Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Írország, a végtelen nyugalom földje (1. rész) - világhírű partvidékek és további természeti csodák

2018. május 15. - ynda

irorszag1.jpgKépzeljük magunk elé a "Smaragdszigetet" - avagy a koboldok hazáját,  a Guinness és a Jameson szülőföldjét.

A zöld sziget nevéről akaratlanul is mindenki a végtelen zöld mezőkre és a legelésző bárányokra asszociál, esetleg a fent említett nemes alkoholos nedűkre és a mesebeli történetekre: leprikónokra, szerencsehozó lóherékre és Szt. Patrik csodatételeire. Írországban járni olyan, mintha kicsit minden földöntúli lenne, pár centivel a valóság fölött lebegnénk: a sziget partjait minden irányból a rejtélyes óceán végtelen hullámai ostromolják, így a kontinenstől távol érintetlenül őrződött meg ennek az ékszerdoboznak az ősi hangulata. A furcsa, misztikus nyugalom hamar beeszi magát a bőrünk alá, ám az instant lelki gyógyfröccs mellett természeti látnivalókban is tobzódik.

Mi eddig kétszer jártunk együtt Írországban, mindkétszer itt élő sógornőméket látogattuk meg. 2010-ben Dublinnal és a délnyugati partvidékkel ismerkedtünk meg, míg idén márciusban egy hetes autós körútra fűztük fel a számunkra legérdekesebb látnivalókat. Korábbi, nyári utunkról majd ráérősebb időkben mesélek, most viszont inkább csokorba gyűjtöm a friss emlékeket és tapasztalatokat.

Eleinte kicsit vakmerő ötletnek tűnt márciusra, szinte még télre repjegyet foglalni Írországba, de a március 15-i hosszú hétvége adta a lehetőséget, kár lett volna kihagyni. Ráadásul szerettünk volna mielőbb megismerkedni októberben született unokaöcsinkkel. :) Ezért bíztunk benne, hogy az óceáni éghajlat teszi a magáét, vagyis az enyhébb tél hátha még felüdülés is lesz a tél itthon szokásos, utolsó márciusi kapálózásai után. Csodák csodája, az időjárásnál szebbet nem is kívánhattunk volna, a kirándulós öt és fél napból ötön csapadékmentes és NAPOS idő volt! Tuti, hogy mellénk szegődött az ír szerencse. :D Az ilyenkor szokásos időnél, a maximum 9 fokos napi átlagnál kicsit hűvösebb volt, viszont a csapadék a statisztikák szerint is márciusban az egyik legalacsonyabb a térségben. A napsütéses órák száma 3-4, ennek ellenére kora reggeltől sötétedésig mindennap ki tudtuk használni barangolásra az időt. Egyedül az állandó széllel kellett megbarátkozni, ami az egyik napon olyan erősre váltott - igazolva a szélsőségekre való hajlandóságát -, hogy narancssárga riasztást is kiadtak miatta. Mi aznap pont 600 m magas tengerparti sziklák csúcsára próbáltunk (volna) feljutni. :D De erről majd később.

Megközelítőleg 1400 km-es körutunk így festett:

korut_kivagas_kicsi.jpg

Az utazás első pillanatától kezdve, sőt már a tervezés alatt ránk is valamiféle derűs ír nyugalom telepedett, ami hajlamos volt vicces bakikra ösztönözni minket. Azzal kezdtük, hogy miután átvettük bérelt Nissan Micránkat a reptéren, hogy jutunk el az első esti szállásunkig. Szombat este szállt le a gép, úgyhogy tök sötétben, egy magyar észjárású telefonos GPS-alkalmazással megáldva, minimális baloldali közlekedésben szerzett tapasztalattal a röpke fél órás autóútból valahogy másfél órásat varázsoltunk. Mivel a GPS-ben korábbról benne hagytuk a kompok, földutak, AUTÓPÁLYÁK elkerülése kitételeket, egyből megismertetett minket az ír vidék hihetetlenül széles és rendkívül egyenes utacskáival, na meg a jobb oldalról bevenni javasolt körforgalmakkal. Aztán sikerült mindkét telefonunkat kiiktatnom, mivel a GPS-tartóval véletlenül hosszan megnyomtam a kikapcsoló gombjukat. Így vakon és totál elveszve rodeóztunk az ír autópályán. :D Az út megkoronázásaként a sötétben nem vettük észre, hogy a légbefúvó belső keringetésre van állítva, ezért hogy a gőzfürdőt idéző párától kilássunk az ablakon, kénytelenek voltunk lehúzott ablakokkal közlekedni. Némi eltévedés, útra visszatalálás, újra eltévedés és forgolódás után leharcoltan végül megtaláltuk esti nyugovóhelyünket.

