyik gazdasági főiskola sem, de lehet, hogy ha ilyen fantasztikus környezetben tanulhattam volna, lehet, hogy mégis ilyen pályát választok. Ki ne akarna egy erdő közepére suliba járni??? :D
Szerencsére arra az egy hétre, amíg ott voltam, barátnőm tudta annyira skippelni az óráit, hogy az idő nagy részében együtt utazgathassunk és csak néhány órára hagyott magamra. Első nap így neki is indultunk és megmutogatta nekem Antibes legfontosabb látnivalóit. A legelső, ami szembeötlött, hogy turistákat már alig láttunk októberben, viszont a helyiek is éppúgy viselkedtek, mintha éppen nyaraláson lennének - a kis pékségek (boulangerie-k) teraszain egész álló nap iszogatják a kávét és eszik a finomabbnál finomabb süteményeket a hölgyek, a férfiak pedig elegánsnak grasszálnak, mintha nem is munkába, hanem társaságba igyekeznének. Nem lehet úgy végigmenni egy városkán se, hogy legalább egy pétanque-játszmának ne legyünk szemtanúi közben. Nem véletlenül mondják, hogy a franciák tudnak élni! ;)
A városon belüli közlekedésre ott már akkoriban kis midibuszokat használtak, amik szerencsére az utóbbi években már Budapesten is megjelentek. Nagyon furcsa volt látni a menetirányra merőleges üléssort és a sofőr mellett levő "sorompót", ami a magyar megoldásnál kicsit praktikusabban veszi elejét a tiltott első ajtón leszállásnak.
Az óváros és az ezt körülölelő modernebb épületek éles kontrasztot alkotnak egymással, a régi városrész a klasszikus zegzugos utcácskákkal, az ínycsiklandozó francia piaccal és az épen megmaradt erőddel romantikus mediterrán érzületet áraszt.
A kikötő és a tengerbe benyúló Cap'd Antibes félsziget a gazdagok paradicsoma, a villák, château-k és a luxusjachtok méreteinek érzékeltetésére a magyar nyelv szótára alighanem kevés. :D Annyi talán elég, hogy gyalogosan rajtam kívül egy lélek nem járt arra, bizonyára négy keréken hordozzák az ottlakókat a sofőrök, és a minden kerítésre felszerelt térfigyelő kamerák se teszik annyira vonzó turistacélponttá. A félsziget sokkal inkább a határtalanui gazdagok érinthetetlen, titokba burkolózó pihenőhelye, amire a Baie des Milliardaires, azaz a milliárdosok strandja teszi fel a koronát. A kikötő ennél valamivel több hasonlóságot mutat a való élettel, de a jachtok tömegét mozdulatlanul őrző óriási, Nomád címre hallgató szobor ad neki egy szürreális alaphangulatot. Az alkotó Jaume Plensa hasonló szobrát pár éve Budapesten is meg lehetett tekinteni, amikor a Városligeti-tavon úszó kiállítást rendeztek.
Antibes-ban a könnyed sétákon túl a kultúrának is hódolhatunk, például a Musée Picasso-ban, amit Picasso hosszas itt tartózkodásának emlékére alapítottak.
Kellemes pár órás délutáni programnak tűnt a szinte Antibes-hoz tartozó, dimbes-dombos Biot falucska meglátogatása. Elsősorban világhírű üvegfújó műhelye miatt érdekelt minket, de a zegzugos, emelkedős utcácskák, szorosan egymás mellé simuló házak és vidám dekorációk ugyancsak rabul ejtettek.
Biot a 16. századtól a 18. századik a környék fazekas központja volt, a 20. század közepétől pedig dekoratív fazekas- és üvegmunkái emelték újra a köztudatba. Az üvegfújás lépéseit a La Verrerie de Biot üzemben mutatják be. Legjellegzetesebb termékük az a kancsó, melynek hasába egy külön nyílásba lehet jeget tenni, hogy az italunkat hidegen tartsa, de ne hígítsa fel. Csakis a rám váró nehézkes hazaút miatt nem vettem belőle máris egyet. :D
A második napunkon szintén nem mozdultunk még ki Antibes-ból, és szégyenszemre az egész napot a Marineland-ban, az ország leghíresebb vízi állatkertjében töltöttük. :D Megismerkedtünk a gyilkos bálnákkal, palackorrú delfinekkel, cápákkal és kedvenceinkkel, az oroszlánfókákkal (otarie-kkal). Ők a park leghangosabb lakói, szinte egyfolytában hallani jellegzetes, ugatáshoz hasonló beszélgetésüket. Ledöbbenve azonosítottuk be ezt a hangot a barátnőm apartmanjából állandóan, néha éjszaka is hallható furcsa zajnak, ami a cirka 4 km-es távolság ellenére is félreismerhetetlen. A parkban minden állatshow-t megnéztünk és a gyerekekével vetélkedő csodálattal ámuldoztunk.
