Kalandjaink úton és útfélen, Magyarországon és külföldön, megállíthatatlanul...

Nincs megállás!

Havas hegyóriások hátán hótalppal: cidri és jutalomnapsütés a Schneebergen és a Stuhlecken

2018. február 26. - ynda

stuhleck_schneeberg.jpgJanuár közepe óta vártunk a tökéletes hétvégére, amikor elegendő hó, stabil, napos idő és lehetőség szerint lavinamentes lehetőség kínálkozik egy ausztriai hótalpazásra. Február második hétvégéje végre ilyennek ígérkezett, és mivel nagyon ki voltunk már éhezve egy kiadós túrázásra, szerdán foglaltunk szállást és két napra kiruccantunk a Stuhleckre és a Schneebergre.

*

Stuhleck: ezer méteres kaptató három perc jutalomért

A stájerországi Stuhleck az egyik nagy klasszikus osztrák hótalpas célpont, a Rax-Schneeberg-Stuhleck hármas legkisebb, ám így is tekintélyes, 1782 m magas tagja. Ide szervezett túrákból még télen sincs hiány, és február 10-én pont hozott ide a Rolitúra egy csoportot, ezért - nem mintha bármilyen bajunk lenne velük, a hétvégi túravezetőt speciel ismerjük és nagyon bírjuk :D-, hogy magunkban lehessünk a heggyel, inkább hosszabb, és reményeink szerint egyben látványosabb útvonalat választottunk.

A parkolóban egyből adódott egy kis nehézségünk, mert a Stuhleck (akárcsak másnapi kiinduló helyünk, Losenheim) síközpont, vagyis a hótalpazók és túrázók csak a sor végén jönnek a síelők, szánkózók és snowboardosok után. Magyarán: a parkolók csak akkor használhatók, hogyha legalább egy felvonójegyet megvásárolunk. Ez egyrészt elég drága is (majd 4000 Ft), főleg ha nem szeretnénk igénybe venni, ráadásul még battyoghattunk is volna el a messzi jegypénztárig meg vissza, ami fél óra időveszteség lett volna. A parkolóőr bácsi lelkiismeretesen elmagyarázta a fenti rendszert, miközben mi beöltözve vártunk, hogy most akkor mi lesz, parkoljunk át valakinek a  kiskertjébe a szomszédos utcákba? Aztán minden átkötés nélkül hátba veregetett minket és suttogva megnyugtatott, hogy igazából nyugodtan maradhatunk itt is akár. :D Így maradtunk, remélve, hogy kicsi kocsinak nem kel lába időközben.

Spittal am Semmeringből a szervezett csoport a sípályákat követve nyílegyenesen éri el a csúcsra épült Alois-Günther-Haus menedékházat, főleg erdőben haladva, ahogy mi is eleinte.

Mi viszont a Hochecken keresztül hamarabb szerettünk volna kiérni a gerincre, hogy a fahatár fölött semmi ne akadályozza a kilátást.

stuhleck_1.jpg

Mondanom se kellene, hogy az 1782 méter éppen kevés volt, hogy a nap tartósabban kibukkanjon a nap folyamán, csak átsejlett a felhőkön a sziluettje, kivéve nagyjából három percre, éppen amikor felértünk a csúcsra. A szerencse velünk volt hát a szerencsétlenségben. :) Néhány fotó után aztán el is búcsúzott aznapra, és jól ki is melegedtünk, így ideje volt megszáradni kicsit a menedékházban. Odabent körülbelül akkora forgalom volt mint egy postahivatalban, pont ebédidőben érkeztünk, ezért síelők és snowboardozók vidáman eszegető-iszogató, vagy éppen a helyhiány miatt tanácstalanul forgolódó tömegével találtuk szembe magunkat. Negyed óra alatt sikerült befoglalunk két helyet a sarokban, így kényelmesen el tudtunk költeni egy-egy Kaspressknödelsuppét, ami tulajdonképpen májgombócleves-féle, csak máj helyett sajtból készül a levesbetét.

Látszott, hogy az idő már nem fog újra kitisztulni, úgyhogy nem is időztünk sokat, hanem elindultunk lefelé, hogy legyen időnk kiegyensúlyozni egy hosszabb alvással a hajnali kelést. Lefelé ezért a rövidebb utat választottuk a sípályák mellett. Vagy tízszer kellett kereszteznünk sípályát, csak hogy érezzük, a turistaút ilyenkor télen egyesek szerint létjogosultságát veszti, a lécen közlekedőké az elsőbbség. Testközelből barátkozhattunk viszont a síelő/snowboardos lét belevaló oldalával is, a pálya mellett például DJ szolgáltatta az alapot a jó hangulathoz, míg főzőlapokon éppen a készülő uzsonna rotyogott.