Kissé pánikba esve feküdtem le aludni, hogy biztos jó ötlet volt-e egy baloldali közlekedésű országban jobbkormányos autóhoz szokva egyből egy egy hetes körútra alapozva kiválasztani az összes programunkat és lefoglalni a szállásunkat. De párocskám másnap reggeltől kezdve, amikor a világosban már láttuk is, hová visz az út, megtáltosodott és biztosan navigált végig az egész szigeten. :)

Az Ír-sziget kormányzatilag nagyobb részt az Ír Köztársaságból áll, míg kb. egyhatodát a közigazgatásilag Nagy-Britanniához tartozó Észak-Írország foglalja el. Amilyen kicsi, olyan gazdag látnivalókban ez a kis északkeleti csücsök, ezért a világért se hagytuk volna ki! Szándékosan olyan autókölcsönzési lehetőséget kerestünk, ahol nem volt tiltott és/vagy feláras átvinni az autót a határon, hogy ez ne jelentsen gondot.

Röviden még az autókölcsönzésről, amiről ismét csak pozitív tapasztalatokat gyűjtöttünk. Tenerifei és andalúziai utazásunk idején még nem volt hitelkártyánk, így kénytelenek voltunk addig vadászni, amíg találtunk depozit mentes kölcsönzőket. Ez itt lehetetlen, vagy legalábbis ötször annyiba került volna, így most először megkockáztattuk a min. 1500 euró depozitos bérlést az egyik nagyüzemi kölcsönzőtől, a Budget-től. Meglepően flottul ment minden ügyintézés, és amitől tartottunk, hogy a végén elveszítjük a depozitot valami apróság miatt, szerencsére nem következett be. Persze gondosan kikötötték, hogy mikre kell okvetlenül figyelni, pl. az extrémen összekoszolt belsőt legalább 100 eurós levonással jutalmazhatták volna, míg a csomagtartó belső fedelének elhagyása 500 eurót kóstál. Ezek után a Benbulbin hegy lába biztos emlékezetes helyszínként égett be az autó emlékezetébe - itt repítette ugyanis ki majdnem a csomagtartóból a viharos szél a fedelet. A Moher-szikláknál dobtam le inkább a bakancsomat és a térdig sáros nadrágomat a parkolóban, minthogy azokkal szálljak be a kocsiba. :D De ezekről is majd bővebben később. Egy szó mint száz, a nagyüzemi autókölcsönzés sem ördögtől való, de azért érdemes vigyázni az autóra, mert biztos nem okoz a kölcsönzőnek lelki gondot ráhúzni az okozott  (vélt) kárt a bérlőre.

Vasárnap reggel tehát újult erővel immár belevágtunk a tényleges utazásba és Észak-Írország felé vettük az irányt. Elvarázsoltságunk újabb bizonyítékaként kb. tíz perccel Belfast előtt villant be, hogy Észak-Írországban nem az euró a fizetőeszköz, és nekünk ez egyáltalán eszünkbe se jutott. Amatőr hiba, de találtunk útba eső ATM-et, ahonnan gyors fejszámolás után vettünk fel némi készpénzt, ír fontban, amit szerencsére mindenhol elfogadnak Nagy-Britanniában. :D Nem minden látnivalónál fogadják el az eurót, így érdemes inkább biztosra menni.

