Vegyes élményekkel tudhatjuk magunk mögött az első hótalpas túránkat, Ausztria magyar szemmel nézve legikonikusabb hegyére, a Schneebergre. A "Hóhegy" az Alpok legkeletibb 2000-es csúcsa, és mint ilyen, a legkedveltebb célpontja a hegyekbe igyekvő magyaroknak.
Sokan azért szeretik, mert viszonylag kényelmesen fel lehet jutni a csúcsára a Puchbergből induló megkapó Salamanderbahn-nal (a 37 eurós oda-vissza menetjegy persze lehet, hogy kissé lelohasztja a lelkesedést), ahonnan már csak 200 métert kell gyalog leküzdeni a fantasztikus kilátásért.
A kisvasút viszont télen nem jár, úgyhogy ilyenkor a lábunkra vagyunk utalva. Persze több túraútvonal és szervezett út közül választhatunk. Nekünk két elvárásunk volt: hótalpas túra legyen, mert ezt még nem próbáltuk és csalás nélkül, az alsó parkolóból induljunk a csúcsra, ne skippeljük az első, ülőlifttel is megtehető szakaszt. Utólag aztán beláttuk, hogy mivel jó másfél órás késéssel érkeztünk meg Losenheim parkolójába, mégiscsak alább kellett volna adni a büszkeségünkből - de mivel a csapat megszavazta, maradt a kései indulás és a teljes táv megtétele gyalog. Így 11-kor, a hótalpakkal való felszerelkezést követően nekivágtunk az első és egyben legdurvább szakasznak, a losenheimi parkolóból az Edelweißhüttéig vezető meredek emelkedőnek a sípályán, ahol gyakorlatilag a társaság fele el is készült az erejével - külön motiváló volt fölöttünk az ülőliften lábat lógázó síelők látványa. :D Az első képen az (itt még) lelkes csapat masírozik fölfelé. :)
Kb. 900 méterről 1235-re másztunk fel és a hütténél egyből fél órás pihenőt tartottunk, amivel csak tovább kísértettük a sorsot. Ekkor még ragyogó napsütés uralkodott a csúcson, de ahogy haladtunk fölfelé a hegy elővette morcosabbik énjét is. A németeknek/hollandoknak/osztrákoknak van egy jópofa találmányuk: az "időjárásjelző kő", ami tréfásan segít megállapítani, hogy milyen időjárás is van és más okosságokat - pl. hogy nem reng-e éppen a föld. :D Mit ne mondjak, az Edelweißhütténél még csili-vili idő, szélcsend és békesség honolt.
A túravezetők - nagy örömünkre - a Fadensteignek keresztelt vadabb úton (klettersteignek jóindulattal se nevezném) vittek minket, ahol először mesebeli fenyőerdőben vezetett az utunk, majd a hótalpak levételét követően egy izgalmasabb, kitettebb sziklás szakaszon. Itt már ránk tört a szokásos érzés, vagyis hogy nincs annyi szenvedés, ami ne érné meg a hegyekről elénk táruló kilátást. Viszont azt se tudtuk nem észrevenni, hogy a felhők ugyancsak belehúztak és mindent megtesznek, hogy visszahódítsák az eget a napocska elől.
Az útvonal csak icipicit volt necces egy két havas-jeges szakaszon, de helyenként dróthuzalok segítették növelni a biztonságérzetet - persze pont nem ott, ahol szerintünk a legveszélyesebb volt átkelni. :D Mindenesetre túravezetőnk, Laci és egy kötél segítségével mindenki biztonságban átért a meredekebb szakaszokon. Annak pedig külön örültünk, hogy a csoportunknak nem négykézláb kellett megtennie az utat, mint ahogy a sztorija szerint a tavaly februári csoport abszolválta a steiget. :D
Miközben kicsit nyögve-nyelősen haladtunk fölfelé, szépen belesétáltunk a felhőbe és a Hold is felkelt a Nap mellé. A steigről kiérve a fennsíkra megérkezett a délutánra ígért vihar előszele is, így a -3 fok körüli hőmérséklethez társuló egyre erősődő 30-40 km/h-s szembeszél mindenkiből kivette a maradék erejét is. Nagyobb lélegzetvételű pihenőt tartottunk a Fischerhüttében, 2049 méteren, és onnan terveztük meghódítani a csúcsot. Ám a délután 4 órás érkezésre tekintettel a csapat hamar megszavazta a rövid pihenőt/átmelegedést a hütte nyitva levő téli melegedőjében (winterraumjában) aztán a minél gyorsabb visszaindulást a buszhoz, csúcskitérő nélkül. Így hát kicsit elkenődve, de kihagytuk a Klosterwappen 2076 méteres csúcsát.
Zúgolódás nélkül visszaindultunk, nem is sejtve, hogy most jön még csak a legrosszabb szakasz... - mivel a hómacskámat okosan a kisbuszban hagytam, a hótalphoz viszont túl vékony volt a hó/jég, jó pár boka- és csuklótörő mutatványt végrehajtva, esésekkel tarkítva kullogtam a csoport legvégén (pontosabban valahol mögötte jócskán lemaradva) barátnőmmel. Szerencsére lejjebb ereszkedve a felhődunyha alá értünk, viszont a szél egyre erősebben tombolt és a széllökések jó néhányszor megdobtak minket oldalra, úgyhogy a korábbi biztonságérzetnek már nyoma sem volt - csak tudnám, miért járunk így minden téli túrán mostanában...
Nagyjából be is sötétedett, amikor beértünk a szél elől biztonságot nyújtó fenyves magasságába. Előkerültek a fejlámpák és végeláthatatlan vízszintes/lejtős menetelés kezdődött az Edelweißhüttéig. Először még rendezett bányászcsapatként haladtunk a szürkületben, aztán ahogy a társaság különböző csoportjai eltérő mértékben kezdtek szenvedni a hótalptól (bokabicsaklás, fél hótalp-elhagyás, sántikálás) stb., teljesen szétszéledt a társaság. Az Edelweißhüttét még viszonylag elviselhető hangulatban értük el fájós tagokkal, de az onnan hátralevő 45 fokos lejtő=sípálya a kisbuszig végleg megtépázta a becsületünket... Mivel alapból később értünk a hüttéhez, mint akik jól meg tudták fékezni hótalpuk kiszámíthatatlan szeszélyeit, természetesen majdnem utolsóként értünk le a kisbuszhoz, a pokol mélyére kívánva a hótalpunkat és aki kitalálta. Végül este 8 körül futott be az utolsó páros is a parkolóba, ahonnan majdnem folyamatos autózással hajnali fél 1-re értünk be a Népligetbe - túravezetőnk vidáman megosztotta velünk, hogy ilyen későn még egy útról se értek vissza soha. :)
A nap konklúziójaként levontuk, hogy tíz centis vagy annál kisebb havon/jégen fölösleges a hótalppal bohóckodni, egy jó hágóvassal/hómacskával sokkal többet érünk... főleg, ha nem hagyjuk a kocsiban. :D