Schneeberg vs. hótalpas túra - 1:1

A rendszeres olvasók emlékezhetnek első találkozásunkra a Schneebergggel. Ez arról olyan emlékezetes, hogy a szervezett hótalpas túrával annyira lassan jutottunk fel a gerincre, hogy az égvilágon semmit nem láttunk már a délutáni felhőzettől. Aztán ott volt második randink, amikor a csúcsot meg se kíséreltük meghódítani, de így is csak a szerencse mellénk pártolásának köszönhettünk, hogy láttunk valamit az egyik kis mellékcsúcsról, a Turmsteinről.

Nem igazán szeretem a hegyek kapcsán a "meghódít" vagy a "legyőz" szavakat használni, elvégre a természet ezen csodás képződményei nem valamiféle leigázásra váró gonosz teremtmények. :) Néha viszont el kell ismerni, hogy nem adják könnyen magukat. A Schneeberget pont ilyen szeszélyesnek és szégyenlősnek ismertük meg. Csakis azért mertünk ismét nekivágni (pedig elég uncsi és demoralizáló egy már ismert útvonalon végigszenvedni egy kétezrest másodszor is), mert a választott hétvége vasárnap délutánjára bombabiztos napsütést ígértek.

A felvonóhoz érve ez a látvány fogadott. Nem sokon múlt, hogy nem fordultunk vissza. :D

p1010952.jpg

p1010961.jpg

Most nem követtük el azt a hibát, mint a szervezett túrán, azaz hogy a losenheimi parkolóból gyalog caplatunk fel az Edelweisshüttéig. Inkább rááldoztuk a fejenként 15 eurót és időben elindultunk a házikóból a csúcs felé. Legutóbb a Fadensteigen tettük meg a fölfelé utat, ami sokkal izgalmasabb, hiszen a sziklákon kapaszkodás feledteti a macskás lábakat, viszont a mínusz 6-8 fokban és ruhacincáló szélben nem fűlött hozzá a fogunk kettesben. Így inkább a múltkori lefelé útról már szintén ismert normál utat választottuk, ami monotonabb, lélekpróbálóbb, viszont biztonságosabb is. Szerencsére ez pont a hegy nyugati oldalán visz végig, ahova nem jeleztek lavinaveszélyt, szemben az északi és keleti falakkal.

schneeberg.jpg

A hótalpakat már a hütténél felcsatoltuk. Nehéz megmondani, hogy az út melyik szakasza a fárasztóbb. Az első egy órában széles erdészeti úton kutyagoltunk, ahol a jó időben bízó optimista sítúrázók mind ugyanarra igyekeztek mint mi, csak nagyságrendekkel gyorsabban, hiszen a lejtmenetekben behozhatatlan előnyre tettek szert. Azért így is tartottuk a szintidőt, de kifejezetten pesszimistán törtettünk előre a plafonként ránk boruló felhőtakaró alatt. A kicsiny, hétvégenként állandó hegyi mentőállomásként működő Heinrich-Krempel Hütte közelében feltöltöttük az energiakészleteket a néha már fátyolosan előbukkanó nap fényében.

Innen következett a túra oroszlánrésze, és ha tízszer ennyi marcipánt és energiaszeletet eszünk, az se lett volna elég szezon eleji formánkban és ilyen körülmények között. :D Kőkemény emelkedő várt itt ránk, amit azóta utálok, hogy legutóbb másfél órába telt lejutni rajta. Érdekes módon viszont az első, meredek szakaszon annyira koncentráltunk a lépésekre, hogy nem is volt olyan megerőltető fizikailag. Ám amikor kezdtük átütni a felhő szintjét, eltűntek a törpefenyők és a sziklák is, elértük a legkeményebb szakaszt. Ezt már nyílegyenesen, karók mellett kell megtenni a távolba vesző gerincig. A napfény lélekre gyakorolt pozitív hatásai ide vagy oda, a melegét egyáltalán nem éreztük a csontig hatoló szélben és kezecskénk-lábacskánk megfeszítve igyekezett, hogy felvigyen minket a gerincre anélkül, hogy megfagyna. A Fischerhütte menedéket nyújtó falai már látótávolságban voltak, amikor megálltunk szusszanni és fotózni, aztán gyorsan megvitattuk, hogy mi legyen: most menjünk a csúcsra, vagy az átmelegedés után. Szokás szerint közös nevezőn voltunk: most megyünk a csúcsra, amikor már úgyis át vagyunk fagyva, mert ha most nem, a hüttéből kijőve, átmelegedve nincs az a pénz, amiért hajlandók vagyunk nekivágni...

Legutóbb a mi csoportunkon kívül egy-két ember lézengett csak az egész hegyen, most viszont keresztül-kasul jöttek mentek a sítúrázók és hótalpazók amerre csak jólesett. Az összes erőnket kivette a gerincre vezető kaptató, úgyhogy a hüttétől már csak a közeli csúcs ígérete vitt előre az emelkedőkön és lejtőkön. Messziről is szemet szúrt a Schneeberg legmagasabb pontja, a 2076 méteres Klosterwappen, aminek arculatát kereszt helyett egy időjárás- és átjátszóállomás uralja.

Ezt hittük legalábbis. :D Hazafelé, az autóban kezdtünk el agyalni, hogy hogyhogy nincs csúcskereszt Alsó-Ausztria (Niederösterreich) legmagasabb csúcsán. Vagy korábban volt esetleg, csak az állomás felépítésekor száműzték egy kisebb csúcsra? A nyári képeket nézegetve esett le, hogy az egyik zúzmarába fagyott hóoszlop - aminek a szélárnyékában ráadásul perceket ácsorogtunk - rejtette a keresztet. Akár bármi más is lehetett volna alatta. :D Gyors fejszámolás alapján, kiindulva a kereszt melletti kb. másfél méteres útjelző táblából, aminek csak a felső 15 centije látszott ki, kb. 1, 2-1,3 méteres hó borított mindent odafönt.

gipfelkreuz.jpg

Az időjárás jóindulatának hála a csúcsról szemügyre vehettük a Schneeberg délkeleti tömbjét, mely a hó alatt a Salamanderbahn végállomását és a környékbeli menedékházakat rejti. Délnyugatra a Rax óriási lapos tömbje könnyen beazonosítható volt, távolabb pedig az Alpok magasabb vonulatai közé képzeltük oda az irányban arra terpeszkedő hegycsoportokat, a Hochschwabot, a Hochkart, a Gesäusét.

p1020021_1.jpg

Végül nehezen, de elszakadtunk a szavakkal leírhatatlan panorámától - amit így nem is ecsetelek, mindenki menjen el és nézze meg maga :)-, amire annyira vágytunk legutóbbi felhőben tapogatózásunk után.

A 2049 m-en fekvő Fischerhütte természetesen ilyenkor zárva, de a Winterraumba be tudtunk húzódni megenni a magunkkal hozott elemózsiát. Ha sivatagi meleg nem is volt, de legalább a széltől védve feltöltődhettünk kicsit a lefelé út előtt. Legutóbb az egész túrának a legrosszabb szakasza a leereszkedés volt vissza a nyugati völgybe, a Heinrich-Krempel Hüttéig, de most okosan fölvettük a macskákat és röpke negyven perc alatt leszáguldottunk a hegyről, miközben velünk szemben még mindig megállíthatatlanul kaptatott fölfelé a sítúrázók áradata. Hihetetlen az osztrákok beépített időjárás-előrejelző radarja: egész délelőtt gomolyogtak a felhők a gerinc fölött, mintha csak foggal-körömmel kapaszkodnának bele. De mégis egy kisebb iskolányi ember indult el, tudva, hogy ezúttal a szikrázó napsütés lesz az úr odafönt. :)

A Heinrich-Krempel Hütténél levettünk egy rétegeket, mert a felhők teljesen elvonultak, a szél pedig enyhült, így végre először a nap folyamán igazán melegünk lett. A hütte ügyeletes hegyimentőivel is találkoztunk, akik bent meghitt hangulatban éppen az uzsonnájukat főzőcskézték. :) Hétvégenként szinte egész nap megnyugtató füst gomolyog ennek a parányi menedéknek a kéményéből.

Hamar magunk mögött hagytuk az Edelweisshüttéhez vezető egyhangúbb erdei utat, így bőven elértük a 9-től 4-ig közlekedő fűtött síliftet is, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Két napos mini utazásunk során végig egy másik világban jártunk, ahol a téli gúnyás hegyóriások uralkodnak és minden más jelentéktelenül eltörpül a természet kérlelhetetlen ereje mellett.

A bejegyzés trackback címe:

https://megallasnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr1913670962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.