Megkímélek mindenkit a minden ok nélkül lőtt 200 fénykép megtekintésétől, és csak a legjobbakat vágom be. :D
A Francia Riviéra feleennyire se lenne híres a filmvilág egyik legnagyobb fesztiváljának helyszíne, Cannes nélkül. Másnap Antibes-ból körülbelül egy óránkba telt eljutnunk ide, ahol csillogó-villogó riviérai gazdagság fogadott. Sétálgattunk egy sort a városban, aminek a látképe elég ambivalens a sok-sok műemlék épülettel és modern szállóval. A legimpozánsabb látnivaló a Croisette tengerparti korzó, itt a luxusról és a szórakozásról szól minden, természetesen minden nagyobb divatmárka boltja megtalálható. A filmfesztiválnak otthont adó Fesztivál- és Kongresszusi Palota is itt áll, a környékén kismillió fotózkodás paraván és a híres színészek kéznyomatai jó szórakozási lehetőséget nyújtanak.
Magánál a városnál számunkra sokkal több érdekességet tartogatott a Cannes-hoz tartozó Lérins-szigetek egyik tagja, a Szent Margit-sziget (Île Sainte-Marguerite), ahova 15 perces hajókázással jutottunk el. A szigetre rengeteg turista zarándokol át, hogy elvesszen a földutacskák, érintetlen sziklás partszakaszok és hamisítatlan mediterrán növényzet (esernyőfenyők, eukalipsztuszok) nyugalmában. A partmenti sekély vizek különösen kedvezők a szörfösök, vitorlázók számára, így vitorlásklub nélkül sem lenne igazi ez a gyufásskatulyányi mediterrán paradicsom.
A sziget mindössze 3 km hosszú és 900 méter széles, csakis azért nem sétáltuk körbe, mert még volt más tervünk is délutánra. Viszont így is jót bóklásztunk a vörös porral fedett földutacskákon és a hófehér uszadékfákkal borított tengerparton. A sziget leghíresebb építménye a királyi erőd (később börtön), ahol a Vasember raboskodott a Bastille-ba történt átszállítása előtt a 17. században. Ennek emlékét kiállítás is őrzi, ahol emellett a másik fő tematika a tenger, megnézhetjük például román és szaracén hajóroncsok mélyből kimentett rakományait.
Sainte Marguerite falucskája körülbelül 20 épületből áll, főleg halászok lakhelyeiből és csónakházakból áll, az autós közlekedés pedig ismeretlen fogalom itt.
A könnyed délutáni sétálgatás és visszahajókázás után buszra szálltunk, hogy még aznap megnézzük Grasse parfümkészítésről híres városkáját. A mindenütt pompázó virágözön és a dombra épült kifinomult épületek látványa már önmagában fejbe kólintja kicsit a látogatót, hát még a parfümériák delejes illata. Mi a legnagyobb vállalat, a Fragonard látógatóközpontjában vettük sorra a parfümkészítés lépéseit, aztán persze egy kis vásárlásra is elcsábultunk. A cég hagyományos terméke a mimózaparfüm, amely annyira íncsiklandó illatú, hogy a saját (most már 9 éves) parfümömből szigorúan limitált mennyiséget használok időről időre, hogy még sokáig kitartson. (Az itt készült képeim szőrén-szálán eltűntek, úgyhogy kénytelen voltam kölcsönözni.)
A következő nap elején készült fotóim ugyanazon a memóriakártyán voltak, mint a grasse-i képek, úgyhogy Menton-ról, a Francia Riviéra legkeletibb városáról sincs sok fotóm. Itt egyébként nem is a legforgalmasabb időszakban voltuk, az ugyanis a minden évben megrendezett citromfesztivál ideje, a február-március. Ilyenkor óriási citromból készült műalkotások lepik el a várost, ami a "szürke" hétköznapokon "csak" ennyire látványos:
Az idei citromfesztivál ilyen jó buli volt egyébként:
Menton-t fizikailag Monaco szinte elválasztja az Azúr-parttól, hiszen a miniállam gyakorlatilag beékelődik Nizza és az Olaszországgal határos Menton közé.
