Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Húsvét a szlovén-olasz határvidéken - egy színpompás hely, ami Photoshop nélkül is minden képzeletet felülmúl

2019. május 16. - ynda

szlovenia_husvet_2019.jpgSzámtalan hely van a nagyvilágban, aminek a szépségében bármeddig gyönyörködhetünk, a szemünk nem tudja befogadni. Bár jó sokat és jó messzire is lehet utazni, hogy a híresebbnél híresebb csodákat megnézhessük, néha elegendő egyszerűen csak a közeli szomszédainkhoz átugrani, hogy elálljon a szavunk. Van egy hely Szlovéniában, ahol a természet színei új értelmet nyernek, és ahol a legek tálcán kínálják magukat. Az Isonzó völgye és a Szlovén Toszkána valóságos kincsesbánya a természetjáróknak, mintha a Jóistenke megpróbált volna erre a viszonylag parányi területre minden szépségből bezsúfolni egy kicsit.

Figyelem! A következő, garantáltan Photoshopmentes képsorok megzavarhatják az olvasó nyugalmát és azonnali szabadságigénylésre és bőröndcsomagolásra ösztönözhetik. :D

Korábban kétszer jártunk már Szlovéniának tágabb értelemben vett ezen a részén, annak idején még télies időben, tavaly pedig ugyancsak húsvétkor, a klasszikus látnivalókat (Bled, Bohinj-tó stb.) sorra véve. Mostani utazásunk főleg az első útból a kocsink defektje miatt kimaradt látnivalókra irányult, és az akkori tervet egészítettük ki még további érdekességekkel. El se tudom képzelni, hogyan is akarhattunk akkor két napba beleszuszakolni minden látnivalót, amikor most a négynapos húsvét alatt döbbentünk rá, hogy bár szinte mindent megnéztünk, amit szerettünk volna, jövő húsvétkor is lesz még miért visszajönnünk ide.

Már csütörtökön munka után elindultunk, Lentiben éjszakáztunk, így másnap dél körül magunk mögött tudtuk a szlovén autópálya oroszlánrészét és megérkeztünk a Szlovén Toszkánának is nevezett Goriška Brda régióba. Egy lezárt lehajtó okozta malőr miatt kénytelenek lettünk volna egy órás kerülőt tenni Vipavski Križ dombtetőre épült, templomokkal tűzdelt kis településéhez, amit kinéztünk. Gyors kupaktanács után inkább úgy döntöttünk hát, hogy ezt most kihagyjuk, így a dimbes-dombos Brdát átszelve egyből a következő úti célunk, Šmartno felé vettük az irányt. Az autópályáról tíz perc alatt Toszkána kicsinyített másában találtuk magunkat - Dane pri Sežani, Šmarje pri Sežani, Križ és Dutovlje települések tuti országot tévesztettek! A parányi mediterrán falvacskáknál, házikóknál és szőlőskerteknél csak a rajtuk átvezető utak lettek apróbbak. Gyökkettővel kanyarogtunk a zegzugos utcácskákon, dombtetőre fel, dombtetőről le. Egyszer az aszfaltút is eltűnt, de a kertek alatt átkecmeregtünk egyik településről a másikra, ahol is egy zenélő fagyisautó mögött szeltük tovább a virágoktól illatozó levegőt.

Ha az égből pottyantottak volna le minket ide, kérdés nélkül rávágjuk, hogy Olaszországban vagyunk. Minden dombtetőn teraszos települések és templomtornyok meredeztek a ragyogó napsütésben. A ciprusfák, pálmák, rügyező szőlőtőkék és hívogató borászatok voltak az első ízelítők a szlovén-olasz határon átnyúló Goriška Brdából. A régió eredetileg teljes egészében Szlovéniához tartozott, de a második világháború után jó részét Olaszországhoz csatolták. A határ ma már teljesen elméleti, ezen a napon jó néhányszor keltünk át rajta ide-oda, de teljesen összemosódik a két ország. A régió mediterrán éghajlata az Adriai-tenger közelségének és persze az északról védő magas hegygerinceknek köszönhető. Éppen ezért ez Szlovénia gyümölcsöskertje, ahol a sort év elején a cseresznye indítja, majd követi a kajszibarack, körte, alma, füge, őszibarack és olívabogyó. A szlovén Wikipédia oldalt a beépített Google fordító segítségével lefordítottuk, így tudtuk meg, hogy az év utolsó terménye a kakaó. � Némi gondolkodás után inkább az önálló Google Translate segítségét kértük, és megállapítottuk, hogy Szlovénia mégsem csokoládé nagyhatalom, hanem a "kakjia" csak a datolyaszilva szlovén neve. :D

A gyümölcs- és olívaligetek közül hamarosan kibukkant Šmartno városkája, de még előtte megpillantottunk egy dombtetőn árválkodó bájos templomocskát, ami egyből rabul ejtett. A Sveti Križ (Szent Kereszt) templom egyedülálló a maga nemében, mivel egy 1515-ből származó gótikus oltár tekinthető meg benne - amikor éppen nyitva van. A többi időben a szívhez szóló nyugalom helye ez, apró kis temetővel és csodás kilátással.

p1120008.JPG

A határvidék két világháborút is megélt, ezért számos erődítmény és egykori határállomás maradt fent ilyen-olyan állapotban. Ráadásul már a rómaiak is tudták, hogy milyen jó itt az élet, mára az általuk alapított kis települések nőtték ki maguk olyan kis toszkán városkákká, mint Šmartno. A városra, a Júliai-Alpokra és a tenger felé is csodás kilátás nyílik a közeli Razgledni stolp Gonjače kilátótoronyból.

Šmartno városkája igazi kis múzeumtelepülés, a dombra épült középkori városfalon belül eredeti formájukban maradtak meg a kicsiny sikátorok és a világosra mázolt házacskák, amiknek építészete egészen egyedülálló. Furcsa jellegzetességük az utólag hozzájuk épített konyharész és kemence, amik így közvetlenül kilógnak az utcára. Olyan épületet is találtunk, aminek a földszinten nincs bejárata, az utcáról lépcsősor vezet egyből az első emeletre. A kedvencünk pedig, hogy fölfelé tekingetve a kis utcácskákon láthatjuk, hogy a tetőt tartó téglákat alulról mindenféle díszes festéssel díszítik. A városban csomó kávézó és étterem bújik meg, van egy kis helytörténeti gyűjtemény, illetve kézműves boltocska is a régió különféle termékeivel, ami messziről illatozik a levendulától. A város a térség kulturális központja, június elején cseresznyefesztivál, év közben pedig sok-sok kiállítás és koncert várja a látogatókat.

A városban találtunk egy tájékoztató táblát Goriška Brda főbb látnivalóival, amik közül az izgalmasabbakat később megnézni terveztük. Felfedeztünk viszont egy látványosnak tűnő természetes sziklahidat a közelben, amiről nem tudtunk és pont belefért az időnkbe. Elkocsikáztunk hát Kožbana határába a Krčnik "szurdokhoz". Kocsival leparkoltunk a térkép által zölddel jelzett kiemelt természeti jelentőségű területnél, ám hiába sétáltunk el háromszor a patak ezen szakasza mellett, se híre, se hamva nem volt a kőhídnak. Találtunk viszont a türkiz színű vízben lustán úszkáló és napozó óriás albínóbékákat. Internetes fotók és a térkép alapján nagy nehezen kibogarásztuk, hogy van a közelben még egy zölddel kiemelt terület, úgyhogy próba szerencse alapon tovább mentünk, hátha ott lesz a sziklahíd. Itt már találtunk infótáblát is, úgyhogy végre jó helyen jártunk. Pár perc alatt leereszkedtünk a mészkőbe ékelődött kis bevágáshoz, ahol alig pár percre az úttól titokzatos fényjátékkal zúdul le a Kožbanjšček patak vize. A már ismert békák itt is nagyon jól érzik magukat, némelyek mintha éppen társas életet éltek volna. :)

Toszkánából hova máshova is vihetett volna az utunk, mint egyenesen az olasz tengerpartra? Sosem jártunk még Gradóban, de a szüleim mindig áradoztak róla, és mindössze egy órára volt autóval, így semmi akadálya nem volt, hogy most végre megnézzük. A gradói lagúnában egyből elkapott minket a nyári hangulat a tenger iszapos illatát megérezve. Kényelmes másfél órát sétálgattunk a városban, ami a csípős, szeles idő ellenére is már hemzsegett a turistáktól. Mi is kíváncsian vesztünk el a római kori romok között a labirintikus kis utcákon. Az egyik nagyobb téren kirakodókat és büféket találtunk, köztük original magyar kürtőskalácsot is, haláli eladóval. :D A tenger hátterében felsejlő havas hegyek pedig örökre a retinánkba égő látvány volt.

Grado után útba ejtettük az Isonzó (Soča) deltáját. A folyó Monfalconénál ömlik a Trieszti-öbölbe és fontos szerepet fog még játszani a következő napokban. Imádjuk az olyan eldugott, sajátos atmoszférájú helyeket, mint a Villaggio Punta Sdobba, mely az utolsó eldugott "település" a torkolat szájánál. A falucska inkább egy hétvégi halásztanyaként fest, de így péntek délután miniatűr kikötőjében és házikóiban zajlott az élet. Természetesen az olasz mentalitás és "rendszeretet" egyből felismerhető. Egy olyan tanösvényt néztünk ki, ami a nádason át pallókon visz ki az Isonzó partjára, és bemutatja a helyi élővilágot is. Az EU-s támogatásból kialakított útból mára csak töredékek maradtak, amiken szerencsére azért - némi imádkozás után, hogy lehetőleg ne alattunk szakadjon be pont most - meg lehet közelíteni a partot. Az Isonzó itt már lusta, türkizkék kígyóként siklik a tenger felé, hullámain hattyúk és egy-egy lomha halászcsónak úszik. Emlékezzünk erre vissza, amikor később majd a virgonc felsőszakasz jellegű Isonzó mentén kalandozunk majd.

