Géher István-breviárium

Az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet.

Önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá.

Hogyne hinne magában az, akinek nemcsak természete, de hivatása is, hogy önmaga legyen; és lehet-e elég nagy, elég kiváló az ember?

Örömeink törékeny világát (személyiségünket, otthonunkat, szeretteink körét) a körülmények ellenében kell megteremtenünk.

A jó élet: művészet. Okos, mert nem fél az oktalanságtól; értelmetlen, mert értelme annyiféle, ahányan élik.

A halállal zsúfolt színpad embervoltunk eredendő szégyenét tárja elénk. S egyben megkülönböztetett dicsőségét is, mert egyedül az embernek adatik meg, hogy tudatában legyen halandóságának.

A legkülönb ember is halandó. Sőt, pótolható, fölcserélhető, behelyettesíthető.

Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet.

Az ember számára csak a halálon át vezet út az áhított halhatatlanságba; vagyis emberi minőségben odajutni csak az lehet képes, aki már életében meghal, s így a halálban is él.

volt – nincs. volt, ami nincs?  
múltja kimúlt. múlik időd.  
letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt…

********

A hatalmat csak ember viselheti, de kétséges, hogy elviseli-e.

A hatalmi pozícióból föltett kérdésre nem adható emberi válasz.

Ha egyesek (mondjuk, a becstelenek) pozíciókba ügyeskedik magukat, mások (mondjuk, a becsületesek) ragaszkodni kénytelenek a pozícióikhoz, kézen-közön elvesztegetik az értelmes cselekvés lehetőségét, és közmegegyezéssel mind megbízhatatlanabb embereket állítanak mind fontosabb bizalmi posztokra.

Ahol csak fizetett szolgák vannak, reszkethet a hatalom, mert a biztonság megfizethetetlen.

Új helyzetben nem követhető büntetlenül a régi taktika.

Alapvetően romlott az emberi természet; minél tökéletesebbnek mutatja magát, annál inkább színlel.

Embertelenné lenni is emberi sors.

Mit ér a magánsiker, amely abból táplálkozik, hogy a többség kudarcot vall.

Kötelességet önként – eszményként – csak szabad lélek vehet magára.

A tiszta ész arról ismerszik meg, hogy végére jár a dolgoknak.

Az ember kinyomozza, tetten éri a bűnt – embertársaiban, önmagában; s hogy a kárhozatban, a büntetésvégrehajtásban, a szenvedésben, a testi-lelki nyomorúságban is hű marad önmagához: ez az erény.

A magával meghasonlott, önmagát megtévesztő hatalom akkor is kártékony, ha nincs ártó szándéka. Mivel nem hajlandó felismerni önmagában a bűnt, nem is tud neki ellenállni, azaz engedni kénytelen neki.

Nemcsak az ember üldözi a bűnt; a bűn is üldözi az embert: kísérti rosszra, jóra.

A bűnt nem szabad szeretni. Az ember nem Isten, hogy a kegyelem irracionális csodájával jóra fordíthassa a rosszat.

Sztárjainkban felnagyítjuk és feláldozzuk az embert. Magunkat, magunk helyett. Mert magunkkal igazában szembenézni nem szeretünk.

Mi lesz, ha a fogyasztói társadalom polgára addig sündörög szolgálatban és szolgáltatásért, míg egyszer és mindenkorra elfelejt dolgozni?

Egyáltalán: mi teszi naggyá az embert – a múltja vagy a jövője? A pozíció vagy a misszió?

Aki vinni akarja valamire a földi életben, annak mértéket kell tartania.

A gondolkodó egyéniség, mert egyedül van világa közepén, sohasem lehet biztos benne, hogy a helyes úton jár, s ezért állandóan hibáztatja magát. Joggal, mert mindig ott áll – útban – önmaga és a célja között.

Aki lelketlen világban él, mely csak testet ismer (ölésre, ölelkezésre), csak a teste nélkül tudná a lelkét szépen megtartani.

Lehet-e a romlandó emberanyagból maradandó új világot teremteni?

Lehet-e rombolással, leépítéssel bármit is fölépíteni? Lehet-e nélküle?

Rendet hagyni magunk után: talán a legnagyobb tett, ami embertől kitelik.

********

A tragikus inspiráció forrása a gondolkodó extázis, mely lángra gyújtja, hitvallássá lobbantja egy élet felgyülemlett kétségeit.

A tragédiának nélkülözhetetlen kelléke a lelki- és világállapot pozitív vetülete is: a hit, a lelkesedés, a lendület, a progresszió.

Shakespeare tragédiáiban minden benne van, amit a „végtelen” emberiségről – a modern társadalomról, a mindig-más egyéniségről, saját magunkról – tudni akarunk. Meg az is, amit nem akarunk tudni: végzetünk.

Az, hogy nevetni tudunk, éppoly egyedülálló és megkülönböztető emberi adományunk, mint a haláltudat.

A komikum és a tragikum egyaránt a létezés természetében rejlik, tükörképük egymásra vetül az ember csodálkozó tekintetében. Hogy vagyunk, itt vagyunk, ilyenek vagyunk: elképesztő.

A szenvedély: gyűlöletben és szerelemben ugyanaz a tűz. A komédiában lehet vele játszani, a tragédiában el kell égni benne.

A komédiákban ugyanazon az alaphelyzeten nevetünk, amitől a tragédiákban kétségbeesünk. Hogy az ember állhatatlan, a világ átláthatatlan, a szó és tett megbízhatatlan.

Jó esetben, egy határig, mindannyian szeretetre méltóak vagyunk. Azon túl már tragikusak – vagy, ami még rosszabb, csak komikusak.

Nem hihetünk abban, amin nevetni nem merünk.

Aki megtanít minket a mai világban nevetni, attól sokat tanulhatunk.

********

Aki fiatal, az szerelmes, még ha nem is tud róla; s ha tud is, semmit se tud. A szerelemben nincs logika.

Bölcsen élni annyi, mint megérteni, hogy mind bolond, aki szerelmes, de még nagyobb bolond, aki nem az.

Az etikai optimum: ha két ember egymásban lelheti meg az élete értelmét.

Ha a szerelem nem akar valamit, ami önmagán túl vezet, ha nem kívánja birtokba venni, elválasztani és egybekötni a jót és a rosszat: az öncélú élvezet rövidre zárul, kimeríti, leégeti, kioltja magát.

Nem szerethetünk igazán, amíg esendőségünk szégyenét elménk vértezetébe rejtjük.

Az intimszféra határa a pokol és a csillagos ég.

Alkalmas-e arra a világ, akármikor, hogy törvényes rendjében helyet adjon a boldogságnak?

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska