Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

A Dolomitok legkönnyebb háromezrese, legmélyebb kanyonja és legszebb tava - kirándulások a földi mennyországban (2. rész)

2018. augusztus 11. - ynda

<= Előzmények ITT

6. nap: Piz Boè - a Dolomitok legkönnyebb háromezrese

A korán kelés jegyében a 9 órás felvonóinduláskor már izgatottan toporogtunk a Pordoi-hágóban, a Sass Pordoi ("a Dolomitok Terasza") lábánál. A Dolomitok egyik legnagyobb attraciójaként számon tartott felvonó három perc alatt 2.240 méterről 2.950 méterre repített bennünket. Odafönt legnagyobb csodálatunkra friss hó nyomait találtuk, és kezdtük megérteni, hogy miért volt olyan hideg az éjszaka a kempingben.

Odafönt, ahogy azt már megszoktuk, eleinte inkább felhőt láttunk, mint a napot, ebben vágtunk neki a Piz Boènak, ami körülbelül egy és háromnegyed óra a felvonó tetejétől. Először le kellett ereszkednünk a Forcella Pordoi menedékház sziklaszorosába, majd irány fölfelé, előre mindaddig, amíg oda nem érünk a szinte szabályos piramis alakú csúcs lábához. Innen választhattunk a bal oldali, hosszabb, lankásabb, de borzasztóan törmelékes, vagy a jobb oldali, lépcsőzetes, dróttal biztosított útvonal között. Hegymászó felszerelés egyik irányban sem szükséges, esetleg kisgyerekeseknek biztosítókötél. Mivel az egyik legelső felvonóval érkeztünk a fennsíkra, a nagyobb vezetett társaságok csak utánunk érkeztek és kezdtek sorjázni szépen a csúcs felé.

Mi még viszonylagos nyugalomban mászhattuk meg és élvezhettük a csúcsról elénk táruló kilátást, amikor a kósza felhők épp engedték. A csúcs kellős közepén, 3.152 méteren trónol a parányi Rifugio Capanna piz Fassa hütte, valódi menedék a csípős, hideg időkben, ami sokszor még nyáron is uralkodik ilyen magasságban. Mi csak egy nap sütije (sacher torta) és egy finom forró tea (öt perc alatt kihűlt a szélben) erejéig élveztük a vendégszeretetét, de borsos áron éjszakázni is lehet idefönt. A csúcsot a ház mellett "díszíti" egy, messziről óriási hirdetőtáblának látszó hatalmas antenna is. Összességében szokatlanul forgalmas és kiépített ez a csúcs, viszont parányi alapterületével és piciny házikójával mégis meghitt, ahogy a semmi peremén táncol. Hosszan időztünk idefönt, mókás felvételeket készítve a trollkodó alpesi csókákról és a világ alighanem egyik legszebb panorámájával rendelkező toalettjéről, ahova kötélen kell lekapaszkodni. :D

Dél körül indultunk tovább, leereszkedtünk a gúla törmelékes, csúszós túloldalán. A nyeregben áll a Rifugio Boè, ahol - mint eddig mindenhol - megint csak ki volt írva, hogy saját elemózsiát lehetőleg ne fogyasszunk. Nekünk kivételesen eszünk ágában sem volt, mert jobbnak láttuk az esetleges kora délután érkező (nem érkezett, de érkezhetett volna) zivatar előtt visszatúrázni a felvonóhoz, tudtuk, hogy úgyis elidőzünk még épp eleget a visszaúton. Ezen a felvonót és a Rifugio Boèt összekötő úton, ahonnan az egész tájat jól bele lehet látni, döbbentünk rá, hogy a felvonónak köszönhetően mekkora turistatömegek árasztják el ezt az alapvetően kíméletlen, magashegyi terepet. Épp ott járt a Beatles is. :D

img_20180712_125449.jpg

Visszafelé a Forcella Pordoinál találtunk még egy jelöltet a "Toilet with best panorama" verseny döntőjébe. A felvonónál tisztult kicsit az idő, úgyhogy testközelből csodálhattuk meg a Dolomitok Teraszát, mely alatt szédületes mélységekben kiindulópontunk, a Pordoi-hágó is feltűnt egy-egy pillanatra.

Szerencsére a zivatar csak az esti órákban érkezett, de akkor megint hatalmas csinnadrattával, úgyhogy este rémülten összebújva, a hálózsákot a fejünkre húzva próbáltuk átvészelni a cortina d'ampezzo-i Rochetta Campingben, ahol mát visszajáró vendégek vagyunk. Csodák csodája, másnap reggelre a vihar elvonult, mintha ott se járt volna, és teljesen felhőmentes, stabil, ragyogó kék éggel és időjárással várt minket másnap.

7. nap: A Cinque Torri körül

Szép nagy körtúrára vállalkoztunk ismét, a Passo Giau és a Passo Falzarego hágók között fekvő különleges, égbe meredő sziklacsúcsokkal tarkított füves-erdős fennsíkon. Az autóúttal körülhatárolt területen szokatlan módon nem egybefüggő háromezres plató magasodik, hanem magasságilag afelé tendáló, de kisebb alapterülő geometriai csodák.

A 2.236 méteren fekvő Passo Giau volt a kiindulópontunk, mely a Dolomitok leggyönyörűbb hágója, zöld és érintetlen, már amennyire egy autós hágó az lehet. Amikor tavaly itt jártunk, kiszúrtuk a sziklapárkány szélén álló Rifugio Nuvolau menedékházat, ami most az első célpontunk lett. A turistaút bocik által is sokat látogatott dagonyában kezdődött, ahol néha ki is kellett térnünk a szembeforgalom elől. :D Ezután egy rövid, több szakaszból álló, B-snél is könnyebb via ferrata következett, és már fent is voltunk a menedékháznál, ami egyből elnyerte a "kedvenc menedékházunk" címet. Bolyhos fekete hüttecica fogadott minket, a házikó oldalában készítették elő az ebéd sütögetéséhez a grillkolbászokat, a hangszórókból pedig tiroli jódli harsogott. :D A menedékház magányosan csücsül a hosszanti Nuvolau hegy tetején, és ha nincs a környező táj, szinte már-már Tibetben éreztük volna magunkat.

Persze a panorámát még Tibetért se dobtuk volna el magunktól, hiszen ez a hegycsoport a Keleti-Dolomitok legközpontibb részén helyezkedik el, és tiszta időben a nagy klasszikus csúcsok valamennyien látszanak:

img_20180713_105323.jpg

Hogyha valaki teheti, itt mindenképpen érdemes eltölteni egy éjszakát, tiszta időben a naplemente és a napfelkelte felejthetetlen élmény lehet! Ránk viszont várt a túra többi része, elsőként a leereszkedés a Nuvolauról az Averau menedékházhoz, majd onnan tovább a Cinque Torri (Öt Torony) felé. Ez az egész fennsík legforgalmasabb része, mivel két irányból is megközelíthető felvonóval.

Az öt torony túlzás nélkül olyan, mintha egy ufó fogta volna magát és szabályos kockákat és gúlákat dobált volna jó magasról a földre. A valóság ennél kevésbé izgalmas, de ugyanolyan hihetetlen az eredmény: egykor az öt torony egyetlen sziklatömb volt, ami az erózió következtében töredezett darabokra. 2004 június előtt még a Trephor névre hallgató keskeny sziklatű is látható volt, de akkor összeomlott. A szakértők szerint a Torre Inglese nevű formáció lesz a következő, amelyik összeroskad. Kétséges biztonságuk ellenére is rengeteg sziklamászó keresi fel szép időben a tornyokat, mivel a kiindulópontok (Rifugio Scioattoli és Rifugio Cinque Torri) felvonóval és autóval megközelíthetők.

A Cinque Torri környéke az első világháború idején pont az osztrák-magyar/olasz frontvonalra esett, a Falzarego-hágó innenső oldalát az olasz csapatok foglalták el. A tornyok környékéről az olasz nehéztüzérség a Lagazuoi sziklafalába magukat beleásó osztrák–magyar állásokat lőtte. A szomszédos Averau hegyről világították meg a jól látható függőleges sziklafalon a célpontokat és innen készítettek róluk felvételeket. 1916. július 11-én maga III. Viktor Emánuel király is itt várta az osztrákok hajnali kitörését a szemközti hegy alagútjaiból.

Egy kis olasz partizánzene aláfestésnek:

A fennsíkon az olaszok katonai tábort rendeztek be hálóhelyekkel, konyhákkal, raktárakkal és fegyvertárakkal, amiket pár nap alatt összeeszkábált felvonókon láttak el. Az olasz fronton több mint 2000 ilyen rögtönzött felvonó üzemelt, összesen 2.300 km hosszúságban, ez tette lehetővé, hogy a katonák hosszú hónapokon keresztül állomásozzanak a mostoha magashegyi környezetben.

Ezen a helyen az egykori lövészárkok, lőállások és barakkok helyén és maradványain szabadtéri kiállítást rendeztek be, úgyhogy a kirándulás itt rendhagyó történelem- és földrajzórává avanzsált.

8. nap: Val di Fanes - vízesések és kanyonok völgye

A csúcsokon eltöltött napok után egy sok szempontból azoknál különlegesebb kirándulást választottunk, eleinte könnyed négy-öt órásra tervezve, mely aztán majd kilenc órásra nyúlt: a Fanes-völgyet (Val di Fanes) jártuk meg oda-vissza, amivel a nem túl megerőltetőnek szánt napból megint sikerült 900 méter szintkülönbséget kihoznunk. Pedig eredetileg csak a Fanes-vízeséseket (Cascate di Fanes) szerettük volna megnézni, azt se olyan nagy elvárásokkal, mert az útikönyvünk két oldalas túraleírásán kívül sehol máshol nem reklámozták. Bizton állítjuk, hogy ennek ellenére a mi legkülönlegesebb vízesés listánkon dobogós helyen szerepelnek.

Cortina d'Ampezzótól kb. 10 percre található északnyugatra a Val di Fanes bejárata, ahol az autót hagyhatjuk. Innen kell besétálnunk a völgybe, a lankásabban emelkedő bal oldali, vagy a meredekebb jobb oldali ösvényen. Mi találomra választottuk a jobb oldalit, úgyhogy most már el tudjuk mondani, hogy MINDENKÉPPEN ezen érdemes jönni, hiszen ennek a végén található az a panorámaterasz, ahonnan az Alsó Fanes-vízesést szemből lehet megcsodálni. Kicsit megnehezíti azért a nagy útra visszajutást az, hogy a vízesés és a patak túloldalára vagy úgy jutunk vissza, hogy jócskán visszasétálunk az elágazáshoz, vagy a két B-s nehézségű via ferrata egyikén átmászunk rajta. Igen, nem máshol, mint a vízesés MÖGÖTT!!! A via ferrata legkritikusabb része nem a nehézsége, hanem a szárazon átjutás a vízesés mögött. Szerencsére napos időnk volt, így annyira nem is esett rosszul az eső módjára a nyakunkba ömlő és a cipőnkbe loccsanó jéghideg víz, de tetőtől-talpig csurom vizesek lettünk és szárazon megúszni teljességgel lehetetlen. :D

A vízesés szurdokvölgye minden irányból páratlan, és megint csak olyan érzésünk volt, mintha Amerikába csöppentünk volna. Az alsó vízesés körbejárása után továbbsétáltunk a völgy belseje felé, szigorúan mindig jobbra tartva a nagy turistaúttól, a "vízesések és kanyonok ösvényének" (Sentiero delle Cascate e dei Canyons) nevezett kisebb csapáson. Ez további kisebb vízesések tucatjai mellett, dús növényzetben vitt minket a Felső Fanes-vízesésig. Itt egy újabb lehetőség várt ránk, hogy megint csurom vizesek legyünk, hiszen e mögött a vízesés mögött is át lehet mászni. ;)