Innen már nem volt más hátra, mint uzsgyi sietni a szállásunkra, hogy este 8-ig odaérjünk. Egy lakályos tetőtéri apartmant foglaltunk az egész utazás idejére, ahol szórakoztató társaságunkat az ablakpárkányokon ide-oda totyogó galambok alkották. Másnap reggel kakaskukorékolás helyett érzéki galambburukkolás ébresztett minket. Negyed 7-kor. :D Ha nem is épp kiugrottunk az ágyból, azért nem kellett sokat noszogatni, hogy útnak induljunk a mai sok csoda felé, ami ránk várt. Hogy ne kolbászoljunk össze-vissza az Isonzó völgyében a hétvégén, szombatra csoportosítottuk az északabbra található látnivalókat, amikhez többet kellett autózni.

Összességében elmondhatjuk, hogy az utazás minden második programjának egy vízesést választottunk, így elég nagy esély volt rá, hogy szombaton az első utunk pont egy ilyenhez vezessen. A Slap Virje vízesést csak úgy mellékesen fedeztem fel a Google Earth-ön, ám ott helyben kiderült, hogy ez a régió egyik legkülönlegesebbje. Megközelíteni nem volt a világ legegyszerűbb dolga, a Bovec felé vezető főútról letérve előbb egy golfpályán átvezető behajtani tilos táblával ellátott erdei szerpentinen kellett felküzdenünk magunkat, majd egy kisebb személygépkocsikra méretezett utcácskákból álló falun, majd le egy meredek murvás úton a kijelölt parkolóba. Egészen addig kételkedtünk, hogy vissza is fogunk tudni jönni itt, amíg meg nem láttunk egy lakókocsit a parkolóban. Ha ő fölmegy, akkor mi is. :D

A vízesés vize jó hüsi, nyáron sem melegebb 8 foknál. A víz két ágon érkezik a magasból, így egymás mellett két, három és fél méter mély medencét vájt magának a karsztos kőzetbe. A medencék vize egészen túlvilági színű, a bal oldali kék még hagyján, de a jobb oldali annyira élénk zöld, hogy csoda, hogy a benne élő halakat nem fogja meg. :D A vízesést nagyon látványosnak mondják a hóolvadás idején, május-júniusban is, amikor sokszorosa a vízhozama - ilyenkor meg se lehet közelíteni. Szerintünk ez tipikusan olyan vízesés, amely pont így, gyengébb vízhozamnál szebb, hiszen az áramlások nem kavarják fel a csodálatos víztükröt és nyugodtan lehet piknikezni a szélén.

A Slap Virje sokkal különlegesebb volt, mint azt sejtettük, tekintve hogy sehol nem hirdetik, de ezután következett csak még az igazi nagy durranás, Szlovénia legmagasabb vízesése, a Slap Boka. Teljes magassága 136 méter, viszont annyira jól álcázza magát, hogy még az út melletti parkolóból sem látszik belőle semmi. Ha látni szeretnénk, akkor kénytelenek vagyunk bakancsot húzni és a száraz meder mentén haladva feltúrázni egy közeli kilátóteraszig, vagy akár még tovább, ahonnan madártávlatból láthatunk le rá. Mi az alsó kilátó érintésével egészen a meredek és törmelékes ösvény legtetejéig felkapaszkodtunk. Útközben óriási zöldes gyíkok ijesztgettek minket, de nem hagytak eltántorítani a céltól. Az ösvény vége előtt egy romos partizánmenedék mellett vitt el az utunk, aminek zöldes, nyugodt ligetébe akár azonnal elszöktünk volna a világ elől. Innen már csak pár percre volt az a sziklaformáció, ahonnan a lábunk alatt terült el a vízesés.

A Boka különlegessége, hogy egyenesen a hegy belsejéből ömlik ki a víz, tehát a vízesés egyszersmind forrás is. Persze azért nem a semmiből terem elő hirtelen ekkora vízmennyiség, a hegy belsejében már egy több száz méter magas, szinte függőleges barlangrendszeren folyik először keresztül a Kaninból és a környező csúcsokról összegyűlő víz. Miután a vízesés földet ér és beszivárog a sziklás mederbe, nagyjából 1 km után bele is ömlik az Isonzóba, ezzel Szlovénia egyik legrövidebb folyója.

A mi napunk is hasonló mederben folyt tovább, hiszen az Isonzó-parti Kobarid településen álltunk meg, hogy megcsodáljuk a világ alighanem legkékebb folyóját és a környék vízeséseit. Az Isonzó Európa egyik legkedveltebb rafting- és kajakos paradicsoma, de szerencsére gyalogszerrel is sok felfedezni való akad. Kezdetnek a településtől északra épült adrenalingazdag függőhídhoz indultunk. Továbbra is gyönyörűen sütött a nap, így elképzelhetetlenül kéken ragyogott a kristálytiszta víz, olyannyira, hogy a kajakosok árnyéka is tökéletesen tükröződött vissza a meder aljáról. Az evezősök jól elszórakozgatnak itt a kisebb-nagyobb zúgókon, azt se bánva, ha néha mártóznak egyet a vízben. Sőt, egy német társaság éppen a híd lábától ugrált be a jó meleg :D habokba.