ir_font_1.jpg

1. nap

Az első tényleges célpontunk (ld. mindjárt) megtervezése után szerencsésen találtunk egy beiktatható néznivalót, a Dark Hedges fasort, ami a Trónok Harcából sokaknak ismerős lehet. Itt jegyzem meg, hogy egy részt láttunk belőle, úgyhogy minden további egybeesés a forgatási helyszínek és az általunk végigjárt látnivalók között a véletlen szüleménye. :D A több mint 150 misztikusan hajladozó bükkfából álló fasort 1775-ben ültették. Akkoriban a legenda szerint a Szürke Hölgy nevű kísértet előszeretettel látogatta, fáról-fára repült éjjeli kísértőkörútjai során. Ma már csak 90 fa áll, de újakat is telepítenek, gondolva a jövő sorozatrajongó nemzedékeire is. Parkoló kocsik és szelfiző turistacsoportok fogadtak minket, egymással versengve, hogy megörökítsék magukat ezen az ikonikus helyen. Azért sikerült kifognunk egy kis szünetet az érkező áradatban és kísértethistóriába illő fotókat készítenünk.

A tengerpartot először a Carrick-a-Rede függőhídnál pillantottuk meg, itt csatlakoztunk rá az Óriások Útjáról elnevezett "Causeway Coastal Route"-ra. Ez a 190 kilométer hosszú autós panorámaút Belfasttól Londonderry-ig két tucatnyi természeti látnivalón kalauzol végig bennünket, ha elég időt tudunk itt eltölteni. Az ATM-kitérő után az eredetileg tervezett helyett másik utat választottunk és így pont belefutottunk abba a kilátópontba (Portaneevy Car Park), ahonnan a szárazfölddel összekötött kis szigetre a legjobban rá lehet látni. Már itt hanyatt vágott minket a mélykék tenger és a rikító sárgászöld növényzet kettőse, ami a függőhídhoz vezető kis part menti ösvényen csak fokozódott.

Összességében a függőhíd és a kis sziget megtekintése nem tartogat hatalmas izgalmakat, elég korlátozottak a programlehetőségek. Nagyjából így néz ki: leparkolni a kijelölt helyen, elsétálni a függőhídig, kivárni a sorunkat, átslisszolni a hídon (ha nem akaródzik, az őrök átzavarnak), kis téblábolás a néhány négyzetméteres szigeten és visszafelé ugyanez. Azt sajnáltuk, hogy nagyon feszített tempót diktálnak, nem lehet megállni a függőhídon és elmélyedni az alattunk robajló tenger látványában. A kis szigeten viszont volt kis időnk napozni és nézni a sziklagödrökben fészkelő sirálypárokat. A mai függőhíd helyén 60 millió évvel ezelőtt egy bazaltvulkán szája állt, amiről most is árulkodnak a sötét, íves sziklaüregek.