A hegyoldalba épült Monte-Carlo (Monaco legnagyobb üdülőövezete) egészen lépcsőzetes, és a helykihasználás érdekében a vasútállomás, a benzinkutak és a fő közlekedési utak is föld alatt épültek ki. Megjegyzem, a gyalogos közlekedést annyira nem preferálják, hogy néha A helyből képtelenség eljutni bizonyos B helybe két lábon. Mi persze megpróbáltunk alternatív útvonalon, egy alagútban eljutni. Visszafelé jöttünk rá, hogy ez nem volt a legszabályosabb megoldás, ráadásul az alagút kihajtóján már húsz centis felfestett sáv se volt, így kénytelenek voltuk végig visszasasszézni az alagútban a kiindulópontra.
Míg Menton-ban elkerültük a legfrekventáltabb időszakot, Monte-Carlóba pont akkor érkeztünk, amikor a 14. Monaco Kart Cup (Monacói Autóverseny) zajlott. Bár ez nem az igazi Forma-1, de totál ugyanolyan élmény volt a száguldozó versenyautók visszhangzó robajában bejárni a várost. A már Menton-ban gyülekező viharfelhők csak utolértek, így a monacói hercegi palotánál kénytelenek voltuk Monco feliratos kapucnis pulcsit venni, hogy tovább fokozzuk a turistáskodást. :D
Természetesen a városnézésből ki nem hagytuk volna a világ egyik leghíresebb kaszinóját, úgyhogy jó turistaként játszottunk néhány partit a félkarú rablóval a turisták előtt is nyitva álló amatőr kaszinóban. A fő részbe természetesen minimum egy kisestélyi és egy Porsche a belépő... Később még fontos lesz, így kiemelten hangsúlyozom, hogy összességében nyereségesen jöttünk ki, pár euró bedobásával nyertünk 25 eurót!
Monacóról összességében az lett a benyomásunk, hogy a luxus már olyan méreteket ölt, amiben mi sose tudnánk otthonosan érezni magunkat. A lépcsőzetes épületek közé ékelődő szűkös utcák se valami lakályosak, és a hangulat inkább üdülő-, mint lakóhely fílingű. Zárásnak viszont muszáj megemlítenem, hogy nekem melyik "látnivaló" maradt meg a legjobban. :D Nem más, mint a teljesen ingyenes nyilvános WC-ben levő futurisztikus kézbedugós automata kézszárító, ami legalább öt évvel megelőzte a korát Európa többi részén. :D Ma persze már nem csodálkozunk, hogy a kis benzinkutakon is ilyennel találkozunk.
A következő nap lett az abszolút kedvencünk. Mivel beosztottuk a rendelkezésünkre álló napokra a környező látnivalókat, és maradt üres napunk, nekiláttunk egész napos programot keresgélni Antibes tágabb környezetében. Megnéztük a lehetséges buszos, vonatos, hajós célpontokat és végül a legkedvezőbb indulási és érkezési idő alapján találomra ráböktünk egy helyre. Másnap hajnalban már Cagnes-Sur-Mer településen ácsingóztunk, a buszra várva, ami majd elrepít minket az ismeretlenbe. A körülbelül egy órás buszút alatt lassacskán felkelt a nap, míg a busz hőmérséklet-kijelzőjén a kinti hőmérséklet egyre lejjebb kúszott. Amikor elérte a mínusz 1 fokot, kezdtünk kicsit pánikba esni, hogy mégis hova visznek minket, akik a 15-20 fokhoz vannak öltözve. (Még jó, hogy vékony átmeneti kabátot vettünk a reggeli hűvösre tekintettel.)