Innen egy kis körtúrát csináltunk, két további - ki hinné - vízesés érintésével. A Mali- és a Veliki-Kozjak közül a közelebbi, a kicsi szinte szelíden zubog a mélybe, és egy hangulatos kis kőhídról lehet megcsodálni. Hosszan fotózgattam, de férjem végül tovább rángatott, hogy a nagy ennél sokkal szebb lesz. Nem nagyon néztem előzetesen képeket a vízesésekről, így fogalmam se volt, hogy mi vár rám. Az odafelé vezető út már mintha kapu lett volna egy fantáziavilágba, a Rock Tower (Kőoszlopok) névre hallgató, emberi kézzel készített oszlopokra hasonlító sziklaformáció az ösvény két oldalán marcona módon őriz egy titkos bejáratot. Még néhány kanyar, egy-két szökellés a mederben fölfelé, és elénk tárult egy olyan mesebeli barlang, amit minden író fantáziája megirigyelne. Egy felülről szinte teljesen zárt, sötét katlanban álltunk, ahova már alig szivárgott be hátunk mögül a szurdok fénye. Volt viszont egy sokkal nagyobb és misztikusabb fényforrás, egy hatalmas vízesés, ami földöntúlian csillogott a felülről érkező napsugarakban. A sziklaüreg bütykös kitüremkedései úgy festettek, mint néhány vérszomjas vízköpőszörny, és szinte vártuk, hogy a medencében élő sellők kidugják szépséges fejüket a habokból... A barlangból kilépni a fényre olyan volt, mint ismét levegőt venni egy hosszú, mély tengerben töltött perc után.

Folytattuk a túrát, és az Isonzó partjára világháborús, kőből megerősített árkokat és menedékeket érintve tértünk vissza. Elképesztő volt a sötét szurdokból néhány perc alatt felérni a napos ligetekbe.

p1120234.JPG

Az Isonzó időközben árnyékba borult, de mit sem veszített szépségéből, csak az áttetsző türkiz változott mélysötét kékké. A híres Napóleon-híd érthető okokból nagyon kedvelt fotótéma. A nevét arról kapta, hogy a francia egységek itt keltek át az Isonzón Napóleon hódítása idején.

p1120247.JPG

A séta után felautóztunk a Kobaridra lenéző Kostnica s Cerkvijo Sv. Antona templomhoz, ami egy személyben első világháborús emlékhely is.

p1120254.JPG

p1120256.JPG

A környéknek utána olvasva vettem észre az 1906-ban épült Solkan vasúti hidat, mely nemcsak az Isonzót átszelő hidak közül a legnagyobb, hanem egyenesen a világ legnagyobb kőből épült íve. Pont belefért az időnkbe egy kis levezető séta a nap végén a hídhoz, ahol fotózgatva titkon megfordult a fejünkben, hogy már csak egy erre járó vonat kellene a tökéletes látványhoz. Hát nem meghallottuk pár perc múlva a jellegzetes visszhangos zakatolást? Pár másodperc múlva pedig már harckészültségben vártuk, hogy megjelenjen a lomha kis szerelvény. Bár ez a vonat kevésbé emlékeztetett a Monarchiabeli idők gőzöseire, turistaszezonban akár nosztalgiajáratokkal is utazhatunk az útvonalon. A vasúti híd alatt észrevettünk egy természetes kajakszlalom pályát is, amiről természetesen olimpiai babérokra törő sógornőm jutott eszünkbe. :)

img_20190420_183810.jpg

img_20190420_184920.jpg

Számunkra az utazás nem igazi kikapcsolódás legalább egy magashegyi túra nélkül, ezért vasárnap reggel a környéken egyedülálló magaslatra, a Matajurra esett a választásunk. A szlovén-olasz határon fekszik, és szédületes kilátást kínál a Júliai-Alpokra, holott ő maga is már 1643 m magas. A hegy derekáig irtózatosan kanyargós út vezet, ami 2016-ban a Giro d'Italia útvonalában is szerepelt, nem véletlen, hogy az összes útmenti településen rózsaszín bicikliket láttunk. A völgyből több mint fél óra volt felkacskaringózni az út végpontjáig, a Rifugio Alpino Guglielmo Pelizzo menedékházig, illetve a mellette álló kis csillagvizsgálóig. Ez a házikó inkább a vendéglátásra szakosodott, mint a megszállott turisták elszállásolására, így reggel még egyáltalán nem fogadott népes tömeg minket.

A csúcsra cseppet sem kímélős nyílegyenes út vezet, és vasárnap délelőtt a túrázók jó szokásához híven már tele volt a hegy. Sok más lihegővel egyetemben caplattunk felfelé a csípős szélben, de minden lépésnél erőt tudtunk meríteni az ösvény két oldalán vidáman bólogató fehér és lila krókuszok látványából. A csúcs jellegzetes kápolnája végig ott magasodott fölöttünk áldásos úti célként. Kifulladva tettük meg a körülbelül háromszáz méter szintemelkedést, kevesebb mint egy óra alatt. Fönt nemes egyszerűséggel elállt a szavunk és másra nem is vágytunk, mint elkölteni a tízórainkat elmerülve a Júliai-Alpok sapkás csúcsaiban. Na meg a közelebbi hófoltokban, amiket a hegy északi oldalán találtunk és természetesen muszáj volt beletapicskolnunk. :)

Lefelé egy kietlenebb utat választottunk, amely a Matajur különleges karsztos sziklakiszögellésein át vitt lefelé. Álmélkodva találgattuk, hogy vajon hogyan emelkedhettek ki a sziklák a máshol békés, lanyha füves hegyoldalból. A krókuszok lefelé is végigkísérték utunkat az út mellé szórt színes cukorkákra emlékeztetve, errefelé valószínűleg a kevesebb turista miatt sokkal népesebb kolóniákban.

Alig fél napja kellett mellőznünk a vízeséseket, de máris égető volt a hiányuk, úgyhogy a Matajurtól visszatértünk Kobaridhoz, egész pontosan Selce településre. Innen felfűzve elvileg három vízesés is bejárható. Valahogy mégsem kalkuláltunk azzal, hogy jó mélyre le kell ereszkednünk a Malenšček patak völgyébe, ahonnan ráadásul három különböző irányban találhatók a vízesések, és persze valahogy az autóhoz is vissza kell majd mászni utána. Mindenesetre a részletek kiókumlálását későbbre hagyva kíváncsian csörtettünk lefelé a több éves száraz avarban és susnyásban az érintetlen ösvényen. Hivatalos turistaútnak nem mondhatnánk, mivel jelzése nincs, és erős volt a gyanúnk, hogy a második világháború orosz partizánjai óta senki nem nyúlt az út "infrastruktúrájához".

A legközelebbi, a Brinta-vízesés kisebb ugyan, mint a Boka, de 104 métere mégis sokkal katartikusabban hat. Szinte az aljához kell állnunk, hogy teljes magasságában megcsodálhassuk és alaposan hátra kell hajtanunk a nyakunkat, hogy egyáltalán beleférjen a látóterünkbe. A fátyol módjára csepergő víz mágikus nyugalommal hat a szemlélőre.

Ráeszméltünk, hogy a túra mindhárom vízeséshez túl hosszú lenne, ezért úgy döntöttünk, hogy a harmadikat inkább a kocsival átparkolva közelítjük majd meg. Most tehát a még viszonylag elfogadható távolságra levő Gregorčičev-vízeséshez tartottunk. Hamarosan aztán, miközben még mélyebbre ereszkedtünk, majdnem eltántorítottak minket az erdő leggonoszabb fenevadjai: a kullancsok. Hiába fújtuk be a lábunkat (sajnos csak ímmel-ámmal), párocskám nadrágján rövid idő alatt kettőt is felfedeztünk. Mivel innen már úgyis egy órára volt az autó, mindenképpen a kullancsos erdőn túl, inkább nyakunkba szedtünk a lábunkat és gyorsan próbáltuk megtenni a hátralevő távot, hogy majd ott nekivetkőzzünk és tüzetesen megvizsgáljuk magunkat.

A sebes haladást előbb egy jó nagy törmeléklejtő akadályozta, majd a finisben egy odabarkácsolt kötél, amivel a szinte függőleges, málló talajon kellett felhúzódzkodnunk a vízesés aljához. Odaérve minden kételyünk elszállt, hogy megérte kiállni a tortúrát, de azért nézelődés előtt inkább a begyűjtött kullancsok szemrevételezésével kezdtük. Hála az égnek többet nem találtunk, így átadhattuk magunkat a paradicsomi látványnak. Alig pár emberrel találkoztunk a túra közben, így a Kullancsos Vízesés (szegényen már örökké rajta ragad ez a név) csak a miénk volt.

Visszafelé már ott lebegett a szemünk előtt a megváltást hozó kullancsirtó, de azért én betűrt hosszúnadrágban és pólóban tettem meg az utat. Végül annyira elkalandoztunk a rengetegben, hogy a harmadik, Malenšček-vízesést már inkább teljesen kihagytuk.

Helyette Goriška Brda egyik jellegzetes dombtetőre épült kis épületegyüttesét néztük meg, közvetlenül az Isonzó fölött - a szemfüleseknek talán feltűnt, hogy a Solkan-hídról készült fotókon milyen helyes kis templomtorony virít a hegytetőn. :) Sveta Gora (Szent Hegy) faluba kacskaringós út vezet, ami pár perc alatt magasan az Isonzó hullámai fölé vezet minket. A falu egyetlen létesítménye tulajdonképpen a plébániatemplom és a hozzá tartozó épületegyüttes. Akárcsak a folyó mentén végig, az I. világháború nyomai itt is megőrződtek: hegybe vájt bunkerek, alagutak, fegyverraktárak, víznyerők, rögtönzött orvosi ellátóhelyek. A templomban hatalmas gyűjteményt találtunk a Szűz Máriának hálát adó relikviákból.