A tenger fölött 100 m magasan ingadozó függőhidat halászok építették, hogy szemmel tarthassák lazacfogó hálóik fogását. A lazacok vonulások során itt eltávolodtak a parttól és megkerülték a kis szigetet, majd egyenesen beleúsztak a kifeszített hálókba. Ennek köszönhetően a Carrick-a-Rede halászat a leghatékonyabb volt az írországiak közül. Egészen 2002-ig folytatták ezt a tevékenységet, de az atlanti lazac mára annyira megritkult, hogy veszélyeztetett fajként tartják számon.
Itt tennék egy rövid kitérőt és gyorstalpaló gael nyelvleckét adnék a legfontosabb idegenforgalmi látványosságokból. :) Megdöbbentő, hogy a földrajzi nevek felében felfedezhető valamely szó!
Délután a szállásunkhoz menet útba ejtettük a Dunluce kastélyt (=Kastély kastély), mely közel sem rideg középkori kastély volt, hanem komfortos, fűtött és textilekkel otthonossá tett lakóhely (legalábbis a korabeli életmód rekonstrukciója alapján). Ma már csak a képek árulkodnak az egykori pompáról. A vár ura, MacDonnell egy kis várost is alapított a vár tövében, de ahogy az lenni szokott, a skótok elfoglalták, leégett, újra elfoglalták, majd elhagyták, így ma már csak egy macskaköves utcácskája látható.
A kastélyt várárok veszi körül, de itt nemcsak kis patak folyik olyan tessék-lássék módon, hanem maga a tenger tudott becsapni ide és elbarikádozni az épületet. Hajóval csak nagyon nyugodt tengerviszonyok esetén lehetett behajózni és kikötni.
A kastélyból borongós, szeles, de ezzel együtt is elbűvölő panoráma nyílt a nyugatra fekvő White Rocks homokos partszakaszra, és természetesen nem tudtuk megállni, hogy már az első nap ne sétáljunk egy jót a téli tengerparton, ha már megtehetjük. Ez volt hát a következő állomásunk. Kellemes meglepetésként értek a hatalmas homokdűnék, de még jobban megdöbbentünk a jéghideg vízben, rövidnadrágban-szandálban kutyát sétáltató krapek láttán. Épp csak az esőt nem kaptuk a nyakunkba, minden más adott volt, hogy mi vastag dzsekiben, sapkában-sálban korzózzunk a tengerparton. Szükséges még ecsetelnem ezek után a parkolóban parkoló fagyiskocsi létjogosultságát? :D A kilométer hosszan elnyúló strandot kelet felől lebilincselő, hófehér és koromfekete sziklák szegélyezik, amik egyedülálló kombinációjával még sehol nem találkoztunk.
Késő délutánra kisütött a nap és mivel ez a nap tipikusan olyanra sikeredett, amikor jól osztottuk be az időt, még néhány ott helyben talált izgalmas látnivalóra volt időnk. Köztük a White Park Bay-re, egy óriási homokos tengerpartra, ahol csak bóklásztunk a homokban és élveztük a sejtelmes napmeleget, a közeledő napnyugta törtfényét a fűszálakon, számtalan kagylóhéjon. Ilyenkor kivétel nélkül mindig a romantikus, strandon egy nap alatt kiolvasható regények idilli momentumai jutnak eszembe, amikor a hősnő szandáljával a kezében magányosan sétál a naplementében, amikor feltűnik a hősszerelmes férfi főszereplő, hogy a tenger lágy hullámait hallgatva egymásra találjanak. :D Szívesen elsétáltunk volna mi is elrévedve a varázslatos tájban a strand keleti végéig, ahol az "elefántsziklaként" elhíresült sziklaív áll a tengerben, de erről inkább letettünk a közelgő naplemente miatt.
p1040219.jpg
p1040222.jpg
Egy ad hoc látnivaló volt még hátra, a Ballintoy-kikötő, ami a Trónok-harca rajongóknak megint csak ismerős lesz. Természetesen itt is, akárcsak a többi helyszínen részletes információs tábla található megjelölve, hogy egész pontosan melyik évad melyik epizódjában bukkan fel a helyszín. :D
p1040243.jpg
2. nap
Korán indultunk tovább nyugat felé Ballycastle-beli szállásunkról, amit vendégmarasztalónak nem neveznék: meleg víz nuku, fűtés alig... Inkább összekaptuk magunkat és (útközben lencsevégre kapva néhány szuicid birkát - ld. lent) az Óriások Útja felé vettük az irányt.
p1040251.jpg
Jóval 9 előtt érkeztünk, így a látogatóközpont még zárva volt és értelmezni se nagyon tudtuk a kiírtakat: elvileg a természeti látnivaló megtekintése ingyenes, viszont ha akár csak egyet igénybe veszünk a parkolás, a látogatóközpont megtekintése vagy a bazaltoszlopokhoz szállító transzfer busz (no comment) közül, akkor már belépőt kell váltani. Mivel 9-kor nyitott a jegyiroda is, a személyzet javaslata nyomán ezt diszkréten későbbre halasztottuk.

Az Óriások útját gyakorlatilag a képeken sok ezerszer látott, tengerbe félszigetszerűen benyúló bazaltoszlopok csoportjával szokás azonosítani. Mi is ott helyben szembesültünk vele, hogy ennél jóval többről van szó, az egész több kilométer hosszan húzódó csipkézett partszakaszt értik alatta. Ennek körülbelül az egyharmada látogatható jól kiépített ösvényen (a félszigetig, ahogy már említettem, transzfer busszal is el lehet jutni), míg a többi részét lezárták a sorozatos kő- és földcsuszamlások miatt.

gc.jpg

Ismét jövedelmező volt, hogy olyan korai madárkák vagyunk utazásokkor, mivel a turisták áradata előtt, elsőként járhattuk végig a teljes járható szakaszt, a kora reggeli bágyadt, ébredező természet nyugalmában sütkérezve. A látogatóközpontból az első, fakó napsugarakban elsétáltunk a Juhász lépcsőjéig (Sheperd's Steps), majd azon leereszkedve a félelmetes méretű, árnyékos katlanba, tovább egészen a járható, pirossal jelzett út végéig. Itt szembesültünk vele, milyen monumentális is az Óriások útja, hiszen a zsákutca végére érve óriási, bazaltorgonák ezreitől pompázó katlanba értünk. Szó szerint elállt a lélegzetünk az Amfiteátrumnak becézett képződmény láttán.

Innen a lezárt útszakasz még sokáig folytatódna, de biztonsági okokból a lenti része már nem járható:

p1040310.jpg

Visszafelé is várt azonban ránk gyönyörűség, a híres lépcsőzetes félsziget már messziről csillogott a napfényben. A legenda szerint az Óriások útjának ezt a szakaszát azért emelte az ír óriás, Finn MacKool, hogy Skóciában élő ellenségének, Finn Gallnak az erődjét bevegye. Egy nap megépítette a kőcölöpökből álló mólót, majd éjszakára hazatért pihenni. A trükkös skót óriás rájött a csalafintaságra és ő maga ment ír ellenfele elébe. Az ír Finn felesége akkor leleményes csellel azonban elhitette vele, hogy a Finn nincs itthon és a bölcsőben látott alvó óriás Finn kisfia, mire a skót megrettent az apa képzelt méretitől, ha ekkora a kisbaba, és inkább elmenekült. :) A bazaltoszlopokból álló utat természetesen felszámolta maga mögött, nehogy egyszer váratlan látogatóra tegyen szert.

Ma már csak a turisták tapodnak a megszólalásig egyforma, szabályos hatszögletű bazaltoszlopokon, amikből megközelítőleg 40.000 található itt, köztük 12 m magasak is. Kialakulásuk a vulkáni aktivitás eredményezte lávamezőkkel kezdődött: amikor ez a láva hűlni és zsugorodni kezdett, a bazalt kristályszerkezete szabályos, méhsejt alakú repedéshálózatot hozott létre a fokozatosan hűlő kőzetben mind a felszínen, mind a mélyebb rétegekben. Az erózió során a felette található kőzetrétegek az évmilliók során lekoptak, az oszlopok pedig eltérő módon erodálódtak a szél, a víz és a hőmérséklet ténykedése révén.

A kizárólag tökéletes hatszögletű oszlopokból álló "félszigetet" az Óriások kapuja választja el a part menti sziklafaltól. Legnagyobb megrökönyödésünkre semmiféle tiltó tábla nem veszi elejét a turistaáradat rohamának, kényünkre-kedvünkre mászhattunk fel a ritka képződményekre és jöhettünk-mehettünk rajtuk egyes-egyedül, mivel rajtunk kívül éppen senki nem járt ott. Különös volt megfigyelni, hogy egyes oszlopok felszíne domború, míg másoké homorú és ezekben megült a felcsapó tengervíz és a reggeli harmat. Nem túl veszélytelen a sikamlós és a víztől elképesztően csúszós oszlopokon sétálgatni, de persze nekünk sem kellett kétszer mondani, amint láttuk, hogy szabad (annak ellenére, hogy az UNESCO védelmét élvezi), birtokba vettük az egész földnyelvet:

Az első transzferbuszok és turisták érkezéséig csak gyönyörködtünk a tájban, aztán fájó szívvel elindultunk vissza a látogatóközpontba. Tulajdonképpen jókor, mert velünk szemben már látogatók áradata tartott a félsziget felé. Útközben vethettünk egy pillantást az óriás csizmájára, és a kissé tájidegen tevesziklára is, mely az ír Finn tevéjét ábrázolja, Humphrey-t.

p1040362.jpg

A hipermodern és interaktív látogatóközpontban még vagy egy órát töltöttünk és amikor végeztünk a szuvenírvásárlással is, ledöbbenve tapasztaltuk, hogy a szabadba kilépve sűrű, tejfehér köd borít mindent. :D Az égvilágon semmit nem lehetett látni a partból és a tájból, épp hogy a parkolót igen. A különleges, misztikus tengeri köd kitartott a következő látnivalóig, a Downhill birtokig. Az út felől nézve lankás, füves fennsík fogadott minket. Ide építette Derry püspöke fényűző rezidenciáját, a Downhill House-t és a könyvtárnak berendezett Mussenden Temple-t, mely a római Vesta-szüzek templomát mintázza. A püspök nem éppen az egyházi emberek szerény példamutatásáról volt híres! :D

A birtokot elszórva bárányok hipnotikusan megnyugtató fehér foltjai pettyezik, amiről a Glennkill - Birkakrimi könyv bárgyú, ám imádnivaló, nyomozói vénával megáldott birkaszereplő jutnak eszembe. Kicsi, gyapjas fejükben a végtelen sziklafalban végződő zöld legelő a mennybe vezető út, és a szikla szélén túlügetve korábban üdvözült felhőbárányka társaik várnak rájuk pelyhes-puha valójukban. ♥ Találós kérdés: hány bárány látható az utolsó képen? :D

A birtok függőleges sziklafallal szakad az alatta hosszan elnyúló Downhill-strandra, ez a látvány így együtt az egyik kedvenc fotótéma Írországban. Nem véletlenül nevezik a partszakaszon végighúzódó vasútvonalat a világ egyik legszebbjének! Nehéz megmondani, hogy vasútrajongó párocskám, vagy én lelkesedtünk jobban és izgultunk jobban, hogy sikerül-e elkapnunk egy menetrendszerinti járatot ezen a csodás partszakaszon. :D Ő nézte ki a menetrendben az elcsípni kívánt vonatot, én pedig a hajcsár voltam, hogy nehogy lekéssük az érkezését.

b9_p1040432.jpg

Íme a nagy pillanat, amikor a vonat kirobban az alagútból. Az elkészítését az alagútra zoomolás és pislogás nélküli bámulás előzte meg, hogy amikor a sötétség mélyén felvillan a két lámpa, már riaszthassam férjecskémet, hogy indíthassa a videót. :D

A különös tengerparti építmények megtekintését folytattuk délután is, amikor megérkeztünk Malin Head-re, azaz a Malin-félszigetre, mely az Ír-sziget legészakibb pontja.

Éppen ezért évszázadokon át nagyon fontos szerepet töltött be a kommunikációban: 1805-ben a britek szerte az országban összesen körülbelül 80, az itt találhatóhoz hasonló őrtornyot építettek, hogy időben jelezni tudják a francia inváziót a Napóleoni Háborúk idején. Az 1900-as évek elején a part menti hajókkal szükséges kapcsolattartáshoz vették birtokba. Később a katonaság  mind a két világháború során használta az őrtornyot és a környező bunkerek is a második világháborúban épültek. A part szélén hatalmas, kőből kirakott EIRE felirat olvasható, ami a világháború során segített észrevenni a repülőgépeknek, hogy már a semleges Írország fölött repülnek.

A melegebb óceáni áramlatok itt találkoznak a hideg parti vizekkel, ami a tengeri lények számtalan különleges faját idevonzza, többek között bálnákat, delfineket és földrajzi elhelyezkedésénél fogva költöző madarakat. Mondanom sem kell, delfint vagy bálnát nem láttunk, viszont tettünk egy kis sétát a kiépített ösvény végig, a Hell's Hole-ig. A magyarul "Pokoli lyuk"-ra lefordítható képződmény mélyén elemi erővel tombolnak a nyílt víz felől érkező hullámok.

3. nap

A reggel ismét a tengerparton ért minket, a Fanad Head félszigeten, melyet óriási tengeröböl választ el a Malin Headtől, egyébként teljesen ugyanolyan világvége érzésünk lehet mindkét helyen. :) Itt nem sok látnivaló van, egyedül a falinaptárba illő világítótorony, melyet, ha szerencsések vagyunk, épp nyitva találunk és a működésébe is betekinthetünk. A félsziget mindig is stratégiai fontosságú szerepet töltött be az ír part és az elhaladó hajók védelmében.

p1040500.jpg

A földnyelv partja valóságos búvárparadicsom. 1917-ben az SS Laurentic személyszállító hajó, melyet katonai irányítás alá vontak, olyan titkos küldetésre indult, aminek célját még maga a kapitány se tudta. A raktérben 3211 aranyrudat szállították, melyekkel az USA-nak és Kanadának fizettek volna a háborús ellátmányért. A kapitány nem vett tudomást a figyelmeztetésről, hogy egy német tengeralattjáró ólálkodik a partok mentén és a hajó két találatot kapott, egy órán belül teljesen elsüllyedt a rakománnyal együtt. Azért még senki ne rohanjon letenni a búvárvizsgát :D, mert 1934-ben 22 aranyrúd kivételével a teljes rakományt a felszínre hozták.

A félszigeten sikerült dokumentálni az írek közlekedés iránti felelős gondolkodásmódját is: ezzel a táblával tájékoztatják az esetlegesen a félig hiányzó és egy autó széles utcán előzni kívánó sofőrt arról, hogy gondolja meg még egyszer. Az utca amúgy egy zsákutca, ahonnan már az égvilágon sehova nem lehet továbbmenni. Biztos nagy szokott lenni a tumultus. :D

p1040502.jpg

A teljes délutánt immár az Ír-sziget nyugati oldalon töltöttük, a Slieve League szikláknál, melyek a Moher-sziklák méltó vetélytársai. Csaknem háromszor olyan magasak, és tél végi növénygúnyájukban lélegzetelállító látványt nyújtanak. Ilyenkor még különlegesebbek, mint amikor már zöldül rajtuk a növénytakaró, ugyanis a sárga és barna számtalan különféle árnyalataiban pompáznak. Méreteikkel ugyancsak lenyűgöznek, meredeken törnek a magasba, a lábuknál pedig apró homokos öblök húzódnak meg.

A legrövidebb úton a Bunglass Point-i parkolóból közelíthetjük meg őket. Ne dőljünk be az első parkoló táblának és a kapunak, ami lezárja az utat! Mi a hatalmas parkolót és kaput látva leparkoltunk ott és elkaptattunk egy egyébként nem túl megerőltető húsz perces sétával a sárga szaggatott úton a Bunglass Pointig. Ám a kaput csak a legelésző bárányok miatt zárják, nyugodtan ki lehet nyitni és behajtani. Természetesen, amikor az első parkoló már csurig telt, akkor szükségparkolónak is megteszi a távolabbi is.

slieve_league_pilgrim_path_en.jpg

Lilával rajzoltam be az általunk megtett utat. Földöntúlian szép látvány várt minket a Bunglass Pointnál kialakított panorámaterasznál, majd a sárga úton továbbhaladva a sziklák felé. A táblán is látszik, hogy a sárga út hivatalosan egyelőre nem vezet tovább, de az OpenStreetMap szépen mutatja, így annak ellenére, hogy éppen tartott az ösvény kiépítése, nyugodtan indultunk el rajta, eleget téve szenvedélyünknek, mely kiterjed mindenre, amit meg lehet mászni és hegynek nevezhető. :)