A busz egyre magasabbra kanyargott a dimbes-dombos, majd hegyi utakon, míg végül egyszer csak megérkeztünk Castellane-ba és kénytelenek voltunk kiszállni. A város 724 m magasan fekszik a Felső-Provence-i Alpokban, nem túl magas hegyek között. A fagyos reggeli hideg teljes letargiával zuhant ránk, és az első utunk egy szupermarketbe vezetett, hogy vegyünk még egy pár zoknit, amit vékonyka cipőnkbe húzhatunk, nehogy felfázzunk... El se tudtuk képzelni, hogy fogjuk átvészelni az egész napot ebben a hidegben, amíg este értünk nem jön a visszafelé busz... Az a zokni még azóta is megvan ám, és nagy becsben tartom. :D Mindenesetre halvány remény azért élt bennünk, hogy a nap melege idővel hoz majd egy kis enyhülést, úgyhogy addig egy pékségben vészeltük át az időt. Délelőtt aztán újra kimerészkedtünk, és megörültünk a kellemes őszies hőmérsékletnek és hangulatnak. Végre lehiggadtunk és ráeszméltünk, hogy milyen gyönyörű, középkori hangulatú helyre is kerültünk és mennyi néznivaló van itt.
Elsőként bóklásztunk kicsit a főtéren, aztán nekivágtunk megkeresni a város jelképének számító sziklára felvezető ösvényt. Elvadult szőlőtőkék és a barna különböző árnyalataiban játszó romantikus bozótos kísérte az eldugott utacskát. A folyó felőli oldalon szinte függőlegesen kiemelkedő szikla tetején áll a Notre Dame du Roc kápolna, ahol a vendégkönyvbe boldogan véstük bele a nevünket és ott jártunk dátumát. A középkorban épült kápolnában egy szívhez szóló Mária-szobor és díszes festmények állnak, emellett pedig 136 db felajánlás emlékét őrző tábla. Találunk köztük a kolera járvány véget értéért hálát adó táblát, szabadon engedett rab és hajótörésből megmenekült szerencsés köszönetnyilvánítását is. Innen fentről szédítő körpanoráma nyílt a városra és a környező hegyekre, ráadásul az időjárásra se lehetett már panaszunk, a napnak hihetetlen ereje lett és szépen bevilágította az egész tájat.
A település legrégibb történelmi emléke egyébként egy dolmen (a monolitikus kultúra egy tanúja), de ennek pontos hollétét (magánterületen van állítólag) titkolják, hogy biztonságban tartsák.
A közelben található a mészkőbe vájódott Gorge du Verdon (Verdon-szurdok), mely a canyoningozók, sziklamászók és kajakosok kedvence. Mi most odáig már nem tudtunk eljutni, viszont sétáltunk egy sort a folyó nyugodt, félig kiszáradt medrében, ahol először találkoztunk a hirtelen áradásra figyelmeztető mókás táblával. A mederben az óriási görgetett fehér kövek között letaglózva érzékeltük a folyó hihetetlen erejét.
Őszies, kicsit melankolikus hangulatunkhoz a szélben surrogó száraz levelek hangja és édeskés illata is hozzájárult. A csodás nap végén estefelé érkezett meg buszunk Grenoble felől, és a sok élménytől és a szeles időtől teljesen elpilledve végigaludtuk az utat Cagnes-Sur-Mer-ig. Itt sikerült lekésnünk az utolsó aznapi buszjáratot Antibes-ba, mert rossz buszmegállóban vártunk és elhúzott az orrunk előtt. Vonat pedig az éppen aktuális sztrájk (már akkor is... :D)) miatt nem volt. És itt jön be a képbe az egyik "jópofa" érdekessége az itteni városkáknak, az, hogy nincsen taxitársaságuk, tehát nem lehet taxit fogni csak előzetes francia telefonálgatással és egyeztetéssel. Mondanom se kell, hogy este a sötétben szinte nulla francia nyelvtudással erre nem voltunk képesek. A megmentésünkre viszont jó sok idegőrlő pillanat után nem mások érkeztek, mind rendőrök. :D Ők segítettek a két elárvult, a tekintetükben értelmes nyelven nem beszélő lánykának taxit szerezni. És milyen jól jött az előbb emlegetett 25 eurós monacói nyereményünk, amit egyből elvertünk a fuvar busás árára.
A következő nap egymagam indultam felfedezni azokat a helyeket, ahol barátnőm már járt, hogy ne maradjon le nagyon a fontos tantárgyaiból. Útba ejtettem busszal Vence hegyoldalba épült városkáját, de épp csak egy órácska séta erejéig.
Nizza, Franciaország 5. legnagyobb városa rendelkezik a legautentikusabb korzóval. A híres Promenade des Anglais (Angol sétány) kilométerhosszan kígyózik a luxusszállodák sora előtt, míg alatta homokos strand köti össze a tengerparttal. A város mediterrán építészete és az ezt kontrasztosan kiemelő modern műalkotásai is érdekesek, a főtéren látható, oszlopok tetején ücsörgő embereket például ugyanaz a Jaume Plensa készítette, aki kedvenc Antibes-i installációmat. A kikötő fölé épült óriási temető fehér márványsírkövek látványa a meleg mediterrán napsütésben cseppet sem letargikus, az elmúlás helyett a békés megnyugvás hangulata leng a levegőben.
Bár halogattuk volna még, sajnos elérkezett az utolsó itt töltött napom, amin a közeli környék egyetlen kihagyott látnivalóját választottuk, a Cannes melletti Lérins-szigetek közül a kisebbiket, a Szent Honorat-szigetet (Île Saint-Honorat). Ide, akárcsak a pár napja már bejárt Szent Margit-szigetre, kis lélekvesztővel jutottunk el.
A sziget egészen addig lakatlan volt, amíg Saint Honoratus valamikor 410 körül monostort nem alapított rajta. Azt tervezte, hogy remeteként fog élni a szigeten, de több követő kéretlenül hozzácsapódott, és egy szerzetesközösséget alapítottak. Még maga Szent Patrik is időzött a szigeten, hogy magába szívja a szerzetesek tanítását. A következő évszázadokban sokan megbolygatták a szerzetesek nyugalmát, például szaracénok, spanyolok, végül 1787-ben megszüntették a monostort. A sziget a Francia Forradalom idején lett az állam tulajdona. 1859-ben alapítottak itt újra vallásos közösséget, ciszterci szerzetesekkel. A mai monostorban 30 szerzetes él, és felépített paradicsomi kis épületegyüttesük népszerű turistacélpont és zarándokhely.
A szigeten a szerzetesek korábbi kis kápolnái, egy Napóleon kori erődítmény, ágyúgolyó öntő kemencék, és második világháborús fegyverek fekszenek elszórtan a mediterrán növényzetben. A szerzetesek az ájtatos lét mellett kézműves termékeket készítenek, teljes egészében a szigeten készülő bort és mézet, illetve mindenféle mézből készült nyalánkságot, például cukorkát.
Tekintettel a szerzetesekre, a szigeten mindenhol ilyen feliratok vannak kihelyezve: "a szigeten élő szerzetesek iránti tisztelet miatt kérjük, tartsák tiszteletben a csendet és a tisztességes ruházatot". Az angol helyesírás minden pénzt megér. :D
Az esténk már a pakolászás jegyében telt, mivel másnap reggel 7 óra körül indult a buszom Budapestre. Mindent alaposan előkészítettünk, buszjegyet, elemózsiát stb. és jó koránra beállítottuk az ébresztőt. Mielőtt tovább folytatnám, meg kell említenem, hogy a mobilos ébresztővel mindig is hadilábon álltam, és éve óta remek tehetséggel sikerült alvás közben kinyomnom. Ha ehhez hozzáteszem, hogy buszlekésésben itt Franciaországban már profik lettünk, talán nem lesz meglepő, hogy másnap édesdeden ébredtünk fel az álmunkból reggel KILENC körül...
Pánikrohamhoz közeli állapotban rohantunk lóhalálában a buszmegállóba, és tűkön ülve vártuk, hogy a busz minél előbb megérkezetten Nizzába és kiderüljön, hogyan fogok mégis hazajutni... A last minute repülőjegy nem volt opció, így az Eurolines kora délután induló buszjáratára kellett újra kipengetnem a jegyárat. Öröm az ürömben, hogy így nyertünk még pár közös órát a varázslatos Nizzában. :)
Meg kell emlékezni a hét során leggyakrabban fogyasztott kajánkról is, ami a hotdog és a pizzaszelet helyi megfelelője. Ma már annyira nem számít érdekesnek még Magyarországon se, annak idején viszont egyszerű, de nagyszerű finomság volt a panini, amit a tetszőleges ízben kiválasztva sütnek meg előttünk. Kvázi a melegszendvics olasz megfelelője ez, amire valamiért a franciák is teljesen rákattantak. Mi a paradicsomos-mozarellás változatból nyomtunk be egyet-egyet szinte minden nap köztes étkezésnek.
Ezen kívül a világ legfinomabb sajtját is itt fedeztem fel. Néha Magyarországon is bele lehet futni busás áron, de nem érdemes kihagyni:
Ahogyan a Francia Riviérát sem, hogyha egyszer lehetőségünk nyílik felkeresni, semmiképpen se mulasszuk el! :)