Amikor 1915. május 23-án Olaszország csatlakozott az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harchoz, a középkori zarándoktemplom a frontvonal kellős közepére került. A ferencesek Ljubljana környékén találtak menedéket, de Ambrosius ferences testvér csak Goriziáig menekült és rendszeresen látogatta Sveta Gorát. 1916-ban végül egy halálos sebesülés vetett véget az életének, így nem láthatta, hogy a harcok közben a bazilika és a környező épületek végül teljesen megsemmisültek.

Hétfőn korán reggel indultunk hazafelé, mivel egy jó hosszú megállót tervezünk a Škocjan-barlangrendszernél, és nyitás előtt oda szerettünk volna érni. Nem egészen volt világos a honlapon, hogy a vezetett túrákra mennyi hely van, és mennyivel előtte érdemes jegyet venni, úgyhogy igencsak iparkodtunk. A parkolóban már voltak néhányan, de a jegypénztár még nem volt nyitva, kiderült, hogy nyitás előtt fél órával fogják megnyitni. Viszonylag hamar sikerült megvennünk a kombinált jegyeket az 1-es és a 2-es túrára (ld. később). Az 1-es túra "A földalatti kanyonon keresztül" fantázianévre hallgat és mivel ez csak vezetővel látogatható, a 10 órás csoportra már rengeteg ember gyülekezett. Végül egy többszázas társaság jött össze az indulásra, kiderült hogy semmilyen limit nincs, és egyáltalán nem láttuk, hogyan fogják ezt a vezetők menedzselni a barlang belsejében. A társaságot a bejáratnál aztán nyelvek szerint kisebb csoportokra osztották, így nagyjából kezelhető lett...

A Škocjan-barlangrendszer egy karsztos barlangrendszer, több mint 5 km hosszan kanyarog a föld mélyén. Egyedülálló karsztos formakincset rejt, ezért 1986-ban az UNESCO Világörökség részének nyilvánították. A földalatti folyosókat a Reka folyó alakította ki, ami a Velika Dolinánál folyik be a föld alá, majd 34 km-en át a mélyben tekereg tovább, hogy aztán az Adriai-tenger közelében ismét kilyukadjon a felszínre.

p1120427.JPG

Rövid névtani kitekintés következik: a világon minden dolinát (azaz beszakadt vagy kioldódott karsztos mélyedést) erről a bizonyos škocjani Velika Dolináról neveznek el. A természeti jelenség a világ valamennyi nyelvében erről kapta a nevét, mivel ez alapján írták le ezt a prototipikus karsztos felszínformát.

A köd miatt, ami gyakran emelkedik fel a dolinák mélyéből, egyenesen úgy tartották, hogy a lyuk alján maga az Alvilág istene, Hádész leselkedik az arra tévedőre.

p1120365.JPG

Mivel a barlangrendszernek van természetes bejárata a Nagy Beomlott Dolina irányából, meglehetősen korán felfedezték, már Kr.e. 200-al szólt róla írásos feljegyzés. A barlangrendszer jelenleg feltárt hossza 6 200 m. A 300 m vastag kréta és paleocén mészkőrétegekben alakult ki jellegzetes karsztos és földalatti felszínformáival. Azon szakaszán, ahol a víz csak a repedéseken átszivárogva dolgozik, szédületes méretű és gazdagságú cseppkőalakzatok képződtek. Ezekkel indul az 1. számú túra bejárása. Itt persze nem maradhat el a szokásos cseppkövekről szóló fejtágító: nem szabad hozzájuk érni, mert megállnak a növekedésben; 1,5-2 cm-t nőnek 100 év alatt és így tovább. Az óriási csarnokokban csak úgy kapkodja a fejét az ember, hogy melyik formációban gyönyörködjön. A vezetőnk mutatott egy sztalaktitot és egy sztalagmitot, amik már csak egy centire vannak egymástól, de ahogy ő mondta: "oly közel, s mégis oly távol" vannak még.

Az 1-es túra ezután az egész barlang leglátványosabb részén folytatódik, Európa legnagyobb földalatti kanyonjában. Ha úgy jobban tetszik: Móriába. :) A kanyon teljes hossza 3,5 km, 10-60 m széles és van, ahol 140 méternél is magasabb. A kiépített úton egyszer csak a szakadék peremén találjuk magunkat, ahol elénk tárul a hatalmas sötét csarnokban zubogó Reka folyó és a gomolygó vízgőz elképesztő látványa. Körben a kanyon falán a Gyűrűk Ura törpjeihez méltó ösvényen haladhatunk végig, de még látszanak a 19. századból maradt régi, kalandor turistáknak és barlangászoknak kiépített útmaradványok is. Az óriási űrtartalmú kanyon kijárata egy relatív kicsi szifon, ahol hirtelen nagyobb csapadék esetén nem tud lefolyni a víz, így felduzzasztja a kanyont egy több száz méter mély földalatti tóvá. Egyszerűen félelmetes volt belegondolni is, hogy a katlant, amiben sétálgattunk van, hogy a tetejéig teljesen ellepi a víz. Idén márciusban is volt egy nagyobb áradás, és a behozott hordalék - talaj, levelek, sőt egész fatörzsek! - még mindig látszanak. A barlang egy félreesőbb részén szép formás mészkőkádak alakultak ki, amik mára szinte mind kiürültek. A peremük ugyanakkor továbbra is áll, és a tetejükön három jópofa cseppkő is kialakult, melyek pont úgy ülnek szép sorjában, mint a vízre várakozó kutyusok. :D

(Csendben jegyzem meg, a túrán egyáltalán nem [lett volna] szabad fotózni... viszont szép képeket lehet nézegetni a weboldal galériájában.)

A folyó földalatti útja természetesen az említett kicsiny lefolyás után tovább folytatódik, továbbra is szédületes méretekben. Bár a turisták már nem látogathatják, a Martelova-kamra szintén monumentális: 2,2 millió köbméteres térfogatával olyan hatalmas, hogy beleférne az egész Szent Péter bazilika!

Az 1. túra a Nagy Beomlott Dolinában ér véget, ahol a sötétség után káprázik a szemünk a 163 m mély kürtőbe betűző napfénytől. Kis kaptató után már teljesen lelátni a dolina aljára, ahol a Reka folyó kis vízeséseken zubog lefelé. A 2. túrán a földalatti folyó útját követhetjük. Előbb egy hajtűkanyart tesz a grandiózus méretű földalatti sziklacsarnokban, majd áthalad a Kis Beomlott Dolinán. A színek, a formák és a folyó elemi ereje megbabonázó látvány, a nagyságrendek egyszerűen felfoghatatlanok.

Nyitottsága okán a barlang egyes lakói könnyedén vándorolhatnak ki-be, a denevérek például nyáron a kijáratok közelébe húzódnak, míg télen megbújnak a védettebb kamrákban. A vezetés során reflektorral mutattak is nekünk szundikáló denevért.

A Škocjan-barlangrendszer mindig is fontos volt a geológusoknak, de a turizmus is elég korán felfedezte a benne rejlő lehetőségeket, a Nagy Beomlott Dolina aljára vezető első kezdetleges lépcsősort 1819-ben építették meg. Egyesek források szerint akkor már csak renoválták a korábbi utat. Itt egy korai plakát a boldog békeidőkből:

p1120438.JPG

A barlang régészeti szempontból is jelentős, egy Bronz- és Vaskori barlangi templom maradványait találták meg, és körülbelül 10.000 éves civilizáció nyomaira bukkantak. Ezen a környéken volt Európa egyik legfontosabb zarándokhelye, ahol a vándorok kapcsolatba léptek az ősök szellemével.

A Reka folyót elhagyva a turistaút visszavisz minket a parkolóhoz és a látogatóközponthoz, de ha még mindig van energiánk, akkor egy felszíni körtúrára is elindulhatunk, amely felülről járja körbe a földkéreg két óriási nyílását. A teljes tanösvényt már nem volt időnk végig járni, de elsétáltunk a kilátóponthoz, ahonnan a két dolinára és a barlang fölé épült Škocjan falura láthattunk rá.

img_20190422_142606.jpg

img_20190422_142637.jpg

Ezzel a felejthetetlen képpel képzeletbeli szemeink előtt indultunk hazafelé. Útközben megpróbáltuk sorra venni, hogy kinek mi tetszett a legjobban, de nagyon nehezen sikerült csak dobogós helyezetteket választanunk. Helyette inkább azt vettük számba, hogy mi mindent fogunk még megnézni Szlovéniában legközelebb. A Kanin hegység sziklaablaka, az Isonzó forrása, Vipavski Križ falucska, a Tolmin-szurdok, a Peričnik-vízesés és a Rinka-vízesés csak néhány ötlet mondjuk a következő húsvétra. Ti pedig még pont időben vagytok egy pünkösdi szlovén utazás megszervezéséhez. ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr314783818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FlybyWire 2019.05.17. 09:38:01

Egyik kedvenc vidéken, többször ratingoltam a Soca/Isonzón, Bovec környékén. Felejthetetlen, csodavilág!

FlybyWire 2019.05.17. 09:39:01

vidékeM, raFtingoltam, stb. :)

Alkibiadész [alkibiadesz.blog.hu] 2019.05.17. 10:24:19

Nagyon hosszú a cikk (a lustaságomhoz képest), de tényleg szépek a képek!

Faby 2019.05.17. 12:14:16

Škocjanhoz:
Mi most május 1-jén voltunk ott, a 2. túrát jártuk be. Jelentem, a hordalék még ott van!
Sőt, az egész barlangrendszert 1965-ben elárasztotta, és tönkretette egy nagy árvíz. Van is egy tábla fent, a nagy Dolina falán az 1965-ös árvíz szintjével, na az durva! Ezen a képen, megallasnelkul.blog.hu/2019/05/16/szlovenia_2019_husvet#gallery-1557928899_1 a hídon álló alak fejének magasságában, kb.

Ja, a 2. túrán lehet fotózni!

Kis javítás, ahol kibukkansz az 1. túra végén, ott nem ki folyik a barlangból a folyó, hanem befelé, úgy emlékszem, mi befelé követtük odáig a folyását a 2. túrán.

Illetve a Martelova-kamra leírásánál szerintem köbméterre gondoltál, legalábbis mivel térfogatot említesz.

Vannak még csodás dolgok arrafelé, Postojna barlangját asszem nem kell bemutatni, ott inkább nagyüzemben mentek rá a turistaforgalomra, ez valamivel csendesebb, nyugisabb.

Illetve Postojnától nem messze van a Predjama Castle (barlang vár), érdemes azt is megnézni. Ráadásul ott forgatták az Istenek fegyverzete c. filmet!

ynda 2019.05.17. 17:01:35

@FlybyWire: Tényleg fantasztikus vidék, és nemcsak a látnivalók miatt, az atmoszférája is páratlan. A raftingolás, kajakozás eddig a mi életünkből kimaradt, de idén végre úgy tűnik megtörik a jég és júniusban Montenegróban kipróbáljuk. :) Kíváncsi leszek...

ynda 2019.05.17. 17:04:04

@Alkibiadész [alkibiadesz.blog.hu]: Ajjaj, tudom, sorry, legtöbbször ömlik belőlem a mondanivaló... De talán a képnézegetés önmagában is jó kis kikapcsolódás. ;)

ynda 2019.05.17. 17:09:54

@Faby: Köszönöm a pontosításokat! :)

Van egy olyan gyanúm, hogy az idei árvíz maradványait úgyis fogják hagyni, ahogy most vannak, érintetlenül, hadd tegye a természet önállóan a dolgát.

Postojnát egyszer tervezzük majd megnézni, de a turistaszámról szóló rémhírek eddig kicsit eltántorítottak. Viszont a földalatti kisvasút eleg vonzó program. :D

Jakab Erzsébet 2019.05.29. 09:44:01

Jó cikk, szép és kedvcsináló fotókkal. Érdekelne hol aludtatok, szállásajánlat, illetve ha jártatok étteremben vagy enni valahol, az is. Így könnyebb lenne tervezni. Köszönöm.
Bakancs és Fakanál blog

ynda 2019.05.31. 15:17:31

@Jakab Erzsébet: Igazán örülök, hogy tetszett a beszámoló, és főleg, hogy még kedvet is sikerült csinálnom a vidék felkereséséhez. ;)

A szállásunkról: a Booking.com-on foglaltuk a tetőtéri lakást, itt: www.booking.com/hotel/si/prenocisca-rusjan.hu.html?label=gen173nr-1FCAEoggI46AdIM1gEaGeIAQGYARG4AQbIAQzYAQHoAQH4AQuIAgGoAgO4AoDOxOcFwAIB;sid=4c72b43624f51b02d6b5c79a6bfa2231;bhgwe_bhr=0;dest_id=-94259;dest_type=city;dist=0;group_adults=2;hapos=1;hpos=1;room1=A%2CA;sb_price_type=total;sr_order=popularity;srepoch=1559308141;srpvid=2a0b5c76074d0016;type=total;ucfs=1&#hotelTmpl
A parkolás volt egyedül kicsit problematikus, de hamar felfedeztük, hogy a pár méterre levő gyógyszertár előtt lehet ingyenesen parkolni és nem zavartunk ott senkit éjszakánként.

Ezúttal mi beülni nem ültünk be étterembe sehova, de elég klassz helyeket láttunk menet közben:
- Goriska Brda régióban nem is érdemes semmit kiemelni, mert minden településen vannak hangulatos kis étterem
- Gradóban úgyszintén
- a Matajur-on a menedékházat ajánlanám, azokban mindig isteni a koszt: Rifugio Alpino Guglielmo Pelizzo
- a Skocjan barlang látogatóközpontjának van egy modern önkiszolgáló étterme
- a Boka vízeséstől pár méterre van egy hotel, az étteremnek hangulatos nyitott terasza van
- a Sveta Gora felé vezető szerpentinen van még egy étterem, de ez inkább tűnt lebujnak, a kilátásért viszont érdemes megállni: https://www.google.hu/maps/place/Gost,+gostinstvo+in+storitve+-+Beti+%C4%8Cerne+s.p./@45.9859143,13.6594144,17z/data=!3m1!4b1!4m5!3m4!1s0x477b01ca8aa59eb3:0x7bd8da72ed9e79c8!8m2!3d45.985911!4d13.6613815

Jó szórakozást előre is, hogyha megvalósul az utazásotok. :)