A 601 méteres csúcsot céloztuk be, de amennyivel feljebb másztunk a kíméletlen kaptatón, annál távolibbnak tetszett. Félúton kiértünk a szélnek kitett gerincre, ahol útépítés címén teljesen feldúlták a korábbi ösvényt, innen a földből kiforgatott sziklákon botladoztunk, kitéve az elemek harcának. A csúcs előtti platón ért véget a kb. másfél-két órás túra, ami már így is sokkal megerőltetőbbre sikeredett, mint szerettük volna, nem voltunk se hegymászáshoz öltözve, se készülve. A fennsíkról madártávlatból szemléltük meg a Slieve League monumentális alakzatát, már amennyire a szélére mertünk merészkedni, mert a szélerősség miatt erre a napra narancssárga riasztást adtak ki. Én csak négykézláb mertem a szakadék széléhez mászni, mert a lábaimról minduntalan le akart dönteni a szél. Odafönt nem sok éles képet csinálnunk a szüntelen szél miatt és a lenti videón is jól látszik, hogy meggyűlt vele a bajunk. A legnagyobb butaság az volt, hogy csak egy könnyű tornazsákot és kapucnis kabátot vittem magammal, amiket úgy kellett lefognom, nehogy megbokrosodjanak és vitorlaként lerepítsenek a hegyről:

A sziklák tetején lehetett volna még emelkedni a legmagasabb pontig, de az ún. One Mans Pass-on, az ösvény legkeskenyebb pontján már nem mertünk volna átmenni. A széllel hadakozva, néha vele futva, néha ellen tartva (ha rádőltem 45 fokos szögben, kényelmesen megtartott) lemenekültünk a biztonságos, de még mindig baromi szeles völgy felé. Itt futottunk bele egy túrasátorba, amit meggyőződésünk szerint éppen a terepen végzett időjárásállóság vizsgálatnak vetettek alá. :D

Rátértünk a Pilgrim Path-ra (Zarándokok Ösvényére), mely a lentebbi régiókban már teljesen védett terepen vitt és a világ leggyönyörűbb hosszú szőrű birkáinak látványával is megajándékozott. A Teelin falucskából induló ösvény kényelmes és biztonságos módja a Slieve League legmagasabb pontjára kirándulásnak. Az erre járó zarándokok valamilyen ufóval is párosodhattak egyébként, vagy az útjelző tábla készítője sosem látott se zarándokot, se homo sapiens-t. :D

pilgrim.jpg

Nem tudtuk megállni, és a parkolóban felszedtük az autót, majd immár élvezve a négy kerék előnyeit ismét felkerestük a Bunglass Pointot és csak gyönyörködtünk némán ebben a csodában. A megállapodásunk az volt, hogy ha visszajövünk még ide, akkor a nap további részére betervezett látnivalókat már inkább kihagyjuk, de addig rágtam párocskám fülét, amíg észérvekkel meggyőztem és mivel nem volt késő és nem ment még le a nap, csak elautóztunk a Malin Beg félsziget további érdekességeihez is.

Elképesztő, de a félsziget minden házát B&B-ként adják ki, annyi a vidéki nyugalomra vágyó turista, és persze a megélhetési lehetőségek tárháza se valami széles az idegenforgalom kívül itt, a világ végén. Egy kicsiny, rémisztő magányában is romantikus csónakkikötő után...

p1040599.jpg

...az Írország legszebb strandjának tartott Silver Strandet kerestük fel. Rajtunk és néhány vízimadáron kívül senki nem élvezte a napmeleg és a kellemesen langyos :D tenger nyújtotta örömöket. A szél csaknem kifújta alólunk a lábunkat, amint lekocogtunk a hosszú lépcsősörön, majd szemrevételeztük a komor hullámokat a minden oldalról védett sziklakatlan ölelésében.

 És hogy hogyan folytatódnak kalandjaink? Hamarosan kiderül, a 2. részből. :) =>

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr9213781762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.