Utólag nézve ez a vízesés humánusabb volt, és mögötte találtunk olyan helyet, ahol egészen száraz pozícióból tudtuk csodálni az előttünk záporozó vízfüggönyt:

Az újabb mártózás után megnéztük alaposabban a térképünket és a völgy végében rátaláltunk a Lago di Limo vicces nevű tóra. Úgy voltunk vele, hogy a völgyben túrázni még zivatarban se veszélyes és különben is, még csak kora délután van, ha már itt vagyunk, használjuk ki az időt. Elindultunk hát fölfelé, előrevizionálva a kellemesen lankás, völgy alján vezető turistautat. A valóságban az ösvény hosszabb és meredekebb volt, mint szerettük volna egy "laza" napon, de ha már nekiindultunk, közel a végéhez nem szerettünk volna visszafordulni. A nehézséget fokoztuk azzal is, hogy a három egyliteres, vízzel hígított gyümölcsléből, amit magunkkal vittünk, kettő megbuggyant, mert előző napról maradtak meg. Mivel erre fokozatosan ébredtünk rá, a kelleténél tovább cipeltük őket, ráadásul a végén már majdnem szomjan haltunk. Ahogy haladtunk, a táj fokozatosan átalakult, a patak megszelídült és a völgy végére a nagy hegyekből már csak fű, kő és mormota maradt.

A Lago di Limo tulajdonképpen egy katlanban fekszik, ahova a Val di Fanes mellett a Val Travenanzes völgy is befut. Itt számtalan menedékház található, valóságos turistakánaán.

limo.jpg

Amikor a Limo tó partjára értünk, a szemközti hegyek fölött kezdett elborulni az ég és hamarosan a feltámadó szelet és az első esőcseppeket is megéreztük az arcunkon. Gyorsan csináltunk egy-két képet, aztán se szó se beszéd elsprinteltünk a 10 percre levő Ütia de Gran Fanes menedékház felé, mivel rövidebb túrára készültünk, semmilyen esőcucc nem volt nálunk. Csak remélni mertük, hogy a térképen a kicsi kés+villa ikon egy nyitva tartó házat jelöl és nem fogunk bőrig ázni a hirtelen jött zuhéban. A házhoz futólépésben értünk, és megkönnyebbülve láttuk, hogy a sok ember jókedvében ül a nyitott teraszon, nem azért, mert a ház zárva van. Csaknem berontottunk az ajtón, és a piciny, meghitt étkezőben jólesően pakoltunk le és fújtuk ki magunkat. Miután magunkhoz tértünk, rendeltünk egy helyi sajátosságnak számító árpalevest (árpa + a házikó környékén nevelgetett zöldségek összedobva) és egy császármorzsát, ami pedig vélhetően az ablak alatt kapirgáló tyúkok jóvoltából kerülhetett az asztalra. :) Az önfenntartás jegyében a háznak egyébként van saját kútja, napeleme, két szamara, egy pónija és még nyuszijai is.

Miután betermeltük a helyi finomságokat és elvonult az átmenő kis zápor, visszaindultunk a kocsihoz. Ezúttal már végig a nagy turistaúton haladtunk és nem időztünk sehol, csak a vízesésekből kifolyó patak kanyonjában gyönyörködtünk egy sort. Az első lépésétől az utolsóig nagyon élveztük a völgy felfedezését, és megállapítottuk, hogy néha a sokadik hegycsúcs megmászása helyett érdemes lejjebb ereszkedni, ahol legalább ugyanannyi érdekesség rejlik. Egyedül azt hiányoltuk, hogy a völgy és a kanyonok kialakulásáról nem találtunk semmilyen infótáblát, és még az interneten se könnyű olaszul utána nyomozni.

p1080093_1.JPG

9. nap: Lago di Braies, a Dolomitok legszebb tava

Tulajdonképpen a Dolomitokban minden második kis állóvízre azt mondhatnánk, hogy az a leggyönyörűbb mind közül. De azért van néhány, melyek tényleg kiemelt népszerűségnek örvendenek, közülük pedig egyértelműen a Lago di Braies (avagy Pragser Wildsee) a legtöbbet fotózott. Ha naptárakon vagy háttérképeken Dolomitok-beli kék tavat látunk, akkor szinte biztos, hogy erről van szó, különösen ha egy tóparti csónakház is szerepel a kompozíción.

