Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Norvégia 5-6. nap: Lofoten-szigetek - a világ vége a Föld egyik legszínpompásabb helye!

2018. szeptember 25. - ynda

<= Mi történt velünk az idefelé úton? Kattints ide érte

A Lofoten-szigetcsoport kapujában ismét korán reggel ébredtünk, és épphogy sikerült az érkező eső előtt összeszedelőzködnünk és elindulnunk. Egy kis földrajzóra, amíg virtuálisan átautózunk első tényleges úti célunkig, a szigetcsoport közepén kezdődő tényleges látványosságokig, amiket megnéztünk.

lofoten_terkep.jpg

A "Lofoten" név számomra valamiért mindig is mágikusan hangzott, talán különösen azért, mert egy elkeskenyedő, a Norvég-tengerbe mélyen benyúló kis szárazföldnyúlványról van szó, melyet a világ végének képzeltem. Tulajdonképpen nem is olyan kietlen, mint gondolnánk, hiszen tele van kis településekkel, élnek ott emberek, van benzinkút és bolt is, ráadásul az európai E10-es út egészen a csücskéig vezet. Elszigeteltségben mégis páratlan, ezeknek a szigeteknek semmi köze a napfényes, virágos görög vagy horvát szigetekhez, itt a többszáz méteres hegyek szakadnak bele meredeken a mélykék fjordokba, tengeröblökbe és semmi meghittség nincs a tájban. Annál gyönyörűbb viszont a maga ridegségében is, szavakkal szinte leírhatatlan. A hegyeket alpesi stílusú gerincek, karakán csúcsok jellemzik, amik a hegy- és sziklamászás kedvelőinek valóságos paradicsomot jelentenek, annak ellenére is, hogy a legmagasabb csúcs sincs 1.200 méteres. Tanúsíthatjuk, hogy tengerszintről megmászni egy 450 méteres hegyet semmivel sem könnyebb, mint az Alpokban 2.000 méterről 2.500-ra mászni. :D

A szigetcsoport hat nagyobb szigetből áll, melyeket fjordok választanak el egymástól, a csücskétől délnyugatra pedig még két további kisebb sziget helyezkedik el. Természetesen Lofoten is a sarkkörön túl helyezkedik el, de hála a Golf-áramlatnak, itt figyelhető meg a legnagyobb pozitív hőmérsékleti anomália a világon a szélességi körhöz mérten: az átlaghőmérséklet egész évben fagypont fölött van, és meglehetősen enyhe az időjárás. A csapadék persze jelentős a tenger közelsége miatt, de a nyári hónapokban lényegesen kevesebb, a turisták nagy örömére. Telente nem ritka a hó, amikor a hegycsúcsok fehér sipkába öltöznek és képeslapra illően mutatnak a jellegzetes lofoteni halászházikókkal. Egyesek egyenesen síelni járnak Lofotenre. :D

Az életvilág nagyon változatos, elsősorban tengeri madarak milliói, tengeri sasok, sirályok, kormoránok élnek itt és a vízi életvilág is nagyon színes, bálnák, tőkehalak, lazacok és még rengeteg faj lakja a környező vizeket. A fjordok nyugodtabb öbleiben állandó haltelepekkel is találkozhatunk, ahol a halászatot a legfáradságosabb oroszlánrészét megkerülve lehet űzni.

p1090355.JPG

A nagyszámú vízi élőlényre épül a sziget emberemlékezet óta legfontosabb megélhetési forrása, a tengeri halászat. Az első megtelepedők, a vikingek is űzték ezt a mesterséget, ők indították el a többezer éves tőkehalhalászat hagyományát. A fő halászszezon a téli időszak (januártól áprilisig), amikor a tőkehalak a Barents-tengerről ide, az enyhébb vizekbe vándorolnak ívni. Mivel nyáron nem adódott egyéb munkalehetőség, a kis halásztelepülések a Norvégia többi részéből érkező évi 30.000 "halász-farmer" téli fogadására rendezkedtek be, szezonális téli szállásokon szállásolták el őket. Ők télen halásztak a messzi északon, míg nyáron a távoli birtokukat gondozták. A tőkehalat Lofotenen hagyományos, lógatásos módszerrel szárítják a fagyos téli hónapokban, amit a leírások csak úgy jellemeznek, hogy azokban a hónapokban átható halszag terjeng az egész vidéken. A halat kifogás után minimálisan megtisztítják, besózzák, majd a jellegzetes halszárító állványokra helyezve hagyják megszikkadni. Utána természetesen jó áron eladják a turistáknak, illetve az olaszoknak, akik állítólag rajonganak ezért a csemegéért. :)

Régebben hajók százai lepték el szezonban a part menti vizeket, elképesztő látvány lehetett a hideg vízben kirajzó halászhajók tömege. A hideg vízben halászni, majd a szárazföldön a hidegben-hóban feldolgozni a halat a mai napig nagyon kemény munka, amit hagyományosan továbbra is a téli szezonban végeznek.

p1090474.JPG

Lofotenen alapvetően a tőkehal halászata számít tradicionális iparágnak. A halakat mindig is szárítva adták el a legnagyobb számban, de korábban fontos volt a tőkehal májának sajtolásából kinyert olaj előállítása is, ami számos pozitív egészségügyi tulajdonsággal rendelkezik. Ő a sokat emlegetett tőkehal:

p1090477_1.JPG

A legtöbb település ennek az iparágnak az elősegítésére alakult olyanná, amilyen ma is, például a Lofoten Velencéjének nevezett Henningsvær falucska. Itt egyből belekóstoltunk a lofoteni közlekedés sűrűjébe, a jellegzetes egysávos hidakba, amik előtt lámpa jelzi, hogy melyik irányból haladhat a forgalom. Mivel a szigetcsoport összesen több száz kis szigetből áll, ami közül jó néhány lakott, enélkül lehetetlen lenne a gyors közlekedés. Az utak alapvetően nagyon keskenyek, de sok helyen rendszeres kerülőket alakítanak ki, ahol félre lehet húzódni a szembejövő lakókocsi/busz elől.

A "Velence" jelzőt azonnal megértettük, amint a zsúfolt parkolóból bevettük magunkat a jellegzetes skandináv, facölöpökön álló házikók közé, melyek egyik sora az egyik szigetre épült, másik fele pedig már egy másikra. Köztük egy autó szélességű hídon lehet átkelni, és innen teljes valójában elénk tárul a falucska, háttérben a meredek lofoteni hegyekkel. A lofoteni tartózkodás idejére nem zsúfoltunk be sok programot, csak összeírtuk mik érdekelnének és hagytuk alakulni magától, ezért teljesen lazán, sürgetés nélkül sétálgattunk itt néhány órán keresztül. Elsétáltunk a település legvégébe épült focipályáig, ami a műholdképeken egészen tájidegen látványt nyújt a halszárító állványok ölelésében. Ezen kívül leginkább élveztük a napsütést, és elnézegettük, ahogy a sirályok tengeri sünökre vadásznak a kikötőben. Nem volt nehéz a békés tengertől körülölelt apró szigeteken elveszni a tökéletes nirvánában és arról filozofálgatni, hogy milyen is lehet az élet itt télen, amikor hónapokon át nem kel fel a nap.

Az andalgás után elugrottunk strandolni. Már ha a kabátban, bakancsban, homokban tengerparton sétálgatást annak lehet nevezni. :D Lofoten számtalan strandja közül az egyik legkülönlegesebb az Uttakleiv Beach, ami egy hegyekkel körülvett természetes katlanban alakult ki, olyannyira elzárva, hogy autóval csak egy alagúton keresztül, míg gyalogosan egy tengerparti ösvényen lehet megközelíteni.

A strandra érve szembesültünk először a vadkempingezés fogalmával: a homokos partsávtól beljebb a fűben vagy egy tucat színes sátor villódzott a tompa napsütésben, körülöttük pedig elszánt sátrazók sürögtek-forogtak. A strand előnye, hogy van WC és folyóvíz, így a tusolást kivéve minden higiéniai körülmény adott az itt alváshoz. Az időjárás persze más tészta, nekünk széldzsekiben se volt melegünk, nemhogy az egész estét itt töltsük a sátor előtt főzőcskézve az erős tengerparti szélben. Persze a kilátás miatt abszolút megértettük, hogy valaki miért pont itt szeretné álomra hajtani a fejét. :) A strand egyébként nyár közepén még népszerűbb, ilyenkor az éjszakai nap látványának vadászai tucatjával ütik fel sátraikat a gyepen és várnak erre az egyedülálló természeti jelenségre. A strand jellegzetességét egyébként a zöld hegyek és a fehér homok találkozása mellett az óriási lekerekített sziklák jelentik.

A szomszédos strand (ahonnan át lehet sétálni az előbbire) a Haukland Beach, ami kevésbé éjszakázós, annál inkább sportolós strand. Strandröplabdázók és supozók, vagy egyszerűen a kincset érő napsütést élvező turistákat láttunk, főleg norvégokat.

p1090162.JPG

A Lofoten-szigeteken, akárcsak egész Norvégiában, norvég, német és holland turistákat látni a legnagyobb számban, amin persze nincs mit csodálkozni ilyen gazdasági háttérrel. Mellettük viszonylag sok orosz, lengyel, cseh, kevesebb olasz francia, spanyol autót látni. Még egy görög családot is láttunk kempingezni, de magyar autóval egészen a legutolsó napig nem találkoztunk. :D Mivel Norvégia szinte mindenhonnan baromi messze van, a legtöbben repülővel érkeznek és kocsit bérelnek, amiről mi letettünk.

Otthon alaposan feltérképeztük, hogy mennyire kell előrelátóan gazdálkodni az üzemanyaggal, mennyire lesznek benzinkutak itt a világ végén. A nagyobb településeken, főleg a szárazföldhöz közelebbi szigeteken még vannak nagyobb benzinkutak, de a csücsök felé közeledve már csak egy-egy kétállású önkiszolgáló "benzinkút" áll rendelkezésre, amiket nem szabad elszalasztani. Az egész utazás során egyébként szinte kizárólag automata benzinkúttal találkoztunk, legyen szó bármelyik országról.

Ahogyan haladtunk az utolsó szigeteken található kempingünk felé, megértettük, mit jelent a vadkempingezés imádata: minden egyes út menti megállóhelyen lakó- és személyautók parkolnak (tudatosan rengeteg ilyen megálló van kialakítva), pár méterre az úttól pedig színes sátrak pompáznak a lehető legváratlanabb helyeken is.

Kempingünk Moskenesben ékesen példázta, hogy a hiába van csomó jó kis kemping a láthatáron, sokan mégis inkább választják a vadkempingezést. Nehéz elképzelni, hogy ennek anyagi okai lennének, így csakis azzal tudtuk magyarázni, hogy sokan szeretik a nomád körülményeket. Világosan látszik, hogy melyik sátrak vannak még a kemping területén és melyikeket állították fel odakint, a bozótosban. Persze gondolhatjuk, hogy ha ilyen közel van a kemping, biztos be tudnak surranni használni a mosdót és a tusolót, csakhogy itt minden közös helyiség kóddal működött.

p1090199.JPG

A Lofotenen töltött időben a kemping volt a bázisunk, és innen indultunk feltérképezni a norvég halászfalvak és táj elragadó báját. Nagy szerencsénk volt az időjárással, mert azon az egy napon, amit teljes egészében itt tudtunk tölteni (és amit már májusban lefixáltunk a komp indulása miatt), napos és nyárias idő volt. 21 fokot mutatott a hőmérőnk, amiben rövidnadrágban sétálgathattunk, ráadásul annyira tűzött a nap, hogy szépen le is égtünk, dacára a napsugarak alacsony beesési szögének.

Délelőtt a szigetek leghíresebb kilátópontjára, a Reinebringen hegyre túráztunk fel, ami annak idején az ötletet adta ideutazásunkhoz. Különlegessége abban rejlik, hogy a 448 méter magas csúcsról egyaránt lehet rálátni a jellegzetes halászfalvakra madártávlatból, és a hegy oldalában egy katlanban megülő tó (Reinevatnet) vizére. A látnivalók közötti szintkülönbségek játéka teszi egyedülállóvá a kilátást. Otthon utána olvasgattam a túra pontos leírásának, és kétes információkat találtam róla, hogy járható-e egyáltalán a szigetek legnépszerűbb kirándulása. Több helyen azt írták, hogy a rendkívül meredek hegyoldalt a túl sok turista károsította és az erózió már a veszélyesség határait súrolja: kőomlás és csuszamlás következhet be. Annyira azért nem vettük komolyan a figyelmeztetést, ha már egyszer eljutunk Norvégiába, nincs az a pénz, hogy ezt a túrát kihagyjuk. Szerencsére férjem a turistaút kezdetén kihelyezett táblát se nézegette meg alaposabban, csak visszafelé, ezen ugyanis a következő állt: "Vigyázat! A Reinebringen meredek, csúszós és nagy a földcsuszamlás esélye. Hogyha továbbmész, a saját és mások épségét kockáztathatod. Moskenes város és a helyi túravezetők szigorúan óva intenek attól, hogy megmászd ezt a hegyet." Ezután pedig meg van adva egy honlapcím, ahol adományozni lehet az évek óta készülő új turistaút építésére.

Kora délelőtt vágtunk neki az útnak, és közvetlenül a táblánál belefutottunk egy kínai családba, akik közül az apuka nekivágott egyedül a túrának. Ez megnyugtatott, hogy nem leszünk egyedül, így több se kellett nekünk se. Az út első szakaszán dzsungelharcot kellett vívnunk az ösvényt keresztül-kasul átszelő gyökerekkel és sáros lépcsőkkel, tükörsima sziklákkal, de hamarosan kibukkantunk az út készülő szakaszán, ahol óriási kőtömbök egymás fölé rakosgatásával óriáslábakra méretezett lépcsőt készítettek. Megnyugodtunk, hogy innen már könnyű lesz nem eltéveszteni az ösvényt. Természetesen tévedtünk, hamarosan véget ért a lépcső és irtózatosan meredek poros (itt pár napja esőmentes idő kellett, hogy legyen, mert egyáltalán nem volt saras) emelkedő várt ránk a Reinebringen gerincéig. Alig néhányan lézengtek odafönt, talán azért, mert fölérve a kis halászfalvak (Reine, Hamnøy és Sakrisøy) jellegzetes fjordjaiból csak egy nagy felhőt láttunk. Úgyis szusszannom kellett a váratlan erőfeszítés után, úgyhogy kicsit pihentünk, aztán mivel a felhők hirtelen útra keltek, továbbmentünk és elfoglaltuk őrhelyünket a gerincen. Hamarosan kitisztult az idő, és elénk tárult a híres panoráma, amihez alig van fogható.

A kis falvak és a köztük szentimentálisan kanyargó egysávos kis hidak felülről olyanok, mint egy megálmodott színpompás makett. Még különlegesebbé tette ezt az apró csodát az, hogy pár perc múlva ismét benyomult a felhő a fjordokba és elvágta előlünk a kilátást. Mögöttünk továbbra is sütött a nap, odalentről viszont a szikla árnyékos, hideg oldaláról folyamatosan áramlottak fel a felhőfoszlányok. Ennek az időjárási helyzetnek köszönhetjük, hogy találkoztunk a hegyek legritkább jelenségével, amiről sosem álmodtuk volna, hogy látni fogjuk: a Brocken-hegyi kísértettel. Amikor lenéztünk a többszáz méteres mélységbe, a felhőbe, ahol egy perce még az említett Reinevatnet tó kéklett, megláttuk a jellegzetes glóriás fényjátékot, és a szavakat keresgélve próbáltuk egymást túlkiabálva jelezni, hogy a szemünk csal, vagy tényleg velünk történik ez? :)

A jelenség hátterében egy ritka légköroptikai jelenség áll, amikor is az alattunk elhelyezkedő katlanban köd vagy felhő helyezkedik el, a megvilágítás pedig mögülünk érkezik. Ilyenkor jelenik meg a "ködkísértet", mely tulajdonképpen nem más, mint a mi árnyékunk az alattunk fekvő felhőben. Az alak árnyékát koncentrikus glóriák veszik körül, amit a ködcseppeken, vízcseppeke megtörő fény összetevőkre bomlása eredményez, akárcsak a szivárványok esetén.

A jelenség főleg magashegységekben figyelhető meg, és ott sem nyáron, így valószínűleg itt a Reinebringenen az a körülmény tette lehetővé, hogy a gerinc hűvös árnyékában sokkal intenzívebb volt a páralecsapódás, mint a tűző napnak kitett hegygerincen. Általában csak nagyon rövid ideig lehet része a szemlélőnek a soha vissza nem térő látványban, de mi itt több mint egy órán át gyönyörködhettünk benne. A jelenség egyszerre gyönyörű és hátborzongató, az összeesküvés-elméletek hívei szerint a Brocken-hegyi kísértetet megpillantó személy a hegyekben fog meghalni. Az út hátralevő részében jártunk még hegyekben bőven, de egyelőre még élünk és virulunk, úgyhogy ezt nem tudom alátámasztani. :)

img_20180808_101035_1.jpg

Glóriás önmagunk egészen hozzánk nőtt, amíg itt időztünk fönt, de végül csak el kellett búcsúznunk tőle. Délre annyian lettek fönt, hogy lefelé minduntalan kerülgetnünk kellett a túrázók tömegeit. Lefelé legnagyobb megdöbbenésünkre egy négytagú magyar családdal is találkoztunk, ami óriási megnyugvás: nemcsak minket fertőzött meg annyira a túrázás, hogy háromezer kilométerre az otthonunktól se tudunk megmaradni a fenekünkön. Az volt kicsit dühítő, hogy ha nyilvánvalóan senki nem tartja be a figyelmeztető táblán foglaltakat (mivel érthető módon mindenki kíváncsi erre a szépségre, ha már eljön érte a világ végére), akkor miért próbálják megakadályozni a látogatást, miért nem próbálnak inkább ráfeküdni a turistaút helyreállítására és aztán hivatalosan megnyitni. Később lentről, Reine településről szembesültünk egyébként a gerinc és a tó közötti tényleges magasságkülönbséggel, a képen a domb mögött található a Reinevatnet víztükre.

p1090319_1.JPG

A ragyogó napsütést kihasználva végigjártuk a fentről már látott hagyományos kis halászfalvakat, amiknek központi magja nem igazán van, viszont teljes egészük egy életre kelt mesekönyvre hasonlít. Minden településnek van egy jellegzetes házszíne, amilyenre szinte az összes cölöpön álló rorbut mázolják. Rorbunak a halászok korábban használt szezonális faházikóit hívják, amik a partra a vízbe épültek cölöpökre - praktikussági okokból építették őket félig a víz fölé, hogy a halászok közvetlenül kiköthessék ott csónakjukat.

Reinében, a legnagyobb településen, a piros az uralkodó szín...

Hamnøyán szintén a piros,

p1090175.JPG

míg Sakrisøyán a sárga. Bár a szárításos halászat egész Lofotenen dívik, Sakrisøy miniatűr szigete az, ami gyakorlatilag semmi másból nem áll, csak a halszárító állványokból és néhány rorbuból. Találtunk itt egy boltot, ahol a helyi szárított halat mindenféle formában árulják: fejetlenül, csak a fejét, egészben és feldarabolva. A méregdrága boltban természetesen nem vásároltunk semmit, viszont kóstolhattunk füstölt halibutot, lazacot és bálnát is - ez utóbbinak teljesen füstölt sonka íze volt. Darabonként 1000 forintért még sirálytojást is árulnak.

Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy aznap végig napsütéses idő volt, így ugyanis a színek mindenhol fantasztikus táncot jártak a szemünk előtt. A mélykék tenger a zöld hegyek és a színpompás házikók előterében Lofoten védjegye is lehetne.

Nusfjord halászfaluját valamiért majdnem kihagytuk azon az elven, hogy láttunk már elég sok halászfalut Lofotenen. Szerencsére aztán mégis győzött az eredeti programhoz ragaszkodó énünk, így megtudhattuk, hogy Nusfjord az eredeti állapotában legjobban megmaradt halászfalucska a szigeteken, ami ma múzeumtelepülésként működik. Fejenként kb. 2500 forintért lehet körbejárni a település egytől-egyig tipikus norvég házikóit, köztük a kovácsműhelyt és a csónakházat, na meg az eredeti állapotában megőrzött kis pékséget, ahol a mai napig helyben készítik az illatos, meleg, omlós skandináv finomságokat, például a vaníliakrémmel töltött kókuszos süteményt és a klasszikus fahéjas csigát, ami itt inkább fahéjas csomóhoz hasonlít. A helyi vegyesbolt a mai napig működik, és amellett, hogy egy izgalmas kiállítóterem, a mindennapi élethez szükséges termékek továbbra is kaphatók. Először itt tűnt fel, hogy az ablakpárkányokon szorosan egymáshoz zsúfolódó sirályok fészkelnek, amit aztán minden házikón megfigyeltünk. Mondanom se kell, hogy a rikácsolás és földet borító sirálykaki mennyisége egyenes arányban álltak egymással és meghitt alaphangulatot biztosítanak. :D Az egész falucska nagyon otthonos, hiszen egy kicsiny tengeröblöt ölelnek körül a sárga és piros épületek. Nusfjord falu egyik új keletű szenzációjának számít a nyílt tengerre kilátással megépített modern wellness-spa installáció, ahol a jó forró szaunából és jacuzziból élvezhetik a fehér éjszaka látványát nyaranta a helyiek körülbelül alkalmanként 10.000 Ft-ért.

Miután eleget sétáltunk összebújva, továbbra is élvezve a nyárias meleget, kocsiba szálltunk és elautóztunk Flakstad falucska templomához, ami mint kiderült, ilyenkor, szezonon kívül már nincs nyitva. :D Mindenesetre kívülről nagyon bájos rikító piros, szimmetrikus felépítésével. Ha már itt voltunk, bár estefelé már szállingózni kezdtek a másnapra ígért vihar első fellegei, megálltunk a közeli strandon is, ahol sokan éppen önfeledten pancsoltak. Ugye, milyen melegnek tűnik a víz? :D Páromat idézve: jobban lefagyott a lába, mint egy alpesi gleccserpatakban. Érthető, hogy inkább a supozók és szörfösök számára kedveznek az itteni körülmények.

Ezzel nagyjából véget is ért a lofoteni nyár számunkra, mivel estére megérkezett az esővel, széllel érkező vihar. Másnap így teljes esőszerelésbe öltözve indultunk ismét strandot nézni. A google térképet megnézve Sandbotnen strandja mesterségesen megtervezettnek tűnik, mintha egy strandtervezős játékban valaki megálmodott volna egy olyan homokos strandot, amivel szemben szintén egy homokos strand fekszik, ahova át lehet úszni és ott lehet romantikázni. :) Persze szigorúan szép időben, aminek mi most csak az előző napi nyomait láttuk.

Moskenes-ből Bodø-be tartó kompunk 14:45-kor indult, így volt még néhány óránk, amit el kellett töltenünk az esőben. Jobb ötletünk nem lévén, elautóztunk az alighanem a világ legrövidebb településnevének birtokosába, Å (ejtsd: "O")-ba. Katarktikus élmény volt a neve mellett azért is, mert itt található egy utolsó alagút után a teljes hosszában bejárt E10-es út vége. :) Å falucskája is rendelkezik egy kisebb halászmúzeummal, ahol meg lehet nézni egy tőkehalmáj-sajtoló üzemet, a helyi pékséget (ahol - kicsi a világ -, magyar eladó is dolgozik), a csónakházat és egy korhűen berendezett norvég házikót is. A klasszikus norvég otthon pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltük, világos faburkolatokban és meghittséget sugárzó textíliákban gazdag. Azt is megtudtuk, hogy mik azok a jellegzetes, hálóba fogott üveggömbök, melyek dekorációként egész Lofotenen megjelentek: az ún. kézzel készített üveg kaveleket a hálók szélére rögzítették, és mivel levegővel telve könnyebbek voltak a víznél, fent tartották azt, így jelezve a halászoknak a háló víz alatti helyét.

Az eső időközben elállt, így a moskenes-i kompkikötőben várakozás közben szerencsére nem áztunk tovább. A kompra várakozókat két csoportra bontják, az előre megváltott jeggyel rendelkezőknek a bal oldali, szinte teljesen üres sorokba kell állniuk, míg a jobb oldalra a rizikózó, ad hoc utazók állnak. Amikor mi odaértünk, még egy-két hely lett volna az utóbbi sorokban is, de nekünk a bizonyság többet jelentett és az előfoglalás ára elenyésző volt a 30.000 Ft-os kompjegyhez képest. A kora délelőtti kompot egyébként láttuk még korábban kifutni, és voltak lakókocsisok, akik lemaradtak róla. Hamarosan elkezdtek körbejárni a jegyvizsgálók, majd nagy várakozás közepette befutott a kompunk is. Első látásra jóval kisebbnek tűnt, mint az ideális lett volna ahhoz képest, hogy a szinte nyílt norvég tenger hullámait fogjuk szelni rajta. Nagyon azért nem idegeskedtünk, korábban csak egy kicsi motoros "kalózhajóval" volt borzasztó tapasztalatunk Tenerifén.

Itt láttuk elsőként, hogy milyen optimalizáltan működnek a menetrend szerint közlekedő kompok: a dokkolás közben már nyílik a hajóorr, hogy miután megállt a hajó, egyből megkezdődhessen a járművek kiszállítása. Megdöbbentő volt látni, hogy a hajó egész buszokat és kamionokat képes elnyelni, aztán amikor felgurultunk a fedélzetre és észrevettük, hogy a járművek szállítására szolgáló rész kétszintes, már kevésbé csodálkoztunk. A beszállítás után körülbelül negyed órával már indultunk is, és a hátsó fedélzeten vettünk búcsút a baljós felhőkbe burkolózó Lofoten-szigetektől.

Hamarosan az eső is szemerkélni kezdett, és feltámadt a viharos tengeri szél, így behúzódtunk a repülőgépekhez hasonlatos kényelmes fedélzetre, hogy akkor most pihenünk egy jót. Elég sokat bámészkodtunk a fedélzeten, úgyhogy a hajó itt már kint járt a nyílt vízen, ami a benti fülledt meleggel együtt öt perc alatt betett nekünk. Nem is gondoltuk volna, hogy egy ekkora hajón is számolni kell tengeribetegséggel, de a mindenhol kihelyezett hányós zacskókból már sejthettük volna... Az út hátralevő részét így a kisrókával viaskodva kint töltöttük a fedélzeten ücsörögve az óriási szélben, majd odafagyva a műanyag székekhez, miközben csak úgy záporozott ránk a sós permet, fölöttünk pedig pöfögött a dízelgőzt eregető kémény. A tetejébe a látótávolság annyira lecsökkent, hogy még klausztrofóbiám is lett az átláthatatlan szürke falként szorongató felhőtől. Legalább nem voltunk egyedül, így kevésbé volt gáz, hogy míg mások odabent filmet néznek, alszanak vagy éppen az önkiszolgáló étteremben falatoznak, mi, kevésbé edzett gyomrúak az életünkért küzdünk...

Nincs is nagyon mit ragozni tovább a három és fél órás, végtelennek tűnő kompúton, talán csak annyi, hogy amikor végre megpillantottuk a szárazföldi Bodø-t, mintha elérkezett volna a megváltás.

p1090546.JPG

Szárazföldi élményeink hamarosan következnek az utánról, hogy kihevertük ezt a tanulságos kalandot. Egy biztos: vagy soha többet nem utazunk ilyen kompon, vagy dupla adag Daedalonnal szedáljuk le magunkat, hogy valahogy transzban átvészeljük az utat... :)

Kalandjaink a trollok és fjordok földjén folytatódnak itt =>

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr5814226029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.