A tó egy zsákvölgyben fekszik, és a partjánál kialakított óriási parkolókig lehet elmenni kocsival. A közelebbiben óradíj van, ezért jobban megéri a távoli, ahol egy napra fix összeget kell fizetni, viszont cserébe elég sokat kell kutyagolnunk a tóig.

A 36 méter mély tó mesésen kék vizét három oldalról óriási hegyek övezik, a völgy felől pedig a gigantikus Hotel "Lago di Braies" épülete keretezi a festői látványt. A szállót 1898/99-ben építette a híres tiroli hegymászónő, Frau Emma. Az épület a tiroli alpesi hotelek egyik első iskolapéldája és a mai napig az építő család tulajdonában van. A II. világháború idején a hotel koncentrációs táborként üzemelt, az előkelőbb hadifoglyok számára. A nevek között sok ismerőset találtunk, például Horthy-ét vagy a teljes Stauffenberg családét. Ma ismét luxusszállodaként működik, ahova a booking.com szerint szinte lehetetlen szobát kapni. Hát, ilyen kilátással meg is értem, hogy elég kapós. ;)

A tó megkerülése mindenképpen megéri a kényelmes, egy órás sétát. Az egyetlen szépséghibája, hogy jelenleg (ki tudja, mióta) a tó körüli ösvény csaknem harmada sziklaomlás miatt "le van zárva". A lezárást két fém kordon hivatott jelezni, de leginkább szimbolikusan, mert konkrétan senkit nem érdekel. Több száz ember jött-ment ide-oda, diszkréten átmászva az akadályokon, főleg annak szellemében, hogy az utat teljes egészében helyreállították és a lezárás teljesen indokolatlan. A tó belső csücskéből indul egy ösvény, amin egy kicsiny almhoz tehetünk kitérőt, nagyjából 20 perc alatt. Mi vagy egy órán át pihengettünk a Grünwald Almon a törmeléklejtős hegyek ölelésében.

A tókerülés helyett/mellett befizethetünk csónakázásra is, de ezt a hatalmas sor és a felhős-szeles idő miatt inkább mi kihagytuk és helyette egy fagyi társaságában, a partról élveztük a ki-kibukkanó nap melegét.

A kempingbe visszafelé felfedeztünk egy fotózóhelyet Dobbiacho és Carbonin között, amit tavaly egyáltalán nem vettünk észre, gyaníthatóan az éppen akkor nem létező néznivaló miatt. Most viszont teljes valójában elénk tárultak a Drei Zinnen (Három Orom) sziklapiramisai fent a magasban.

p1080153_1.JPG

p1080152.JPG

A Keleti-Dolomitokban töltött hat napunk alatt, holott mindent megnéztünk, amit csak szerettünk volna, ráébredtünk, hogy hiába töltöttünk már összesen két hetet itt, még mindig kapásból sorolni tudnánk a további néznivalókat. :D A Lago di Sorapiss tó és a Monte Cristallo világhírű via ferratái abszolút ezek között vannak, és reméljük, hogy hamarosan ezek is sorra kerülhetnek.

A hazafelé útba próbáltunk még egy kis izgalmat csempészni, ezért az olasz-osztrák határátkelésre a Staller Sattelt (Staller-nyerget) választottuk, aminek különlegességét az egyirányú forgalom adja. Az olasz oldalról fölfelé menet minden óra 30 és 45 között lehet indulni és egészig kell fölérni, míg a hágóból lefelé egésztől negyedig indulhatnak az autók. A várakozás alatt az olasz és az osztrák oldalon is jól el lehet tölteni az időt egy-egy tó körül, és fent a hágóban is egyedülálló a feeling a határon sétálgatva.

Ezzel el is búcsúzom, de csak rövid időre, és ha minden jól megy, hamarosan a messzi északról tudósítok majd. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr3414153501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.